Kanyurszky tanár úr
Kanyurszky tanár úr
Beszéljünk már egyszer királyok és más szomorú emberek helyett: olyan barátainkról, akik évtizedek távolságából is megaranyozzák az emlékezést, mint az alkonyuló nap a felhőket. Kanyurszky tanár úr azon magyarok közé tartozik, akik a tudományon és tanításon kívül annak a gyönyörű barátságnak élt, amely Magyarországot a háború előtt oly páratlan országgá tette. A barátság mindenekelőtt! – volt a jelszó, amely generációkon keresztül a tizenkilencedik századból jött velünk.
Kanyurszky egyetemi tanár úr a hittudományi karon a keleti nyelveket adta elő, ő volt az az ember, aki valóban tudott arabusul. Tudott ezenkívül még egynéhány senki által nem ismert keleti nyelvet, de ő ezzel a dologgal sohasem dicsekedett, mert szerénységével példája volt a régi magyar tudósnak. A világért sem akart terhére lenni a barátainak a365 maga nagy tudományával, ezt nem tartotta a fehérasztalhoz valónak, elég, ha az egyetemen beszélt róla, aztán vidám barátok után tekintgetett.
Mit tudja azt a mai nemzedék, hogyan lehetett Pesten élni annak, aki nem vetette meg a barátságokat! A század elején a város arra látszék berendezve lenni, hogy mindenki jól érezze magát benne. A legnagyobb ritkaság volt a különc emberkerülő, és arra is ujjal mutogattak, amikor zordon magányában a falak mellett elsuhant. Kanyurszky főtisztelendő úr a belvárosi utaknak a kellős közepén járt, hogy egyetlen baráti kézfogást se mulasszon el. Vidám hangját ott lehetett hallani, ahol a Püspöky Gyuriét, a piros képű, fehér hajú pesti fiskálisét, aki egész életében nevetett; de Parányi István királyi tanácsos uram utca hosszat hallható hangos beszéde is ölelkezett néha Gyuri bácsi recsegő hangjával.
A pesti vidám emberek bizonyos csendes megállapodással szövetségben éltek egymással, mindegyik ismerte a másikat. Voltak vezérek, mint például az öreg Újházi Ede, aki színészeket és írókat kalauzolt a Wampeticshez, aki egyedül talán egy lépést sem tett életében. Ugyancsak a Tyúkketrec vendégfogadó egy másik szobájában egy nagy társaság Feszty Árpád vezérlete alatt, akit egyébként fejedelemnek hívtak. Bartha Miklós, Holló Lajos, Ihász Aladár és mások voltak tagjai ennek a társaságnak, amely arról is nevezetes volt, hogy téli estéken is beállított a városligeti vendéglőbe. Igaz, hogy a „fejedelemnek” nem esett ez messzire. Nos, hát ennél az asztaltársaságnál is nagy kegyben állott Kanyurszky tanár, mint a jóbarátság eleven pesti szobra.
A város fogadói akkoriban megtelve voltak mindenféle asztaltársaságokkal, amelyeket Kanyurszky főtisztelendő úr a kisujjában hordott. Voltak a mindennapi társaságok mellett olyanok, amelyek csak a hét bizonyos napjain jöttek össze. (Különösen a Pesten foglalkozó német műszaki emberek tartották magukat a szabályokhoz a különböző „Hazaffiákban.”) Voltak szerdai, voltak szombati társaságok, de a halak kedvéért a pénteki napokon is voltak rendes asztaltársaságok azokban a csárdákban, ahol a hal bizonyos hírnévre tett szert. Persze, borocska is akadt, mert a hal úszni akar. A híres Bálóné, aki szegedi halkülönlegességeivel annyit próbálkozott Pesten megtelepedni: máig is érthetetlenül, nem boldogult a pénteki asztaltársaságok városában. Kanyurszky tanár úr tudta az utat a halakhoz is, mert a halat sohasem kellett egyedül elfogyasztani, akadtak mindenféle barátok a hal mellé.366
És a tudós külsején nem látszott meg, hogy mily nagy barátja a testi és lelki örömöknek! Sovány, száraznak mondható, fekete ruhás férfiú volt, aki még a legnagyobb mulatozások közepette sem feledkezett meg arról, hogy felszentelt pap. Borotvált arca tipikus könyvtár-arc volt, mintha akkor emelkedett volna fel a fóliánsokból – a borok nem hagyták ez arcon rezeiket, sem egyéb emlékeiket. Holott jóformán mindenfelé megfordult, ahol a vidámságot és a gondtalan barátságot kultiválták.
