Bothmer kapitány, aki a sorssal és medvékkel birkózott
Bothmer kapitány, aki a sorssal és medvékkel birkózott
Az ötös számú honvédhuszárok kétfelé voltak szakítva, egy osztály feküdt belőlük Nyíregyházán, az öreg József főhercegről nevezett laktanyában, a másik Kassán, e nevezetes katonavárosban, ahol a régi Monarchiának annyi katonatisztje megfordult. Darab ideig Csicsery Géza volt az ezredesük, aki nevezetessé tette magát azzal is, hogy legalább háromszor eltörte a lábát a lóról való leesés miatt, mert a cigány még akkor is vonta, amikor a gyakorlathoz ki kellett vonulnia. Majd Vizeki Tallián Andor ezredes vette át a parancsnokságot, nem kevésbé életvidám ember, mint az elődje, azzal a különbséggel, hogy sohasem esett le a lóról. Jeles ezred volt. Nem olyan előkelőek, mint a pesti l-esek vagy a debreceni Vilmos-huszárok, de nem kellett szégyenkezni a benne eltöltött szolgálati évekért, amikor a békében még Varasdon is, isten360 háta mögött is szolgáltak huszárok. Az elmúlt Magyarországon olyanformán voltunk a katonai ezredekkel, mint talán a kaszinókkal. Egész életére színt, karaktert: vagy jelentőséget, vagy jelentéktelenséget adott az embernek az a körülmény, hogy melyik ezrednél szolgálta le önkéntesi éveit, vagy pedig melyik kaszinó méltatta arra, hogy tagjai közé fölvegye. Voltak huszárezredek, amelyek csaknem egyenrangúak voltak a Nemzeti Kaszinóval, de legalábbis a Gentry Kaszinóval… Talán egyszer írunk még ezekről a rangokról, amelyekkel a társadalmi felfogás ajándékozta meg a magyarokat. (Még az egyes minisztériumi szolgálatok között is elképzelhetetlen differenciák voltak!) Jött a háború, változtak az idők, és a régi társadalom osztogatta rangokból sok minden elmúlott.
Az ötös huszárok sötétbarna, pirossal szegélyezett köpenyegében feltűnik vala egy 180 centiméter magasságú kapitány Nyíregyházán, aki a régi Kralovánszky házban vesz vala kvártélyt, miután ebben a házban mindig katonatisztek laktak. Ezek a régi katonatiszti kvártélyok olyan egyformák, hogy az ember behunyt szemmel el tud bennük igazodni. Itt van a lakás, amelyet esetleg néhány női fotográfia ékesít a múlt időkből, a különböző városokból, felejtett ismeretségekből és garnizonokból – amott az istálló, benne talán ló is, amely tiszti versenyt nyert, ugrani tudott, vagy egyéb rendkívüliséghez értett, aminthogy a régi huszártisztnek a lova mindig tudott valamit, amit más civilé nem értett.
A kapitány az istálló mellett két nagy, erős ketrecet is épített, mielőtt a Kralovánszky házba beköltözött. Az egyik ketrecben elhelyezett két farkast, a másikban egy siheder medvét. A lovak, akik egyébként ezeknek a vadállatoknak a szagát nem bírják ki, nyugodtan viselkedtek, mintha régi ismerősök volnának a jövevényekkel.
Most még csak legényről kellett gondoskodni, aki mer ezekkel a fenevadakkal bánni. A kapitány a laktanyában egy olyan huszárt választott ki, akit éppen Kassára akartak vinni a katonai börtönbe.
Akkor aztán, mint aki dolgát jól végezte, megjelent a nagy vendéglőben, a hosszú tiszti asztalnál, és aztán mind huzamosabb ideig kellett a nagy vendéglőben maradnia, mert a jó nyíregyháziak egyszerre igen kíváncsiak lettek, hogy tép ketté három pakli kártyát Bothmer kapitány egy kézmozdulattal, hogyan emel fel fél kézzel egy márványasztalt,361 amelyet teleültetett civilekkel, hogyan balanszíroztatja húszkilós, élesre fent kardját a homlokán, és akadnak vala egyéb mutatványok is, amelyekben a kapitány nagymester volt.
