Látogatásom három szerencsétlen költőnél
Látogatásom három szerencsétlen költőnél
Benedek Aladár (Náray Iván) abban az időben még az örökké szerelmes költőt jelentette azok előtt, akik őt közelebbről ismerték; ilyenformán tehát mintegy mentesítve éreztem magam a szerelem hatalmától, amikor a Józsefvárosban Benedek Aladár pártfogásába vett és nagy, galléros köpenyege mellett mendegéltem azon a régi télelőn. Szürke selyem napernyőjét nagy, fekete esernyővel cserélte fel, azonban ennek az ernyőnek is volt valamely asszonyságossága. Selyembojtok voltak fogóján, és B. Aladár mindig kifeszített állapotban és gondosan helyezte el a vendéglők pitvaraiban, hogy a víz lefolyhasson az ernyőről. (Általában nagyon vigyázott ruházati tárgyaira, mert véleménye szerint csak a lumpokhoz illik a piszkos fehérnemű. Nem, sohasem láttam480 nyakán kaucsukgallért, amilyent akkoriban például az állandóan fekete szalonkabátot viselő költők és írók vontak magukra, hogy e ruházati szokásokról, de lompos frizurájukról is megismerhessék őket a Fiume vagy a Múzeum-kávéházban. Nem viselt „félcilinder-kalapot”, mint például Simli Mariska írónő, aki reverendában és rövidre nyírt hajával is ijesztgette a belvárosi vendéglősöket. Költői lénye csak „hanyagul” megkötött Lavallier-nyakkendőjében nyilvánult a külvilág előtt. Általában messziről egy német építészmérnökhöz hasonlított. És ezért eleinte különösen éreztem magam, mikor e nyugodt külső alatt Ligeti vagy Sverteczky kocsmáiban a forradalmi költők mindig a „rendőrt”, a „bankóhamisítót”, a kormány „spiclijét” gyanúsították, keresték, hitték Benedek Aladárban.)
(Az igazság pedig az volt, hogy minden politikai meggyőződés nélkül is elkerülte a koszorús poéta a többnyire rosszul ruházkodó és elbetyárosodott külsejű „nihilista-költőket”, mint ő nevezte a „Sverteczky” vagy a „Ligeti” vendégeit.)
– Tekints körül a házmesterek poétái között is már egyszer, én majd a Hunniában újságolvasással töltöm el estémet – tanácsolta B. A., midőn egy este azt akarta velem előbb elhitetni, hogy „nőies természetű ügyek” miatt válik meg tőlem egy gázlámpa alatt, holott bizonyos volt, hogy pénz hiányában ült be már éjfél előtt a Hunniába, ahol a fizetőpincér csak abban az esetben merte megközelíteni a koszorús költőt, ha ő magától erre jelt adott. „Légyott”-ot adott, mint a szójátékos G. I. mondá.
…A B. A. által ajánlott költők közül már ismertem például Pongrátz Bélát, aki az Iokoff-féle vendéglőbe néha bekukkant szomorú, alázatos szemével, krisztusi szegény szakállával, elhagyatottságával és megindult hangjával. A hóna alatt egy verseskönyv, amelyet Jézusról írt, kiadta Számer Imre könyvnyomdász egy dunántúli városban, és miután Pongrátz Béla a pesti fogházban büntetését leülte, amelyet „királysértésért” mértek rá – útiköltség hiányában sohase tudott többé visszamenni életében abba a dunántúli városba, ahol valaha lapszerkesztő volt. „Pesti árva” lett belőle. (Az árvácska mindig kedves virágom volt, édesanyám ültette vele tele kertjét.)
A börtönviselt költő addig kukkantott be a józsefvárosi kiskocsmába, amíg meglátta a maga helyét „Ligeti”-nél, aki olyan kövér ember volt, hogy kocsmáros létére nem tudott a székére felállni, a József körút közepén így jutottak állandó tanyához a „forradalmi költők”, akik481 mindig összeesküvéseken törték a fejüket, hiába ripakodott közbe „Ligeti”, hogy így meg amúgy kidobja őket.
Valóban ott gunnyasztott, alig érve fel az asztal magasságáig a kistermetű, szenvedőarcú, diófa koporsó színéhez hasonlatos orcájú Pongrátz Béla, és két tenyerébe temetve boldogtalan homlokát, szegény, elhagyott feleségén és árvaságban hagyott kisfián gondolkozott, hogy csaknem megszakadt a szíve a szerencsétlenségtől. (Ó, emlékezet, takarékoskodj még a könnyekkel; hisz az élet, az írói élet megismerésének kezdetén vagyok még ez idő tájt!)
