Szemere milliói
Szemere milliói
Bégum millióiról valaha ifjúságunk költője, Verne Gyula írta meg regényét – a francia professzor fantáziája kellett ahhoz, hogy Bégum millióiról beszélhessünk, amikor jóformán alig volt olyan ember e világon, aki egy csomóban látott volna akár csak egymilliót is. Budapesten egy nyugalmazott proviánttisztet mutogattak a belvárosi kiskocsmákban, aki a boszniai okkupációhoz egymillió forintot vitt magával.
Szemere milliói már közelebb esnek hozzánk, de hát korántsem voltak azok a milliók olyan kábítók a régi Magyarországon, amint mostanában föltüntetik a Szemere-hagyatékot, amikor az ifjú örökös szerelembe esett, mint már annyi más fiatalember ebben az életben. Az újkor hírlapírója olyanformán dobálódzik a milliárdokkal, mint a zsonglőr, amikor a Szemere Miklós vagyonát emlegeti, pedig vagyunk még itt néhányan, akik szerencsések voltunk évtizedeken át Sz. M. úr barátságát élvezhetni: emlékezetünk szerint Szemere társaságában nagyon ritkán hangzott el az a szó, hogy: millió. Babonaságból, megbecsülésből, a pénz iránti tiszteletből Szemere úr még arról sem szeretett hallani, hogy valaha a velszi herceg látogatása idején ezerforintos bankjegyet adott Berkes Béla cigányprímásnak. Nagy könnyelműségnek minősítette a dolgot öregségéig, habár egyébként nem szokott magának szemrehányást tenni a pazarlás vagy mulatozás miatt.
A Szemere-vagyon szemérmetes volt; voltaképpen sohasem fitogtatta őt gazdája, és ezért hiszik manapság némelyek, hogy ennek a vagyonnak valamely titokzatos eredete volna, mint Monte Cristo kincsének. Százezer forintból lett ez a vagyon, amelynek manapság oly hihetetlen értéket tulajdonítanak a hírlapíró urak, akik tudvalevően dobálódzni szoktak a pénzzel. Ez a százezer forint Szemere Miklós apai öröksége volt, amelyet a legenda szerint egyetlen éjszakán elkártyázott a Nemesi Kaszinóban Rómában, amikor az ottani követségnél szolgált. Bizonyos, hogy a százezer forinton kívül is volt valamely pénzbeli lehetősége Szemerének. (Ama római grófnő vagy hercegnő, aki vagyonával sietett volna Sz. M. úr segítségére, csak amolyan szép fantázia, amelyet a 19. századból mindnyájan ismerünk.) Nem tért vissza koldusként Rómából. Az „Arany Sas”-ban lakott, mint afféle úri gavallér Pesten. Két szobácskája volt, és az édesanyjának bizony nemegyszer kellett307 föladni pénzeslevelet a Zemplén megyei postán. Honnan eredt tehát az a nagy vagyon, amelyet manapság olyan csodálattal emlegetnek? Szemere Miklós volt talán a legnagyobb pénzügyi zseni a maga korában, a legjobb gazda, a legokosabb spekuláns, aki a bécsi Rothschildnak is nagyra becsült üzletbarátja lett rövidesen. Igaz, hogy babonás szerencséje volt mindenben, amihez az életben „hozzányúlt”. Vett képet, perzsaszőnyeget, műkincset, antikvitást és földbirtokot, amelyről már a vétel után nyomban kiderült, hogy 100 százalékkal többet ér az érte adott összegnél. Érdekeltsége volt törökországi vasutaknál, megszerezte a földkerekség legjobb értékpapirosait, szakértője volt gyémántnak, aranynak, platinának. Aluszékonysága, néha életunt bágyadtsága mögött félelmetes üzleti eszességet rejtegetett. Talán senkinek se sikerült megcsalni őt az életben – ez volt a titka évről évre növekedő vagyonának. Hiába keres a mai tehetségtelen kor rejtélyességet a vagyona körül. A pénzszerzés és a pénz gyümölcsöztetésének volt a zsenije ez a tatárképű gavallér, aki már abban az időben is leginkább aziránt érdeklődött, hogy mi történik a londoni és a New York-i tőzsdéken, amikor nálunk még a bécsi tőzsde dirigált, a régi Mária Valéria utcában.
Versenyistállója, kártyajátéka, hazárdsága voltaképpen mind csak külsőség volt, mert ez a nagyszerű ember mindezen magyaros (és magyarok által elérhető) pénzszerzéseken kívül is tudott magának vagyont gyűjteni olyan területeken, ahová nem ér el a magyar fantázia. Nemhiába vitt díszkardot a török szultánnak, nemhiába volt a barátja sok angol lord, és nem fölöslegesen beszélgetett a bécsi Rothschilddal, ha Bécsben időzött. Minden ismerősének latnyi pontossággal tudta az értékét, sohasem hallgatott meg hazugságot, óvatos volt, pedig az emberek azt hitték róla, hogy hazard. Meg kellett gazdagodnia ebben az országban, ahol az ő korában csak a vénasszonyok harisnyáinak tartalma jelentett megmozdíthatatlan vagyont – a többi magyar vagyon mind útban volt, mind úszott, csak jó helyet kellett keresni az állomásokon, hogy az ember behunyt szemmel is beleütközzön a szerencséjébe.
1927308