Sok minden visszatérhet még Magyarországon, de a régi huszárélet aligha, mert nem lesznek már olyan emberek, akiknek kedvük és alkalmuk volna életüket abban az aranyos ködben tölteni, amelyben az egykori huszártiszt mindig délcegen, mindig skatulyából kiszálltan, mindig gavallérosan megjelent. Mintha a régi huszártisztnek semmire se lenne gondja a világon, mint az élet örömeire, táncra, lovaglásra, szép asszony udvarlására – a szolgálatot amúgy fél kézzel elvégezte. Bizonyos sarzsinál a déli sörnél végződött a napi teendő, arra valók az őrmesterek meg a kadétok, hogy délután is helyükön legyenek. Agarakkal, kutyákkal, vadászatokkal, bálokkal, színházzal köszöntött be az ősz, és ha az élet ősze is közeledni kezdett: egy kis melanozsén a bajuszon megtette a magáét. Huszártisztnek lenni Magyarországon felért egy főispánsággal, ha nem is prépostsággal.
A mi hősünk – báró Bothmer Jenő kapitány – sokkal kevesebbet pörgette az asszonyféléket, mint ezt várni lehetett volna a délceg férfiútól (a hegedűbe már inkább belenézegetett), ellenben annál többet foglalkozott a fenevadjaival. Ha huszártiszt nem lett volna, elmehetett volna állatszelídítőnek, olyanformán tanulta ki az állatszelídítést. A farkas lehunyta a szemét a tekintete előtt, a medve, komikus állat létére, pákosztos cseléd módjára húzódott el a kapitány elől, amikor az talpig bőrbe öltözve, vívósisakkal a fején, a ketrecbe lépett.
– Gyere birkózni, cimbora! – biztatgatta a medvesüvölvényt, amely elég erős volt ahhoz, hogy egy kisebb fajta riskát leüssön vala, de a báróval nem bírt. Ott ölelgették egymást a ketrecben, hemperegtek a szalmán, hol az egyik volt felül, hol a másik, a medve a báró karfogása alatt úgy ordított, hogy a piacig hallatszott, de a kapitányról is csurgott a víz, amikor a medve visszaadott egy-egy szorítást. Mert hiszen nem tudhatta a jámbor, hogy őfelsége honvéd huszárkapitányával birkózik. A börtönből kiszabadított kutyamosónak a ketrecen kívül csak arra kellett ügyelnie, hogy a medve ne mehessen hajlékából a báró után, mikor az megelégelve a birkózást, kiugrott a ketrecből. A mackó, persze, szeretett volna tovább is birkózni, döngette a ketrecet, mert az ilyen362 medveféle végül azt hiszi, hogy erejénél fogva bizonyos jogai is vannak.
A kapitány azonban már az udvaron álló gémeskút mellé vonult, ahol vödörszámra öntögette a hideg vizet magára, hogy csak úgy párolgott kiveresedett mellkasa. Onnan mutatott fügét a mackónak, amikor az a birkózás folytatásáért könyörgött.
Néha azonban elmaradhatatlan volt egy-egy karcolás a báró arcán, amely karcolás szőke arcán vérpirosan mutatkozott. Más férfiembernél az ilyen plezúr mindenféle tréfás megjegyzésre ád alkalmat, mert könnyű dolog viccelődni a távol levő asszonyok rovására. A mi kapitányunkat nem volt szokás gyanúsítani rózsaszínű körmökkel, mert mindenki jól tudta a városban, hogy másféle karmok azok, amelyekkel a kapitány érintkezésbe szokott lépni. Farkasainak szép hosszúra nőtt karmai voltak, hiába fogadkozott az áristomból menekült tisztiszolga, hogy ő majd megpatkoltatja ezeket az állatokat.
Reggelenkint, amikor a kapitány a kaszárnyába kilovagolt, a kutyamosó is útra kerekedett a farkasokkal, meg kell adni, hogy szájkosarat tett rájuk, amint a hosszú Kállai utcán végigsétált velük, de a fehérnép még emígy is ijedezett a vadállatoktól. Nem volt olyan bátor szakácsné a Kállai utcában, aki szembe mert volna menni a pórázon vezetett farkasokkal, csak messziről szidalmazták a ragyás legényt.
– Mit csináljak az árvákkal? – kérdezte a farkasnevelő. – Nem akarnak otthon maradni a gazdájuk nélkül.
A kapitány mindennap maga után hozatta farkasait a gyakorlótérre, ott pihenés közben eljátszadozott velük, a vállára vette néha mind a kettőt, táncolt velük, kergetőzött meg birkózott. A farkas nem érti annyira a tréfát, mint a medve, ezért az ilyen mulatságok után a kapitánynak emlékei maradtak.
