4
4
Burg báró – ama bizonyos huszárkapitány, aki feltette magában, hogy pont tizenkét óráig egyetlen falatot, egyetlen kortyot, egyetlen cigarettát nem fogyaszt, mert csak így tudja rendben tartani az158 egészségét –, Burg báró a hipnotizált kakas után nézelődött kék szemével. A nagy kakas félig kiterjesztett szárnyakkal, égbe meredett lábakkal, megüvegesedett szemekkel a helyén feküdt a sarokban, de a „Fogas hordár” helyén egy idegen ember ült, aki a fogpiszkálókat egyenként próbálgatta fogai között, hogy vajon igazán bükkfából vannak-e azok, mint barnaságuk mutatta, vagy pedig csak fenyőfából, amelyeket a sokszoros használat megbarnított? A kipróbált fogvájókat természetesen visszaeregette előbbi helyükre, mert nem akart a tüzelő arculatú Vájsz fogadóssal „kikezdeni”.
– Ez a „spéci” engem borotvált – mondta a huszárkapitány pár pillanatnyi szemlélődés után, és tenyerét a padlóba ásott tölgyfa asztalra eresztette, hogy poharak, tányérok, evőeszközök, sótartók, amelyek amúgy is „nőneműek” (femininek), társasjátékot kezdtek játszani; talán éppen azt, amely a társasjátékok nagykönyvében „itt az olló, hol az olló” cím alatt van beiktatva.
A nőnemű kanalak, borsmalmocskák, francia-, magyar- és angolmustáros üvegek, a „levesízelítők” barna orvosságos palackjai, a szivarvágóval is ellátott bádog gyufatartók, a budapesti Mentők kék perselyei, amelyeket a „Bécs városá”-hoz címzett vendéglő tulajdonosa apránként előhordott valamely rejtekhelyről, hogy vendégei asztalát díszítse: azonban hiába járták táncukat az asztalon a kapitány mozdulatára, zajgásukon átdörrent az elnök hangja:
– Fricl.
(Az elnök azonban most az egyszer tévedett, de véleményében nem ingott meg végleg, abban a felfogásában [olvasóim megnyugtatására], hogy minden borbélylegény Bécsből származik. Az a bizonyos révedező idegen zavartalanul hajtotta fel söröspoharát, és az elnök poharát vette a távolból szemügyre, vajon nem érkezett-e el ideje az újabb csapolásnak. A hatodik kerületi adókivető bizottság elnökét, Ferenc József királyi tanácsosát, „Pista urat” csaknem szíven döfte „Fricl” tiszteletlen pillantása, mert pillantásában buzdítást, biztatást vett észre a további sörözéshez, amely biztatást röviden: P. úr „parasztfogdosásnak” nevezett, és még józsefvárosi kocsmárosoktól sem tűrt el, pedig azok régi, hírneves kocsmárosi foglalkozásuknál fogva, valamint saját tulajdonukban levő házaik, kertjeik, pincéik, szőlőik, részvényeik birtokában nem szorultak arra, hogy a vendéget akkor is itassák, amikor annak már elment a kedve…)
– „Zikellner” – kezdte tehát Pista úr –, a hordómaradékot ki kell159 innen vinni, és a bérkocsisok között széjjelosztani, hadd emlékezzenek ők is, hogy farsang volt Pesten. Társaságom „a magunk részéről” bort fog fogyasztani.
(A borbély ebben a pillanatban felemelkedett helyéről, hogy a hordó felé tartson, de az Öregpincér mégis az „urak” pártján volt, és gyenge testalkatától fel se tételezhető erővel ragadta el a lötyögő söröshordót, hogy azt ama bizonyos, jelentőséges sarokban a párkányon álló „spricceres” pohár alatt kellő fedezet alá helyezze.)
