István napi kalauz
István napi kalauz
Itt főzik a legjobb pörköltet! – mond egy öblös, borsos-paprikás hang valamely pesti vendégfogadó előtt.
Szent István napján kalauznak csapott fel Szűcs „Pátri”, akiről már néhányszor volt szerencsénk megemlékezni iratainkban. Szűcs „Pátri”, az egykori ifjúsági vezér, a pesti jogászság szeme fénye: a legnagyobb kortes, aki valaha Magyarországon a közügyek érdekében megszólalt, aki díszkardot vitt a török szultánnak az orosz háború után, és nem is nagyon csodálkozott, amikor a szultán trónusáról őt „pertu” szólította (mintha már találkoztak volna valaha valamely csárdában); akinek nevét még manapság is jó emlékezetükben tartják régi fogadósok, még régibb vendégek, kiöregedett kortesek és a magyar furcsaságok kedvelői: – Szűcs Gyula, akit azért neveznek vala „az ország Pátrijának”, mert mindenkinek földije volt, mert magyarországi ismeretségei, barátkozásai közepette már szinte elfelejtette Szatmár vármegyét, ahol született, mint akár a peleskei nótárius. „Szűcs Pátri” volt az utolsó magyar395 ember, aki minden valamirevaló úriembert ismert Magyarországon. Természetes dolog, hogy Szent István napján is kéznél volt, mégpedig a Kerepesi úti, úgynevezett „Központi pályaudvar” területén, ahová tán be se engedték volna Baross Gábor zóna-vonatjait, ha a Pátri nem ad erre való engedelmet, amikor vitézkötéses magyar ruhában, egy fejjel kimagasodva a publikumból, a vasúti stáción jelt adott fokosával: – Jöhet a szajoli vonat.
Nem könnyű elképzelni az ilyen Pátri-fele figurát (aki csak szatmári rendőri alkapitányságig vitte a közpályán), mennyi hatalmat adott kezébe a népszerűség, amely alakját környékezte. Pesti Szent István-napot nála nélkül nem lehetett tartani; a legenda szerint Baross Gábor, a közlekedés minisztere, a szegedi államfogházból hozatta fel Szent István napjára Pátrit, amely államfogházban az ifjúság vezére párbajvétségért raboskodott.
– No, megteszem a miniszter kedvéért, pedig ennél komótosabb kvártélyt nem adhat Pesten – mond a Pátri, mikor meghallotta, hogy szabadságot kapott börtönében. És hagyta magát felrakatni a börtönigazgatóval a vonatra, hogy idejében Pestre zónázzon.
Mindenki zónázott, amióta Baross Gábor ezt a nagyszerű, népszerű, szinte históriai teendőt kitalálta. Ha elmentek a Keleti pályaudvar környékén ama szalonkabátos, ércbe öntött hivatalnok mellett: jusson eszetekbe, hogy ez a teli szakállas úriember volt az, aki a magyarokkal az utazást éppen úgy megkedveltette, mint akár a honfoglaló vezérek. Olcsóvá tette a vasúti utazást, miután zónák szerint osztotta be a különböző állomásokat. Még a legnyakasabb magyarok is nyomban megértették, hogy miért kell többet fizetni Marosvásárhelyről a vasúti jegyért, mint például Szolnokról. Akkoriban kezdett a hivatalnokosztály minél közelebb elhelyezkedni a fővároshoz.
De mi csak maradjunk most a régi Szent István-napoknál, amikor a (hagyomány szerint) vendéglősök, boltosok, kávésok küldöttségben kérelmezték, hogy Szűcs Pátrit helyezzék szabadlábra arra az időre, amire az István napi ünnepélyek megtörténnek a fővárosban. És a Pátri meg is érkezett: mogyoró nagyságú orrával, apró, hunyorgó szemeivel, kapa után ültetett sárga bajuszával, derék potrohával, felülmúlhatatlan étvágyasságával, húsos tenyereivel (amelyekben szinte eltűntek396 a kártyák, ha éppen velük foglalkozott), gvadányis kiszólásaival, országos ismeretségeivel, verbunkos módszerével.
– Jöhet a szajoli vonat– intézkedett a pályaudvaron, mert mégiscsak a Tisza felől várta jelesebb ismerőseit.
Manapság idegenvezetőnek hívják azt a gérokkos férfiút, aki itt az utazókat a múzeumok és szállodák környékén kísérgeti. A Pátri idejében kalauz volt a neve, emlékéül azoknak a jeles kalauzoknak, akiket a régebbi szabadságharcokból a felvidékről és más tájakról ismerünk.
Az ország különböző részeiből összeverődött kurucság e kalauzok nélkül nem ismerte volna ki magát a szabadság hadjárataiban. – Pesten meg pláne elakadt volna a „zónás atyafi”, ha nincsenek Pátrik és más buzgó fiatalemberek, akik a nemzet nevében önkéntesen vállalkoztak arra, hogy vezetői lesznek a fővárosban az István napi vidékieknek. Nagy dolog volt ez, hogy erre a vezetésre az ifjúság (főleg az egyetemi polgárság) vállalkozott, mert még emlékezetben volt az a Pestre tévedt vidéki, akit vezetője, egy piros sapkás hordár, harmincháromszor vezetett az Opera körül. „Most már mindent láttunk Pestből. Üljünk le egy hűvös csárdában” – mond a szomjas hordár. És tán még manapság is ott ül valahol az Operaház környékén a fáradt vezető és fáradt idegen.
