TIZENKILENCEDIK FEJEZET • A kincsásó eltűnése
TIZENKILENCEDIK FEJEZET • A kincsásó eltűnése
– Végre meg kell tudni az igazságot ebben az ügyben, bármily kiábrándító lenne az igazság – mond Szabolcs vezér és hadai pártfogója, Szemere Miklós, amikor az óbudai hiábavaló kutatásokról beszámoltak neki.393
– Ezer esztendeje keresik Attila kincsét, és kincsek helyett mindig csak mesemondókat találunk – erősítette Kálnay László, aki bölcs ember lévén mindig hajlamosabb volt a lemondásra, mint az újabb és hiábavaló erőfeszítésekre.
Csak Szabolcs vezér hallgatott az „Arany Sas”-ban, ahová az óbudai kirándulásból visszatértek, és elfoglalták megint helyüket a Pest megyeiek asztalánál. „Utóvégre ő nem vallhatja be csalódását, ha kétfelé fűrészelik is”, vélekedett Szemere Miklós, amikor Szabolcs vezér mind mélyebb elmerülését látta, mintha nem is hallaná, ami körülötte történik.
Valami távol eső pontra, csak általa látható csillagra függesztette állandóan a tekintetét, és ügyet sem vetett a körülötte történő dolgokra. Nem szomorkodott a szomorkodókkal, nem vidult a mulatókkal, csak ült, mint egy árnyék az „Arany Sas” boltívei alatt.
– Ez történt Don Kihótéval is – mondta Gullner Gyula, a Pest megyei alispán, amikor szemügyre vette a változást, amely Szabolcs vezérrel történt. – Azt tanácsolom, hogy minél hamarabb haza kell küldeni a falujába.
Tizedesek, Kótaj, Buj, Geszteréd, akik ismerték a nyíri koponyákat, védelmezték vezérüket.
– Nem kell félni. Keményebb ez a koponya, mint valaha.
Lányi, az orosi jegyző az asztal alatt lökdöste Szabolcs vezér lábát, mintha így akarna meggyőződni, hogy a vezér nem veszítette el a józan eszét.
– Nagyon divatban van a megbolondulás. Országunk nevezetességei egymás után adják be a kulcsot. Mondd, vezér, nem érzed, hogy egy kicsit megbolondultál? – kérdezte az orosi jegyző, amikor Szabolcs az asztal alatti jeladásokra nem reagált.
Szabolcs vezér, mintha a másvilágról nézne vissza a jelen világra, csak sóhajtott egyet, és olyan szemrehányással nézett Lányi Antira, hogy annak elment a kedve a további kérdezősködéstől.
– Minden feltalálóval történik valami hiba végül, mert a magyar agyvelő nem bírja ki a nagy megerőltetéseket. A magyarok tulajdonképpen csak vitézségre, harcra, verekedésre születtek, nem pedig a találmányosságra. Ahhoz legalábbis székelynek kell lenni, amely nem a tiszta magyar fajta, hanem még régibb a magyaroknál – szónokolt a gesztelyi falábú pap, aki minden alkalommal szeretett alaposan a tárgyhoz szólni.394
Csak Szemere Miklós nézte még mindig reménykedve Szabolcs vezért. Utóvégre befektetése volt a „dologban”, nem olyan ember volt, aki egykönnyen belenyugodott volna a veszteségbe.
– Ázsiai szokás, hogy az ember elveszti darab időre az eszét, hogy aztán újra megtalálja! – vélekedett Szemere, és különös dolgokra határozta el magát.
– Női kézre kell bízni Szabolcs vezért. Nekem van egy ismerősöm, egy nagyon tiszteletreméltó hölgy, aki még a kő közé szorult ezeréves békát is galvanizálja a szavával. Nem gondolja, hogy galvanizálni kellene Szabolcs vezért, mielőtt levennénk róla a kezünket? – kérdezte Kálnay Lászlót, akivel bizalmas tanácskozásra elvonult.
