5
5
– Az órakulcsra pedig szükség van az arcon jelentkező pattanások kinyomkodásánál is – mondta bizonyos, regényes elhallgatás után Pista úr, miután darab ideig szünetet tartott ama gyászfátyolos női fotográfia emlékezetére, aki a magányos, gazdasszonyokkal vesződő úriemberekre végeredményében igazándiban vigyázni szokott; – néha egy fekete rámába, üveg alá helyezett gyászjelentés is megteszi a magáét, amely pártecédulára egy felejthetetlen név van nyomtatva: de próba után mégiscsak a fotográfia az a csodaszer, amely a nőket igazán felejthetetlenné teszi. (És nem szükséges, hogy az „udvari fényképész” a csillagkeresztet is megörökítse káprázatosán. Azoknak a nőknek amúgy is megvan a csillagkeresztjük, akiknek emléke a férfiak párnáin borong – akik valaha az órakulccsal az imádott férfit is csinosították. Néha persze, másnak.) Az elnök szava:
– Bármennyire igyekeznénk is versenyt tartani a tisztaság kérdésében a legműveltebb külföldivel, amely statisztikáiban: képecskékben is bemutatja ama tehervonatokat, amelyek a kellő mennyiségű szappant szállítják az illető országok lakosainak; – bármit mond168 Kneipp páter, a wöriszhófeni plébános úr a hideg vízről, a harmatos fűben való mezítlábas sétálgatásról, az erdei fákon való mászkálásról, a frissen esett hóban való fürdésről; – bármit ígérnek Csillag Anna orvosságai a különböző megfiatalodásokról, az üde arcszínekről, a ránctalan ábrázatokról, a sima arcokról: a lyukas órakulcsra mindig szüksége lesz a magyar úriembernek, mielőtt bálba, mulatságba, lánykérőbe vagy más ünnepélyekre elindulna hazulról. – A legtöbb úriembernek ragyás az arca, ha már bizonyos tapasztalatokat szerzett, amely tapasztalatok észrevétlenül, a legjobb szappanok, a különböző orvosságok használata mellett is nyomokat hagynak az arcán, amelyeknek egyetlen gyógyítója az órakulcs.
(Az elnök ekkor olyan megrázó hangon beszélt, mintha valamely emlékiratot diktálna, amelynek e fejezetéhez többé nem akar visszatérni.)
– A legtöbb úriembernek, sajnos, ragyás az arca, még akkor is, ha nem esett át hólyagos himlőn gyermekkorában; akkor is, ha nem okolhatja a felrobbant puskaporos hordót ragyáiért, mint ifjúkoromban a boldogult Andrássy Gyula tette, mielőtt komolyabb szerelmi vallomásra készülődött volna; – fülem hallatára mondta egy fehér harisnyás asszonykának a budai lövöldében, amikor a hölgyek a krinolin alól még a cipőjük orrát se merték mutogatni. – S ezeket a ragyákat néha bizony el kell távolítani, mielőtt azok megfeketednének, megkeményednének, megsajtosodnának, örökre megtelepednének az arcon – olyanforma eljárás ez, mintha női csókokat tüntetne el az ember arcáról, holott legszívesebben a női csókok emlékével szeretne járkálni a városban. Száján, bajuszán, szakállán, szemöldökén, fülén, sőt szempilláin is érzi az a bizonyos ember a női csókok nyomát; a mosdótáltól irtózik; parfümírozott zsebkendőcskéket szagolgat; örvendez a lázas pattanásoknak; a fogai közé tévedt női hajszálaknak; a zápfogakban megtelepedett női bajuszkáknak, amelyek szinte felbecsülhetetlen értékűek, amíg szőkén, barnán, feketén, titkosan, lopva, szinte felfedezésre várakozva találhatók a nők ajkai körül… Az órakulcsra azonban minden körülmények között szükség van az arcpattanások kinyomogatásakor még abban az időben is, amikor porcelán arcú, kék szemű, szinte oxigénleheletű hercegnők csókolták meg Roykó tiszafüredi gyógyszerész pedrőjét a bajszok hegyén.
