Kihez mennek férjhez a mágnás hölgyek?
Kihez mennek férjhez a mágnás hölgyek?
Bolyongásaim közben mindinkább közelgett az az időpont, amikor utolsó aranyamtól is meg kell válnom: néhány napon és éjszakán át tehát szorgalmasan írogattam a Gyöngytyúk utca sarokházának második488 emeletén. Ifjúkori beszélyeket kombináltam magamban, amelyek akkoriban érdekeltek. Vidéki emlékek és félig álomvilágbeli történetek. Nyoma se volt még ezen műveimben mindazoknak a tanításoknak, amelyeket a jellemszínésztől, a pendelybarát, vidéki ügyvédtől, de még Benedek Aladártól, a koszorús költőtől hallottam az életről és a nőkről. Valamiképpen úgy történt, hogy még mindig 10-12 esztendős korombeli szemmel, áhítatosan és ünnepélyesen nézegettem azokat az alakokat, akiket mindenféle történetekbe kevertem, és e tiszteletteljes írásmodor tetszett is akkori pártfogómnak, Csajthay Ferenc úrnak, de főként Kaposi József főtisztelendő úrnak, a Magyar Szemle szerkesztőjének.
Egy mesebeli házban volt a Magyar Szemle szerkesztősége. Az előttem még ismeretlen Andrássy útról, a még messziről bámult Somossy-orfeum mellett kellett elhaladni annak, aki az Újvilág utcai Magyar Szemlénél kopogtatott a mindig zárt kapun. A földszintes, fehérablakos, csipkefüggönyös házon semmi fölirat nem hirdette, hogy itt újságot szerkesztenek. Kellemetes, tiszta úriház a főváros hatodik kerületében. Ha kékszemű kisasszony lakott volna rózsafákkal beültetett udvarán, színes üveggangján, háztetőn túl nyúló, szomorú vén fája alatt: igen természetes dolog lett volna. De egy terjedelmes, bő, pepitanadrágos, fehérmellényes, szótlan, egykedvűnek látszó, negyvenesztendős formájú agglegény, Kaczvinszky Lajos lakott a házban nemes ízlésű, antik bútorok, költők lyukastalpú cipői alatt elnyúló, tarka, keleti szőnyegek között; ébenfa íróasztalnál ült az utcai szobában, és annyi vadonatúj ropogós ötforintos bankjegyet adott át nagy pénztárcájából a nála jelentkező írónak vagy költőnek, mint amennyit az mondott. (Én hetenkint kétszer jelentkeztem, hétfőn és csütörtökön délután öt órakor. Kaczvinszky Lajos szótlanul két ötforintos bankjegyet nyújtott át minden látogatásom alkalmával. Se nyugtát nem kért, se különösebb érdeklődést nem mutatott a dolgok iránt. Beléptem a perzsaszőnyegen, és megálltam íróasztalánál, nyomban a kabátja zsebébe nyúlt, átadta a pénzt, kezet fogott, az ajtóig kísért, és íróasztalához visszatelepedve egykedvűen várta a másik írót, aki szobájába belép. Gyanakszom, hogy a nevemet se tudta Kaczvinszky Lajos, a Magyar Szemle kiadótulajdonosa, aminthogy általában magyarul egy szót sem tudott. Német ember volt, csak azok között találhatók olyan alapos emberek, akik mindig megfelelő mennyiségű, az államnyomdából frissen kikerült ötforintos bankóról gondoskodnak a magyar írók számára.)489
Így majd csak eléldegélünk egymás mellett ebben a vad nagyvárosban – gondoltam magamban, amikor az Újvilág utcai házból ismét a Józsefvárosnak vettem az utamat.