– Hm. Ha fiatal nő a galvanizátor, akkor nem lehet ártalmas a dolog – vélekedett az ügyvéd.
– Fiatal és nagyon tehetséges – felelt Szemere Miklós. – Már sokkal több úriembert meggyóntatott, mint őszentsége, XIII. Leó pápa.
– Hm – ismételte Kálnay László. – Nem is lehet a legrosszabb dolog egy nőnek gyónni, aki méltányolja ezt az áldozatot. Habár magam kálvinista vagyok.
– Nem a vallás teszi – nyugtatta meg Szemere Miklós az örök kételkedőt. És ebéd után, amikor csendesedett az „Arany Sas”-ban a zörgés, karon fogta Szabolcs vezért, hogy gyóntatni vigye.
Nem árt néhány szóval bemutatni a gyóntatópapot, mielőtt tovább mennénk történetünkben.
Pilisy (Schumayer) Róza olyan asszony volt, akinek sohasem volt törvényes férje, mégis kora ifjúságától, csaknem attól az időtől kezdve, mióta a Szervita téri virágáruslányi szolgálatát rajta kívül eső okból elhagyta: Madame-nak (Asszonyomnak) szólították Pesten. A korszak udvariassági ceremóniájához tartozott, hogy bizonyos úrnőket a francia nyelvű megszólítással tüntettek ki. Madmoázell lehetett egy kalapvarrónő vagy egy guvernánt, akár élete végéig, de egy szép hölgy, aki gyakran mutatkozik lovagok társaságában, előbb-utóbb Madame lesz a pesti szójárásban.
Így történt Pilisy Rózával is, amikor alakja végleg eltűnt arról a Margittay Tihamér-féle olajnyomatról, amelyet az egész világon395 „Tessék ibolyát venni!” cím alatt árultak minden tavaszkor, a szép virágárusleányt ábrázolta, aki a kikeletet és a szerelmet hozta kézikosárkájában, és helyette egy cilinderkalapos, uszályos, nagyon jó tartású, fátyolos hölgy ugratott ki az Esterházy utcai Nemzeti Lovardából, ahol hátaslovát tartotta, s a nyeregben útját a Sugár úti Köröndnek vette, ahol már a Városliget híres lovasai, mint Batthyány Elemér, Podmaniczky Frigyes, Szapáry Józsi gróf, Szapáry Jancsi gróf és mások várakoztak rá lóháton, hogy szokásos napi lovaglósétájukat elvégezzék a nemrég megnyílt Stefánia úton. A lovas nőt sokan Erzsébet királynéhoz hasonlították, mások a nemrégen visszavonult női enfant terrible-hez, Szapáry Eliz grófnőhöz, de mindannyian megegyeztek abban, hogy ritka művészettel üli lovát.
Akik a „Stefánián” közelebbről is szemügyre vehették a lobogó fátyolú lovarnőt, megesküdtek volna rá, hogy az ifjú Blahánét látták lóháton, mert ugyanolyan mosoly merengett a lovas nő ajkán, mint akár a nemzet csalogányának híres mosolya, ha szomorkás dalokat énekelt a Népszínházban, és a páholyban ülő Ferenc Józseftől kért kegyelmet a Galíciában halálra ítélt magyar huszároknak. Míg a cirkuszművészetért rajongók az akkori divatban lévő Renz Óceániával, a városligeti cirkusz igazgatójának leányával mérték össze lovasművészetét.
