Szemere Miklós
Szemere Miklós
(Változat)
Ifjúsága azon a Pesten kezdődött, amelyen még nem cserélik fel a gyalogjárót, amelyet Széchenyi és Wesselényi: „ideáljai” lába taposott. A belvárosi utcák girbegurbák, az Újvilág utcai „Arany Sas”-ban (ahol287 lakott) vidéki urak reggelig húzatják a Pest megyei csárdást, de ő nem vesz részt e korszak (a kiegyezés utáni időszak) duhaj mulatozásaiban, a lábra kapó Pest vidékieket hevítő örömeiben, nagy célok felé halad, mint egy trónkövetelő; olyan ambíciók hevítik, amilyeneket csak egy Zemplén vármegyei magyar nemes ifjú hozhat magával Oxfordból. A mogyoróorrú Szűcs Pátrival és a későbbi függetlenségi követtel, Lukáts Gyulával, az egyetemi ifjúság öblös vezéreivel barátkozik, és kardot visz Konstantinápolyba a muszkaverő pasának. Milyen nagy dolog volt ez a régi Magyarországon! Csak azok tudják, akik hallották felmelegedni e korszak szereplőit ifjúkori emlékeiken. A nemzet aggódó és reménykedő álma kísérte a pesti jogászokat Rákóczi Ferenc útján.
Ezt az országot hagyta itt Szemere Miklós, amikor megkezdi szolgálatát a császári és királyi nagykövetségnél Rómában, Párisban, Szentpétervárott. Százezer forint anyai ajándék van a tarsolyában, amit szerencsésen elveszít Rómában egy este a nemesek kaszinójában a fiatal magyar.
Férfikorában, midőn jellegzetes szakállával, kerecsenorrával, mélyen bent ülő, fáradt sasszemeivel, meglehetős széles vállaival, közepes termetével, sápadt, egykedvű, hallgatag arcával, erős mellkasával, tétova, fáradtnak látszó lépéseivel, halk, szinte lefojtott indulatú hangjával, fehér kalapjában, arany- és ezüstszínű nyakkendőjével, barátai és ismerősei iránt tanúsított bőkezű áldozatkészségével, olykor szinte fejedelmi pazarlásával, mintha legalábbis a kínai falig terjednének tartományai Ázsiában – férfikorban viszontlátta őt Pest. Rövid idő alatt megkedvelték. Csak az utóbbi évtizedek sajtótámadásai, tarantellacsípései zavarták meg a pesti közönség szeretetét Szemere iránt. A sajtónak, emlékezetes képviselőházi beszéde miatt, amelyben a nagy napilapok pausáléit leplezte le, volt is oka haragudni Szemerére. Később maga Szemere belátta, hogy az írók és hírlapírók nem felelősek a lapkiadó üzletéért, és éppen azért többször keresett érintkezést az akkori Otthon-kör íróival, amidőn persze nem maradt el a pezsgő és a hideg buffet. Szemerét végigkísérte a francia pezsgő egész életén át, holott ő maga csak kis kortyokban és keveset ivott.
A gyep volt az ő szalonja, ahol az agglegényi furcsaságokkal és különc emberekkel teli fogadói lakása helyett csevegett hölgyismerőseivel, mindig volt néhány finom bókja az öregebb grófnék számára, hódolata az ifjú szépeknek, ancien régimből ittmaradott idős urak részére megbeszélni való témája, politikusoknak friss külföldi sürgönye,288 hírlapíróknak és színésznőknek tippje, bukmékereknek elveszteni való tízzezer koronája, sárkánynyakú versenyparipáknak műértése és az eső ellen széles esernyője, vastag felöltője. És mégis mindig egyedül volt. A magányosság: ez volt Szemere Miklós. Zordan, komolyan, megvetőleg, gőgösen, egyedül: ami csak kevés embernek adatik meg a földi életben. Sosem érezte szükségét annak, hogy bárkit bevonjon panaszaiba, legbelső életébe. Zárkózott és titokzatos volt, mint valami ázsiai fejedelem, akit nyomban megbuktatnak alattvalói, amint gyengeségen rajtakapják.
És a magányosságban olyan látományai vannak, mint ideáljának: Széchenyi Istvánnak. Bár elkerülte őt a döblingi alkonyat, Szemere csaknem oly vátesze volt hazájának, mint ez a szentek vagy őrültek adománya. Már évtized előtt elborulva látja az ország pusztulását, a magyarság romlását, az erkölcseit cserélő nemzet minden tünetét. Szemere megindultan, máskor elkeseredéssel, szinte kétségbeeséssel látta Magyarország rohanását sírja felé. Egymás után írta röpiratait, de ez a kor nem volt a Széchenyi kora. Senki sem olvasta a röpiratokat.
