Gálos Kálmán
Gálos Kálmán
vagy egy boldog korszak Budapest történetéből
Gálos Kálmán abban a korszakban tűnik fel Budapesten, amikor hazafias, szent kötelesség volt boldog elragadtatással beszélni nemcsak nemzeti múltunk dicsőségéről, hanem országunk gyönyörűségéről is. Az volt a jelszó, hogy a honi gyönyörökkel kell megismertetni az idevetődő idegent, tájképekkel és ipartelepekkel, vadregényes folyamokkal és malmokkal, Balatonnal, Tiszával, Tátrával és vasgyárral, serfőzdével, borospincével, spirituszgyárral kell megrakni a reánk való memóriáját, hogy még messzi földről is visszakívánkozzon ebbe a boldog, gazdag országba. Mert hiszen volt mindenünk, amit dicsekedve mutogathattunk látogatóinknak. Szépséges hölgyeinket sem felejtették ki útinaplóikból az idegenek.346
Hát hogy is volt ez a barátságos korszak, amelynek csúcsán már eljutottunk odáig, hogy Magyarországot nevezték Európa legvendégszeretőbb országának?
Az Anjou-királyok óta nem volt ilyen jó dolga itt az idegennek, mint az idő tájt, amikor Gálos Kálmán és társai divatba kezdenek hozni minden esernyős németet, üdvrivalgással fogadnak világjáró angolt, francia nyelven írják meg még a pesti pékek történetét is, hogy abból is okulhasson az idegen. Szokás volt már a nyolcvanötödiki országos kiállítás óta, hogy a Bécs felől érkező nemzetközi vonatokat ne csak a mindenütt jelen való pesti zsebmetszők vagy életunt fogadói portások várják (amaz ódon omnibuszokkal, amelyek még huszonöt esztendő előtt néha ősi vidékiességgel kocogtak végig a Kerepesi úton), hanem a vasúti stációkon feltünedeznek a megbízható, jelvényes, császárkabátos idegenvezetők, akik nemcsak a pályaudvar közelében álló „Debrecen” fogadót mutatják meg az idegennek, hanem valóban elkísérik őt a város nevezetességeihez. A millenáris kiállítás alatt meg pláne olyan nyájas fogadtatásban van részük itt az idegeneknek, mint a sokleányú háznál a kérőknek. Igaz, hogy nem a legszerencsésebben sikerül Szapáry Pali rendezésében a Duna-ünnepély, amely európai attrakciónak terveztetik, de annál felejthetetlenebb a millenáris kiállítás. Évről évre jobban tudunk bánni az idevetődő idegenekkel; már csak elvétve emlegetik az epés német utazók a betyárokat és kanászokat, akik Pest utcáin lobogtatják a fehérneműjüket; ritkaság már az a szemtelen pesti hordár is, aki háromszor-négyszer vezeti körül a tudatlan idegent az Operaház körül, és a markát tartja, miután ezzel bemutatta Pest összes nevezetességeit; a városvégi fogadókban sem falazzák be többé az idegent ama régi sertéskupec mellé, akinek önkéntelen hagyatékából a gazda nagyapja valaha a vendéglőt megvásárolta, de St. Hermandad szolgái (akkoriban még így nevezték virágnyelven a rendőrséget) ügyelnek azokra a csalékony nőkre is, akik a világ minden országában föltalálhatók, és szép mesemondásokkal kábítják el a hiszékeny utazókat.
Pest ünnepélyességéhez mindennapi tartozékul szolgál az idegen felejthetetlen fogadtatása.
