Kapy Miklós, az angol király rokona és pesti pezsgő ügynök
Kapy Miklós, az angol király rokona és pesti pezsgő ügynök
A köztudat, amely jelentősebb a góthai almanachnál, azt mondja, hogy Festetich Tasziló hercegen kívül nincs más eleven atyafia az angol királyi háznak Magyarországon – és a herceg úr is csupán a felesége, született Hamilton hercegnő révén rokona az indiai császároknak. Ámde a század vége felé bujkált Pesten egy fantasztikus legenda, vendéglőről vendéglőre hordták őt, mint a csemcsegve elmondható pletykaságokat, amely mendemonda szerint él még egy rokona Pesten az angol királyi háznak, aki családi származási tábláján kimutatja az atyafiságot. ..
Ó, ezek a családi származási táblák, amelyeket egérrágta okiratokból, pókhálós levelekből, a Nagy Ivánok, Püspöky Gráciánok és mások segítségével állítgattunk össze a régi Magyarországon – amelyekből az évtizedekre terjedő familiáris pörök, fantasztikus hitelműveletek és nemzedékekről nemzedékekre szálló legendák keletkeztek! Mily bőséges írnivalókkal szolgáltak a magyar íróknak, és mennyi mesemondásra adtak alkalmat az öregeknek! Sajnos, manapság nincsenek már Éghly Mihályok, akik a Károlyiak történetét, sem Zarándy A. Gáspárok, aki az egész életét azzal töltötte, hogy a Szemeréék származását kibogozza. Meg kell elégednünk a legendákkal, amint készen kapjuk őket a múlt időkből.
Kapy Miklós huszárkapitány volt. Ama régi huszártisztek fajtájából, akik álommá, magyar mesemondásokká, nótává lettek a háború és Limanova után.
Ki tudná manapság megmondani, hogy a honvédhuszárság egyik legszemrevalóbb tisztje miért veté le egy napon az angyalbőrt, hogy aztán élete végéig jól szabott civilruhában mutatkozzon a pesti Belvárosban. Sok mindenféle oka lehetett annak, ha egy régi katonatiszt odahagyta pályáját, nem mindig vált be Kállay János nyugalmazott svalizsértiszt mondása, aki váltig hangoztatta, hogy ebben a hadseregben csak a kapitányságig érdemes vinni.
Csak annyi bizonyos, hogy Kapy Miklós, akit jóformán mindenki ismert a régi Pesten: egy napon civilruhában mutatkozott a megszokott371 vendéglőkben, mulatóhelyeken, és nagy megértéssel, tüntető barátsággal, meleg rokonszenvvel kezdett bólongatni ama vendégek felé, akik az addig divatozó francia pezsgők helyett magyar gyártmányú pezsgőket merészeltek felbontani, anélkül hogy törődtek volna vele, hogy csorba esik kaszinói tagságukon. Miklósunk, bár kapitány korában maga is többre értékelte a francia dombok napsütéses borát, civil életében a magyar pezsgőknek lett a barátja. (Holott emlékezetem szerint nem volt olyan nagy differencia a francia és a magyar pezsgő ára között, hogy az árkülönbség a mulatozó kedveket korlátozhatta volna. Négy-öt forint volt egy magyar származású butélia, nyolc-tíz forint egy francia palack.)
Miklósunk, más megélhetés hiányában, egy magyar pezsgőgyárnak lett az ügynöke.
Pezsgőügynök!