Ki volt a titokzatos nő, akit öreg mágnások, mint a cigányos külsejű Nákó gróf, Szögyén-Marich, de még a félkarú Pejacsevich tábornok is gardíroztak, ha a Drótszigetre, népies kirándulásra volt kedve indulni, vagy Redout-beli álarcosbálra menni, ahol az ifjú arisztokrácia azzal töltötte néha az időt, hogy birokra ment bérkocsis legényekkel? De nem múlhatott el mulatság a Nemzeti Kaszinó Szép utcai frontjára néző különszobákban sem, hogy a pezsgő kedvű, de mindig józan dáma fel ne forralja a kékvérűek lappadó életkedvét. Az olvasóból (az emeletről) jöttek le öreg kaszinótagok, akik már csak külföldi sportlapok, a The Field vagy a Der Jockey című lapok olvasgatásával elégítették ki sportszenvedélyüket elmúlt ifjúságuk miatt, ha a divathölgy melankolikus, mélyhegedű hangját a palotában meghallották. Az ifjú Andrássy Gyula, aki nőnek sohasem udvarolt, éjfélig is a Kaszinóban maradt kedvéért. Igaz, hogy szellemdús megjegyzéseknél egyebet nem hallhatott tőle. Míg a Kékmacska- és a Flóra-termek akkori hölgyei bécsi disznóságokra és vastag anekdotákra tanították a gondjaikra bízott pesti arisztokrácia396 süvölvényeit, az új csillag Pest megyei táblabíró-adomákat mondogatott eleinte mulattatásaiban, amely adomák ott születtek a „buckában”, ahogyan Pest megyét nevezik. (Későbben persze tanulékonyabb lett az új Divat, és a franciás, párizsias esprit sampányerja pezsgette mondanivalóit, mint a fehér ruhát a rózsaszínű alsószoknya.)
S ugyanakkor jelennek meg „Clarisse” írásai a Vénusz című hetilapban, majd „Gentry asszony” iratai a Magyar Figaróban, amelyeknek igazi szerzőjük senki más, mint az új csillag.
Írónő volt tehát, aki a magyar arisztokráciát megigézte. Előbb virágárusleány, aztán írónő… A virágárusboltban Schumayer Rozália volt még a neve, odakünn a nagyvilágban és az irodalomban Pilisy Róza. Otthonában, ahol, mint „rejtett fészekben” élte napjait, egyszerűen csak Madame Róza volt a neve.
…Már láttuk őt a Stefánián és a Redout-bálon, a Szép utcai Lilaszobában és a Vénusz hetilap hasábjain, de még mindig nem ismerjük otthonát a hölgynek, aki Pest érdeklődését felköltötte, hogy első látásra szerelmes lett belé mindenki, mint Jeanne d’Arcba hajdan a francia katonák.
A mai Semmelweis utcában, az akkori Újvilág utcában volt a „rejtett fészek”, ahol Pilisy Róza hegyes lábú íróasztalkánál, fehér ruhában és térdig érő, kibontott fekete hajjal, hollótollával szerelmes verseit írta. A költészetéhez miliő kellett, valamint megfelelő helyzet, amelyben mindig láthassa önmagát, mint valamely tükörben. Mert hiszen mindig önmagáról írt, és ezért is volt érdekes, amit írt.
A „rejtett fészekkel” szemközt az akkori „Arany Sas” fogadó, ahol jóformán éjjel-nappal muzsikáltatták magukat a Pest megyei urak, akiknek itt állandó kvártélyuk volt. Ezt úgy kell gondolni, hogy a fogadónak mind a negyven szobája állandóan le volt foglalva valamely Pest megyei család részére, a szoba tulajdonához, mint valami birtokhoz csak örökség révén lehetett hozzájutni. A Pest megyei urak falujukból a fővárosba hajtatva úgy kocsiztak be az „Arany Sas” istállós, tágas udvarába, mintha egy másik falujukba érkeztek volna. A régi udvarházból egy másik kúriába. Címeres névjegyek voltak a fogadói szobák ajtóira szegezve, akár „otthon” tartózkodott a szoba tulajdonosa, akár nem. Minden vendégnek megvolt a saját evőeszköze, a külön pincéje, istállója, szolgalegénye.397
Ha farsangolni a hölgyvilág is megérkezett Pestre, az otthoni nőcselédeiket hozták magukkal.
