Az ál W. báró
Az ál W. báró
Vácott, az államfogházban, ahol hajdanában „párviadal vétsége” miatt néhány hétig üldögéltem, hallottam ezt a történetet, olyan estéken, amikor az időjárás, fáradtság vagy unalom arra kényszerítette az államfoglyokat, hogy kötelességüknek valóban eleget tegyenek, leüljék a büntetésüket. Nem szöktünk tehát ki a kőfalon, amint beesteledett, hogy a „Kúria” kávéházban működő zengeráj előadásait meghallgassuk, hanem celláinkban tartózkodtunk. Tél volt, „az államfogoly urak” kiszolgálása céljából két életfogytiglan elítélt öreg rabember volt390 átvezényelve a fegyházból a mellette lévő földszintes épületbe, hogy semmiben hiányosságot ne szenvedjenek a „gavallér-vendégek”. (Persze, mindez régen volt, még Balkay váci fegyházigazgató úr idejében, ki önkezével vetett véget életének melankóliájában.) Az én öreg rabom mesemondó kedvű ember volt. Miközben a kályha előtt gunnyasztott, és a tüzelés ürügye alatt mohón elszívta szivarját (amelynek füstjét a kályhába fújta), néha mesélgetett nekem azokról az emberekről, akik „odaát”, a nagy épületben vannak elzárva bizonyos dolgok miatt. A „Kúria” kávéházból a zengeráj elszéledt, napokig otthon maradtunk a fogházban, amíg a kávés valamely új szórakozásról gondoskodik. Ilyen üres estéken hallgattam meg a kályhafűtő rabot W. báróról, aki „odaát” üldögél már évek óta, és emlékiratait írja. Némelyek talán hallották hírét a nevezetes kalandornak, aki egy manapság is köztiszteletben álló mágnáscsalád nevével visszaélve: számos szélhámosságot követett el Magyarországon. Lovagolt Zsukon a falka mögött ama erdélyi mágnások között, és közönségesen a Nemzeti Kaszinóban ebédelt. Somoskői, a hírhedt szélhámos fedezte fel a tehetséges fiatalembert, aki kitűnően rajzolt, vívott, sőt még írni is tudott – mintha egy Balzac-regény elevenedett volna meg Magyarországon. A W. grófok is elhitték neki, hogy a famíliához tartozik az elegáns úr. Somoskői nevelte ezt a fiatalembert. Kár, hogy emlékiratait, rajzait nem láthatjuk.
A kályhafűtő egyik este mesélt W. báróról.
– Kocsin teszem meg az utat, hogy alaposan szemügyre vehessem az örökségemet – mondta a „báró”, amikor a Hivatalos Lap-ból kimetszette körömnyíró ollójával azt a hirdetési szöveget, amely mindazokat összehívja, akik igényt tartanak a p.-i vármegyében elhunyt Garabonciás-féle örökségre.
A báró évenként legalább kétszer-háromszor útrakelt, ha valamely tekintélyesebb örökségről olvasott a Hivatalos Lap-ban, amely jóformán egyedüli olvasmánya volt, amióta a borongós felvidéki kastélyában felütötte a sátorfáját, amely kastélyhoz ugyancsak a Hivatalos Lap révén jutott. Milyen ember volt a báró, aki magányában az örökségekre horgászott?
Kicsit púpos volt a háta, de ezt a púposságot lehetett arisztokratikus magatartásnak is mondani, mikoriban még az volt a divat a világon,391 hogy az „életművészek” rogyadozó térddel és görbe háttal járjanak. Mintha külsejükben is jelképezni óhajtanák, hogy már minden jót, finomat és drágát kipróbáltak a világon. A kutyaidomításhoz, valamint a lóhajtáshoz, amely dolgok a báró mindennapi foglalkozását jelentették, igen jól illett a púposság. A báró ugyanis kihirdette, hogy neveletlen kutyákat, valamint makrancos lovakat elvállal idomítás céljából. Istenem, milyen mindenféle tudományból kell megélni egy szegény bárónak, akinek ősei egyengették ama vagyont, amelyből a többi bárók módjára gondtalanul megélhetett volna! S kölcsönkért négy lovat, és elindult a Garabonciás-féle örökség felvételére.
De tudni kellett „a leckét”, mint a báró magában kiszámította (mert hiszen a Hivatalos Lap hirdetése előtt sohasem hallott a Garabonciásokról), ugyanezért kocsiutazásában a báró többféle stációkat tartott. Ilyenformán megállott minden csárdánál, amikor a p.-i vármegyei határt elérte, és hosszadalmasan diskurált a kocsmárosnékkal és kocsmárosokkal, akik persze nyájasan fogadták a négy lóval érkezett utazót.