*
Nem messzire tőle Inczédy László ült, ama nevezetes magyar költő, aki mielőtt esténkint elindult volna Rottenbiller utcai otthona felé, mindig egy kisfiút, a Ligeti-vendéglő „pikoló”-ját küldé maga előtt. A pikolónak arról kellett jelentést tenni, hogy milyen hangulatban van szegény felesége, valamint arról is, hogy nem ácsorognak-e a ház, a kapu és a házmesterlak környékén nagybotos, nagybajszú, „zergetollas” kalapú férfiak, amilyenek a titkosrendőrök voltak Pesten az idő tájt, akik Inczédy Lászlót különböző sajtópereiben keresték, miután a forradalmi lapszerkesztő az idézőcédulákkal többnyire pipára gyújtott. Inczédy kistermetű, ritkás szakállú, himlőhelyes arculatú, puha inget viselő, látszólagosan flegmatikus magatartású úriember volt, aki (véleménye szerint) mindig jobban tudta a magyar közjogot a magyar királynál, de még annál is, aki a törvényeket valaha megcsinálta, és ugyancsak a „hatalom”-mal harcolt örökösen, függetlenségi lapokba írt vezércikkekben. Megpihenni, pipázgatni, borozgatni és költeni a legkülönbözőbb kiskocsmákba járogatott. Legszerencsésebb napjai voltak azok, amikor amúgy se mehetett a Rottenbiller utcába a lesben álló politikai detektívek miatt, ilyenkor pipára gyújtott, és oly kényelmesen helyezkedett el valamely hazafias kisvendéglőben, hogy még a szerelmi líra is eszébe jutott. Mikor a „sbirrek” St. Hermandad megbízásából „tűvé tették” érte Budapestet: Ligeti kocsmájában egy versbe kezdett volna: „Csak az a csók az édes,– Mitől az ajkad kivérez, – S üdv nincs, csak abban a pillanatban –, Amelyben a kárhozás van…” Inczédy László (akit ellenségei a szójátékos G. I. nyomán Pinczédinek neveztek) soha sem fejezte be a verset, mert a titkosrendőrök levették a zergeszakállt a kalapjuk mellől, és a gondterhelt családi otthonban elkallódott a reményteljesnek látszó költői hangulat.482
(Csak takarékoskodjunk még a könnyekkel, amelyekkel szerencsétlen magyar költők sírjait öntöznénk, akiknek sírhalmai maholnap éppen úgy elfelejtődnek, mint elfakultak tündöklő neveik a korszak új felvonásaiban.)
A „Ligeti” jobbsorsra méltó vendégei közé tartozott Rudnyánszky Gyula, de csak addig merészelt itt tartózkodni, amíg valaki kisütötte róla, hogy a „kormány bérence”, mert Debrecenben kormánypárti újságot szerkesztett. A hírlapírók ebben a korban sokkal komolyabban vették politikai pártállásaikat, mint például napjainkban. Voltak „üldözöttek” és voltak „üldözők”, akik a „hatalom” ellen vagy mellett meggyőződéses érvekkel küzdöttek. Többnyire vidékről származtak azok a hírlapírók Pestre, akik éppen vidékies romlatlanságuknál fogva: komolyan vették a „politikai játékokat”, szívből és szívvel írták újságjaikat, mintha mindennap elmúlhatatlan ragaszkodásukról biztosítanák ideáljukat; haragot tartottak „Ferenc Józseffel”, vagy pedig úton-útfélen magasztalták a királyt. Tündöklő eszméiket a vendéglőkbe is magukkal vitték a hírlapírók… És a borozgatás előrehaladtával „kinézték” maguk közül Rudnyánszky Gyulát, aki kormánypárti lapot szerkesztett egykor Debrecenben, míg most állás nélkül kóválygott a főváros utcáin, és szőke oldalszakálla fodorintásához, valamint bajszának borotválásához se volt mindennap forgótőkéje. A „kinézett” Rudnyánszky Gyula tehát felhagyott szellemes ötleteinek elmondásával, amely ötleteket felvidékies akcentussal közölte volna a költőtársakkal, ha azok bizonyos idő múltával hallgattak volna rá; vette színházi, szárnyas, ujjatlan felöltőjét, amelyet frakkhoz viseltek akkoriban a gavallérok, fejébe nyomta borzasodó cilinderkalapját, és búcsúzáskor úgy adta tanújelét a lelkében viharzó indulatnak, hogy egy vendéglői szalvétával leporolta lakkcipőjét.
– Vigyázzunk az ezüstkanalakra! – kiáltotta szegény Inczédy László sértődöttségében költőtársa után, de a kövér „Ligeti” csak lemondólag legyintett a söntésben; ő tudta legjobban, hogy kanalai milyen anyagból készültek. Nem, még egy nyomorgó költő sem vetemednék a kanalak eltulajdonítására.
(És most már igazat adhat nekem az olvasó is, hogy az első mosolygó könnycseppel idáig várakoztam. Rudnyánszky Gyulát korában egyik legtehetségesebb költőnek mondják vala, aki éppen bohémes, „könnyűvérű”, repkedő életfelfogása miatt nem tudta „valamire vinni” Magyarországon. És nem boldogult Amerikában sem, ahonnan megvakultan,483 megtörten, még elméjében is megborzadva az élet kegyetlenségétől: tért vissza, és egy pesti kávéház márványasztalkája mellett fejezte be sokat hányatott életét, mikor már alig néhányan tudják régi dicsőségét és költészetét!)