Az új Széchenyiek, akik világvárost akarnak építeni Pestből, mindenáron arról akarják meggyőzni az idegent, hogy Kelet-Európában mi vagyunk az utolsó civilizált ország: százféle ötletet eszelnek ki, hogy például Bécsből, amely kelet felé rendszerint utolsó stációja volt az utazónak, Pestre is lecsalogassák a gazdag idegent. Irodákat állítanak347 föl, ahol az idegennek csaknem olyan védelmet nyújtanak, mint a követségeknél. Károly, a svéd király többé nem lovagolhatna át inkognitóban Magyarországon, a ciceronék fölfedeznék őt a csárda állásában. Milán, az exkirály is töntöröghetett Pesten elárvultan, jóformán senki sem törődött vele, amikor Takova gróf néven bejegyezte magát az idegenek névjegyzékébe. A perzsa sahhal a hivatalos körök, a velszi herceggel a barátai foglalkoztak, mert a kis Pesten legföljebb ezeknek volt gondjuk az ismeretlen idegenekre. Ám az irodák fölállítása után nem szökhetett át az országhatáron, még egy életunt textilvigéc sem, akit az idegenekkel törődő férfiak észre ne vettek volna. Másnap már azt is tudták az idegenforgalmi irodában, hol ebédelt kedvére az idegen, és mi volt a véleménye a pesti közlekedésről. A makacs komfortáblist addig mángorolták, amíg rájött, hogy az idegentől kevesebb borravalót is lehet elfogadni, mint a bennszülöttektől. És a boltosok büszkék voltak, amikor a messzi utazó üzletükbe betért, hogy egyet és mást vásároljon. Az ügyesebb kereskedők éppen olyan reklámnak tekintették a Manchesterből való Brown bevásárlását, mintha udvari fogat állott volna boltjuk előtt.
Valóban elkövetkezett az a korszak – a háború előtti évtizedek –, amikor Pesten jobb dolga volt az idegennek, mint annak, aki ebben a városban növekedett fel a város minden küzdelmével, gyötrődésével, szegénységével és boldogtalanságával szaturáltan.
Az idegen volt a világvárosi menyasszony-saruit próbálgató Pest vőlegénye.
Ennek a vetőkártyabeli, piros vőlegénynek volt a megbízható barátja az elmúlt hónapokban elhunyt Gálos Kálmán.
Látszólag olyan nyugodt volt, mint egy vasúti mozdonyvezető: holott bizonyára szeszélyes, kellemetlen idegenek Pesten az ő keze alatt is megfordultak, mert hiszen az emberek nem mindig hagyják el a rossz tulajdonságaikat, amikor egyik országból a másikba utaznak. Ha akartad: nézhetted őt régi korbeli hírlapírónak, aki még hosszú hajfrizurát visel, mert az bizonyos romantikusságot kölcsönöz a megjelenésben. (Valóban működött is darab ideig Kiss József lapjánál, A Hét-nél, ahol a poéta-szerkesztő a bonyodalmas közgazdasági rovatot bízta a jó megjelenésű fiatalemberre. Minek egy szépirodalmi közlönybe közgazdasági rovat? – kérdezte Gálos, miután hónapokon át elhelyezte a lapban348 a takarékpénztárak és a bankok jelentéseit. Ezzel a kérdéssel aztán örökre vége szakadt hírlapírói pályájának.) Idealista volt, és mindenféle emberiségjavító problémák jártak a fejében. Mikor állás, jövedelem és pénz nélkül üldögélt a sógor, az öreg Steuer „New York” kávéházában, arról szeretett beszélgetni egész éjszakákon keresztül, hogy az embereket elsősorban illedelemre kellene nevelni. Mert mit ér az, hogy Budapest a legszebb város kezd lenni végig, a nagy Duna mentén (Bécsnek csak kanálisa van), a kőművesek olyan szorgalmasan építenek, mint akár a fáraók alatt Egyiptomban, az utcákat minden nap öntözik, az Andrássy és a Stefánia utat olajozzák, a rendőrök tollforgója, fehér kesztyűje fénylik, a bérkocsik felett minden esztendőben szemlét tart a kapitányság, virágot is árulnak az utcasarkokon, lámpásokat alkalmaznak a kirakatok fölé, hogy azok este is élvezhetők legyenek, a modernebb kávéházakban a pincérek már vasalt frakkban járnak, és nem okvetlenül tegeződnek a nyilvánosság előtt a törzsvendégeikkel, a kasszírosnők olyan kifogástalan erkölcsi életet folytatnak, mint Angliában a