A Kommer házaspár, aki az „Arany Sas”-t bérelte, inkább csak vezetője volt a fogadónak, mint tulajdonosa. Akárcsak a megyeházán a várnagy, akit a közgyűlés választott. Némely urak nem is szólították másképpen Kommernét, mint „várnagyné asszonynak”, amikor intézkedést tettek ebédjük vagy vacsorájuk felől.
Nagy befolyásnak kellett érvényesülni, hogy a fogadóval szemközt lakó Pilisy Róza az „Arany Sas” konyhájáról hordathassa kosztját. Legalábbis Gullner Gyulának, a Pest megyei alispánnak beleegyezésére volt szükség, hogy az „Arany Sas”-ban főzzenek olyan részére, aki szorosan véve nem tartozott a társasághoz.
Az alispán megengedte, hogy Róza innen vitethesse a levesét, ez pedig azt jelentette, hogy az írónőért közbenjártak.
– Vigyáznunk kell, hogy kinek adunk enni, mert megérjük, hogy maholnap egész Pest idejár kosztolni! – említette az alispán, amikor Kommernének az engedélyt megadta, hogy az Újvilág utcai kettő szám földszintjén lakó hölgynek ebédet és vacsorát küldhessen.
Élelemmel tehát bőségesen el volt látva Pilisy Róza, amikor otthonába érve levetette a turnért, amely lószőrrel tömött párnácska volt derékon megkötve, letette a mídert, amely nélkül nem volt elképzelhető jó társaságbeli hölgy, sámfára verte lovaglócsizmáit, mint akár húsz pár cipőjét, hideg vízben megfürdött, és tetőtől talpig átöltözködött, mielőtt írni kezdett volna.
Az írói ihlet jött néha rózsaujjú hajnalon, amikor a gavallérok cigánybandával kísérték hazáig a közeli Nemzeti Kaszinóból, de jött az ihlet akár a színházi páholyban is, amikor a színpadról a művésznők irigykedő, a művészek pedig éhes pillantásokat vetettek az inkognitópáholyban frakkos grófjai között helyet foglaló, viruló „Pest rózsájára”.
És Róza mindennél előbbre valónak tartotta az ihlet percét, mert nyomban elbúcsúzott lovagjaitól, „valami eszébe jutott”, mondta bocsánatkérő mosollyal, talán éppen abban a pillanatban, amikor valamely lovag a régen tartogatott és megfontolt szerelmi vallomást kezdte volna.
Az Újvilág utcai „rejtett fészek” ablakfüggönyeit lebocsátotta, és ezzel jelt adott a külvilágnak, hogy „senkinek nincs otthon”, amint ez természetes is az alkotás óráiban.398
A látogatók amúgy sem szívesen látottak voltak a „rejtett fészek”-ben, mert Róza vigyázott hírnevére, egy-egy percnél tovább sohasem engedett maga mellett senkit, és a korszak szokásos kitérő feleletével búcsúzott:
– A többit majd megbeszéljük a lóversenytéren vagy a színházban vagy a Redout-ban, ahol okvetlenül találkozunk!
Csak egyetlen úriember mondhatta volna el magáról (ha ugyan nyilatkozott volna erről az életben), hogy részére Róza asszony mindig otthon volt. Igaz, hogy ez a férfiú már fiatal korában igen bölcs és mértékletes férfiú volt, aki idejét inkább templomban, könyvtárban, a közélet zöld posztós asztalánál szerette tölteni, mint női budoárokban. Az egyetlen nőnemű otthon a Pilisy Rózáé volt, ahová néhanapján belépett, ahol az elkényeztetett és ünnepelt „Pest rózsája” fehér ruhájában térdre borulva fogadta őt mint istenét.
– Ne tegye ezt velem, Rozália, mert megharagszom – mondta a szent gróf, de hiába beszélt, mert olyan galamblelkű és tiszta szívű férfi volt, aki amúgy se tudott volna haragudni. Gyöngéden felemelte lebomlásából Rózát, mire az ezt rebegte:
– Köszönöm, hogy lehajolt értem, Albert.