– Ez anno ájncban volt divatban – mondta most valaki a „Bécs169 városá”-hoz címzett vendéglőben. Lehet, hogy az elkeseredett, tenyereibe temetkezett arcú borbély volt, de lehetett a mátyásmadár is fekete kalitkájában.
– Fel kellett a pedrőt kenni, különösen ilyen időben, amikor szürke fellegek fedték az égboltozatot, és az ember nem tudhatta, hogy az utcán jártában, esetleg talán a Váci utcában, Neruda illatszerész boltja előtt (ahol városunk úrnői mindig lassították a lépést) hózivatar vagy sűrű esőzés teszi tönkre bajsza formáját. Nincs szánalomra méltóbb bajusz a világon, mint az a bajusz, amely például spanyolos, óhabsburgi, Kolonics bíboroséhoz hasonlatos bajuszformában – a száj széléig szálanként simára kefélten, aztán hirtelen gácsérfark módjára torzonborzzá penderített formában: elhervadna az esőben, hóban, mielőtt célját elérte volna. Az illető hölgy még csak Calderoni kirakatánál tartott mindennapi sétájában, ahol „lorgnyettáján” Ney Dávidot nézegette legújabb szerepeiben. Mikor a Kolonics-bajusz az illető arcán már elhervadt, és a kellő helyen elfelejtődött! Ki tudna az operai fodrásszal konkurrálni? – Némely ember azt hihette volna, hogy Ney Dávid, az Operaház mély hangú énekese mindennapi elvarázsolt állapotban tartja kirakatba függesztett arcképével szívünk hölgyét, és az a hölgy sohase juthat el a varázslat folytán az illatszeres bolt elé: de én már akkoriban is tudtam, hogy legjobb igen egyszerű zsiradékot venni a boltban, amely zsiradékkal egy éjszakán be kell kenni arcunkat, hogy a szerelem ragyáitól végleg megszabaduljunk.
– Tehát nem az órakulcs!…
Hang volt ez, amely származhatott volna az asztaltársaság bármely álmodozó, bólogató, álmosodó, kényelmeskedő, magába merült tagjának torkából is, de az elnök hirtelen, mint Teli Vilmos, mielőtt utolsó nyilát kiröpítené, felemelte a hangját, mintha hattyúdalát mondaná el a világnak, amely közelről vagy távolról (a szomszéd szobából esetleg) figyelmezné őt.
– Igenis, az órakulcs, mert én arcom pattanásait, ha ugyan voltak ilyenek, nem a hölgyek csókjaitól kaptam emlékbe, hanem a jó barátság, a férfiak örök szövetségének emlékére viseltem arcomon. A pattanások, amelyek boldogult ifjúkoromban jelölik halántékomat: többnyire azoktól a jó szándékú koccintásoktól származtak, amely jó szándékokkal barátaimnak és hozzátartozóiknak boldog, hosszú, megelégedett, derék életet kívántam – szívemből és ésszerűségből,170 mert jó barátok nélkül nem élhet meg az ember a földön. Én mindig feláldoztam magam, ha valamely barátom megszólított a „Kürt”-ben, a „Pipá”-ban, a „Koroná”-ban, hogy így meg úgy, segítsek neki bizonyos dolgok elintézésében, mert közbenjárásom nélkül egy lépést sem tehet tovább az élet promenádján. Pista úr mindig a helyén volt; Pista úr nyomban felemelkedett a nagy, kerek asztal mellől a „Kürt” kávéházban, nyakába vette a felöltőjét, kezébe esernyőjét, belebújt sárcipőibe, és szótlanul elindult, hogy barátainak segítségére legyen. Ugyanezért még kánikulás nyárban sem lépett ki otthonából felsőkabát nélkül (a legnagyobb urak se szégyelltek überciherjüket a karjukon lógatni, pedig csak ide, a szomszédba mentek, a „Kürt”-be vagy a Zugligetbe). Pista úr…
A borbély halált megvető vidámsággal szólalt meg:
– Hol volt az a bolond, aki a Zugligetbe felöltő nélkül rándult ki hölgyével?
