Beöthy László huszárönkéntesi éve
Beöthy László huszárönkéntesi éve
A józsefvárosi napokban – akácfás utcákon, a hosszú Üllői úton csavarogva, a Gyöngytyúk utcai házban, a Vadász- és Versenylap feletti emeleten lakozván – az irodalmi siker oly váratlansággal robbantotta fel életem rendjét, mintha egy petárdát hajítottak volna be többnyire nyitott ablakomon, ahonnan elbúsult, éhes diákként a holdvilágnál a Józsefváros éjjeli életét is nézegettem.
A Budapesti Hírlap egy őszi napon két tárcacikket közölt. Az egyiket írta Lengyel Laura, és a tárcarovatban, az első oldalon már a második hasábban véget ért. Ugyanott kezdődött egy másik tárcacikk. A tárcacikket mutatványul közölte Rákosi Jenő lapja egy kötetből, amely körülmény – a mutatványközlés – meglehetősen szokatlan szerkesztői cselekedet volt abban az időben. A kötet címe volt: Üres a fészek és egyéb elbeszélések. Írója Krúdy Gyula. A könyvecskéről tíz473 meleg és biztató sor jelent meg ugyanakkor a Budapesti Hírlap irodalomrovatában. E ritkított sorokat Beöthy László úr, a lap segédszerkesztője írta. Közlé velem Csajthay Ferenc úr még aznap este, akinél tiszteletemet tettem kiábrándító ifjúságomban és ekkor már nagyon elhanyagolt külsőmben. (Nem volt mellettem apám, de senkim se a világon, aki megmagyarázta volna az öltözködés jelentőségét.) Csajthay úr szótlanul átnyújtott egy bankutalványszerű, kisalakú, víznyomásos cédulát, amelyre ceruzájával ennyit írt: „Tizenöt forint. Csajthay.” A Rökk Szilárd utcai ház földszintjén volt a pénztár. Ott egy sovány úriember kifizette a csekket. Kimentem a pirostéglás épületből, mint valami intézetből, ahol amúgy sem tulajdonítanak sok jelentőséget a jövő-menő, kéziratokkal házaló, szerkesztőségek környékén leselkedő, kopott fiatalembereknek.
Ugyanezért az első napon, az első órákban nem is gondolhattam meg annak a csodának a következményeit, amely csoda velem történt. Egykedvűen, józsefvárosi tartózkodásom alatt ellomposodott léptekkel, nadrágzsebbe dugott kézzel, homlokomba húzott kalappal, szinte kellemetlenül mendegéltem a Gyöngytyúk utcai ablakok alatt. A 13-as számú ház kapualjában, ahol a „Vadász- és Versenylap” szerkesztősége és fogadóirodája volt, ezen az őszi estén is elnézegettem a gázláng alatt vitatkozó, tippelő, handabandázó vagy titokzatosan suttogó, szemhunyorító alakokat, akik a lóversenyújságot forgatták, és egymást bolondították, míg a hűvös kapuboltozat alatt végiglépkedett az esti árnyban Péchy Andor kísérteties magasságúvá növekedett alakja, aki a közhiedelem szerint a fogadóiroda tulajdonosával (gondolom Sárkány úrral) minden versenynap előtt megbeszélte, hogy mely lovaknak kell nyerni a városligeti gyepen, és a gázláng alatt olyan rettegő némaság támadt az iménti zsibárusok között, mint azok között a majmok között, akik Rudyard Kipling elbeszélésében az óriáskígyót az őserdőben megpillantják.
Felmásztam az emeleten lévő hónaposszobámba, és a rossz szagú vénasszonynak, aki a piszkos függöny mögül ilyenkor mindig előbújt: pénzt adtam, és gazdagságomban nem figyeltem kancsi leánya gúnyos vihogására, aki szegény, elhanyagolt leányok módjára ilyenformán akarta magára felhívni a figyelmét a hónaposszoba mindenkori fiatalember lakójának. (Milyen boldogok voltak ezek a józsefvárosi lányok az igénytelenségükben! Milyen messzire volt akkor az Opera-színház,474 de még a Népszínház is elérhetetlennek látszott a Gyöngytyúk utcából!)
Senki se mondta ezen a napon nekem, hogy milyen csoda történt velem irodalmi pályámon, öreg barátaim a különböző józsefvárosi kocsmákban amúgy is a maguk régi világát élték: Gyulai Pál kritikai megjegyzése számított csak előttük, Gyulai Pált pedig csak messziről ismertük, amikor a Sándor utcán néha végigtipegett, végigtopogott, és kistermetű ember módjára gúnyolódva nézett az egész világra!
Ugyan kinek mondhattam volna el sejtelmeimet a jövendőm felől, amikor a Budapesti Hírlap-ban az ágyamon fekve sokszor elolvastam a névtelenül megjelent dicsérő szavakat?
*
(Az „Üres a fészek” című első könyvem nem is volt igazában könyv. Az Ország-Világ című lap mellékleteit fűzette össze kedvemért és írói honorárium gyanánt adta B. Virág Géza, az „O.-V.” akkori igazgatója. A melléklet regényfolytatásaira [,,kb. 100 péld.”-ra, mint B. V. G. írta] csináltatott a nyomdával „egy olcsó borítékot”. A könyvecske a Pesti Könyvnyomda szokásos könyvküldeményeivel együtt került a Béhá szerkesztőségébe, és ott véletlenül a huszárönkéntesi évét is szolgáló Beöthy László kezébe. A mutatványul közölt elbeszélés pedig nem huszárokról szólt, hanem egy kisvárosi [nyíregyházi] katolikus templom hajnali miséjének a látogatóiról. Azóta se volt ily sikerem az „elbeszélés” terén, mint harminc s néhány esztendővel ezelőtt.
Pedig azóta elég sok elbeszéléseket is tartalmazó könyvecském jelent meg.)
