Ábrándos grófnők poétája
Ábrándos grófnők poétája
Benedek Aladárral és Lavallier-nyakkendőjével jóformán mindennap találkoztam, mert a koszorús költő ragaszkodását éreztette velem.
Eleinte, mint vidéki buksi, tán azt is gondoltam magamban, hogy az egyik pálinkás-„lyányát” akarja előbb-utóbb férjhezadni hozzám ott a Sándor téren (mert hiszen két kisasszonyra egyszerre nem vigyázhatott a fejedelmi öregúr); később ráeszméltem, hogy költészete titkaiba szándékozott beavatni, amikor éjszakai csavargásaiban maga mellé vett, és sokszor elmondta a gázlámpák alatt, egy-egy csendes utcasarkon is megálldogálva, de mégiscsak legtöbbször kocsmák kisasztalkáinál, néha olyan messzire bent: a Józsefvárosban, hogy alig tudtam hazatalálni a Gyöngytyúk utcába – élettörténetét. (Amelyben persze hemzsegtek a különböző asszonyságok nevei.) Eleinte csak keresztnevükön említette ezeket az asszonyságokat, például ilyenformán: „Olga grófné már azon a ponton volt, hogy szakít családjával miattam…” Majd: „Ő volt a leghűségesebb, Eliz bárónő, aki lóháton kísért el az Alföldön, amikor az akkori idők szokása szerint magam is nyeregből gyűjtöttem előfizetőket legújabb költeményfüzetemre…” Egyszer még, egy gázlámpa alatt ezt is mondta: „Bármennyire vonakodtam a főúri hölgyek körétől: kénytelen voltam felolvasásomat megtartani a Műbarátok Körében, mert Amália hercegnő az életét kötötte az estély sikeréhez.”478
És Benedek Aladár, az oroszlánsörényű, a királyi homlokú, daliás Öreg költő valóban nem sokat színesített meg fantáziájával a múlt idők történetéből, amikor a nők titkait gyengéden s titoktartósan szellőztetni kezdte előttem. Bolondultak érte a nők, és bolondult ő maga is a nők után. Költői sikerét örökifjúságához és a nők szeszélyéhez ültette, mint virágzó rózsafát, és a karó gyengébbnek bizonyult a férfiak barátságánál. Társtalan volt, barátot nélkülöző volt a paradicsomi kertet bejárt költő, amikor én vele megismerkedtem.
(„Csak arra vigyázz, hogy a költőfejedelem semmiféle vénasszonnyal meg ne ismertessen!” – írta óvakodva nagyanyám Nyíregyházáról, mert hiszen életem eseményeiről koronkint értesítettem a drágalátos idős dámát, aki leveleit mindig így írta alá: Mária.)
*
A titokban tartandó aranyak napján is találkozásom volt Benedek Aladárral, mégpedig a Kanyó-kisasszonyok egyébként névtelen kocsmájában, nem messzire a Nemzeti Lovardától és a mágnások palotáitól, amelyeknek kiskapuin a szabadnapos inasok, komornyikok néha ugyancsak a Kanyó-kisasszonyok kocsmájába igyekeztek. Kanyó, aki régen meghalt, valaha kapus volt a Wenckheim-palotában… Többet nem lehetett tudni a névtelen kocsmáról, amelynek egyik udvarra nyíló ablakánál Benedek Aladár egymagában ült, és mindig levelet vagy verset írt. Kinek, hová, merre? Ki tudná? Néha választ is hoztak neki, civilbe öltözött urasági kulcsárok vagy más, hasonló külsejű emberek, mert hordárra soha sem bízott semmit. („Mert én még zálogházba akkor sem küldtem a holmimat, amikor a Pesti Bazárt adtuk ki, és holott a szerkesztők a frakkjukat is zálogba szokták csapni azért, hogy közlönyüket idejében megjelentessék! – mond B. A. ihletett arccal, mint azok a költők szoktak beszélni elhunyt lapjaikról, amelyeket jobban szerettek a feleségüknél és gyermeküknél.)
Ezen a napon sírfeliratokat fogalmazott B. A., mint ez szokása volt olyan napon, amikor egyetlen kapusnak vagy kulcsárnak, vagy régi, megbízható családnak se volt kimenősnapja a Lovarda körül elterülő grófi palotákból. És a szegény fejedelem egyetlen női nevet se említett, mert az „örökzöldekből” nem adott el egyetlen példányt sem. „A grófnők elhidegedtek a fejedelemtől” – gondoltam magamban, és az idősebb Kanyó-kisasszonynak egy körmöci aranyat csúsztattam a kezébe, hogy asztalunkat ne hanyagolja el az öreg költő borongásai miatt. (Nagyon479 csínján kellett bánni ugyanis Benedek Aladár érzékenységével, mert néha hónapokig „kimaradt” az olyan bormérő helyekről, ahol „észrevették pénztelenségét”, úriember volt; koplalt, de senkinek se szólt. Csak abból lehetett sejteni a lelkében bolyongó kísérteteket ilyenkor, hogy az öngyilkos Indali Gyuláról beszélt, „bár szegény nem lett jobb költő azáltal, hogy a Dunába ölte magát nyomora miatt”. – De általában inkább hallgatott B. A. pénztelen állapotában, és alig lehetett valamely ürügyet találni arra nézve, hogy valamit is visszavegyen abból a barátságosságból, amellyel engem, fiatal író koromban megtisztelt.)
Az ember igazán csak ilyenkor eszmél rá, hogy a Lovarda körül hűvösen, kedvetlenül, törött, foghíjas ablakokon dudál be az őszi szél, mintha az egykori szép grófnők is megismerkednének az időjárás mostohaságaival.
– Szerettem lapomban a Dickens-regényeket közölni, mert senki se tudta úgy leírni az őszi szelet, a puszta kastélyokat és unatkozó „lady-ket”, mint éppen Boz. Ugyanezért nőmmel együtt olvasgattuk és fordítgattuk az angol regényírót! – mondta Benedek Aladár, amikor nagyon csendesen elmúltak lelkéből a komor borongások, az ablakából is látható grófi paloták kertjeire leereszkedett az őszi köd. A grófnő az ábrándozásra való kertilakból néhány őszi virággal kezében ment vissza szalonjába. Vajon levette ilyenkor a könyvespolcról B. A. „Örökzöldjeit?” – kérdeztem magamban.
