Egy magyar nábob végnapjai
Egy magyar nábob végnapjai
Szemere Miklóst (de genere Huba) akkor legyintette meg először a szél – mint a mindenkori tréfás emberek a bénulást mondják –, amikor a bécsi „Sacher” fogadóban hírét vette, hogy a régi pesti lóversenyteret felszántották, és tököt meg káposztát termelnek rajta ezentúl. Bécsben akkoriban tavaszodott, Pesten „kommün” volt, mint közönségesen emlegetik az 1919-i tavaszt.
– Nézze csak, Jóska, mi bajom van, hogy nem tudom mozgatni a jobb karomat? – szólt egy reggel az inasához. – Pestre utaztam éjszaka álmomban – aminthogy többnyire minden éjszaka utazom álmomban, amit nem ítélt jó dolognak még a bölcs Szemere Bertalan sem, pedig az nemigen hitt az álmoknak. Egy barna és egy szőke nővel utaztam, kocsiztam álmomban. Ismeretlenekkel. Reggelre kelve pedig alig tudom mozdítani a jobb oldalamat.
– Majd csak megleszünk a jobb oldalunk nélkül is, méltsás uram – felelt a tatatóvárosi származású inas, akit Szemere úr még Esterházy Niki gróf hagyatékából vett át.
– Valahogy csak meg kell halni – dörmögte Sz. M., amikor az inas segítségével nagy nehezen kiszállott katonás vaságyából – a kaszárnyai ágyból, amilyen a Ferenc Józsefé is volt –, belebújt száras, muszkás állatbőrrel (vadmacskával) bélelt papucsaiba, amelyeket még Moszkvából hozott magával, amikor ott a követségnél szolgált, felhúzta az úgynevezett „szerencsenadrágot”, egy bő, lötyögős, törökösen szabott, de angol szövetű nadrágot, amelyen folt folt hátán az ócskaságtól, de amely ruhadarabtól egyetlen napra se válott meg volna, felvette a piros, úgynevezett Garibaldi-inget, amelyet még Rómából hozott magával, amikor ott ugyancsak az osztrák–magyar követséget szolgálta, mégpedig attasé minőségben.
Hatvanhárom esztendős volt, de még komolyabban nemigen gondolt arra, hogy meghalni is szokás ezen a világon. A titkárai sohase merték átadni neki a partecédulákat, amelyek mind sűrűbben érkeztek a postával a régi ismerősöktől, a barátai (az életben lévők) nem beszéltek előtte a halálról. Ferenc Józseffel ugyan „faséban volt” Sz. M. ama bécsi kitiltása óta, de az öreg császár halálát mégiscsak tudomásul kellett venni. No de F. J. nagyon öreg ember volt, illendő volt már, hogy meghaljon – vigasztalgatta magát Szemere Miklós, amikor néhanapján309 eszébe jutott Ferenc József, aki úgy bánt el vele, mint teréziánumi növendék korában: fegyelmi büntetésben részesítette kártyázásért – kitoloncoltatta Bécsből.
Igaz, hogy a mozdulatlanságra kárhoztatott jobb kéz nagy fennakadásokat okozott a napi munka elvégzésében, de végeredményében nem volt fájdalmas a dolog, még el lehetett élni vele száz esztendeig.
Ott van például az öreg Beretvás Alán Dabason, akiről egyszer azt hallotta, hogy húsz esztendeje ül egy karosszékben, mert meg van győződve arról, hogy üvegből vannak a lábai, amelyek menten összetörnének, ha rájuk lépne. Az egyik Rothschildról is azt mondják, hogy azért hallgat állandóan, mert nem tudna többé emberi nyelven megszólalni, miután szélütés érte. De kedves fiatal nőkkel vezetteti magát karon fogva a kertjében, és minden élet éppen úgy érdekli, mint akárcsak abban az időben, amikor a világraszóló bankházat még ő vezényelte.
