A kövér fürjeket árusító szerkesztő
A kövér fürjeket árusító szerkesztő
– Véleményem szerint, ha egy költő „vinni akarja valamire” a maga és gyermekei sorsát, olyan feleséget válasszon, aki pisze, selypítve beszél, és irodalmi működése a nagymosási cédulák megírásában nyilvánul, ha különösebb költői ihletet érez, a naplója részére lemásol egy konyhareceptet a divatlapból. – Ezt mondanám másnak, ha nem te volnál, reményteljes fiatalember, a kérdező, aki hosszú élettapasztalataim folytán leszűrött véleményemet kérdezné arra nézve, hogy milyen asszonyt vegyen feleségül – kezdte Benedek Aladár, amint alkalom kínálkozott a Hunnia-kávéházban a nők feletti elborongásra.
– Néked, kedves barátom, mást mondok. Azt mondom, hogy ha érzelemmel, szívvel vagy szánalomból, valamely régi fogadalom vagy ígéret alapján akarnál megnősülni: akkor olyan sorsra juthatsz, mint én. Itt ülhetsz majd a helyemen a Hunnia-kávéházban, mindenkitől feledve és elhagyottan, még azoktól is, akikért függetlenségedet, vidámságodat, kedvedet, barátságosságodat, éjszakai nyugodalmaidat feláldoztad. Nincsen olyan nő a világon, aki hálás lenne azért, hogy valaha szeretetünket rápazaroltuk, hogy álmatlanságunkat csak őérte szenvedtük, és gyakran életveszélyesen foglalkoztunk vele gondolatainkban. A legtöbb nő igen természetes dolognak tartja, ha érte a Dunába ugranak, ha érte száz halálnak teszik ki magukat, ha kedvéért még barátaikat is elárulják a férfiak, amely bűnnek a következményeit csak akkor487 tudják meg igazában, amikor majd zord magányosságban üldögélnek a Hunnia-kávéházban.
– Csak egyetlen mentsége lehet annak a férfinak, aki börtönt is szívesen viselt egy nőért. Ez a mentség pedig csak az lehet, hogy egyetlen örömét, lelki és testi mulatságát, a mindenről való megfelejtkezésig abban a nőben lelte. Jólesett szeretni a hölgyet. Alázatos szolgája.
Így szólt Benedek Aladár, aki az újságlapra alkalmazott lyukacskán át észrevette a szorgalmas pénztárosnő visszatérését. Felvidékiesen, tréfásan, humorosan beszélt ekkor (amely manier Mikszáthtal együtt jött divatba). A dolgok mélyébe sohasem ért rá tekinteni a korszak, és irodalmában is egy humorizáló megelégedett, kedélyességet „mórikáló” korszak középpontjában voltunk. Mindenki örvendezett, hogy a Kaméliás Hölgyet végre kiseprűzték az életből, ritkaságként emlegették a szerelmi öngyilkosságokat. Pesten a nyomor se elviselhetetlen, a költőknek és újságíróknak jóformán minden hónapban alapítottak közlönyöket lelkes és jóhiszemű emberek. Benedek Aladár tehát egyszer szürke selyem napernyője hegyével így mutatott rá a Vámház körúti vadkereskedőre:
– Nézd meg azt a vörösbajszú, cvikkeres, elpolgárosodott urat ott a fácánok, nyulak, szarvasok között boltja küszöbén. Az egyetlen magyar szerkesztő, aki hűtlen lett pályájához. Beszüntette a Salon-Naptár kiadását, pedig én is írtam verset a naptárába.
Aranyossy Andor, az említett vadkereskedő, bizonyosan tudta, hogy miért mutat rá Benedek Aladár napernyőjével, mert békítőleg így szólt a költőhöz:
– Olyan kövér fürjeim érkeztek a váci püspökség uradalmából, amilyeneket még magam sem láttam. Légy szíves, fejedelem, fogadj el tőlem egy pár fürjmadarat!
– Majd ha megint a Salon-Naptár szerkesztője leszel, vadkereskedő! – felelt fennhéjázva barátom, de A. A. többé új folyamot nem indított naptárából.