Ha Szűcs Pátri azt mondta egy pesti vendégfogadó előtt, hogy érdemes ott beljebb is kerülni, akkor Baross Gábor a lánchídi minisztériumban nyugodt lehetett arról, hogy a zónázó magyarnak Pátri immár mindent megmutatott a vérmezei ökörsütéstől kezdve a Szent Jobbig. A felejthetetlen Pátri ugyanis egész életében „szervezkedett” – hol követválasztásokra, hol meg csak névnapokra –, ugyanígy „szervezkedett” az István napi idegenek fogadtatására is. Régi, kipróbált barátaiból alakította az idegenvezető gárdát, amelynek kötelessége volt megvédelmezni az idegent a pesti félkézkalmárok csábításai és svindlerkedései elől. Ezek az úriemberek már a török szultán díszkardjánál segítségére voltak az Ország Földijének, azért szívesen vetették magukat alá Pátri rendelkezéseinek. Az atléták, az evezősök, a vívók: az akkori sportegyesületek tagjai szálas alakjukkal megjelentek a pályaudvarokon és hajóállomásokon, mielőtt a pesti zsebmetsző atyafiságos ölelkezés ürügye alatt kivehette volna a bugyellárist az István napi vendég zsebéből. De meg ott voltak a vendégfogadók, a kocsmák, amelyekről397 mindenki tudja, hogy vidékbeliek szoktak benne tanyázni. A Pest megyeiek az „Arany Sas”-ban vonatták nevezetes nótáikat; csak az Újvilág utcai fogadó után kellett tudakozódni, hogy mindenki otthon érezze magát, mintha akár az alsódabasi kaszinóban ülne. A szabolcsiak a „Pannóniá”-ba jártak; a felvidékiek a „Kürt”-be; az „Orient”-be azok, akik szerettek eleven pesti írót is látni, mert egy időben itt volt az írók gyűldéje. Szűcs Pátri gárdistáira azonban mégiscsak szükség volt, mert a fővárosról nemcsak az volt a szólásmondás, hogy Pest feketére fest, hanem a helybeli dámáknak sem volt legjobb hírnevük. De sok csalfa pillantást, ravaszdi asszonytekintetet, csábító mosolygást kaptak el a hiszékeny vidéki megtévesztésétől ezek a régi atléták. Szűcs Pátri maga nemigen volt a nők barátja, de meglehetős jártassága volt abban, hogy a szerelem professzionátusait messziről fölismerje a pesti utcákon. Jobb szeme volt erre nézve, mint akár a főkapitánysági detektíveknek, akik abban az időben púpos, életunt, keserves férfiak voltak, pláne, ha a kacér nőszemélyek megfigyelése volt a teendőjük.
Baross Gábor nyugodt lehetett, hogy Szűcs Pátri és gárdája úgy vigyázott az igazi magyar vendégre, hogy annak nem történhetett nagyobb baja a főváros területén. A kíváncsibbaknak még a múzeumokat is megmutatták, ahol ékes magyarázatok hangzottak el a műtárgyak, történelmi emlékek méltatására. A Szent Jobbról ezektől az önkéntes kalauzoktól hallotta meg az idegen annak hiteles történetét. (Mária Terézia hozatta azt vissza a raguzai templomból, és ő küldte Budára 1771-ben, ajándékul a vártemplomnak, miután híres tudósok, püspökök megállapították, hogy az ereklye azonos Szent István jobb kezével, amelyet 1033-ban emeltek ki a székesfehérvári sírboltból.) Pátri még késő öregségében is recitálta azt a történetet, amelyet hiba nélkül tudott elmondani:
Hol vagy István király? Téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben te előtted sírván.
Gyászos öltözetben te előtted sírván.
Sorba járta a vendégfogadókat, ahol nyomban ünnepelni kezdték a Pátrit, de most nem ért rá a pohárköszöntőkre, csak arról tudakozódott, hogy nincs-e valakinek valamely különösebb panasza, bántódása az István napi sokadalomban. Főkapitány, rendőrség akkoriban is volt398 Pesten, de mégiscsak a Pátri jelvényes atlétái tartották a rendet, mert a hatvanas évek óta voltaképpen Szent István napja volt az igazi nemzeti ünnep, amelyen még a politika is elhallgatott. Mindenkinek jól kell érezni magát fővárosunkban! Ez volt a jelszó, és Pátrinak a zsebei megteltek speizcetlikkel, számolócédulákkal, de még színlapokkal is, mert azzal fenyegetőzött minden nyilvános helyen, hogy az ifjúság majd méltó bosszút áll azokon, akik az István napi vendégektől jogtalan hasznot próbálnak kifacsarni. Még a vendégszobákat is szemügyre vette, és a fogadók szerelmespárjaitól házassági bizonyítványt követelt, különben az utcára zavarta őket. „A vidéké ma Pest, minden a vidékieké” – hangzott Pátri jelszava, és a régebbi pestiek emlékeznek is rá, hogy néha hontalanok voltak maguk is, mert otthonukat vidékieknek kellett átengedni. De tudtommal nem haragudott ezért senki.
Budapest és az ország barátkozása voltaképpen akkor kezdődött igazában, amikor az István napi vendégszeretet jelszava lett egy-két magyar generációnak. Magyar szeretet! Mily diadalmasan hangzott ez a szó, amikor divatja volt. Tisza Kálmán prédikálta a képviselőházban; Szűcs Pátri és társai az utcákon. Az István napi vendégek valóban olyan jóízű emlékekkel mentek haza a fővárosból, amely várost többé elfelejteni nem lehetett, hanem az élet végeztéig mindig akadt a régebbi magyaroknak valamely kedves élményük, amely az István-napokon eszükbe jutott.
– Emlékeztek Pátrira? Mindig dupla porciót kért a levesből, és a pecsenyét megrepetálta. A szegedi börtönből eresztették haza, mert nála nélkül nem lehetett megtartani az István napot.
1928