– Hol kezdődik a Garabonciás-féle vagyon? – kérdezgette, amikor már szerelmet vallott a csárdásnénak, aki bizony unalmában szívesen elhiszi, hogy az utazó csak éppen azért indult el az ország másik oldaláról, mert azt hallotta, hogy a csárdásnénak kökényszeme van.
– Ez itt, minden, amerre a báró úr lát, az öreg Garabonciásé volt –beszélték a kocsmárosok, akik maguk is lóra kaptak vagy befogattak, amikor megtudták, hogy az idegen báró azért jött erre a vidékre négy lovával, hogy a Garabonciás-örökséget átvegye. A megbabonázott csárdásnék ízletes útravalókat sütöttek, és férjeik gondjaiba ajánlották a nagy örököst.
De Magyarországon nem lehet négy lóval utazni anélkül, hogy a kocsmárosokon kívül más emberek is figyelő állásba helyezkedjenek, mert hiszen a nagy örökösök mindenkit érdekelnek. Falvakon keresztül vonult a báró a kocsmárosok kíséretében, akik persze mind csak azért keltek útra, hogy a bárót ne engedjék megcsalni az örökség átvételénél. X-ben egy szilenciumos fiskális is csatlakozott a menethez. Lóra ült, pedig öregember volt. Y-ban egy nemesember, aki már az ablakán sem tudott volna kitekinteni: fokossal és mordállyal várta az örökségi felvonulókat. Kijelentette, hogy ő az egyedüli örököse a Garabonciás-féle vagyonnak (mert hiszen az öreg Garabonciás végrendelet nélkül halt meg, mondván: „Garanbonciásé volt a vagyon, marakodjanak rajta a garabonciások”), de ez a nemesember is beadta a derekát, amikor392 a báró négyszem között megmutatta neki a „papirosait”. A nemesember ugyancsak az új honfoglalók menetéhez csatlakozott, amely menet aztán minden faluban szaporodott. Itt is, ott is akadt valamely dologtalan, nagyratörő ember, akinek a báró titokban ígéreteket tett. A kocsmárosok előrenyargaltak a nagy örökű báróval, kartársaikat értesítették, és a kocsmákból sikerült mindig verbuválni néhány embert, aki elindult segíteni a nagy örökség átvételéhez.
Mire Z-be érkezett önkénteseivel a báró, a városkában már másféle örökösök is feltalálhatók voltak, akik az ország különböző részeiből gyülekeztek össze a Garabonciás-vagyon átvételére. Még a Dunántúlról is jöttek Pepi bácsik, Józsi bácsik, Miskák és öregebb és fiatalabb asszonynépségek. De egyetlen báró sem volt közöttük, csak a mi bárónk, akinek megérkeztével dagadt a családi önérzet, de fájni kezdett a zseb. Nem is tudták eddig a Garabonciások, hogy egy valóságos báró is a rokonságukhoz tartozik. Ez a báró úgy viselkedett, mint valami egyszerű, kapcás örökös. Nem igyekezett a főhelyet elfoglalni, átengedte azt valamely Ignác bácsinak, akinek láthatólag tetszett az az állapot, hogy törzsfőnöke lehet a Garabonciásoknak. A báró ezalatt összecsókolózott az ismeretlen rokonsággal, különösen a csinosabb asszonyokkal váltogatott kiadós, atyafiságos csókokat. Némelyebb öreg asszonyság, aki az unokája csókján kívül nem részesült más névnapi üdvözletben, nyomban a gáláns báró pártjára állott. De a csinosabbak is hiteleztek néki néhány mosolyt az atyafiságos ismerkedés után. Hiszen nem lehet eldönteni, hogy miféle „papirosok” vannak a báró zsebében. (Rabságában mondogatta is a báró, hogy ezek a kicsalt csókok is megérték, hogy értük darab ideig börtönbüntetést szenvedjen.)
A báró szép történetekkel volt teli a „maga rokonságáról”, amelyhez most hajlandó felvenni a Garabonciásokat is, bár talán nem is mindegyiknek van rendben a nemesi leszármazása.
