Kanyurszky tanár urat sakkjátékban megcsaltuk
Kanyurszky tanár urat sakkjátékban megcsaltuk
Éjszaka, magános fiatalember koromban néha a Baross-kávéházba jártam újságot olvasni, amely „fényes”, „tükrös” és nappal igen frekventált kávéházban az éjszakai élet akkor jódarab időre elcsitult, amikor Horváth Gyula Magyar Hírlapjával a szomszédos térségről elköltözött. A Baross-kávéházban a fehér gázlángok céltalanul susogtak, mint a szú a néma házakban, de a tegnapelőtti hírlapíró-vendégek kedvéért még töméntelen hazai és külföldi újság tornyosult a székeken, s az újságokat csendes, télies éjszakákon olvasgatni a kávéház sarkában ifjúkori örömeim közé tartozott.475
Ugyanott, a kávéház távoli sarkában szokta fővárosszerte nevezetes sakkvitáit vívni Kanyurszky György főtisztelendő úr, aki egyetemi professzor létére nem érhette meg azt az időt, hogy a visegrádi svábok, (akik között télen-nyáron lakott villájában) valaha is „méltóságos úrnak” szólítsák. (Csak egy méltóságos úr lakott még akkor Visegrádon: Bornemissza báró. Görgey Artúrt csak „tábornok úrnak” nevezték.)
Kanyurszky György harminckét keleti nyelvet is tudott a legenda szerint, de az igazi, jóízű mesemondásokban úgy szerepelt, mint aki Visegrádról a fővárosba rándult, hogy itt két nap, két éjszaka, sőt néha tovább is sakkozzon a Baross-kávéházban. Kedves, drágalátos figurája volt ifjúságomnak. Papot szeretni igazában ő tanított, holott sohase fenyegetett a szüleimmel.
Egy hosszú-hosszú sakkparti után, miközben K. György közhiedelem szerint magában azon gondolkozott a Baross-kávéházban, hol is hibázta el azt a sakkpartit, amelyet huszonnégy órás játék alatt elveszített (és vele egy ezüstforintost, amelyet éppen kedves atyafia, Lányi Adolár doktor fővárosi ügyvéd és költő vágott a mellénye zsebébe, miután szemem láttára a futárral egy meg nem engedett lépést tett, miközben kedves rokonának, Kanyurszky főtisztelendő úrnak, a drága Gyuri bácsinak a figyelmét a háta mögött falonfüggő óra mutatójára hívta fel pajkos csalárdsággal), ekkor a fogait szívogató György nagyságos úr e sorok szegény írójára vetette jóságos szemét, és a csínytevéstől elpirosodott arcomat e szavakkal illette:
– Majd elfelejtettem, amice, üdvözölni önt a Budapesti Hírlap-ban elért írói sikere alkalmából. Kaposi József barátomat, a Magyar Szemle szerkesztőjét már figyelmeztettem is akkor, hogy nézzen utána az írónak, aki a róráté misztikumát oly megragadó színekkel írta meg, hogy örömét lelheti benne minden katolikus ember.
Mond Kanyurszky tanár úr, és tovább rakosgatta a sakkfigurákat a hamisjátékon gondolkozva, miközben mi Lányi Adolár doktorral hosszú lépésekkel távoztunk a kávéházból. Adolár, mint talán sokan emlékeznek rá a főváros úritársadalmában, a legmulatságosabb emberek egyike volt, amíg az iddogálás közben utol nem érik vala azok a komor, őrjöngő gondolatok, amelyek szorosabban ülve az ivó mögött, mint a sötét gond a lovas mögött. De akkor még röpködött nevéhez méltóan Lányi Adolár doktor, és tárt karokkal fogadták őt minden társaságban, mert nemcsak hír szerint, de igazában is korának egyik legszellemesebb csevegője volt.476
A sors azonban másként intézkedett, lenge és üstökös módjára vonzó barátom társaságában sem tudtam elfelejteni Gyuri bácsi tűnődését a sakktábla felett, és így Kaposi József nevét sem felejtettem el.