vénkisasszonyok, a vendéglőkben nappal már nem duhajkodnak a Pest megyei és egyéb vidéki uraságok, Ráth Karcsi, a város polgármesterének fia sem üti arcul fogadásból a Váci utcában az első szembejövő polgártársát, a kereskedők nem kapják elő a sarokból a kirakathúzó rudat, ha a vevő alkudni merészel a portékára, a bérkocsisok nem pipázzák okvetlenül a legbüdösebb dohányt, a Körúton nem veszik le a vadonatúj télikabátot az idegenről sem az elfajult hölgyek, sem pedig az elvetemedett barátaik, a hamiskártyásokat eltoloncolja a rendőrség, a hírhedett lebujokban razziát rendeznek a konstáblerek – mit ér mindez ebben a gyönyörű nagyvárosban, ha maga a publikum goromba, neveletlen, nyájasság nélküli, nem ismer kíméletet honfitársai és vendégszeretetet az idegenek iránt? A pesti közönséget kell elsősorban udvariasságra nevelni, ne legyen egyedül Tiller Móric, a katonai snájder a városban, aki a Foncičre-palotánál az Andrássy útra befordulva egyetlen, de hallatlanul udvarias cilinderemeléssel köszön az egész Andrássy útnak, sok veres szakállú Tillerre volna szükség a városban… Ne fordítson gőgösen hátat a pesti ember annak a jámbor vidékinek, aki ügyefogyottságában a sikló iránt érdeklődik nála, valamint ne kiáltson fel Vajda János, a költő keserűségével, amikor égő szivarjáról tüzet kérnek: „Félmillió ember lakik ebben a városban, és éppen engem szemelt ki arra, hogy tőlem tüzet kérjen?” – Természetesen Gálos Kálmán, az idealista, arról is sokat tanácskozott éjszakánként barátaival, hogyan349 lehetne a férfiakat leszoktatni arról, hogy a nők szoknyájára lépjenek a villamosok lépcsőin, és a színházban ismeretlen szomszédnőjükkel ne bánjanak úgy, mint régen megunt szeretőjükkel.
– Valami papi pályára kellett volna lépnie ennek a Gálosnak. Talán hittérítőnek kellett volna mennie a vadak közé – mondogatták az éjszakai hírlapírók, akiknek a hosszú bajuszú fiatalember eszméit fejtegette. – Utóvégre nem lehet mindenki hotelportás a városban.
Dehogyisnem lehet mindenki udvarias ember Budapesten… Gálos Kálmán a maga kitartó, szívós, évtizedes munkálkodásával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ez a leggyönyörűbb város a Duna mentén nagyvilági, világvárosi szokásokat, divatokat kezdett fölvenni.
A fogadósokat rászoktatta, hogy az idegennel oly nyájasan bánjanak, mintha maga Pickwick úr utazna, hogy a London környékbeli vendégfogadókról személyes tapasztalatokat szerezzen. Hosszú beadványt intézett a polgármesterhez, hogy arra is legyen gondja, hogy a hordárok ne köpdössenek az utcasarkokon. Szemügyre vette a városi fürdők tisztátalanságát, és panaszt tett ama fürdőszolgák ellen, akik mesterségüknél fogva undorodnak a víztől. Nem egyezett bele, hogy a vasúti kalauzok, akiket még javában Pokróc Ádámoknak hívnak a vicinálisokon ama tréfacsináló Ágai Adolf nyomán: a falusi menyecskék szoknyaráncai között keresgéljenek a vasúti biléta után. Megnézegette azokat a kvártélyokat, ahol az idegeneknek szállást szoktak adni, tudakozódott a kvártélyosné múltja iránt; szóba ereszkedett a házmesternével férje goromba természete felől; az idegenek által látogatott vendéglőkben megvizsgálta a pincérek frakkját, és kifogásolta a paradicsommártás pecsétjeit; vőlegényes nyájasságra oktatta azokat a szállodai kapusokat, akik még a régi világból jöttek át az új világba, és ahhoz voltak trenírozva, hogy alkalomadtán kézitusára menjenek a birkózó kedvű vendéggel. Bizonyos rendet teremtett a megöregedett idegenvezetők között, akik mindenféle ürügy alatt a legtöbb útba eső kocsmába bekísérni akarták a rájuk bízott pasasért, mert gyaluforgács más városban is találkozik, nemcsak Budapesten, kutyagoljon tehát az idegenvezető a német cipőszeg-gyárossal föl a Gellérthegyre vagy a Várba, ahonnan szép kilátás nyílik városunkra.