– Lehet élni jobb kéz nélkül is – állapította meg magában szertelen gyorsasággal Szemere Miklós, amikor átvette postáját, és a bal kezével apró megjegyzéseket írt a levelekre, igaz, hogy csak olyan betűkkel, amelyeket egyedül ő tudott volna elolvasni.
– Fjedornak jó keze írása van, majd ő fog helyettem levelezni – mond, és nyomban csengetett is a csinoskás, fiatalos titkárért, aki oly romantikus megjelenésű volt, mintha abban a percben lépett volna ki egy Turgenyev-beszélyből, ahol odáig a házitanítói tisztet töltötte be. (Fjedor valóban regényes ember volt: Szemere úr előtt egy másik különc szolgálatában állott, akinek pirománia volt a betegsége, s ezért nagyon is kellett rá vigyázni.)
– Fjedor, írjon helyettem Landstone lordnak, hogy az idei nyarat megint együtt töltjük Karlsbadban…
Hirtelen a titkár arcára nézett gyanakvó, szurokszín szemeivel, mintha valamely szokatlan kifejezést vett volna észre annak az arcán. Sötét, epés, szinte önkívületi állapotban felkiáltott:
– Fjedor, én nem vagyok pirománikus!
– De én nem tudok angolul – felelt a titkár.310
Tizenegy órakor felhozták a „Sacher” szállóból Sz. M. úr szobájába a szokásos reggelit. Főtt marhahús volt ez. Csontos vagy sima hús – aminthogy a bécsi fogadókban mindig nagyon értettek a marhahúsok tálalásának a módszeréhez. Sz. M. úr az evésnél is észrevette, hogy a jobb keze nagyon hiányzik, nem tudja olyanformán felszeletelni a húst, mint azelőttiben, apró darabkákra, amelyeket fogyasztás előtt megúsztatott paradicsommártásban, és utána fiatal hagymát ropogtatott, amelyet télen-nyáron termelt a kertésze a hűvösvölgyi villájának kertjében. (A villát valamikor az édesanyja vásárolta: a nagyasszony meghalt: a francia kastély azóta üresen állt.)
– Az ördög vigye el ezt a húst – mond Sz. M. a szőkére beretvált bécsi pincérnek, aki födött ezüsttálakon szolgálta fel a reggelit. – Sacherné konyhája romlik, veszedelmesen romlik.
– Mióta a főherceg urak elköltözködtek innen – felelt a sültmalacképű pincér, aki tartotta magát ama régi regulához, hogy a pincérnek olyan külsejének kell lenni, akinek se hajából, se bajszából, se szakállából egyetlen hajszálacska sem hullhat az ételbe. Az igazi bécsi pincér kétszer borotválkozott egy napon, reggel és este.
– Fridolin, én mondom, hogy ez a marhahús már nem az, amit nekem Sacherné szokott küldeni. Értesült volna betegségemről az asszonyság – olyan formában, hogy az öreg Szemerének már amúgy is minden mindegy?… Fridolin! Más húst a konyháról! Azt a bizonyos „táffel-spiccet”, amelyet a „Kugelbein”-ről vágnak le. Én még azok közé az emberek közé tartozom, akik értik a marhahúst: nem lehet hamisított húsokkal félrevezetni. A szívem… a szívem rendben van, akármit mondanak a doktorok. Tudom annak a javasasszonynak a címét, aki titokban Ferenc Józsefet is gyógyította anélkül, hogy valaha Kerzelt kérdezték volna. Ha megint baj lesz a szívemmel, csak ehhez a javasasszonyhoz fordulok.
– És az étvágy, méltóságos úr? – kérdezte Fridolin, aki évek óta „kezelte” Sz. M. urat, amikor agglegényi életében hónapokat töltött a „Sacher” szálló puhult szobáiban, ahol télen fehér porcelán kályhában fával fűtöttek. – Az a derék, csinos étvágy, amelynek úgy örülünk néhanapján mindnyájan a fogadóban a szakácstól kezdve az utolsó borfiúig?