– A „magunk részéről” – hangsúlyozta az elnök, amikor már a legválasztékosabb tepertős pogácsák, a sódarral együtt főtt hideg tojások, a „ringlik” bádogskatulyáikban, a valódi perecek és az asztalkendők megjelölésére szolgáló faperecek is elfoglalták előbbi helyüket a maguk kosaraiban, tartóikban az asztalnál, és csupán egyetlen darabka, gömb alakú, félfonnyadtsági állapotban levő piros paprika ingadozott, amelyet a kocsmárosné azért helyeztetett a huszárkapitány elé, hogy megtudja véleményét arra nézve, hogy gusztusára volna-e, ha ebből a mérges gyümölcsből a kapitány részére néhány üvegecskével félretenne… Mondom, ebben a nyugalmi időszakban kezdte el az elnök mondanivalóját:
– A „magunk részéről” bort innánk, csakhogy a borban nem olyan könnyű annak a kérdésnek az eldöntése, mint az Esperes úr kérdésében, aki még mindig hiába várja a húsvéti szilvóriumát a Rumbach utcából. Véleményem szerint vagyunk itten hatan-heten borivók, akik korántsem abból a szempontból rágják meg fogaikkal, kóstolgatják nyelvükkel a bort, mint némely kereskedőemberek, akik végül a legjobb bort is kiköpik szájukból, hogy annak igazi ízét érezhessék. Megmérhessék. A borkereskedelemben várható hasznot kiszámítsák. A borszállítást kispekulálják, az eladó egyéniségét kifürkésszék, és vagyoni helyzetét mérlegre vessék, mert más ára van a bornak, ha azt készpénzért veszik, és más az ára, ha váltóra adogatják. – Igaz, Plac? – csapott le hirtelen az elnök, miután a megnevezett úriember „a maga pacalját és pohár sörét” elfogyasztván: néhány keménykalapot vett mustra alá a fogason, hogy a kalapok közül a „maga Habigját” nyomban kiválaszthassa a „Pórfiak” közül.
– Igaz – válaszolta a jól megtermett Plac harsány hangon az elnök felé, miután egy kalapot kiválasztott a fogason, és azt fején megpróbálta. – Ugyan ki a fenének van ilyen jó kalapja az itteni „ó”-társaságban?160 – kérdezte félhangon, amint a kalapot próbálgatta fején. Plac kérdésére az a bizonyos borbély emelkedett fel a maga asztalánál:
– Az én kalapom, Plac úr.
Plac, bár szíve mélyén demokratikus férfiú volt, bizonyos ijedtséggel akasztotta vissza helyére az idegen kalapját (de többé nem tehette „meg nem történtté” az eseményt, mert a „Bécs városá”-hoz címzett vendéglőben még évek múlva is emlegették, hogy: ő volt az a bizonyos Plac, aki a borbély kalapját próbálgatta), igen előkelő úriember kalapjának látszott…
– Hát bevallom: borkereskedéssel is foglalkoztam. Eladtam a bort ahelyett, hogy lenyeltem volna. Az embernek valamiből élni kell. Sok huncutsággal jár a borkereskedés, mert a bor olyan portéka, amelyet érteni kell. Csak egyetlen fajta bor került egyszer a kezem alá. Tolcsvai újbor volt, és húsz esztendeje nem termett olyan bor a Hegyalján. Ebben az esztendőben házasodott meg másodszor Mezőssy Laci, a híres bortermelő. Ő hetvenesztendős volt, a mátkája, ugyancsak egy borkereskedő lánya: tizenhat éves. De már önállóan vezette az üzletet, nem volt olyan hegyaljai zsidó, aki túljárt volna az eszén, de még a furfangos Mezőssy Laci se bírt vele másként, mint hogy feleségül vette. Szegény asszonyka még nem töltötte be huszadik életévét, mikor harmadik gyerekét is a világra hozta, meghalt gyerekágyi lázban. No de a vén Mezőssy is utánament nemsokára az asszonynak. Hát itt vettem én azt a tolcsvai újbort, amelyet soha életemben el nem adtam. Megittam magam, s ezzel vége is lett az egész borüzletnek. Azóta sört iszom.
– És utána jött egy kis bírósági eljárás – csapott le hirtelen az elnök, mielőtt a vidám társaságban valakinek eszébe jutott volna Placot megdicsérni könnyelműségéért.
– Biz igaz, mindenemet elvitték a hitelezők – mondta egykedvűen Plac, és sehogy se akart tudomást venni az elnöknek kaján szemhunyorgatásáról, amellyel Plac felé integetett, sőt kézmozdulatáról sem, amellyel azt jelezte, hogy egy kulcsot megforgatnak a zárban. „Krr-krr”, dörmögte az elnök, de Plac most már hátat fordított. A borbélyt nézegette, mintha azt szeretné kitalálni, honnan tudja ez az ember nevét, és honnan vette megtévesztésig elegáns kalapját?