Persze, eleinte sokat mosolyogtak Gálos Kálmánon, amikor arról tartott előadást, hogy nem elég városunk dicsőségéhez, hogy az idegent350 beültetjük a „Szikszay” vendéglő rondójába, ahonnan látni lehet a Kossuth Lajos utcát és a Rákóczi utat is. És az sem győzi meg eléggé az idegent városunk fejlődéséről, ha a főváros bankettet rendez a tiszteletére, miközben az álhírlapírók minden zsebüket teletömködték einguldenos szivarokkal. Az idegent a szórakoztatás mellett olyanformán is kell kezelni, hogy darab idő múltával újra vágyódjon vissza Magyarországba, ahol hasznos üzleteket is köthet, ha valamely kereskedelmi pályán is működik. Kereseti lehetőséget is kell nyújtani az idegennek, hogy jókedvvel költse a pénzét, hogy jövőre Budapestre küldje üzletbarátait, ismerőseit, rokonait, mint egy gazdag, nagyszerű városba, ahol könnyű boldogulni mindenkinek, akiben némi kereskedelmi érzék van. És Budapest a háború előtt valóban legvagyonosabb korszakát éli, szinte kipirosodnak az arcok a városban a jóléttől, megelégedettségtől, élnivágyástól. A fiatal atléta nem megy oly könnyű szívvel versenyére, mint ahogy Budapest mindennap fölébredt. A vállalkozási kedv kidagasztja az emberek mellét, meggyorsítja a lábak ütemeit, megzavarja az életuntakat magányos gyötrelmeikben, kiugrasztja az ágyból a betegeket, temetői fejfákat farag az öregekből, akik semmi áron nem akarnak beleegyezni az újításokba. Hiába fullad skandalumba a Duna-ünnepély, újabb és újabb ötletek kovácsoltatnak, hogy Pest többet beszéltessen magáról a legelszántabb primadonnánál is. Hiába ég le a Párizsi Áruház, amelynek negyedik emeletéről ama bravúros ugrást teszi a tűzoltóponyvába ama ismeretlen fiatalember, akit évekig hiába keresnek, megmaradt névtelennek, rejtélyesnek, kalandfinak, hogy a pesti fantáziákat nyugtalanítsa; megint csak újabb áruházak épülnek. Hiába hoznak törvényt arra nézve – hogy nem szabad építeni se öt-, se hatemeletes házakat, az építészek kieszelik a magasföldszintet, a félemeleteket, midőn új házak építésébe vágják le a csákányt. Jókedve van mindenkinek a városban, az Andrássy úton nagyobb forgalom van éjfélkor, mint manapság fényes délben, nem szólalhat meg olyan nyelven az utazó a városban, hogy valaki meg ne értené a szavát, a főpincérek már régen nem adnak vissza az idegennek se újpesti húszkrajcárost, se Kossuth-bankót, frakkba öltözik esténként a város, hogy az idegen azt hihesse, hogy Párizsban van. Fénylik Budapest, a festők már nem találnak megfelelő szépséges, allegorikus alakokat a város szimbólumához: rajzolják őt élveteg menyecskének, aki boldog mosollyal várja a drágalátos megtermékenyülés pillanatát. A filisztereket, a maradiakat, a kerékkötőket gyors iramban viszik a temetkezési vállalatok emberei351 megillető helyükre. Egy-két napig érdekli az embereket, ha a vállalkozások hallatlan tempójában egy-két baleset is történik. Itt-ott hallatszik egy puffanás, csőd után lovagolnak az ügyvédek, amikor is az ügyvédnék új bundához jutnak, kitörölnek egy-két nevet a cégek jegyzékéből, de a város lendületét mindez már nem állíthatja meg. Háború előtt vagyunk, Pesten. Az öreg nap mindennap új tornyokat fedez föl a városban, amelyeket meg kell aranyoznia. Hajóteherrel, vonatvagonnal érkeznek az idegenek, hogy Kelet-Európa csodálatos városában gyönyörködjenek. „Rómát látni – aztán meghalni!” – tartotta valaha az antik közmondás. Nos, Budapest megtekintése nélkül se volt teljesen rendben az emberi élet, amikor még nem jutott eszébe valakinek, hogy háborút is kellene rendezni a gazdagságban, megelégedettségben pirosló városnak.