Jó sorsom vezetett az Újvilág utcai nyurga, kétemeletes ház kanyargós lépcsőin felfelé, amikor egy fehér ajtóhoz értem egy délután, amely ajtóra réztáblácskán Magyar Elek neve volt kiírva, mellette pedig egy rajzszöges névjegyen Kaposi József dr. fővárosi hitoktató neve szerepelt. Itt lakott a Magyar Szemle szerkesztője édesanyjával és mostohaöccsével, Magyar Elek szerkesztővel.
*
Kis udvari szobája volt a reverendás, fiatal papnak, aki magas, karcsú termetével, barna szemével, mélyen zengő hangjával és úri magatartásával oly biztatólag fogadott, mintha már nagyon régen ismertük volna egymást. Igaz, hogy csak „magázott”, de olyan bensőséggel, hogy nyomban megszelídített, bár abban az időben, vidéki úrfi létemre nemigen állhattam azokat az úriférfiakat, akikkel nem a kocsmaasztalnál ismerkedtem össze. A hitoktató úr leültetett, és néhány percnyi beszélgetés után felhúzta előttem a jövendő kárpitját. Írjak elbeszéléseket; tanulmányaimról, olvasmányaimról, gondolataimról való cikkeket a Magyar Szemlébe. „Lapunk nem antiszemita, hiszen amint láthatja, a Nemzeti Színház előadásairól Hoffman Sándor szokott írni!” – És komoly szerkesztői szavainak nagyobb nyomatékot adott a kedves hitoktató úr egy kézmozdulata, amellyel üldögélés közben kihúzta a nőies formájú, biedermeieres íróasztalkájának fiókját, abból egy kopottas szarvasbőr erszényt vett elő, amilyent a nadrágzsebben szokás hordani, és az erszényből öt darab körmöci aranyat számlált ki íróasztala mappájára. „Azt hiszem, egyelőre elegendő lesz arra nézve, hogy munkálkodását a Magyar Szemle részére megkezdje.” (A Magyar Szemle szépirodalmi és kritikai hetilap volt.)
Az aranypénzek hívogatólag és áhítatosan csillogtak, mint az egyházi pénzeknek az szokásuk. Papoknál nevelkedtem, és emlékeimből tudtam, hogy a kolostorban sok régi aranytárgy van, amelyekből alkalomadtán aranyat vernek, ha a pápának vagy a királynak szüksége van a papok pénzére… Ilyen és hasonló gondolatokat forgattam fejemben regényes ifjúságomban, amikor a Dante-arcú, fiatal pap a búcsúzásnál ezzel a szelíd szóval érintette meg a vállamat:
– A szerkesztőség és a kiadóhivatal az Újvilág utcában van. Oda kell477 hozni a kéziratokat, és nekem átadni. Az aranyakról pedig ott ne szóljon, majd egymás között elszámoljuk. Meglátjuk, vajon lehet-e magára titkokat is bízni!
Kaposi főtisztelendő úr mosolygott, és mutatóujját az ajkára tette, mintha valamely rejtélyes ügyletbe vett volna társul maga mellé. („Ne szóljon az átvett aranyakról!”– zengett még a fülemben a hangja, amint lefelé mendegéltem a kanyargós kőlépcsőn. Akkor tudniillik még nem tudtam, hogy mi az „írói előleg”, amelyet adni szoktak az íróknak megírandó műveikre. Most már tudom, hogy milyen fán terem az „írói előleg”, de sajnos, nincs senki, aki mutatóujját az ajkára tenné, s mondaná: „Ne szóljon az aranyakról!” Nyilván – a galamblelkű hitoktató úr ilyenformán védekezett az ellen, hogy az akkoriban is harmincezer főre tehető magyar írói gárda tábort üssön az Újvilág utcában, szerény udvari szobácskája előtt.)