Az elnök kénytelen volt visszatérni a bor megrendeléséhez, bár takarékos ember lévén szerette volna, ha más asztaltársasági tag is161 tesz javaslatot ebben az ügyben. De az emberek úgy szeretnek lustálkodni: átlumpolt éjszaka után, télben, egy meleg kocsmaszobában, hogy szívesebben átengedik a szót másoknak. Az elnök tehát egyedül küzdött a témával, miután Plac minden közösséget megtagadott: rendelvén ismételten egy füles pohárral a „söntésben” levő sörből, amelynek árát mellényzsebében rejtőzködő hatoskákból és rézkrajcárokból nyomban a pincér keze ügyébe helyezte. Így szólt Pista úr:
– Ha „boldogult úrfikoromra” gondolok (mintha ez a kifejezés e társaságban a magyar históriának a legszebb lapjait jelentené, amely lapokra aranybetűkkel van felírva mindazoknak a neve, akik ebben a korban szerencsések voltak élhetni), ha „boldogult úrfikoromra” gondolok – ismételte az elnök némi merengő hangrezgéssel –, emlékeimben azt kell látnom, hogy a legszebb volt az élet, amikor karcsú, hétdecis butéliákból, körülbelül egy decit tartalmazó sima, egyszerű poharakból iddogáltuk borainkat. A butéliákon, a kupakban a magyar állam pecsétje volt látható, a kisujj nagyságú, pompás, sohase porladozó dugókon ugyancsak tüzes vassal volt billogozva a magyar állam neve. A vörös borokra zöld pecsétviaszt tettek, hogy ne kellessen soká válogatni, ha az ember egri bikavért vagy villányit vagy szekszárdit keresett a butéliák között, amelyek egészségügyi szempontból igen hasznosak voltak. A pecsenyeborokon olyan szépen piroslottak a pecsétek, mint akár a pénzesleveleken. Diplomája, oklevele, hitelessége volt a magyar állam borainak. Mondhatom, hogy a leves után előírt harminc cseppet ezekből az üvegekből igaz áhítattal lehetett meginni, mert az ember a butéliát világosság felé tartván: jó előre kiszámíthatott magában minden kortyot, amelyet a különböző alkalmakra tartogatott. Nem volt tévedés a tartalmában. Jó előre számot vethetett az ember, hogyan ossza be a butéliát, hogy kellő mennyisége maradjon a zsíros sült után, amelyhez a krumplit hiába fogyasztotta volna, mert a használatban lévő, kis növésű ecetes paprikákat ugyan egyetlen harapással nyakon kaphatta az ember, a nyelvével, fogával is megdolgozhatta hirtelenében, mint akár a forró levest, de az igazi, kellő módon savanyított, harapósra nevelt paprika ízét nem lehetett se a pecsenyével kevert krumplis kanállal, se a fidibusz alakjára vágott kenyérdarabokkal, de még az öregek által javasolt száraz zsemlye rágásával se enyhíteni. Néha két pohárral is kellett egymás után felhajtani (amikor az ember162 mentesítve volt a szertartásos kocintgatás alól), hogy a gomba nagyságú és szerencsésen gyomorba elnyelt paprika tüzet enyhítsük. Ezért kellett a hétdecis butélia tartalmát okos előrelátással beosztani, hogy a zsíros sültnél (akár makarónival, akár valamely hamis tésztával kínálják) elegendő bor maradjon a butéliában… Mert elveszett ember az, aki már evés közben is parádi, szolyvai, bikszádi vagy pláne nőnemű ásványvizekkel kezdi kevergetni borát. Evés közben tiszta bort szabad inni; az ásványvizek csak az ebéd utáni időben szolgálhatják azt a célt, amelyért az orvosdoktorok beleegyeznek fogyasztásukba.
Az elnök most egy másodpercig szünetet tartott, hogy meggyőződjön arról: vajon nincs-e valakinek kifogása az ellen, hogy a küszöbön hallgatózó Vájszot, a vendéglőst, az említett, bálkirálynő karcsúságú butéliák előteremtésére serkentse?
Ezt a pillanatnyi csendet használta fel a borbély, hogy a sarokasztalnál váratlanul talpra álljon, s megszólaljon:
– A bajuszos kétszer iszik. Ezt elfelejtette, mélyen tisztelt elnök úr.
Ha valaki a borbély közbeszólását a társaságban érzékeny mérlegre tette volna: a pontos számítás után ott kellett volna kilyukadni, hogy a borbély megjegyzésének éle voltaképpen a fodrászipar érdekében történt, minden bajuszos ember tüntesse el, vágassa le, borotváltassa a bajszát, hogy a butéliák tartalmából több maradjon a gége számára. De a borbély, amint a közfigyelem megállapította: maga is bajszos ember volt, mégpedig olyan bajusz tulajdonosa, amely bajuszt bármely szépségversenyen észrevettek volna (bár talán nem adták volna neki az első díjat).