*
Ahol ilyen úri nemtörődömséggel kezelik a pénzes erszényt: ott valamely rejtelmes dolognak kell a háttérben lappangani – gondolná magában a mai olvasó. Pedig csak annyi volt a rejtély kulcsa, hogy Kaczvinszky Lajos, ez a vagyonos szenvedélyeket nemigen kultiváló, agglegényi sorban élő, pesti úriember egész vagyonát nyugodt lélekkel rábízta Kaposi József főtisztelendő úrra. A nemeslelkű katolikus pap újságot szerkesztett, Kaczvinszky fizette a költségeket, nem történt semmi nevezetesebb dolog.
*
A nevezetes dolgok a ház üvegfolyosóján túl, egy udvari szobácskában történtek, ahol Kaposi József szerkesztő úr átvette a kéziratokat, és nyomban el is olvasta őket egy tintapecsétes íróasztalnál. Fejével bólintott. És másik kézirat után nyúlt. Egy Svarc nevű, időskés, de kakadufrizurás, ferencjózsef-kabátos úriember írt még címszalagokat ebben a szobában. Svarc se szólt egyetlen szót se két vagy három év alatt, amíg az Új utcai házat látogatásaimmal szerencséltettem. Ma sem tudnám megmondani, miért nem járok többé a hallgatásában is barátságos házba?
Kaposi József egyszer így szólt:
– Munkálkodásával meg vagyok elégedve. Egy elbeszéléseket tartalmazó könyvét majd karácsonykor kiadjuk. Egy példányt köttetünk elefántcsont borítékba a szerző részére. Tíz példányt amatőrkötésbe, fehér bőrbe. Száz példányt egyszerű bőrbe. A többit vászonba köttetjük. A könyv kiadója Klinda Teofil doktor, esztergomi kanonok úr. Írjon neki egypár sort. A többit majd én elintézem a nyomdával, korrektúrával és olyan tényezőkkel, amelyekhez ön nem ért. A könyv címe legyen: Ifjúság. Beleegyezik?
Beleegyeztem.
A fiatal pap így folytatta:
– Volna még egy kérésem önhöz, de ezt csak úgy „privátim” adom elő. Ha nincs kedve hozzá: nem kell felelnie. A Molnár utcai Katolikus Körben felolvasásokat szoktunk tartani. A felolvasásokon rendszerint490 a katolikus klérus fővárosban időző tagjai is megjelennek, így Schlauch Lőrinc nagyváradi bíbornok úr őeminenciája rendes vendégünk, a többi főpapokkal egyetemben. Zichy Nándor gróf úr, aranygyapjas lovag és Apponyi Albert gróf ugyancsak megtisztel látogatásával. A fővárosban időző arisztokrácia hölgyei ugyancsak megjelennek ilyenkor a Katolikus Körben. Most, karácsony előtt, Budára várják Vaszary Kolos hercegprímás urat is. Szeretném, ha ön felolvasná egyik elbeszélését a Katolikus Körben.
Felolvasásomhoz egy új beszélyt készítettem, amely „Történet a kis öregről” címmel megjelent az említett elbeszélést tartalmazó kötetben is. Az emelvényről e novemberi estén nem láttam tovább, mint az előttem sorakozó betűkig. Klotild főhercegnő és Schlauch Lőrinc doktor ültek legközelebb a felolvasóhoz, talán e magas személyiségek hallhattak valamit a „Történet a kis öregről” című, egy csecsemő kalandjait tartalmazó elbeszélésemből. De én nem értettem a hangomat (mintha idegen nyelven beszélt volna valaki a hátam mögött); hát még hogyan érthették volna elfogult és akaratomnak gyakorlatlanság hiányában sehogy se engedelmeskedő hangomat azok a bíborpiros karosszékektől távolabb ülő, fehérlelkű és szőke grófnék, udvari dámák, alapítványi hölgyek, akiknek mulattatására a kis történetet szerkesztettem? (Kaposi szerkesztő úr vigasztalt, hogy a felolvasásokat szokás szerint követő teaestélyen majd személyesen és közelebbről igazolhatom magam a bíbornok úr, valamint a csillagkeresztes dámák előtt