Szemere Miklós és indiai istenkéje
Szemere Miklós és indiai istenkéje
Vassal bélelt, háromkilós rövid kis botjával, amelyet inkább tornagyakorlat kedvéért hordott a kezében, mint bármely más okból, amiért az emberek botot szoktak viselni: megcsapkodta a hajnalodó Stefánia út szeptemberi bokrait. Röviden, visszakapva jókedvét, felkacagott: – A játék? A nyerés? – mindenki nyerhet, aki okosan játszik. Én például sohasem veszítettem egy ülőhelyemben többet tízezer koronánál.
Elhallgatott, mintha meghőkölt volna a témától, amelyre észrevétlenül, nagy ügyességgel terelgettem az irányt. Talán arcomba vetette szokásos, gyors, kémlelő pillantását, és azon észrevette a megelégedést – végre, évekig tartó ismeretség után megérkeztünk ahhoz a nagyszerű titokhoz, amelyről mindig szerettem volna beszélni, de nem lehetett.
Egész éjszaka együtt voltunk ekkor a városligeti „Royal-pavilon” külön szobájában, igen jó vacsorát ettünk, és az öreg Berkes Béla szolgáltatta a halk zenét, gyakran játszván régi magyar csárdásokat, kuruc nótákat, tánczenét, amelyre eleink olyan táncokat jártak, amelyeket manapság már senki se tud; nagy szivarokat szívtunk, amilyen szivarok csak az ő táskájában voltak feltalálhatók – Pommery-magnuszt ittunk, alig-alig beszélgettünk, végre ránk virradt a kora őszi hajnal, gyalog elindultunk a ligeten át, míg Béla, a kövér fiákeres távolról követett… ekkor, végre ekkor érkeztünk el ahhoz a témához, amelyről már tavaly, öt esztendő előtt, vagy még régebben óhajtottam vele beszélni, a leghíresebb magyar játékossal. (Hisz ebben az időben még olyan szakszerű kártyás voltam, mint egy facér matróz Szalonikiben.) Áldott hajnal, őszi miting közepén – a St. Lčger és Ausztria-díj előtt –, most végre fellebben a titok fátyola egy szerencsétlen flótás vak szemei előtt; egy átkozott vesztő, akinek évekig mindig csak a hátsó részét mutatja Fortuna asszony, most nyeri első leckéjét a szerencse kabalisztikus tudományából. A Szerencse pesti helytartója, a magyar játékosok dalai lámája vált közlékennyé az átvirrasztott éjszaka után… Itt van a babonás perc, most pillantom meg a lidérclángot, alatta az elátkozott kincset, amelyet eddig hiába kerestem. Elveszítettem már a jó angol aranyakat is, amelyekre Viktória császárné képe volt verve, s amelyeket ő szinte külön megáldott, odadörzsölte őket ahhoz a negyedméteres indiai istenkéhez is, amelynek olyan alakja volt, hogy csak agglegény lakásán foglalhatott helyet. Elvesztek a kékhasú, vadonatúj parfümös bankók, amilyen pénzük kokottoknak, szeretőknek vagy nagy uraknak szokott lenni.284 Elgurultak a kakasos pénzek, amelyeket a múlt nyáron nyertünk a francia gyepen, amely frankokat az öregebbik Dobrin valódi aranyakban hozott fel a Pannóniába. Hiába sürgönyzött Sh. Angliából, hogy a Gold-Coupot csak Cherry-blosom nyerheti, amelyet ő lovagolt a nagy díjban, mindhiába kaptunk Hamburgból Epsom-értesítéseket, Varga, a jockey, ez a kevésszavú ifjú hiába jelentette ki, hogy „valószínűleg” megnyeri evvel vagy avval a paripával a versenyt… a Szerencse, amelyet úgy ostromoltam, mint egy féleszű cincár vagy egy öreg vagyontalan markőr, következetesen cserbenhagyott. Néha úgy éreztem magam, mint valami elátkozott, lyukas kezű vándorlegény…
De most végre megszólal az, aki a legjobban tudja a dolgot Ausztria-Magyarországban. ..
Kissé gúnyosan reám villantotta ópiumfust-színű, fáradt szemét, és ismét kacagott, de komolyan, megfontoltan beszélt:
– A minap is a Casinóban játék volt, és én elvesztettem a magam porcióját… Felálltam és nézegettem a játékot. X. kért, adnék neki annyit, de én megtagadtam, mondván, hogy nekem mára elég volt. X. igen nagy összeget nyert, de én nem sajnálom, hogy kimaradtam a keverésből. Ha egyszer eltér az ember a szisztémájától: önmagát csalja meg. A játékban is olyan karakternek kell lenni, mint az életben. Hűvösödik az idő.
Szél keletkezett a Stefánián. Nedves sárga levelek hullottak fejünkre. Szemere előintette a háttérben baktató kocsit, és felgyűrte a kabátja gallérját.