Az elnök, holott a borbély szavai „direkte hozzá adresszáltattak”, még csak kézlegyintéssel sem felelt, de tagadhatatlanul akadtak egyesek, akik a váratlan közbeszólás után iramodásra ösztökélték tekintetüket, amely idáig oly áhítattal függött az elnökön, mint ablakfüggönybe tűzött rubintköves bross, amely mindig a felkelő és lenyugvó napot kíséri szemével. Így például a szomszéd szobában üldögélő Vilma kisasszony szeme is (bár bizonyos idegenkedéssel és tisztátalansági érzettel) egy pillanatra a borbély bajuszát tűzte ki célul. Vidéki bajusz volt a borbély bajusza, messziről téliesnek is lehetett volna mondani, mintha fehérre fagyott pecsenyezsírban fekete kan disznóból való sörték mutatnák, hogy a bajusz tulajdonosa szereti163 a jó falatokat is. Festék nem volt ezen a bajuszon, csak keményre, szinte fagyottra volt pederve, kefélve, sütővassal is érdekelve, hogy minden szál a maga helyén legyen. Csak bajuszkötővel és harisnyakötőkkel házalóknak van ilyen bajuszuk, akik reklám céljából mutogatják bajszukat. Ez a bakbajusz valóban teljesen függetlenül volt elhelyezve a száj felett, nem akadhatott meg benne dugó maradványa, de még csak bor sem szívódhatott a bajuszba, amely bort aztán a nyelv mozgatásával kellene visszavenni a bajusztól. A borbély bajuszát valóban kellő szakértelemmel készítette elő arra a célra, hogy az ne lophasson a levesekből, borokból, pörköltlevekből, a söröknek a habjaiból, sőt a „szifónos” poharakból se.
(Az elnöknek volt ugyan kis bajuszkeféje a mellénye zsebében, amely kefének a hátában tükröcske is volt elrejtve, de e percben méltóságán alul ereszkedett volna, ha lomhuló, hófúvásos bajszát csak egyetlen mozdulattal is megpederte volna. Pedig igen jól tudta, hogy a legtiszteletreméltóbb bajusz is nevetségessé válhat, ha azon bizonyos ételeknek a maradéka látszik.)
– Tehát a magyar állam butéliáiból könnyen kiszámíthatná az ember, hogy mennyi bora marad a hét deciből a Magyarádi, Érmelléki, Gellérthegyi szemelt vagy Csopaki feliratokkal ellátott üvegből: mire a sajthoz érkezik. Igaz, hogy az okos ember télen-nyáron almát vagy körtvét fogyasztott a sajthoz, hogy ilyenformán is segítsünk belső munkatársainknak feladatuk elvégzésében; de ugyan hányan voltak közöttünk olyan okos emberek, akik a butélia elfogyasztása után megelégedtek azzal, hogy csak egy flaskó ásványvizet bontassanak fel az ebéd után következő feketekávéhoz? Külföldön jártamban láttam egyszer a bécsi Rothschildot, aki feketekávéjához egy pohár „giszhüblert” rendelt. Persze, az egész üveget felírták a számlában, mint ezt később a pofaszakállas főpincértől titoktartás mellett megtudtam. De hát ez a bécsi Rothschild volt… Magunkfajta szegény ember nem maradhatott meg az egyetlen butéliánál, még ha a kegyesrendi atyák dörgicsei terméséből is származott. Pláne, azóta lettek zavarok a borfogyasztás terén, amikor a magyar állam engedett a Wagon Lits ostromának, és háromdecis butéliákat is forgalomba hozott az étkezőkocsik kedvéért. Persze, nyomban akadtak fantáziák, akik elhíresztelték, hogy a magyar állam különb borokat helyez el az idegenek részére készült háromdecis töltésekben. A képviselőházban meginterpellálták ebben az ügyben a földművelésügyi164 minisztert, aki egyheti terminust kért, hogy a kérdésre lelkiismerete szerint válaszolhasson. S egy hét múlva, tisztelt barátaim, „liberfrájnd” Plac, és te, vén bormérő, te Vájsz polgártársam: Szapáry, a gazdaminiszter szégyenkezve bevallotta a Sándor főherceg utcában, hogy maga is meggyőződött arról, hogy a magyar állami pincészet a háromdecis butéliákban jobb minőségű borokat exportál a külföld kedvéért, mint a hétdecis üvegekben a magyar állampolgárok részére. „Bornál borabb”, mondta Vidlicskay József, a nyíregyházi követ, amikor a teremőrtől elkérte a dugóhúzót, és a Ház ülésén megkóstolta a háromdecis állami üveget. Bor mellett hamar kiugrik az igaz, a harmadik napon már megkapta a gazdaminiszter Ferenc Józseftől a szolgálati bizonyítványát, kegyelemmel elbocsátotta… De már eső után köpenyeg volt ez. A publikum a kisüvegnyi borok iránt kezdett érdeklődni, éppen a miniszteri kijelentés után. És ekkor kezdődött Magyarország züllése. De most is szívesen meginnám, Vájsz úr, ha volna mustrába ilyen miniszterbuktató bora a pincéjében! Háromdecis, karcsú bakfis, amely az imént került ki a tánciskolából. A Nemzetközi Hálókocsi Társaság neve is rá van írva, arany betűkkel. A vignétára.