Úgy csengett ez a szó a régi világban, mint valamely Strauss-valcer, amelyben reggeltől estig és estétől reggelig az élet örömteljes melódiáit fújják. A pezsgőügynök körülbelül mindig frakkban vagy szmokingban volt, ingplasztronja a legfehérebb a városban, a frizőrnek több dolga volt a bajszával, oldalszakállával, mint bármely más gavalléréval a városban, ugyanezért volt néha világosság a Kishíd utcai fodrászatban még kilenc óra felé is. Ragyogva jár-kel vala ő mindenütt, ahol az élet gyöngyözik. Mosolygós tisztelettel bólingatnak felé a legtekintélyesebb cigányprímások a pesti éttermekben, ahol az uraság voltaképpen a vidéki főispánságnál kezdődik; – a kövér főpincérek, akiknek megjelenésében volt valamely étvágygerjesztő is, mintha már maguk végigették volna a speizcetlit, mielőtt vendégeiknek ajánlatot tennének a vacsorához, megértő tisztelettel jelölték ki a „legjobb asztalt” a pezsgőügynök részére; – a pincérek, akik minden pezsgősüveg dugójának a felmutatása után külön borravalóban, úgynevezett „dugópénzben” részesültek, kettőzött figyelemmel és buzgalommal hordozzák vala a harmatos fémvedreket, amelyekben a nagyvilágiasság felé haladó Budapest bora hűl… Ó, mit tudtok ti a múlt időkről, szegény utódaim, akik Pest úgynevezett fénykoráról legfeljebb annyit tudtok, mint Moszkváról, amikor az Anyegin Eugén című költeményes könyvet levelezitek! Ebben a zenéléstől csengő, életörömtől mosolygó, nagyreményű ábrándokban, és a rózsaszínű holnap reggeleket mindig bizakodással372 váró városban, a régi Pesten: – természetszerűleg a legnépszerűbb ember volt az, aki kehelyben kínálja mindenféle búfelejtő italát, francia vincellérek közreműködésével készült magyar pezsgőjét… Így Kapy Miklós, a nyugállományba vonult huszárkapitány egyik legnépszerűbb embere lett Budapestnek, amikor a félénk, rossz szagú vigécek, valamint az ecetvirág színű, de úriatlan borkereskedők után kezébe vette a magyar bornak „méltó elhelyezését”, mint az akkori kereskedelmi nyelven mondták. Legfeljebb Ihász, a Vendéglősök Lapjá-nak szerkesztője haragudott a váratlan konkurencia miatt, miután odáig borügynökséggel egyedül ő foglalkozott az ismert pesti úriemberek között. No, de Ihásznak megmaradtak továbbra is a maga ferencvárosi kiskocsmái.
Ha egyszer valaki Budapest igazi történetét megírja az elmúlt negyedszázadról: nem mehet el közömbösen eme Kapy Miklós alakja mellett, aki egykoron éppen olyan nevezetessége volt a városnak, mint akár azok a múlt századbeli fiaink, akikről az anekdotakincsekben olvasunk. Valamely képzelembeli atyafiság kötötte össze őt mindazokkal a régi magyar alakokkal, akik apáink idejében a magyar kalendáriumok jókedvét jelentették, akikről meséket mondogatnak a vidéki filagóriákban… Nem messzire esett ő ama Bizaytól, akit a „nemzet bárójának” neveznek vala, holott ez egész életében nem tett egyebet, mint a kártyaasztalok mellett ácsorgott, vagy pedig a Váci utca sarkán éljenezte szemtől szembe a nevezetesebb hazafiakat. Elképzelhető alakja a Szűcs „Pátri”-é mellé is, aki valaha minden „nadrágos embernek” földije volt Pesten, mert a gyors megbarátkozásban, a jó találkozások kiválogatásában éppen olyan mester volt a nyugalmazott kapitány, mint akár ama régi pesti alakok, akik a „Blaue Katz”-ban, vagy a régi „Ferenc”-kávéházban várták a vidéki jövevényeket… Rokonságban van ama Hatvani utcai lebzselő gavallérokkal, akik miatt ezt az utcarészt „mafla-saroknak” is nevezték vala a század elején (mintha valami Balzac-regényt olvasnánk a régi Párizsról), amely sarkon, „csau” megszólítással szokták egymást üdvözölni a mindennapi látogatók, míg a műveltebbek már emígy felelnek a megszokott szervusz helyett:
– Csauli!