Nagyon vigyázott magára – nem is értem, hogy már meghalt. Nyáron is fűtötte a szobáját, persze mindig fával, mert a régi magyar házakban nem ismerték a szénfűtést. Kánikulában se ment el felöltő nélkül a fogadóból, évenként legfeljebb háromszor-négyszer tett a fejére szalmakalapot (aranyszínű szalaggal), és óvakodván az erős lelki felindulásoktól, amelyek leginkább megrövidítői az életnek, otthon is könnyű fehér kalapban üldögélt, vastag kelméjű vörös garibaldi-ingben, sokszor foltozott, tehát annál melegebb téli nadrágban, amelyet a kezével fogott a derekán járás-kelés közben. A fogadónak abban a részében lakott, ahol csupán az ő távollétében szellőztettek az öreg szobalányok, télen nyáron zárt kocsiban ült, és az egyenletes tempóban haladó hintó belsejéből figyelte meg, hogy mily gonosz szemük van az embereknek Pesten.285 Ő valóban nem szerette, sőt megvetette ezt a várost, pedig számos furcsa ismerőse lakott itt: urak, úrhölgyek, bukmékerek, tipszterek, sporthírlapírók és a pápai nuncius, aki midőn Bécsből Budapestre rándult, az ő vendége volt. Glück Frigyes ilyenkor felhúzatta szállodájára a sárga lobogót. Viszont Róza asszony (akit a mostani öreg hírlapírók, totyakos vén grófok, Szirmai Imre és más színészek és költők a „nagy Rózának”, majd a „fehér kaméliás hölgynek” neveztek), nyomban meghívást kapott a Pannóniába, midőn Szemere Pestre érkezett: – mondaná el íziben a legfrissebb pesti pletykákat. És ez a jószívű, okos asszony, aki annyi bölcsességre tanította a férfiakat, mint a Korán: egy napon az „öreg Szemerének” kezdte nevezni, holott még szakálla és haja fekete volt, naponta vívott Santellivel, gáláns kalandjai voltak Karlsbadban, szépasszony ismerőse a freudenaui és operaházi páholyokban (mindig az ő páholyának szomszédságában), éjfél után feküdt le, mint egy bon-garçon, gumilabdát dobált a besötétített szobában, amely testgyakorlatra egy csendes tengeri hajóskapitány tanította, röpiratot írt, képviselőjelölt volt, oly forrón szerette nemzetét, mint a fiatal Széchenyi… És már „az öreg Szemerének” kezdték emlegetni a nők, akik a hetven esztendős Batthyányi grófot még mindig Elemérnek nevezték, Üchtritzet röviden Zsigának… Az ő „spitznáméja” – amije a régi Magyarországon minden úrnak volt – egyszerre elfelejtődött. Kevesen emlékeznek rá, hogy darab időben Traktárovicsnak is nevezték, amikor minden héten ebédet adott – az ő ebédjeit! –, és huszárja az ebéd végén rátukmálta a búcsúzó József főhercegre a Szemere-szivart: „jó lesz az otthon, Fenség!” Megöregedett anélkül, hogy észrevettük volna, mi, akik régen ismertük, s gyakran láttuk. A szakálla mindig oly füstös volt, mint egy ázsiai káné: – „keleten az urak szakállt viselnek”–; a haja nem hullott, egyforma gonddal nyírta Budapesten is Mencel úr, a bécsi borbély, délután hat órakor fürdött, jó étvággyal evett, lassú kortyokban ivott, minden iránt érdeklődött, ami a városban történik, Wekerle volt a barátja, minden kétéves versenylovat és új szép asszonyt szemügyre vett a gyepen, sohasem mulasztotta el megkérdezni, hogy: „tisztelt barátom, regényíró úr, mi a véleménye X.-ről vagy Y.-ról”; mindvégig fenntartotta a barátságot, a levelezést, a megemlékezést, az ajándékküldést még külföldi ismerőseivel is, akiket tán azóta sem látott, mióta fiatal követségi attasé volt Rómában, talán száz levelet is elintézett napjában, pontosan ébredt, beteg ritkán volt, semmiről sem feledkezett meg, mindig volt türelme beszélgetni, sohasem múlott el fékezett286 életkedve, lassan lépett, holott már nagyon régen nem volt semmi szüksége az emberek jóakaratára, igen okos ember volt. Ismerte Cletninsont, az angol jockeyt, és levelezett Vilmos német császárral. A kis Vidával, a tipszterrel tárgyalt versenyek előtt, várakozásteljes délelőttökön, és barátja volt Landstone lord, a legelső angol mágnás. A szobája néha olyan volt, mint egy bukméker legbizalmasabb kabinetje, lócsiszárok, gyanús hírlapírók, bukmékerek-bérencek fogdosták a kilincset, máskor becsületbíróság ült a fotelekben, innen intézték el ama emlékezetes Tisza– Károlyi-párviadalt. S így történt valahogy: mi férfiak, férfiszemmel látók még mindig nem vettünk észre rajta változást, mikor az asszonyok már régen „az öreg Szemerének” nevezték.
Az indiai bálványka, amely annyi évtizeden át hűségesen szolgált, ugyancsak kezdett elpártolni; ő sohasem panaszkodott – ez általában nem volt szokása –, ámde nagy veszteségek érték a turfon, nagyratartott Derby-nyertes paripája, a híres Confucionárius egy ostoba baleset folytán kimúlt, fogadásai nem mindig sikerültek, mind ritkábban láttam a tribünön felragyogni arcát a finis pillanatában, a látócső szórakozottan kísérte tovább a paripákat a cél után is. Úgy látszik, az indiai istenke is elpártolt tőle, mint az asszonyok.
Huba vezér késői unokája, már eleven magyar legendává lett jó Szemere Miklós, hívője mindennek, ami szép és nemes az életben, barátságnak, paripának, asszonynak, most idegen földben nyugszik, a bécsi központi temetőben, amely oldalról egykor Ocskay lovasai rohanták meg Bécset. Csendes éjfeleken tán látja is a nyergelő kurucokat, mély sírjából. De egyébként minden idegen körülötte. Egyedül, árván, agglegény módjára halt meg…
1919