A „Bécs városá”-hoz címzett vendéglő tulajdonosa egy haldokló pillantást vetett Pista úr felé, alig maradt jártányi ereje, hogy valamely láthatatlan zugolyba visszavonuljon, betegebbnek érezte magát, mint valaha életében, pedig sok csúnya betegségen esett át, még a „kolerát is megpróbálta” 1878-ban. A „Bécs városá”-hoz címzett sörház darab időre nélkülözi vala tulajdonosa jelenlétét, ami kocsmároserkölcsök szerint szinte elképzelhetetlen, amikor ennyi vendég között kellene „rendet tartani”. („Precíz olvasóim” megnyugtatására mindjárt jelenthetem is, hogy Vájsz vendéglős eltűnése csupán rövid ideig tartott, amíg néhány hatfontos, sváb gorombaságot váltott budai vincellérjével, aki ebben az időben éppen a pincében dolgozott.)
A borbély ellenben, észrevéve a kocsmáros eltűnését: vérszemet kapott, mint mondani szokták. Ismét felemelkedett helyéről a sarokban, és torkát megköszörülte:
– Aki az elnök úr által említett borból akar inni: legalábbis Szabadkáig kell utaznia. Mert az ilyen bort már csak a Nemzetközi Expresszvonatokon árulják a pasaséroknak. Én tudom. Próbáltam. Utaztam. Piros Józsi cigánybandájával együtt. Amikor Dungyerszky165 úrral mentem a szabadkai bálba. A bál előtt ugyanis szükségük volt az én közreműködésemre, segítségemre, jelenlétemre úgy a zenészeknek, valamint Dungyerszky úrnak is. Ott táncoltunk kólót másnap a piacon, és heringsalátát ettünk reggelire.
A borbély még néhány emlékezetében maradt zeneszámot is el akart énekelni a szabadkai bálból. Éppen próbálgatni kezdte hangját, de az elnök vérfagyasztó tekintetére hirtelen megingott, és viasszaült székére, miközben tenyerébe dörmögött arról a körülményről, hogy józan ember létére azt hihette, hogy a kocsmában mindenkinek egyforma joga van, mint akár a villamoson.
– Menjen a villamosra – szólalt meg most ördögi kajánsággal az a púpos, szakállas pokoli úriember, akiről már egyszer szó volt ebben a történetben, amidőn a söröshordó elhelyezése miatt veszekedni kellett a kocsmárossal. A krakéler mindeddig hallgatott, mert az Öregpincér már többször fenyegetőleg közeledett felé azzal a kéréssel, hogy rendelésével tüntesse ki a „Bécs városa”-hoz címzett vendéglőt. De íme kéznél volt a kötekedő úriember, amikor a szemtelen borbélyt megfelelő helyére: a demokratikus villamosra utasította, amelyre tudvalevőleg nem illik úriembernek felszállni.
Az elnök kegyes, beleegyező pillantást vetett a kis krakéler felé, majd miután szeme színét zsonglőri tempóban tudta változtatni: hamiskodó, titkolózó, várakozás teljes tekintetet lövellt Vilma kisasszony felé, mintha csak azt akarta volna bejelenteni, hogy most jön ám a java a történetnek, ami eddig elhangzott: az csak bevezetésül szolgálhat.