Nincsen olyan versenytéri látogató, aki bizonyos istállók, dresszek iránt gyöngédebb érzelmekkel ne viseltetne, mint egyéb istállók iránt. Az egykori Szemere-istállónak törhetetlen hívei voltak, akik minden egyes versenyben bíztak a Szemere-lovak győzelmében, midőn a gyepen az arany-ezüst dressz megjelent.
Aki messziről megfigyelte, amidőn meghitt társaságban üldögélt: bizony nyomát sem látta arcán se izgalomnak, se örömnek, se bánatnak, holott talán éppen az előbb lefutott verseny kisebb vagyon elvesztését, vagy nyerését jelentette a könyvecskéjében. A társaságban mindig a csendes kedvű grand seigneur volt, itt sosem beszélt fogadásairól (veszteségeiről általában mindig és mindenütt hallgatott, azért hitte a közvélemény, hogy Szemere Miklós mindig nyer, holott gyakran voltak esztendők is, amikor állandóan cserbenhagyta a szerencséje).
És ebben a társaságban évről évre nem változott a divat, az urak kedvelték az arany- és ezüstcsíkos nyakkendőt, a hölgyek felraktak egy szalagfodrot, amely Szemere színeiből volt összeállítva, napjainkban már el sem képzelhetjük azt a rajongó, lelkes szeretetet, amellyel Szemere Miklóst hívei körülvették. Ajándékokkal nem lehet így megnyerni az embereket. Szemere Miklós ismerte azt a nagy titkot, amely289 emberekkel való bánásmódnak neveztetik. Rengeteg barátot, hívőt tudott szerezni magának Európa minden városában. A bécsi „Sacher”-ben éppen úgy tele volt az előszobája várakozókkal, mint Budapesten a „Pannóniá”-ban. A Freudenauban éppen úgy drukkoltak hívei, mint a budapesti gyepen.
Emlékezetes győzelme Eltolival a Szent István-díjban, amikor a legenda szerint Szemere Miklós nemcsak egész vagyonát, de minden hitelét is megreszkírozta a telivér győzelmére. Ilyen izgalmas napjai sem azelőtt, sem azután nem voltak többé az életben. Nemcsak a Monarchia bukmékereinél helyezett el az akkori idők szerint óriási tételeket Eltoli győzelmére, a Szent István-díjban úgyszólván az egész kontinens érdekelve volt. Minden készpénze egy Viktória-arany maradt. Ezt az aranyat odaajándékozta egy öreg kokottnak (aki alamizsnából élt), hogy a verseny negyedórájában imádkozzon a lováért. De voltak más hölgyek is, akik ez idő tájt szorgalmasan keresték fel a ferenci barátok templomát, valamint az Egyetem téri templomot, ahol imáikba foglalták Szemere Miklós nevét. Idős grófnők, akikhez Szemere mindig figyelmes volt, ifjú konteszek, kiket mindig hódolattal környékezett, özvegyek és hajadonok, akik némi reménykedést tápláltak, hogy Huba vezér unokájának egyszer eszébe jut szakítani a független legényélettel, buzgón imádkoztak Eltoli győzelméért.
Így következett el a verseny napja.
Szemere egy percre sem tágított zsokéja, az angol Cleminson mellől, mert attól félt, hogy Eltoli lovasát megvesztegetik. Az „Arany Sas”-ban, a henyélő szobában aludt Cleminson, és bizony e napokban le kellett mondania szokásos korhelykedéseiről. De ugyancsak nagy gonddal volt lovára, Eltolira is. Késő estig ott őrködött a városligeti boxban lova mellett, míg éjszakára kipróbált barátai, Szűcs Pátri és Erdélyi Gyula álltak őrségen az istállóban. Azt lehetne mondani, hogy az egész sportvilág feszült érdeklődéssel várta a vakmerő fogadásairól már eléggé ismert egzisztencia-tétjét. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a verseny elvesztése esetén Szemere Miklós: holt ember. Oly őrületes mértékben aknázta ki hitelét, hogy vesztés esetén többé talpra nem állhat.