– Énrám mindig számíthat – felelte a szent életű gróf, aki valamely, keresztes lovagokéhoz hasonló fogadalom (jóság, szánalom vagy szeretet) következtében akkor emelte fel Schumayer Rózát először, amikor az még virágot árult a Szervita téri boltban. Felemelte, és többet el nem hagyta.
Ő volt az a jótékony kéz, aki Rózáról gondoskodott, anélkül hogy a világnak tudomása lett volna róla.
– Szólítson anyjának, miután az egész világ Rózájának vagy „Pest rózsájának” nevez! – tanácsolta Pilisy Róza azoknak a fiatal íróknak, akik szalonjában megfordultak, és bizonyos előnyökben részesültek.
– Szólítson anyjának, mint II. Lajos, az őrült bajor király Mária Alexandrovnát, az orosz cárnét. Szerelmesebb leveleket még nem írt uralkodó, mint a bajor király. És hangjuk mégis csupa tisztelet. Tiszteljen, fiam, „Bimi”, „Cherubin”, „Zsül”, „Gaston”, „Üszkö”, „Bulánzsé”, amint a korszak divatja szerint a legújabb áramlatokkal együtt úszó dáma a körülötte lévő fiatal írókat elnevezte, mindegyiknek399 éppen úgy osztogatva egy megfelelő nevet („Spitznámét”), mint a Nemzeti Kaszinóbeli grófjainak, hercegeinek. Bródy Sándort „Bulánzsénak”, Salamon Ödönt „Üszkö”-nek, Szemere Miklóst „Traktárovicsnak”, Dégenfeld Imre grófot „Dugónak”, Üchtritz Zsigmondot „Okos Zsigának”, a velszi herceget „Bertinek”, Batthyányt „Elemérünk”-nek, Ivanovics József hírlapírót „Pasicsnak” nevezte. Senkit sem szólított az igazi nevén, mert szép asszony volt, aki a szívével gondolkozott, és ugyanezért a szíve szerint el is nevezte azokat, akiket kedvelt.
– Szólítson nénjének, mint Mikes Kelemen a maga tarka rokolyás kalotaszegi menyecskéjét, csak „Szép asszony csillagának” ne mondjon, mert ezt már az álmoskönyvekből tudom – buzdította „Bimit”, „Zsült”, „Ferencet”, akik írók voltak, és így „betéve” tudták a törökországi leveleket.
– Nevezzen Klapkájának, csak Madame-nak ne csúfoljon! – biztatta Türr István tábornokot, amikor az Pesten járt, és nagyvilági szokás szerint Garibaldi-szakállát és hosszú bajszát francia látogatójegyével együtt bemutatta a „vezető” házaknál.
– Mondjatok „Róza Barátnőnknek”, csak Nagyasszonynak ne szólítsatok, mert Szűz Márián kívül két özvegyasszonyt, Batthyánynét és Damjanichnét illeti meg ez a név Magyarországon – mondta a budai költőknek, az „emigránsok”-nak nevezett hazafias poétáknak, akiket a pipacsképű Erdélyi Gyula mutatott be azokkal a budaiakkal egyetemben, akik a Hentzi-szobor ellen merényletet elkövettek. Erdélyit tejfehér hajáért, a nagymama kendőjéből készült köpenyegéért, bohémesen viselt szegénységéért nevezte „Szilveszternek”. Komája volt, amely rokonságot évekig fenntartotta, még azután is, hogy keresztleánya, a boldogtalan Erdélyi Piroska a fáskamrában felzsinegelte magát.
– Nevezz Múzsádnak! – mond Pilisy Róza a legnagyobb meghatottság hangján annak a magyar írónak, akiről abban az időben mintázták a készülő Arany János-szobor Toldi Miklósát.
– Szólítson Ildikójának, kegyelmes Attila királyom – mond Róza Szabolcs vezérnek, amikor kivallatás céljából Szemere Miklóstól átvette a nevezetes férfiút, és helyét a szalonjában kijelölte.