Igen, ennek a Hatvani utcai Pestnek a légköréből nőtt ki Kapy Miklós. Amikor hirtelen elhatározással új kenyérkereső pályát választott magának a régi gyöngyélet helyett, borkereskedő lett, azaz pezsgőügynök, aki személyes szeretetreméltóságával, ellenállhatatlan úri modorával,373 gavalléros segédletével igyekezett azon, hogy a városban tartózkodó összes barátai, még távollétében is, annak a pezsgőgyárnak a produktumát fogyasszák, amelyet ő „képviselt”… (Sajnos, hogy ez úgy hangzik, mint egy kereskedelmi levél.) – És valóban itták is a magyarok a Kapy kapitány által „képviselt” pezsgőt, meglehetős szorgalmatossággal, mert az egykori gárdatiszt elmésség dolgában is egyike volt Pest legmulatságosabb embereinek. Ő tudta minden kaszinótagnak a „spitznáméját”, aki a Szép utca és Kossuth Lajos utca sarkán lévő helyiségben megfordul: ez pedig legalább is felért annyi tudománnyal, mintha valaki a góthai almanachot betéve tudná. (Ilyen úriember is volt Pesten; – szemközt ama úriemberrel, aki például a nevezetesebb, módosabb izraelita családok leszármazási táblázatait tudta fejből elmondani az éjjeli kávéházban.) Miért hívják Duginak Dégenfeldet, miért gúnyolják Traktárovics néven Szemerét, miért emlegetik hölgyi körökben Szép Sáninak Hadik Sándort, és miért tudja az egész Magyarország, hogy Elemér néven csak egy urat hívnak Magyarországon és az gróf Batthyány?
Ő szedte fel járás-kelésben azokat a pesti kifejezéseket, amelyek későbben országszerte elterjedtek. Emlékeznek még az urak, akik egykor színes gigerli övet viseltek a derekukon, hogy valamikor minden kérdésre, kijelentésre vagy mondanivalóra ezzel az egy szóval feleltek:
– Közép!
Én manapság csak messziről érzem, hogy mit is jelentett ez a stupid szó… talán ugyanannyit, magyar felfogás szerint, mint a Poe Edgár hollójának a szava, vagy pedig ama „minden mindegy”, amely a Byronok világfájdalmas életszemléletét felváltotta… Közép! – mondták, és csendesen legyintettek. És a pincér újabb üvegnek tekerte ki a nyakát ama pezsgőgyár termékéből, amely a Casinóról volt elnevezve.
Ó, ennek a korszaknak, ennek a fülledt, szeparéhangbeli korszaknak – amikor az egész világ úgy érezte a bekövetkező változásokat, mint a csúzos ember az időjárás fordulását – mennyi különböző kifejezése volt a szavakban, amely szavak manapság úgy megmutogatják előttünk e korszaknak a lelkét, mint az antik világokból fennmaradott kövek… Itt volt például a „Cimbi” szó, amelyet a falusi tojásokkal együtt vidékről hoztak Pestre, amelynek jelentősége tulajdonképpen „cimbora” lett volna. Kapy kapitánynak cimbije volt az egész város, azok kivételével, akik a konkurens pezsgőgyárnak a borát itták.
Szinte csak tegnapról hangzik vissza a mondás, amely szerint: „Teheti…”374 Mit is jelentett ez a „Teheti… ”, amely kifejezést a pestiek annyiszor alkalmaztak mondanivalóikban? – Az én emlékezetem szerint ez a mondás ama vicclapbeli alakból maradt fenn, aki minden vasárnap a szerkesztő akaratából, így zárta mondandóit: – Teheti, mert vasúti…
A pezsgőügynök, miután felvirágoztatta a régi Budapest egyik legnevezetesebb mulatóhelyét, a híres Ősbudavárát, majd lakodalmi vendégül látta ama londoni Rothschildot, aki a Bihar megyei Wertheimstein Rózát választotta élettársául (amely szerelemről még lesz némi mondanivalója a romantikus világ krónikásainak), ünnepelt férfiú volt Pesten, daliás délcegségében a boldogságos élet lovagjának látszott – amíg egy napon a doktor urak a legszigorúbban megtiltották a pezsgőügynöknek, hogy valaha is megigyon egy korty pezsgőt. A jólétre mindig hajlamos szíve mondta fel a szolgálatot. S ezzel be is fejeződött a kapitány élettörténete.
1926