– Nem fejezhettem be szavaimat, mert némelyek megzavartak mondanivalómban, amellyel valóban csak ritkán untatom a hozzám legközelebb álló társaságot. Én a fecsegést mindig rábízom azokra, akik órák hosszáig eldisputálnak azon a kérdésen, hogy lefekvéskor vagy felkeléskor dörzsöljék be testüket a Brázay-féle sósborszesszel. Vagy igaz-e, hogy minden embernek galandféreg lakik a beleiben, ugyanezért havonként meg kell próbálkozni azzal a kúrával, amelyet Fejér Jenő népdalköltő és gyógyszerész hirdet az Egyetértésben? Csak fecsegjenek a fecsegők, amit akarnak, rendszerint azért teszik ezt, mert az ebédidőt vagy vacsoraidőt agyon kell ütni a kocsmában egy pohár sör mellett vagy a kávéházban egy pohárka likőr mellett. Én mindig komolyan vettem az életet, a szavakat, az embereket, a tennivalókat, és ha vittem valamire az életben, azt Ferenc166 József királyunk jóságos, atyai szeretetén kívül annak köszönhettem, hogy léhaságokon, bajuszokon, bajuszpedrőkön, hajkenőcsökön nem járattam az eszemet. Amint mindenki láthatja: szakállamat ollóval vágatom, mégpedig csak hetenként egyszer, igaz, hogy megkövetelem a borbélylegénytől, hogy órakulcsa is legyen az officinában.
A vakmerő borbély most elszántan felemelkedett, mint aki végleg leszámolt az életével, a jelenével, sőt másvilági üdvösségével is. Így szólt:
– Nem hallgathatom tovább. Az órakulcs már nem divat.
– Kiugrott a nyúl a bokorból! – dördült most olyan hangon Pista úr rengeteg mellénye, hogy még régimódisan szabott gallérja (amely egykor bizonyára az úgynevezett „császárszakállhoz” készült, hogy a szakáll két szárnya közé elhelyezkedett tokát szabadon hagyja), de bricseszformára szabott hosszú pantallója is megreszketett.
Lehet, hogy a borbély még mondani akart többet is, de Pista úr már csak legyintett felé, mintha egy elintézett vádlottal több lett volna a világon.
– Hajtsunk tovább, Sánerl „fárma vájta” – ismételgette bomba hangon azt a pesti szólásmondást, amelyet a kackiás fiákeresek hoztak divatba.
De most közbesüvített a púpos krakéler hangja is:
– Uraságod talán idegen? – kérdezte a kötekedő a borbélytól, amely kérdéssel egykor Kossuth Lajos halála napján a jogászok kitessékelték az operaházból a színházlátogatókat.
– Ez a „spéci” engem borotvált – mormogta megint maga elé az állatszelídítő huszárkapitány, mert voltaképpen még mindig nem vette észre, hogy az elnök kivédhetetlen cselfogással elintézte a borbélyt.
– Sánerl, Sánerl! – kiáltotta az elnök öröm teljesen több ízben a láthatatlan bakon ülő fiákeresnek, mintha e képzeletbeli kocsisnak volna köszönhető, hogy a szemtelen borbélyt sikerült elgázolni. – A lyukas órakulcs pedig mindig divatban lesz Magyarországon, amíg ebben az országban finom úriemberek élnek, akik szívesebben viselik apjuk, nagyapjuk zsebóráit, mint azokat az órákat, amelyeket pontos ébresztőkészülékekkel látnak el a modern órások. Egy vérbeli úriembernek akkor sem kell másodpercnyi pontossággal felébredni,167 ha netán megint a vérpadra vinnék őket, mint a francia nagy forradalom idejében. Arra való a hóhér meg a pribékjei, hogy pontosak legyenek. Az órakulcsos zsebórák legfeljebb egy gavotte-ot vagy egy régi keringőt tudnak eljátszani, amely muzsikájukkal elősegítik az édes szendergést, ha az úriember az éjiszekrény márványára helyezte óráját, lehetőleg a gyászfátyolos női fotográfia alá, amely a másvilágról mindig vigyáz az álmatlan úriemberre…
(A szomszédos szobában Vilma kisasszony szemébe hirtelen könnyek tódultak, és váratlanul Kacskovicsra, az álmatlanságban laboráló úriemberre nézett. A középkorú úriember, bár nem osztotta Vilma kisasszony meghatottságát, valamely beleegyező mozdulatot tett a fejével, és egy pillanatra engedelmet kért, hogy az asztaltól felálhasson.) Hol és merre volt teendője Kacskovics úrnak azon idő alatt, amíg távol volt: ezt majd a következményekből tudja meg a mélyen tisztelt olvasó, az elnök és társasága, de még a borbély is, ha ugyan bevárja a viszontagságokat, amelyek rá leskelődnek.