Egy Makkart-csokor alatt foglalt helyet a vezér, és innen nézegette a szalonban jövő-menőket, mint egy viaszfigura. A szeme se rebbent meg, amint Róza sorban és soron kívül végzett látogatóival. Se400 nem bólintott, se nem tagadott. A társalgásba nem avatkozott. Ült, mintha odafestették volna.
– Mindenesetre nagyon jó, hogy itt van – mond Róza asszony Szemere Miklósnak, amikor az estefelé ellátogatott, hogy valamely eredményt tudjon meg az ügyek előhaladásáról. – Régen szükségem volt már házamnál ilyen tekintélyes, szótlan öregúrra, aki nem akar folyton a szoknyáimba kapaszkodni, nem akar halálos párbajt vívni a gavallérokkal, akik küszöbömet átlépik, és nem akar felpofozni, ha megkozmásodott a leves. Éppen nekem való Szabolcs vezér! – tódította az okos Róza asszony, és másnapra is meghívta a vezért, hogy szalonjában ugyanarra a helyre telepedjen.
Így múlt egyik nap a másik után.
A gavallérok megszokták a senkinek se vétő vezért, barátságosan köszöntötték, mint Róza asszony valamely jóindulatú rokonát, aki tulajdonképpen felügyel itt, mint egy komoly férfiú, hogy semmi skandalum ne történhessék. Sőt egyik-másik gavallér (amíg Róza asszony a szomszéd szobában volt elfoglalva) Szabolcs vezérrel közölte érzelmeit, amelyeket a ház asszonya iránt táplál.
És azt hitték, hogy Szabolcs vezér ilyenkor jóindulattal, sőt biztatólag nézdel a tekintetével, mintha maga is helyeselné a bevallott érzelmeket.
– Azt kell hinnem, Róza, hogy az öreg vezér ugyancsak beleesett a szerelem vermébe, nem tudott ellenállni a maga varázsának, és éppen úgy elkapta a szerelem bárányhimlőjét, mint mindenki, aki maga körül megfordul – vélekedett Szemere Miklós, amikor néhány nap múlva újra eljött tanácskozni Róza asszonyhoz.
Róza mindig elpirult, ha bizonyos varázslatot tulajdonítottak neki a férfiak, és most is tiltakozott azon feltevés ellen, hogy megbabonázta volna Szabolcs vezért.
– Megfelel neki a társaság, azért szeret házamban időzni. Még egyetlenegyszer se vette elő a lábszíjat, hogy megbüntessen. Sőt úgy veszem észre, hogy káromkodni is csak titokban szokott, amikor kimegy az udvarra, és körüljárja az ecetfát. Nem szerelmes ez az ember.
– Alamuszi macska nagyot ugrik – vélekedett Szemere Miklós, amikor Szabolcs vezér megint csak összeszedte magát ebéd után az „Arany Sas”-ban, és indult Róza meglátogatására, mint valami hivatalba.401
Megint eltelt néhány nap, amikor nem történt különösebb dolog, csak éppen annyi, hogy Róza asszony kezét többen megkérték Szabolcs vezértől, mint a ház öreg rokonától. Szabolcs vezér nagy figyelemmel hallgatta meg a kérők előterjesztéseit. Sőt az egyiktől, egy falusi nótáriustól, aki levelezés útján ismerkedett meg Róza asszonnyal, megkérdezte, hogy milyen alapon pályázik Róza kezére?
– Mert szeretem – felelt a nótárius.
– Nos, és ön, jegyző úr, azt hiszi, hogy ez elég indoklás egy ítélet kihirdetéséhez? – kérdezte Szabolcs vezér.
A kérők között híre terjedt, hogy Szabolcs vezér rendelkezik Róza keze fölött, ugyanezért mindenki, aki szerencséjét megpróbálni akarta: előbb Szabolcs vezért vette munkába. Elhalmozták udvarlásokkal, bókolásokkal, sőt kézcsókokkal az udvarlók, mint valami szigorú nagybácsit, aki nyilván Róza asszony hozományát is őrzi.