Gálos Kálmán Magyarország szépségeit is igyekezett megmutatni az idegennek, hogy az sohase felejtse el azt az országot, amely mindig híres volt dicsőségéről és hűségéről.
Azok a régimódi vidéki vendégfogadók, ahol az egér és a szomszédság volt a lakótársa a véletlen utazónak; voltaképpen akkor kezdenek ősi maradiságukból kilépkedni, amikor idegeneket vezetnek a vidéki városokba, akik komolyan veszik a szegedi halbicskát, a debreceni kolbászt, a miskolci kocsonyát, a nagyváradi nótát, a kolozsvári káposztát, a győri hajóst, az aradi szépasszonyt… Igen, azok a vidéki városok, ahol a vörös bajszú bérszolga legföljebb a pesti vigéceket ismerte a nagyvilági idegenforgalomból, apránkint ébredezni kezdenek, amikor mindenféle társas kirándulások címén sohasem látott idegenek érkeznek a városba. A vén „Tisza” fogadókban elámulnak a vendégszoba ágya alatt rejtőző, kiskutya formájú csizmahúzók. Az „Arany Bikák”-ban délcegen kinyújtózkodnak a gyertyalángok, amikor angolul meg franciául is beszélnek körülöttük a tiszaháti nyelvjárás helyett. A „Koronák”-ban Böcögő uraimék úgy meghatódnak a messzi földről jött idegenektől, hogy fölnyitják avasi pincéjüket, amelyben olyan borokat tartogatnak, amilyent külföldön a királyok sem isznak. Még a nagyképű Nagyváradon is, ahol pedig a divatos cukrászdákban franciául vagy angolul beszélik meg a városi pletykákat a hölgyek, ha azt akarják, hogy a szomszéd asztalnál is megértsék őket, meglehetős feltűnést keltenek a hamisítatlan angol kereskedők, amikor Gálos Kálmán kirándulásra352 viszi őket. Az „Arany Bárányok”-ban pedig, ahová a pesti szerelmesek olyanformán utaztak el, mint törvényes nászutasok; a portás olyan népszerű füzeteket forgatott, amelyeknek az volt a hírük, hogy belőlük pár óra alatt meg lehet tanulni valamely idegen nyelvet. Aradon a vértanúkról tartott előadást az idegeneknek az a tanár úr, aki a kereskedelmi iskolában a francia nyelvet tanította. Még Kőbányán is épült új szálloda, mégpedig nem speciálisan a sertéskupecek részére, hanem amaz idegeneknek, akik a magyar sörgyártást jönnek tanulmányozni, amikor is a sörgyárak előgurították azokat a hordóikat, amelyeket egyébként csak a tulajdonosok vagy igazgatók tiszteletére szoktak csapra verni.
Ünnepély volt az idegen Magyarországon. Lakodalmat rendeztek a tiszteletére, akár volt eladólány a háznál, akár nem volt.
És a Tátra és a Balaton, milyen divatba jött, amikor Gálos Kálmán végre az idegenek igazgatója lett Pesten!