– Hagyjuk, hagyjuk – intett némi idegességgel az elnök, mert a borbély valóban kezdett elviselhetetlen lenni, és a szomszéd szobából se mutatkozott Kacskovics úr megértő arca, Vilma kisasszony pláne fáradozva pillantgatott a nagy ablakok felé, amelyek embernyi magasságban homályosra voltak fújtatva, hogy minden járókelő ne nézegethessen be a Király utcából. Az elnök láthatólag „tartogatta kártyáit” Kacskovics úr visszatértéig, ezért bizonyos recitáló hangon folytatta, mintha olyan dolgokról beszélne, amelyeket amúgy is tud mindenki a városban.
– A nevezett Pista úr tehát ott volt a helyén, amikor Pest csillaga, az éjféli üstökös: Karola Cecília a „Beliczay” szeparéjában nem találta meg kézitáskába zárt ékszereit, amelyeket az orfeumi előadások után Plac gondjaira szokott bízni. A művésznő kétségbeesetten ment haza, a „Hungária” szállóbeli lakására ékszerestáskája nélkül, éppen csak az jutott eszébe fatális helyzetében, hogy névjegyecskéjén néhány sort küldjön Pista úrnak, amely sorokat a szállóbeli „tigris” nyomban el is vitt Pista úrnak, aki abban az időben a Próféta utcában lakott, földszint, numero kettő alatt, és olyan szerkezet volt az ajtaján, amelyet csak ő tudott kinyitni és bezárni. A „tigris” azonban az utcára került, és az ablakon át mászott be Karola Cecília üzenetével Pista úrhoz. És Pista úr nagy nehezen kibetűzte a művésznő sorait, amelyek lelkiállapotában valóban nem hasonlítottak egy zárdában nevelt kisasszony írásához. Inkább egy bécsi mosónőjéhez. De171 Pista úr is nyomban megértette a helyzetet, elővette a prémes köpenyegét, amelyben rendőrügyész korában járt, és a Próféta utcától nem messzire eső „Beliczay” különszobájában meg is találta Placot egy piros bársony díványon horkolva, fuldokolva, hörögve, szinte eszméletlen állapotban. A jéggel bélelt pezsgősvederben, az úgynevezett „kübliben” még egy felbontatlan flaskó állott, Pomery és Greno urak franciaországi szőlészetéből, amely fiaskót nem vittek magukkal valamely érthetetlen okból se a reggelig muzsikáló cigányok, se az amúgy is lerészegedett pincérek. Pista úr tudta azt, hogy puszta kézzel is ki lehet húzni a pezsgődugót, ha az ember a megfelelő fogást alkalmazza. Pista úr ugyanis régi tapasztalatok alapján mindig gyanakodott azokra a pezsgősbutéliákra, amelyeknek a dugójuk eltörött, és szerszámmal kellett az elporladt dugót eltávolítani. Olyan eljárás ez, mintha a házasság megkötése előtt sebészprofesszorral vizsgáltatná meg a vőlegény a menyasszonyát. (ízetlen dolog; hallom, a németeknél divat.) A „Beliczay” szeparéjában vödrében felejtett pezsgősüveg dugója azonban engedelmeskedett Pista úr kézcsavarintásának, szinte pukkanás nélkül nyílott, mint az inkognitópáholyokban felszolgált butéliák, amely inkognitópáholyokban valóban nem akarnak azzal tüntetni a jelenlevő urak, hogy az orfeumban a publikum fogadásokat kössön egymás között arra nézve, hogy milyen márkájú pezsgőt szolgálnak fel a pincérek. – Amúgy is tudtuk, hogy kik hordanak a frakkjuk zsebében amolyan acélból való perselyeket, amelyeket csak a Takarékossági Bankban, az Andrássy úton tudtak megfelelő kulccsal felnyitni. A forgalomban levő aranypénzeket, a tíz- és húszkoronásokat volt szokás ezekben a perselyekben elsanzsírozni, mielőtt a történetesen jelenlevő hölgyek komolyabban érdeklődhettek volna, hogy Ferenc József hány esztendős korában