Lassanként Szabolcs vezér lett a legtekintélyesebb férfiú az Újvilág utcában, akit ebéd után, amikor az utca egyik oldaláról, az „Arany Sas” oldaláról Róza lakására átsétált, Róza szerelmes lovagjai vártak, és utána vitték házisapkáját, dohányszitáját és hosszúszárúját. Némelyek arra is vállalkoztak volna, hogy Szabolcs vezér csizmáját lehúzzák, amikor elfoglalta helyét a karosszékben.
A Pest környéki falusi jegyzők, akik egy időben mind Pilisy Rózát akarták feleségül venni, szűzdohánnyal, kisüstön főtt szilvóriummal és más hazai csemegékkel kedveskedtek a szigorú nagybácsinak, aki a kulcsot őrzi Róza szívéhez és hozományához.
– Nyilvánvaló valami tévedés lesz a dologban – mondta Szabolcs vezér, amikor a dabasi jegyző egy szúrni való ártányt és egy hordó bort rakott le az „Arany Sas” udvarán szekeréről Szabolcs vezér részére.
De a szerelmes jegyző nem engedett, tudta ő, mivel tartozik jövendőbeli apósának.
– Majd megtérül a hízó ára Attila királyunk kincséből, ha egyszer az öregúr előadja – dörmögte a dabasi jegyző, aki hallott valamit harangozni, ha egész bizonyosságot nem tudott is.
Nem is illethet meg mást a kincs, mint Pilisy Rózát, ha az öregúrnak egyszer kedve kerekedik Rózát férjhez adni. Igaz, hogy sok lúdtollat elrág a pipaszárban odáig Szabolcs vezér! – gondolták a többi kérők is. Csak Szabolcs vezér nem szólt. Beleegyezett, miután402 egyéb dolga nem volt, hogy Pest legszebb asszonya fogadott apjának tekintsék, és úgy is bánjanak vele.
– Magyarországon vagyunk. Mindenkinek ád valami hivatalt az Úristen! – mondta Szemere Miklós is, amint észrevette, hogy Szabolcs vezér életkedve kezd visszatérni, sőt már néhanapján odáig megjön a kedve, hogy hamis szemhunyorításokkal biztatja a kérőket az újabb kísérletekre. „Csak az alkalmas perceket kell eltalálni, minden asszony hajlandó és esendő!” – mondogatta egyik-másik türelmetlenkedő kérőnek, aki bizonyos terminushoz kötötte megházasodását. „Nem tartjuk manapság úgy a vallást, hogy farsangban kell esküdni!” – emlegette.
Csak Róza asszony kezdett csendesen fütyörészni magában, amikor Szabolcs vezér végleges elhelyezkedését a házban észrevette.
– Mégiscsak előveszi egy napon a lábszíjat a majszter uram – súgta Szemere Miklósnak. – Jó volna mégiscsak hazavinni a falujába, mielőtt valami erőszakosságra vetemedne. Mert már kezdek magam is attól tartani, hogy szerelmes a vén kincsásó.
– Ugyan, ugyan – csendesítette az asszonyságot az uraság. – Már megint a szívével gondolkozik, Róza, holott tudhatná, hogy az nem egészséges dolog.
– Tudok én, amit tudok – felelt Pilisy Róza. – Néha úgy néz rám, mint a baziliszkusz, hogy a hideg borzongatja a hátamat.
Szemere Miklós még reménykedett:
– Talán a kincset akarja előadni.
– Van eszében! Elviszi magával a másvilágra. Én majd csak regényt írhatok a kincsről.
– Hát éppen ez az – kiáltott fel Szemere Miklós, aki néha nagyon praktikusan gondolkozott. – Most már maga is részvényese lett Etel király kincsének. Tudniillik, majdnem annyi „befektetése” van ebben az ügyben, mint akár nekem. Nem lehet az öreget úgy könnyűszerrel hazabocsátani. Valamit vallani kell neki a kincsről az eddigi gyermekmesék helyett; valami „konkrétumot” gondolok, Róza.