Napokig tartott a Garabonciás-had gyülekezése. Némelyek még türelmetlen hitelezőiket is magukkal hozták, hogy azok színről színre lássák, hogy érdemes az adósságra várakozni. De zsákot mindnyájan hoztak magukkal, mert az volt a híre, hogy a terjedelmes földbirtokon kívül temérdek házikincs maradt a hagyatékban. Porcelánok, ezüstök, ágyneműek – csak ágylepedő volt ezer darab, a ruhaneműekről talán ne is beszéljünk. (A díszmagyarok és az asszonyi kelengyék minden szekrényben karbolsavas és naftalinos papirosokba voltak burkolva.) A porcelánok olyan formán voltak elrendezve, hogy hetekig mindig393 másféle porcelánból lehetett enni. A szőnyegeket gyakran levasalták a molyok ellen. A kamrákban, a konyhában az asszonyok álmélkodtak a Garabonciás-vagyonon. Itt még az ecetet is mézből készítették.
A báró nem szólt semmit, csak nézdelődött. Hasznosan hallgatózott, minden örökösnek igazságot adott, heccelte őket, hogy ne hagyják magukat, parolázott, ha valamely jó gondolatot hallott az örökség nyombani szétosztásáról, csakhogy a földeket nem lehet zsákokban elvinni, meg kell várni míg a helybeli takarékpénztár annyi készpénzhez jut, hogy mindenkit kifizethessen. Már el is küldtek egy szénásszekeret bankóért Pestre. Mert a Garabonciás-vagyonban nem maradt egyetlen rézkrajcárnyi készpénz sem. Más emberek talán megütődtek volna ezen, de a báró csillapította az örökösöket:
– Én is szeretem a készpénzt, de azért tudom a régi közmondást, hogy nyomtató lónak nem lehet befogni a száját. Utóvégre egy csomó öreg cseléd maradt a háznál, amikor az öregek meghaltak. Az ilyen öreg cselédek pedig tudni szokták, hogy merre dugdosták a pénzes zacskókat. Még a meggyfa tövébe is hiábavaló volna azt elásni, az öreg cselédek kifürkészik.
Az örökség szétosztásával aztán látszólag nem is sokat törődött a báró. Kis könyvtárszoba volt a Garabonciás-háznál, nem a régi magyar klasszikusok: Gvadányi, Kisfaludy, Berzsenyi, Bessenyei könyvei, Bibliák és Csíziók, a francia forradalmak művei, históriás könyvek, mint a régi magyar váraknál, ahol valaha egy családtag könyveket is gyűjtögetett passzióból; Vörösmarty kötetei mellett az akkori divatlapok. A báró naphosszat a könyvtárszobában olvasgatott, majd kijelentette, hogy ő voltaképpen lemond minden örökségi igényéről, ha a néhány tucatnyi könyvet neki adják, mert bolondja a régi könyveknek.
Az örökösök, akik már a jövő esztendőre előkészített szőlőkarókat is összeolvasgatták: nagyot nevettek különc atyafiuk indítványán. Hát csak vigye a báró a könyveket, ha bolondja nekik. Ne menjen el üres kézzel senki. Akinek valami köze van a Garabonciás-vagyonhoz. Utóvégre a „kutyaszívű örökösöknek” is szokott nagylelkűségi rohamuk lenni. A báró adja át a papirosait, amelyekkel az örökségi igényét igazolja, aztán mehet a könyveivel. És a báró átadván papirosait a legöregebb családfőnek, négy lovával, könyveivel úgy elment mint a kámfor.
A Garabonciások nagyon nagyra savanyult arccal nézgettek arrafelé, amerre a báró négy lovával elhajtott. Amerre az ördög vitte. Amíg394 valamelyik bölcs Garabonciásnak eszébe jutott, hogy talán a báró papirosait is meg kellene nézni. Ez a Garabonciás aztán olyan bölcs ember volt, hogy mielőtt egyetlen sort is elolvasott volna a báró papirosaiból, nyomban hozzáfogott az okmányok hamisításának a megállapításához. Nagy bevásárlást csapva a patikában. Vásárolt hígított kénsavat, erős sósavat, hígított salétromsavat, nátron-oldatot, klórmész-oldatot, ónkloridot, és ezzel nedvesítgette, itatta a báró hátrahagyott papírjait, amelyekről egytől egyig kiderült, hogy ügyes hamisítványok, valószínűleg olyan embernek a művei, aki nagy jártassággal bír az okmányhamisításban.
Az ál W. báró ellen tehát megindult a fátum. Csakhamar kitűnt, hogy őkelme a bárói papirosait is egytől egyig hamisította, és az eddigi örökségeit mind csalások által szedegette össze az ország különböző részeiben.
– Ki hitte volna, hogy némely nyomorult könyvön töröm ki a nyakam! – kiáltott fel az ál W. báró a tárgyaláson.
– Ha ezer holdat igényeltem volna a Garabonciás-vagyonból, ma is úr lehetnék.
1927