A főtisztelendő úr korában még nagyban szerepelt a Szervita téri „Kispipa”, ahol a nap minden órájában bizonyosan lehetett ismerőst találni annak is, aki évtizedek óta nem volt Pesten. Sokat írtak valamikor a „Kispipá”-ról, amely hely olyan tartozéka volt a magyar életnek, hogy egy nemzedéket nem tudtunk elképzelni nélküle. Jó darabig a „Kispipá”-ban történt minden Magyarországon, amiről beszélni érdemes volt. Itt üldögéltek azok a magyar Pickwickek, akik nálunk is éppen oly szép számmal voltak, mint Dickens idejében Angliában: akik egy nevezetes névnap vagy egy különösen szakácsolt étel kedvéért nemcsak a város határába mentek el (csak emlékezzünk a kőbányai és budafoki és óbudai kocsmákra), hanem sokkal messzibbre is, napokra való kirándulásokra, amint éppen a Nemzeti Szövetség, a Turista Szövetség és más országos egyesülések bizonyítják. A „Kispipá”-ban meg kellett fordulni minden valamirevaló vidéki úriembernek, akármerről vette volna útját a városba: Erdélyből, Bácskából vagy a Felvidékről. Mert itt ették Karikás kosztját, itt verdesték az asztalt politizálva, és itt nevettek harsogva a régi cimborák, a régi ismerősök. Itt durrantak el azok a legjobb élcek, amelyek aztán bejárták az egész Magyarországot – de itt határozták el az utcai tüntetéseket is. A „Kispipá”-nak voltak vezérei, akik ugyan semmi nevezetes dolgot nem követtek el életükben, de minden alkalommal meg lehetett találni őket a „Pipá”-ban. Nem egy országos karrier indult el a Szervita téri bolthajtások alól, a füstből, a gőzből, az örök kacajból és a jóízű tányércsörömpölésből. Kanyurszky főtisztelendő urat persze ünnepelve fogadták a „Pipá”-ban, mert az alpári, csárdabeli élcelődések helyett ekkor kezdődött voltaképpen valamely magasabbrendű szellemesség. Ekkor, éppen Kanyurszky tanár úr közreműködésével, születnek meg azok az anekdoták, amelyeket évenkint egyszer az egész országgal közölnek, amikor Déri Gyula megszerkeszti a Kispipa Híradó-t. Igen bizony, a „Pipá”-nak lapja volt.367
Még a barátságokat oly igen keresgélő Kanyurszky tanár úr se járhatja be vala egyetlen este a Belváros valamennyi kiskocsmáját, mert volt ebből a típusból olyan bőségesen, hogy minden utcára, minden átjáróházra jutott belőle. Meghitt, kedves fészkek az úgynevezett „Kiskoroná”-tól kezdve a „Szikszay”-ig, ahol a polgár valóban élhette a nap bizonyos órájában a maga egyéni, mulatságos életét. A belvárosi kocsmáknak külön erkölcsük volt – amíg a „Pipa” a középosztálybeli intelligenciát egyesítette ódon ablakai mögött, máshol a Párizsi utca suszterei, kesztyűsei, a Váci utca boltosai találkoztak. A pesti polgárságnak az úgynevezett krémje lakta a Belvárost a hórihorgas, boltíves házakban, és ő látogatta azokat a kisvendéglőket, amelyeket a világért se lehetett volna megnagyobbítani akkor sem, ha a vendégek úgy elözönlik, mint a „Vadkanfő”-t. Mindig ugyanazon a helyen állottak az asztalok, a székek, a szalvétaprés és a madaraskalitka. Behunyt szemmel megtalálta itt mindenki a maga helyét, és bizonyosan tudta, hogy ki telepedik elsőnek melléje, amikor a gábelfrüstök étlapját meglobogtatta a kis pincér; valamint ki nyomakodik be az ajtón a déli harangszóra… És mégse lehet mondani, hogy unalmas lett volna a régi pestiek mindennapi élete, holott voltaképpen nem tettek egyebet, mint bementek a kocsmába, és kijöttek a kocsmából… Kanyurszky tanár úrnak akár hiszik, akár nem: a legkisebb belvárosi kocsmában is megvolt a maga rendes ülőhelye, amelyet távollétében is tiszteletben tartottak. Az ő jelenlétében a kesztyűsök, fűzőkészítők, kalaposok igyekeztek kitenni magukért beszédmodorukban, nemigen hangzott el illetlen szó a főtisztelendő úr jelenlétében, ilyenformán Kanyurszky tanár úr megjelengetése a pesti kocsmákban jótékony hatású volt a polgárság erkölcseire.
– Ne legyünk rosszak! – mondogatta a főtisztelendő úr, amikor valamelyik asztaltársának nem fért a begyébe a dévajkodás.
És a pesti kocsmák jóságos, barátságos nevelője elmendegélt a Belvárosból azokba a külső kocsmákba is, amelyeknek mind megvolt a maga törzsközönsége, valamint nevezetessége. Lehetett őt látni piros mellényes lókupecek között a Külső Kerepesi úton, ahol mindig csak a lóról volt szó, de a főtisztelendő úr addig térítgette az elszánt lócsiszárokat, amíg azok tudomásul vették, hogy más dolgok is vannak a világon. Tudós, kesernyés mosolyával feltűnt a Józsefvárosban, amely helyen a Svertetzkyek óta nagy kocsmáros-dinasztiák voltak. Függetlenségi érzelmű polgárság látogatta a józsefvárosi kocsmákat, amely politizálással368 kötötte egybe a kuglizást. A piros borok mellett Incédy László, a függetlenségi publicista gesztikulált – körülbelül itt határozták el a Hentzi-szobor felrobbantását. Itt már kertek, lugasok, szabadságos kedvek várták Kanyurszky tanár urat, nehéz volt polgári barátait arra bírni, hogy a politizálás mellett másról is beszéljenek.
