Hollósy Géza
Hollósy Géza
Zeke barátunk szomorkás, mélázó arca most már az újságíró klub faláról tekinget alá a kártyázó vagy diskuráló kollégákra, és miután csak olajból meg vászonból van ez a kedves, öreges fej, a legérdekesebb politikai vitatkozás sem szólaltathatja meg többé. Mondhatnak odalent bármit Kossuth Ferencről, dicsérhetik Szterényit meg az elmúlt koalíciót: Hollósy Géza sohasem dörmög többé közbe. A „számtiszt” többé nem szidja az éjjeli kávéházakban a koalíciót, a koalíció vezéreit, akik okozták, hogy Hollósy barátunk, a fanatikus, szélsőbaloldali újságíró abban a korban, amikor már megfehéredett a haja, és ráncos lett a homloka, körülbelül Kossuth Lajosra haragudott a legjobban. A politika amelyet az öreg, szomorkás fiú sokkal komolyabban vett, mint azok,322 akik a politikát csinálják – megbillentette régi, bemohosodott meggyőződéseit, hitehagyottá, boldogtalanná tette élete utolsó éveiben. És talán azért is távozott el végleg a „Balaton” kávéház politikus-asztalától, mert úgy látta, hogy már nem érdemes oda többé visszatérni!… A koalíció, mely szinte nyomtalanul eltüntette a szemhatárról a függetlenségi Magyarország képét – a Kossuth-imádó, illojális és negyvennyolcadiki eszméken felépült régi Magyarországot: komoly, szomorkás és fanatikus hitű Hollósy barátunk lelki egyensúlyát annyira megzavarta, hogy a legvégén már azt is be kellett látnia, hogy nem Kossuth Ferenc a legnagyobb ember Magyarországon. És ez szörnyen boldogtalanná, szinte hontalanná, kesernyéssé változtatta mindig csöndesen jókedvű, halk és jószívű barátunkat.
Egyszer – mondja egy újságíró-legenda – „Zeke” (ez volt a becéző neve) örökséghez jutott. Ha a legendának hinni lehet, az örökség körülbelül háromszáz pengő forintot tett ki, és nyugtalanná, álmatlanná tette Géza barátunkat. Mert ő még abból a régi magyarországbeli újságírók közül való volt, akik húszforintos fizetéssel kezdték az újságírást, és mert a kiadó közben megmilliomosodott, tehát egy kissé megőrült, lassacskán fölemelkedett az újságíró fizetése is néhány pengővel. A háromszáz forint egyszerű és csöndes barátunkat körülbelül úgy megzavarta, hogy aludni sem tudott eleinte. A pénzt a szalmazsákban őrizte, és folyton azon gondolkozott, hogy mihez fogjon a rengeteg vagyonnal. Elgondolta magában, hogy a pénz, ha valamely hasznos befektetéssel el nem távolítja magától, teljes bizonyossággal elfogy. Nyugtalanul forgolódott ágyában, és az álom jótékony csöndje messze elkerülte. Mit csináljon, mihez fogjon? Tanácsot se mert kérni, mert irtózott a nevetségességtől. Gondolatban végigkalandozott azokon a dolgokon, amelyeket háromszáz pengőért meg lehet venni. Aranyóra, aranylánc… Ez nem kellett neki. Cilinderkalap… Az volt, az még elszolgál néhány évig. Talán egy városi bunda?… Ez sem tetszett neki, mert akkor majd gazdag embernek nézhetik. Mit vegyen, hogy a feltűnést, a feltűnéssel járó irigységet elkerülje? Mit vegyen? – A harmadik nap reggelén megérkezett a várva várt ötlet! Az újságírók abban az időben kitaposott és ferde sarkú cipőben jártak, mert ilyen volt a divat. Hollósy barátunk sohasem szerette ezt a divatot, és elhatározta, hogy megreformálja. Szinte futólépésben vágtatott el egy belvárosi suszter boltjába, és a háromszáz pengőért csizmákat rendelt. Rövid szárú, pompás csizmát, amelyet eltakar a nadrág, és mert a lábon hordják, tehát nem is nagyon323 szembetűnő… A legenda, amelynek sohasem lehet hinni teljes egészében, azt is hozzáteszi, hogy szegény jó barátunk hagyatékában már nem találtak csizmát, pedig valamikor volt neki vagy huszonnégy. Tehát akkoriban halt meg, amikor elviselte az utolsó pár csizmát is.
Kedves, szeretetre méltó és mindig csöndes barátunk típusa volt annak a régi magyar újságírónak, aki a meggyőződéséért, a tolláért szívesen feláldozta az életét is. A lapok fundamentuma az újságírók meggyőződésén és hitvallásán épült fel. A legnagyobb ritkaság volt, hogy újságíró politikai meggyőződést változtatott. A politikusok vándoroltak egyik pártból a másikba, ellenzéki tigrisek szelíd mamelukok lettek, a miniszteri székek környéke esztendőről esztendőre változott: csak az újságíró maradt meg azon a helyen, ahol először leült, megmaradt annál a zászlónál, amelyre felesküdött. Az immár félig elmúlott, félig a történelemmé lett függetlenségi Magyarországot a függetlenségi újságírók, a Hollósy Gézák teremtették, építették nagyra, hatalmasra növelték… Az ő becsületes és az örökös szegénység mártíriumával kecsegtető mesterségük tette azt, hogy Magyarország felett egy emberöltőn át a függetlenségi eszme napja tisztán és gyönyörűen ragyogott. A Hollósyak fanatikus meggyőződése és hitvallása, becsületes tolla és rajongó lelkesedése okozta azt a híres választást, amely után a függetlenségi párt a bécsi Burgba bevonult… Föl kell jegyezni a magyar újságírás története számára, hogy a Hollósy Gézák a régen sóvárgott diadalból, az örömmámorból és a változott viszonyok kedvező alakulásából nem vették ki a részüket, ők megmaradtak továbbra is szegény és elhagyatott ellenzéki újságíróknak. Mert úgy születtek, hogy mindig ellenzékiek legyenek.
Egy öreges, fehéres hajú és szomorkás képű, régi jó kolléga arcképe az újságíróklub falán az elmúlt, ma már szinte régi Magyarországnak egész történetét meséli el a szemlélőnek. Azt meséli, hogy Magyarországot az utolsó ötven esztendőben nem a politikusok és államférfiak, hanem az újságírók teremtették meg.
1910324