– A szakácsnak vigye ezt a Viktória-aranyat. Még mindig jobb, mint amilyent mostanában Angliában vernek. Talán éppen az én aranyrúdjaimból, amelyeket az Angol Bank pincéjében tíz év előtt311 elhelyeztem. Háború volt közben… Ki tudná biztosan, mi történt az én aranyrudaimmal!
A „Sacher” szálló szakácsa valóban küldött ezután a numero 7–10-es számú szobák lakójának olyan marhahúst, amelyet az használható bal kezével nagyon lassan elfogyasztgatott. De jókedvre nem derült…
– Ó, mily unalmas az élet! Még csak lóverseny sincs Bécsben – sóhajtott fel Sz. M. – Visszavonhatatlanul betegnek kell lennem.
És nagyon bús kedélyállapotban feküdt vissza az ágyba.
– Mindenki elhagyott! Én is elhagyok mindenkit! – mormogta magában, és ettől a gondolattól kissé felvidámodott, amikor végigfuttatta elméjét ismerősei felett, akik azelőttiben bőségesen felkeresték. Mintha ezen a napon senkinek se lett volna szüksége Szemere Miklós úr bőségesen osztogatott ajándékaira. Se a sakkfigurák alakjában felállított aranyakra (az éjjeli szekrény márványlapján), se a kopott bőrtárca gumiszalaggal átkötött bankóira. Szemere úr, a szélütött gavallér egyedül volt – mintha már a kora tavaszi napon elkezdődött volna az a nagy utazás, amelyet mindenkinek egyedül kell megtenni, a fekete hintón.
Délután, amikor Holzer lovainak kopogását meghallotta a szálloda előtt: mégiscsak kedvet kapott ahhoz, hogy felkeljen és kikocsizzon; ne leljék itt barátai ágyban fekve, akik közben talán mégis csak érdeklődnek iránta, meghallván a „Sacher” étteremben, vagy pedig a Jockey-Clubban azt a „balesetet”, amely Herr von Szemerét a nappali órákban érte. Nehezen ment az öltözködés, de Fait, a komornyik kitett magáért, amikor tehetetlen gazdáját a mindennapi szokás szerint megfürösztötte gumikádjában, és felöltöztette abba a ruhába, amelyet előtte való napon hozott haza a bécsi szabó: mindig egyformára szabva azt, lehetőleg sötét kelméből, mert Sz. M. úr, amint nem merte méregetni testi súlyát, ugyancsak nem engedett magáról mértéket vétetni élte utolsó esztendőiben. „Elég időm lesz megtudni a testem elváltozásait, ha már nem leszek.”
Az új ruhának még az olyan ember is örül, aki akár mindennap varrathatna magának új ruhát.
– Ne felejtse el, Jóska, a gyémántokat – mond figyelmeztetőleg Sz. M. az inasnak (akit bár nem hívtak Jóskának, de az uraság minden inasát így nevezte).
Igen, ezek a gyémántok okoztak neki örömet élete utolsó éveiben – 312 fekete kőbe rakott, borsónyi gyémántok voltak ezek inggomboknak megcsinálva. Isten tudná, miért szerette ezeket a köveket a gazdag ember, akinek annyi mindenféle kincse volt? Mindig felvidámodott az „örökké gyászoló” gyémántok láttára – mint akár az a német poéta, aki a hagyomány szerint citromot vagy ilyesfélét szagolgatott, hogy ihletet nyerjen. Sz. M. úrnak sok ihletre volt szüksége, hogy szélütött állapotában is ragaszkodjon a menetrend szerint beállított életmódjához. A komornyik támogatásával ment le a lépcsőn az úgynevezett félemeletről, de a kapu-bolthajtás alól egyedül lépett ki, ahol az előre tudósított Holzer – egy mókusbajszú, régivágású fiákeros – éppen úgy köszöntötte, mint akár tegnap, tegnapelőtt: nem volt szabad észrevenni a gutaütést, amely gazdáját érte.