örökítette meg magát aranypénzein. Kézbe és szemügyre kellett volna venni a megállapítás végett az aranypénzeket, mert a tallér hátlapján levő K. B. és más évszámok nem sokat jelentettek. Ferenc József urunk arcképét csak szemügyre kellett venni az aranyakon, hogy a könnyelműeknek, léháknak, ostobáknak mondott hölgyek is ráeszméljenek arra, hogy a Ferenc Józsefhez hasonló férfiaknak az arcképét meg kell őrizni, akár a vállfűzőben, akár a harisnyában. De, mondom, éppen e női kíváncsiság miatt kezdenek Pesten az úgynevezett gavallérok ugyancsak acél-strimpfliket hordani a frakkjuk zsebében, hogy Ferenc Józsefnek172 minden aranytallérját, amelyet a jó király szétosztott Pesten: elhelyezhessék nyomban a perselyben, amely perselyt se baltával, se feszítővassal, se álkulccsal nem nyithatnak fel sehol az éjszakai fővárosban, csak másnap a Takarékossági Bankban, délelőtt, öreg bankpénztárosok és más száraz kedélyű emberek társaságában. – Az acélperselyeknek az idejében kezdődött, hogy a magyar nővilágnak számos apró csillaga tanulmányozni kezdte a Nagy Európai Konduktort, hogyan csatlakoznak a vonatok Moszkva, Szentpétervár, Varsó felé, ahol a Takarékossági Bank még nem állította fel leányintézeteit.
(Olvasóim engedelmével be kell vallanom, hogy Pista úr előadását már csak azért sem kurtíthatnám a kellő terjedelemre, mert a legfigyelmesebb hallgatói: a borbély és asztaltársa, a sarokban alvó kakas, a messziségbe nézdelő Vilma kisasszony (a szomszéd szobában) és Podolini Lajos, az egykori alszolgabíró (ugyancsak a szomszéd szobában) már hallgatólag beleegyeztek Pista úr mondanivalóiba. A Király utcára nyíló ablaktáblák mögött ugyanis mind sűrűbben rengő-ringatózó hóesés keletkezett, néha olyan nagy pelyhek is mutatkoztak, amelyek bizonyára valamely meggondolandó üzenetet is hoztak magukkal a szép másvilágról. Ugyanilyen hólakodalom mutatkozott a „Bécs városá”-hoz címzett helyiség udvari ablakain át; ott is, itt is bőségesen havazott; de lehetséges, hogy valaki mindjárt felnyitja a kocsmaajtót, és csendes káromkodással közli a csaposlegénnyel, hogy még vannak kerületek Pesten, ahol nem ismerik az ily mértéktelen havazást, ahol a háziurak, házmesterek és más hivatalos állomásba, felelős rangba előrukkoltatott személyek tudják a módját, hogy mit kell a havazás ellen tenni. Dallosi D. Adolf, a Folies Caprice igazgatója énekelheti a maga népszerű dalait a havazásról, de a Belvárosban a „házfelügyelők” mégiscsak seprővel fenyegetőznek a járókelők felé, mintha azok hoznának magukkal havazást és egyéb veszedelmet. – De a „Bécs városá”-hoz címzett vendéglő ajtaja, se az utca, se az udvar felőli részen fertályórája nem nyílott; elvarázsolt állapotba jutottak a fogadó vendégei, megbecsülhetetlennek látszottak az elnök mondókái, mintha valaki még mindig keresgélné az elveszett dugóhúzót – amellyel bizonyos, régi pókhálóval bevont palackokat ki lehetne nyitogatni. Egyik hősünk, az alszolgabíró, fogpiszkálókat rágott, és nadrágja zsebeibe dugván kezeit, azon mesterkedett, hogy a szájából kiröpített fogpiszkáló darabkákkal173 is eltalálhatná „bergsteiger”-cipőjének az orrát. „A háborúban egy fogságba esett muszka tiszt – ezért főbe lőtte magát” mond Podolini, és egyik hosszú karjával olyan mozdulatot tett, mintha valamely láthatatlan óramutatót keresne, amellyel az időt előbbre szeretné igazítani.)