Eltoli erős küzdelem után fejhosszal nyerte meg a versenyét. Cleminson halálsápadtan, kísértet módjára nyargalt el a cél előtt, de Szemere290 arca is olyan sápadt volt, mint egy holté. A hallatlan izgalom percekig szinte megbénította Szemerét, mintha guta ütötte volna. Kimeredt szemmel, lélektelenül várta a nyerő paripa számának kitételét, mert nem hitte, hogy lova a versenyt megnyerte. Arra tért magához, midőn minden oldalról gratuláló kezek nyúltak feléje. Lesietett győzedelmes Eltolija elé, és a már magához tért Cleminsonnak csak annyit mondott:
– Jól viselte magát.
Ez volt a legnagyobb dicséret, amely Szemere Miklós száját elhagyta valaha, és ez volt az egyetlen idegeire ható izgalom, mely őt a turfon érte.
Eltolin kívül voltak még más nevezetes versenylovai is, de többé ilyen izgalmas fogadást nem kötött, sőt híres volt arról, hogy éppen a saját lovaival szemben volt a legóvatosabb. Szerelmes volt ugyan paripáiba, mint vérbeli sportsman, hanem gyanakodni kezdett zsokékra, és ezért mérsékelte fogadását még Cleminson lovaglásaival szemben is. Cleminson nemsokára megvált az istállótól, sőt a hazai gyeptől is. Szemere egyedül a Taral, a híres amerikai lovas becsületességében bízott rendületlenül. Ha ő lovagolt: nagyobb tételekben fogadott, míg Carslacke és a többi sohasem bírta vonzalmát.
Ő maga kezdett magyar lovasokat nevelni. Első lovasa volt a magyarok között Bonta, aki magyar versenytársai közül kitűnt. A falusi fiúból nevelt zsoké diadalmas lovaglásai után hízni kezdett, többé nem volt alkalmas a nyeregbe. Szemere bőséges végkielégítéssel elbocsátotta, mire Bonta bíró lett a falujában. Az ő nevelése volt Szente, és Vargát is azért kedvelte, mert magyar vér volt ereiben. Nagy feltűnést keltett a budapesti gyepen a nyeregbe macska módjára ülő japán lovas, Akashi, akit ugyancsak Szemere Miklós hozatott Japánból, és itt zsokévá nevelte.
Egész könyvet lehetne teleírni Szemere Miklós turf-szerepléséről, versenylovairól, győzelmeiről és fogadásairól. Híres, nevezetes lova volt a Derby-nyerő Confusionárus, amelynek győzelmére az egész bécsi publikumot megvendégelte a gavallér Szemere. Három lakomát is adott egymás után a Derby-győzelem örömére. A zsokék, a trénerek, a bukmékerek, a tipszterek jól éltek ez idő tájt Bécsben. A Jockey-Club urai részére már napokkal előbb meg volt rendelve a lakoma a „Sacher”-ben, és elfogyasztották azt jó egészséggel, nem úgy, mint néhány esztendő előtt, amikor Kármentővel a Derby-győzelemre pályázó Szemere291 ugyancsak előre megrendelte a bankettet, de fogyasztója nem volt hozzá, mert hiszen lova elvesztette a versenyét. Confusionárus előző évben megnyerte az Ausztria-díjat is. Ötéves korában a Császár-díjban, ahol mint nagy favorit állott starthoz, futás közben lábát törte, és a helyszínen kiirtották.
Sokat és szeretettel beszélt Szemere Miklós külföldön futkározó lovairól. Így Sobieski egy évet töltött Angliában, és a Gold-Cupot az ascoti pályán csak azért veszítette el, mert az ideges paripa megijedt a cél előtt egy nézőközönségbeli hölgy elejtett fehér zsebkendőjétől. W. Grigg, Sobieski zsokéja csaknem lefordult a nyeregből. Mögötte a szemfüles Dani Maher ezt észrevette, és a már győztesnek látszó Sobieskit megelőzte. Ugyanez a Sobieski Párizsban is futott a Grand Prixben, Tarai lovagolta, de helyezetlenül végzett. Confusionárius a hamburgi Derbyben, míg ugyanakkor Jufortuné a francia nagy akadályversenyben, a Prix de Hayes-ben próbálkozott.
De külföldi pályákon nem volt szerencséje Szemere Miklósnak. Nagy költségű külföldi szerepléseivel nem tudott dicsőséget szerezni a magyar sportnak, és ez a kudarc élete végéig bántotta.
Nagyszabású férfi volt. A magyar versenyeken sokáig nem akadt párja sportszeretetének és hozzáértésének.
1922