– Kisztihand, kesze csókolom… A jókedvű kisasszonyokhoz hajtsam a szürkéket? – kérdezte Holzer most is kedélyesen, mint az utóbbi években mindig, hogy elkomoruló gazdája arcára mosolyt fakasszon, de ma Sz. M. úr nem tudott legyinteni a jobb kezével. A fiákeres tehát megint csak megindult a maga körsétájára a Ringen és a különböző mellékutcákba, ahol lassú lépésben szokott hajtatni, hogy gazdáját szórakoztassa.
– Mindig építenek ebben a Bécsben – dörmögte Sz. M. úr rosszkedvűen, amikor itt-ott épületállványokat vett észre a szokásos téglarakások társaságában, amelyek már tegnap, tegnapelőtt is ott voltak, de az egészséges Sz. M. nem találta érdemesnek ezt észrevenni. – Hová építenek? Még mindig nem elegendő nagy a város?
A csukott batár oly lassan, óvatosan hajtott, mintha valóban holt embert fuvarozna. A fiákeres a maga emlékezete szerint elment azok előtt a bécsi házak előtt, ahol valamikor stációkat tartott, mikor is Sz. M. úr rövid, kis vasalt pálcájával, amelyet a testgyakorlat kedvéért is hordott: rákopogtatta az üvegablakot. Elhajtott a Jockey-Club előtt, majd Rothschild palotája előtt, majd mellékutcák diszkrét kis magánpalotáinál lassított, ahová azelőttiben gyakran vitt ajándékokat, virágbokrétákat, gyümölcskosarakat, ritka borokat és lepecsételt borítékokat – de a háta mögött egyetlenegyszer sem hangzott fel az ismert kopogtatás, hogy itt vagy amott stációt kívánna tartani a gazda. Tavaszi délután volt Bécsben – igaz, hogy a régi gigerli-szalmakalapos, lila fátyolos, pepita ruhás kisasszonyok helyett másforma alakok sétálgattak a Práterben, mert hiszen Bécsben is 1919-et írtak, a kalendáriumok, elvadult kedve volt a világnak, szemérmetlenül tülköltek az automobilok313 a legcsendesebb utcákban is, mintha észvesztő motorjaikkal ők hoznák az új világot, amelynek az leend az első dolga, hogy nyomtalanul eltüntesse a régit. Tekintélyes öregurak, akik még tegnap esperesléptekkel jártak az utca közepén, a falhoz lapulva igyekeztek minél hamarább elvonulni az utcai életből. Nincs cilinder, nincs Ferenc József-kabát, nincs érdemjel a katonatisztek kabátján, kicserélődtek itt az emberek, akiket Sz. M. úr tekintete megszokott a bécsi utcákon… De a magyar követség házánál mégiscsak megállította kocsiját Sz. M. – Holzer leugrott a bakról, hogy segítségére legyen a gazda kiszállásánál, de Sz. M. nem mozdult a kocsiban. Halálsápadt és mozdulatlan volt, csak a szemei éltek, amint lefelé csuszamlott a hintó párnáiról, hogy nemsokára összeessen a fiákerben.
– Azt kérdezze meg itt, Holzer, hogy mikor lesz már rend végül Magyarországon, hogy hazamehessek – mormogta alig érthetőleg Sz. M. úr.
De Holzer nem kérdezett semmit, hanem bezárta a kocsiajtót a nagybeteg gazdára, és vihar-tempóban hajtott haza, a bécsi szállodába, hogy legalább ne az ő kocsijában haljon meg Sz. M. A jól hajtó kocsis ezt el is érte, mert Szemere úr még időhaladékot kapott a sorstól az augusztus végi napokig.
1927