zavarodottságomért.) Felolvasásom után zenei produkció következett, és én ezalatt szégyenletemben elszöktem a Körből, valamint a Molnár utcából, hogy a blamázs tudatában ne merjek oda többé gondolatomban se visszatérni. – (De évek múlva visszagondolva a Körre és a benne felélesztett irodalmi délutánokra: igazat kell adnom Kaposi Józsefnek, nemes barátomnak, hogy a katolikusok összejöveteleire valóban nagyobb szükség lett volna e korszakban, mint azt gyakorolták. A „polgári házasság” törvénye nem állította talpra a magyar katolikusokat, mert jóformán nem is tudták, hogy mily pozíciót adtak fel. Ám, mikor már a katolikus, az erényes és lelkivilágos irodalom is veszélyben forgott; amikor a szépirodalom elpártolt az egri kispapoktól; a szép könyveket kálvinista és zsidó nyomdák adták ki; a klérus lapjai, a „Magyar Állam”, később az „Alkotmány” jóformán reménytelenül és felkészültség nélkül veszik fel a harcot a hihetetlen energiával és pénzpazarlással vezényelt liberális sajtóval; amikor a búcsúsok olvasmányai, a misszionáriusok491 jelentései, a népiratkák, a szentek életének önképzőköri tollal megírt történetei, a legényegyletek évi jelentései adják a szellemi táplálékot azoknak, akik arra szorultak: – valóban jobban össze kellett volna fogni a katolikusoknak az irodalom berkeiben. A katolikusok adtak tudósokat, szónokokat, egyházatyákat Magyarországnak, de a szépíróikat nem tudták kertjeikben felnevelni. Kaposi József és Klinda Teofil vállalkozásai után, a köri irodalmi esték elmúltával a szószéknek, Bangha páternek kellett jönni, hogy meginduljon a vérkeringés a katolikus tömegekben.)
Így törik néha ketté egy szépen induló karrier. A nagyváradi bíbornok már elutazott székhelyére, a Zerge utcai palotájából; Klotild kir. hercegnő se lehetett ott minden fiatal író bemutatkozásánál, mert nagymamai teendői is voltak – de távollétükben Apponyi Alberthez kellett volna felolvasásaimat adresszálni, hiszen lélekben úgyis sokszor hallottam harangzúgáshoz hasonlatos, legünnepélyesebb hangját, amikor nevezetes szónoklatait elmondta. Nem, a sarkamban ágaskodó ördög a Hunnia-kávéházba csalogatott, ahol Benedek Aladár szemüvegén át a tegnapelőtti újságokat olvasgatta.
A szemüveg alól komolyan rám nézett, s így szólt:
– Visszatérve múltbani beszélgetésünkre, nem várhatna a legrosszabb sors arra a magyar költőre, aki egyszer egy vérbeli arisztokrata hölgyet venne feleségül. De ez, tudomásom szerint, magyar írónak még nem sikerült, talán az egy Jósika Miklósnak kivételével. De az ő neje, Podmaniczky-lány is inkább protestáns írónő volt, mint arisztokrata dáma. „Fellépésednek” tehát ne tulajdoníts nagyobb jelentőséget a szokásos anyagi sikeren kívül – mond kiábrándítólag öreg barátom, aki másnak az ügyeiben meglehetős józan tanácsokat tudott mondani. Csak akkor bontotta ki fellengős napernyőjét, ha a maga elhagyott, szomorú, kutyának való életéről volt szó. Ilyenkor még hatvanadik életévén túl is pillangó módjára röpködött.
– De hát kihez mennek férjhez az arisztokrácia hölgyei?
– Csak arisztokratához. Amint egy óbudai lány se ment férjhez máshoz, mint óbudai emberhez a világ fennállása óta. – Bizonyos szünet múlva megerősítésül még azt is felhozta döntő érvül igazsága mellett B. A. – Egyébként láthatod, hogy mennyi „Örökzöldek” maradt a nyakamon, pedig kétségtelenül van némi összeköttetésem a legelőkelőbb nővilággal.492