– Ne legyünk rosszak! – ismételgette Kanyurszky főtisztelendő úr a józsefvárosi szabadsághősöknek, akik minden nyári este megostromolták volna a miniszterelnökséget.
Itt voltak a legkülönbözőbb asztaltársaságok, amelyeknek végül (miután ilyen volt a korszellem) lett egy központi szövetségük. Ha valaki egyszer érezne magában annyi erőt, hogy megírja a magyar asztaltársaságok változatos történetét, ennél az egykori Asztaltársaságok Szövetségénél kell keresgélni az újságok és okmányok után. Minden egyes asztaltársaság delegált valakit a központi szövetségbe, volt országos elnök, alelnök, főceremóniamester, mintha csak a Pickwick-embert akarták volna utánozni a magyarok is.
A józsefvárosi asztaltársaságok működésüket többnyire jótékonykodással kötötték össze, ezért nem lehet kigúnyolni a polgároknak ezt a szórakozását. Sok szegény gyermeket felruháztak amúgy karácsonytájon, akik egyébként tán sohasem jutnak vala téli ruhához, ha a polgárok otthon üldögélnek.
Kanyurszky tanár úr megjelenése az asztaltársaságoknál mindig egybe volt kötve valamely olyan vitaestéllyel, amely különbözött a mindennapi estéktől. Igen sok vita volt például egyes magyar dalok szerzőiről, mert akkoriban minduntalan termett valamely magyar nóta, amelyért a dalszerzők sorompóba állottak. Ki írta igazában ezt vagy amazt a nótát? Dankó Pista vagy Fráter Lóránd? Szentirmay vagy B. Fehér Jenő? Temérdek dalszerző volt az országban, mindegyik bejelentette magát, amikor a dalokat a városokban, falvakban, dalárdákban énekelni kezdték… Nos, hát Kanyurszky György tanár úrnak volt egy külön tudománya, amelynek nagyobb hasznát vehette az asztaltársaságoknál, mint a keleti nyelvismeretének. Tudta pontosan, hogy a legtöbb magyar dalnak ki a szerzője; népdal-e vagy műdal az előadott zenedarab? Honnan vette Kanyurszky tanár úr ezt a nem mindennapi ismeretet? Igaz, hogy szerette a magyar dalokat, de van azoknak más szerelmesük is, elég az hozzá, hogy Kanyurszky tanár urat néha éjnek idején a főváros369 legtávolibb kocsmájából keresték fel küldöttségek, akik ott a nótaszerzőkön összevesztek. A tanár úrnak mindig volt ideje arra, hogy igazságot tegyen. Meghallgatta a kérdéses dalt, amelyet elmuzsikáltak vagy elhegedültek előtte, és kimondta az ítéletet. A dal szerzője X vagy Y, mert az nem lehet másként. Igazságosan ítélt mindig Kanyurszky főtisztelendő úr a nóta-perekben? Bizony nehéz megmondani, hiszen abban az időben annyi nótát csináltak Magyarországon, hogy talán azelőtt sem annyit. Egy dalos korszak volt ez az idő a magyar társadalomban, mindenki dalolt, akár volt rá oka, akár nem. Igaz, hogy a dalolás népszerűsítéséhez nagyon hozzájárultak azok a különböző dalárdák, amelyek akkoriban külföldi versenyekre mentek, és onnan díjakat hoztak haza.
Mivel töltötte még Kanyurszky főtisztelendő úr az idejét, amikor a pesti asztaltársaságokat látogatta? Nevezetes apostola volt ő a sakkjátéknak, amelyre szeretett volna mindenkit megtanítani. Az első sakkversenyek voltaképpen az ő kezdeményezésére folytak, de ezenkívül minden éjszaka megjelent a József körúti kávéházban, ahol a sakkpartnerek már türelmetlenül várták. Két-három sakkpartnerrel játszott egyszerre különböző játékokat, és néha bizony nem huszonnégy óráig, hanem három napig is egyhuzamban. Ilyenkor az asztaltársaságok hiába várták. Kanyurszky tanár úr elmélyedt a sakkban, és mindent felejtett. Otthonában, Visegrádon, ahol igazán a legszebb baráti körben élte mindennapi életét ez a tudós, bölcs, ritka professzor: otthonában már nem tudták mire vélni, hogy napokig nem került meg a házigazda…
Végre egyszer csak megérkezik a visegrádi villába, de nagy társasággal, a sakkpartnereivel, akikkel nem tudta a partikat befejezni.
– Csónakban, a Duna közepén folytatjuk a játékot! – indítványozta a főtisztelendő úr, és valóban ki is evezett a Dunára a sakktáblájával.
A jövő-menő gőzhajóknak ugyancsak kellett ügyelniök a visegrádi kanyarodásnál, hogy a játékban elmerült sakkozókat csónakjaikban fel ne borítsák.
1926370