Nem is nagyon lehet csodálkozni, hogy az ilyen ember, aki fenevadakkal töltötte napjai nagy részét, nem tudott az asszonyokkal bánni. (Talán azért, mert azok még veszedelmesebbek.) Rövid házasélete volt a kapitánynak… Hipp, hopp, elmúlik egy-két esztendő, Pesten tűnik fel farkasaival. Az állatait az erre való állatkertben kénytelen elhelyezni, mert nem talál olyan pesti háziúrra, aki farkasokat fogadna el lakóknak.363
Ekkor már búcsúzóban van a katonai szolgálattól, valaminek kellett történni, hogy megunja a cifra életet, a vadászatokat, amelyek bár csak apróvadra mennek a Nyírben (most már csaknem egész Magyarországon), de felejthetetlenül változatossá teszik Nyilastavát, a borongó vadvizeket és esőtől nedves erdőket, a szélszárnyú lovaglásokat – habár kevés olyan paripa akadt az ármádiában, amely hosszabb ideig elbírta volna a kapitány kezét –, a „Kis Koroná”-t, a „Nagy Koroná”-t, valamint „Betyár”-t, amely emlékezetem szerint még nyitva volt, habár a tiszt urak már felhajtott köpenyeggallérban, a hátsó ajtón lépkedtek be az extraszobába.
Mint ő mondá, valami megroppant benne, talán éppen csak idegszálacska, amelyről annyi minden tudnivalójuk volt az akkoriban divatba jövő japán dzsiu-dzsicu birkózómestereknek. A tömeg még Robinetti és Masson birkózási fogásai szerint gondolkozik az atlétikáról – a medve módjára birkózik Bothmer kapitány is, mert hiszen ez volt a mestere –, de Szemere Miklós, aki magában két világot hordott, a konzervatív magyar múltat és más részről a modern haladást, még a sport terén is, titkon már birkózómestert hozat Japánból, akivel óraszámra bezárkózik fogadószobájába. A japán olyan szőrtelen arcú, félszeg megjelenésű, halk, jelentéktelen emberke, mintha otthon hazájában kispap lett volna. De viszont csakhamar híre terjed fogásai révén a dzsiu-dzsicu tudománynak, amelyet eleinte valamely rejtelemnek mondanak, amit buddhista kolostorokban találtak ki, mert egyetlen kézfogással e birkózási módszer alapján le lehet fogni a legerősebb embert. Szemere úr, a magyar sport e nevezetes alakja szereti a rejtelmeket maga körül, japánját bezárt szobában tartogatja, de amikor hírét veszi, hogy a nevezetes bajnok, erőművész, állatszelídítő odahagyni készül a katonai pályát, hamarosan segítségére siet, hogy az Arany János utcában megfelelő vívótermet nyithasson, ahol majd az öreg Keresztessy modorában tanítja a magyar vívást.
A kapitány még darab ideig szerepet játszik a pesti életben, sok barátja van, még több ismerőse, az előkelő kaszinói élet után szívesen megjelengetik azokban a hajnali mulatóhelyekben is, ahol erős fiákerosokkal, hentesekkel méri össze az erejét, látja őt a mulató Budapest, nincsen olyan krakéler, akinek eszébe jutna a báró tyúkszemére hágni, népszerű pesti alakká válik az egykori vidéki huszárkapitány, aki reggelenkint364 több szekérderéknyi ismerőssel, jó baráttal jelenik meg az állatkertben, hogy farkasai el ne felejtsék őt. Az átcigányozott éjszaka után jólesik belépni a farkasok ketrecébe, némelyiket megbünteti a rossz magaviselete miatt, a másikat meg megcirógatja, ölébe veszi, és hosszú nyelvével reszelteti az arcát.
Szép magyar úri fogalommá válik Bothmer Jenő báró a városban, aki párbajoknál ügyel fel arra, hogy az elkeseredett ellenfelek nagyobb kárt ne tehessenek magukban, mert hisz háború előtt vagyunk, még fénykorát éli a lovagiaskodás, halállal is lehet fizetni egy elhamarkodott sértésért. A civil életben is megmaradt önfeláldozó bajtársnak, mindig feltalálható jó barátnak, a régi huszártisztnek, amint ez a fogalom a magyar emlékekbe el volt téve. Egyik emlékkönyvi alakja lett a régi szép magyar életnek, kifogás és gáncs nélküli lovag, mulatságvidító, lélekbátorító, gavallérnevelő, mentor és segítő, holott szegény feje nem anyagi gondokkal küzdött, mert a régi huszárságnál sok mindenfelét tanítanak vala, csak a pénzzel való bánásmódot nem tanítják sem az ekvitációban, sem a törzstiszti tanfolyamon.
…Elköltözött Pestről, és nemigen hallani hírt felőle.
1926