…Miután a borbély az eddigi balsikerek után nem szólalhatott meg nyomban, abban a másodpercben, amint az elnök szavai elhangzottak, az elnöknek félig hátat fordító és az udvari ablakon át kitekingető Plac szólalt meg.
– Sokkal nagyobb baj az, hogy ilyen későn jön a havazás, amelyet már novemberben meg kellett volna kapnunk. De hát, mondja, mit is akar már megint azokkal a harisnyába dugdosott aranyakkal. Én kapcát hordtam, kapcát hordok ma is a cipőmben, igaz, hogy a legfinomabb selyemből, mert a fagyos lábam nem bírna ki egyéb viseletet. Ez az én dolgom. Mi közöm van nekem a strimpflik aranyaihoz.
Lehetséges, hogy Plac, akinek homlokán, halántékán is éppen elég ránc volt, amely ránc mindig jelent valamit, amikor valaki megszokja, hogy csak fél könyökkel támaszkodjon a kocsmában, ne akarjon „hótig” az asztalnál maradni – lehetséges, hogy Plac a szokásos ingerkedés végett tette ezt a nyilatkozatot „Bécs városa”-nál. De az eredményt nyomban elérte, mert az elnök szinte magánkívüli állapotban kiáltott:
– „Brúderkáim”, Plac szemünk láttára, jelenlétünkben vetette fel ezt a témát. Én szándékosan kerültem, hogy egy jelenlevő, félig-meddig társaságunkhoz tartozó úriemberről kellemetlenségeket mondjak. Abbahagytam tehát a történetet, ahol az sikamlóssá kezdett válni. Utóvégre nagyon ritka ember szereti, ha a társaságában előforduló egyének kék, bűnügyi idézéseket viselnek a kabátjuk szivarzsebében. – Mert ugyanakkor, amikor Karola Cecília engem mint legmegbízhatóbb barátját értesített ékszerestáskája elvesztéséről, ugyanakkor a rendőrséget is értesítette, ahol éppen Szombathfalvy Albert barátom és a titkosrendőrség főnöke aludt az inspekciósok díványán. A „tigris” felköltötte a detektívkapitányt, mert az ilyen portásfiúnak van magához való esze: Karola Cecília neve varázsszó volt, talpra ugrott a rendőr, bakra ugrott a fiákeres, éjszaka is felnyitotta a boltját a belvárosi ékszerész, mégpedig maga az öreg Bachruch, ha Karola Cecíliának gusztusa támadt valamely ékszerre.174 Tehát jött a helyszínére az én Albert barátom is: mégpedig Pest leggyorsabb fiákerén, amelyen a művésznő szokott kocsizni, nem pedig azon az ócska batáron, amelyen a titkosrendőrök jártak nyomozni. De bármilyen gyorsan hajtott a fiákeres, ott voltam már én, és kezemben az ékszertáska. „Mi történt?” – kérdezte elámulva Szombathfalvy Albert, amikor a „Beliczay” különszobájában körülnézett. Ekkor én Placra mutattam. „Előadta a táskát, miután álmából felébresztettem, és erőszakkal egy üveg pezsgőt öntöttem a torkába!” – feleltem én. „Hol volt a táska?” – kérdezte Albert barátom. „A táska a bársonypamlag alatt volt” – feleltem én. „Le kell tartóztatnunk ezt az embert?” – kérdezte ismét Albert barátom a már megint hortyogó, öklendező Placra mutatva. „Azt hiszem, éppen elég, ha a táskát elvesszük tőle” – feleltem én. „Úgy tudom, hogy bejelentett lakása van Budapesten.” Mondhatom, minden tekintélyemet latba kellett vetni, hogy a pesti detektívfőnök szabadon eressze Placot.
Mikor a történetnek ehhez a részéhez érkezett az elnök, valaki felordított az asztalnál:
– De már a jégenkopogóját, nem hagyom magamra mondani, hogy ékszertolvaj vagyok. A művésznő éppen azért bízta rám ékszereit minden előadás után, mert én voltam csak úriember a városban.