Expresszvonatokat indítottak ama bőkeblű hegyek felé, hogy az idegennek éppen csak annyi időt adtak, hogy Kassán megkóstolhassa a világhírű sonkát, egyébként nem tehetett egyebet, mint áhítatos bámulója lett ködsipkás hegységeknek, a világmindenség komolyságával zúgó vízeséseknek, embertelen magasságban épült fogadóknak, ahol nagyvilági kényelem várja a turistát. A tátrai napsugár, a tátrai egészség valóban hírnévre tett szert egész Európában. A fenyőfák sohasem pirosodtak őszi hervadástól, az országutakon illedelmesen félreállott a búskomoly csilingeléssel járó fahordó szekér, fogadókat építettek azokban a városokban is, ahol Zsigmond királyunk óta nem jártak vendégek, akik a zálogba csapott városokat fölbecsülték. Én elég gyakran jártam ezen a tájon, és megállapítottam, hogy a fogadós az idegenek tiszteletére mindig kihúzta fejét vidrasapkájából, a fogadósné pedig, akármennyire pirosodott is a vaddisznócomb mellett, a legnyájasabb mosollyal felelt, amikor Gálos Kálmán nevét említették előtte.
Expresszvonatok futamodtak a balatoni tájakra is, mert az idevaló képek nemcsak azokat igézik vala, akik Kisfaludy Sándor regéiből szívták magukba e táj szerelmét, hanem megigézik ama világjáró utazókat is, akik már unatkozva nézegették a svájci havasok piros ibolyáit is. Itt, a Balaton partján nagyon is ismerték Gálos Kálmánt, aki szekérderékkal hozta ide az idegeneket, vonatokat, gőzhajókat indított a tiszteletükre,353 fogadókat építtetett nekik, amelyeket a „Hableány”-ról, a „Sió”-ról, a „Fogas”-ról, a „Sellő”-ről nevezett el, kikötőket fundált ki, automobilutakat tervezett, és szerelmes volt komolyan a méla tóba, amelyen Ady Endre költeményei révén Léda nevű vitorláson himbálózott, szomorúan, egyedül, szívbajával bíbelődve, amikor azt hitték felőle az emberek, hogy ez a vőlegény külsejű férfiú a legboldogabb ember Magyarországon, hisz műve nagyszerűen sikerült, az idegen nagyobb kedvvel forgott itt, mint a kisasszony a szupécsárdásban. Minden idealizmusa mellett, amelyet Budapest iránt érzett: a benne elrejtőzött költő ott bukkant fel a Balaton mellett, ahol valóban könnyen költővé válhatik mindenki. E napsütötte, drágalátos tájon, a regékből jövő habok méla partjain, szerenádozó holdvilágok mellett, a távolból hangzó csónakos-daloknál, az örök romantikában, amely a Balatont körülveszi, költővé lett az a kedves ember, akinek egyébként nem volt másra gondja, mint arra, hogy a londoni kenőcsgyáros hogyan érzi magát Magyarországon.
A Léda kifeszített vitorlásaival futott a Balatonon, és egy haldokló embert vitt, aki a szívbajával járó gyötrelmes betegséget leküzdve, mindig kedves, szeretetre méltó, udvarias formában igyekezett mutatkozni embertársai előtt. Talán az utolsó kedves ember volt Pesten. A régi, nagyszerű, ünnepélyes Pest fia, aki mindig olyan ünnepélyesen ment végig a Rákóczi úton, mintha éppen az angol király látogatását várta volna a Keleti-pályaudvar felől. Az egykori gyönyörű Pestnek ez az örök udvarlója nem száradt el, nem vénült meg, mint ez már a régi udvarlók szokása, akiket aztán a madarak ijesztgetésére a kertbe szoktak állítani. Regényesen, költő módjára hitte a hervadó városban, hogy ez a város újra meg újra meg fog ifjodni, felragyognak legszebb napjai, látogatóba jövő királyok kocsikáznak végig utcáin, felpirulnak a keservektől elhervadt arcok, vonatszámra érkeznek a csodálkozó idegenek, több lesz a mosolygós arculatú járókelő az utcákon, mint a kedvetlen ténfergő, a nyűtt ruhákat új divatok váltják fel, az öreg napnak az lesz a legfőbb gondja, hogy egész Kelet-Európában a központi pályaudvart világosítsa meg először. Hitt, mint egy gyermek vagy mint egy szerelmes. E barátságos hiedelembe beleavatkozott azonban az ötvenéves férfiú szíve, és azt mondta, elég volt a szép rajongásokból.
1925354