Mielőtt valaki észrevette volna, az elkékült arcú Plac már a szoba közepén termett, mégpedig olyan lábdobbantással, amely azt jelentette, hogy Plac is részt akar venni a pádimentum görbítgetésében, amiben már annyi régi úriember serénykedett – ugyanakkor jobb kezével felkapott egy széket, amely éppen súlyosságánál fogva nem szokta meg, hogy mindennap megemelgessék; jó tölgyfa szék volt, nyilván azzal a szándékkal faragták, hogy legalább két-három nemzedéket elbírjon, akár borozgatás, akár sörözgetés közben. A nagyapák helyén jól érezzék magukat az unokák… De Plac meglóbálta a széket a levegőben, és éppen sújtani akart vele az elnök felé, amikor a huszárkapitány egy táncos mozdulattal felugrott helyéről, összependítette a sarkantyúját, és táncra kérte Placot, és nyomban ki is táncolt vele a belső szobából a külsőbe, mert akkoriban az úriemberek között ez volt a szokás. Az elnök csodálatra méltóan megőrizte hidegvérét, és a váratlanul előrohanó Vájsz kocsmároshoz így szólott:175 – Tegyétek a széket a múzeumba – mondta egy sarok felé mutatva, ahol már több rokkant, törött szék hevert egymás hátán, annak emlékére, hogy a jeles Burg báró vagy mások megfogdosták őket. – Az elnök folytatta: – Szerencsére nem történt egyéb baj akkor sem, amikor az ékszeres táskának megtalálásakor Albert barátommal pezsgőt ittunk. Éhgyomorral voltam, és a pezsgőtől csupán néhány pattanás támadt az arcomon. Bibircsek. „Bibircsókák!” – mondta Karola Cecília felejthetetlen, bécsies humorával, és a maga orvosságát ajánlotta fel a pattanások gyógyítására. De én már csak megmaradtam a lyukas órakulcsnál, amely azóta is mindig bevált, ha arcom gyöngyeitől meg akartam szabadulni.
– A kiütéseknek másféle okai is lehetnek – mondta most szinte kötekedve a borbély, mintha csak abban a kitüntetésben akart volna részesülni, hogy őt is megtáncoltassa a kapitány. (Plac ugyanis baj nélkül ült a söntésben, és a legzamatosabb bécsi németséggel tárgyalt valamely kérdést Vájsz úrral, és sértődöttségi állapotában, szinte tüntetőleg, egy üvegből való söröscsizmát állíttatott maga elé, amilyenből a másfél liternyi söröket ünnepnapokon szokták fogyasztani.)
Benn a borbély:
– Azok a szakállszőrök is okai a pattanásoknak, amelyek befelé szoktak nőni a bőr alá. Amely szakállszőröket a visszafelé való borotválással se lehet eltávolítani, már csak azért se, mert nem minden úriember bírja ki a visszafelé való borotválást. Az elnök úrnak talán ilyen szőrei vannak?
– Csak vizsgálja meg, mester – harsogta most egy váratlan szövetséges a szomszédból; Plac volt, aki a karzatról belekiáltott az előadásba.
A borbély éppen bontogatta viaszosvásznas csomagját, amelyből egy fénylő csípőkészüléket vett elő, amelyet bemutatni akart a jelenlevő társaságnak. Esetleg gyakorlatilag is bemutatván, hogyan kell a pattanást okozó szőrszálakat gyökeresen kiirtani.
– A szemölcsszőrök ellen is jó – hangoskodott a borbély, mert akadt valaki a társaságban, aki a borbély szerszámát megtekintés végett a kezébe vette. Jenőke volt, aki évtizedek óta minden portékát megfigyelt, megtapogatott, kialkudott, amely portékát az éjjeli házalók kínálgatnak. Alkudott inggombokra, bajuszkefékre, harisnyakötőkre…176 Végül is eszébe jutott nővére, Fruzsin, Andersonné őnagysága, aki bizonyosan olcsóbban tud vásárolni, mint ő. És ezen megakadt az alkudozás.