– Tehát menjek feleségül egy vén kincsásóhoz.
– Ezt annál kevésbé teheti, Róza, mert már van felesége a vén kincsásónak.
– Tehát legyek tán a szeretője, a lába kapcája, a gazdasszonya, akit mindennap megrakhat, ha majd a vénség betegségei nyomorgatni403 kezdik? – kérdezte Róza asszony, és bánatos önfeláldozással nézett Szemere úrra.
– Nem hinném, hogy ilyen messzire kell mennünk az ügyek lebonyolításánál – felelt Szemere úr, szakállát simogatva. – De abba nem nyugodhatom meg semmi körülmények között, hogy titkát magával vigye a vén kincsásó. Vallani kell neki, Rozália.
Az úrhölgy jól tudta, hogy akkor, midőn Szemere úr Rozáliának nevezi őt: a helyzet komolyra fordult, a tréfálkozás véget ért, az élet arról az oldaláról mutatkozik meg, amelyet a vigalomhoz szokottak nem szeretnek látni.
Szemere úr megpördített egy Viktória angol aranyat az ujjai között.
– Nos? – kérdezte. – Fej vagy írás?
– Írás. Hiszen írónő vagyok – felelt Róza. Az aranytallér valóban írást mutatott.
„Szabolcs úr”, amint Róza asszony e naptól kezdve nevezni kezdte vendégét, oly pontosan tudott mindent a körülötte történő eseményekről, mintha a saját fülével hallotta volna, miként döntenek sorsa felől. Tudta, hogy ideje lejáróban van, ugyanezért lehetőleg mindig utazáshoz készülődött, hogy az ne legyen számára meglepetés. Csizmája mindig ki volt kefélve, inge a testén, kalapja a fején, bajsza kipödörve, mint olyan emberé, aki mindig készen van arra, hogy könnyű szívvel elutazzon a városból, ahol különben sem volt kedvére az ivóvíz, a levegő, az utca és a társaság. „Minden csak átmenet”, gondolta magában, amíg az utca egyik oldaláról átment a másik oldalra. Az lett volna csodálatos, ha elveszíti magát a városban, ahol különben se volt nagy kedve lakni.
Arról persze szó sem lehetett, hogy a szívét-lelkét „angazsírozta” volna bármely eseménynél, amely körülötte történt. „Mindig így kellett volna élnem, végig a hosszú életen. Sehol se elzálogosítani a gondolataimat”, vélekedett a vezér, miközben bölcs ember módjára elutazáshoz készülődött. És magában nagyokat nevetett azokon a kombinációkon, amelyeket „némelyek” hosszadalmas fővárosi tartózkodásához fűztek. Vidéki ember módjára „kiizzadta” testi és lelki fájdalmait, amelyek napközben benne elrejtőztek, azzal a szándékkal tanyát vertek, hogy másnap és harmadnap is szerepet játszanak404 az emlékezetben, aminthogy az események szemtelen legyek módjára tolakodni szoktak az emberek életében.
Szabolcs vezér minden lefekvéskor izzasztót vett magához, mert véleménye és tapasztalata szerint ez a teakeverék volt a legalkalmasabb arra nézve, hogy kiadja magából organizmusa mindazokat a benyomásokat, amelyeket napközben összeszedett.
– Ilyen emberrel akarnak elbánni Pesten? – mond reggelenként, amikor a szállodai szoba tükrében megnézegette magát, orrát kifújta, haját a füle mellett előre fésülte, mint régi képeken, mert hajviseletében is különbözni akart a divatos pestiektől. Nyakkendőjét csomóra kötötte, nyakig érő mellényét végig begombolta, mintha egyetlen rést sem akarna engedni a benyomásoknak, amelyek megzavarják az élet nyugalmát.
– Szabolcs úr – mond Róza asszony egy napon, amikor abbahagyta az írást, és a praktikus élettel is foglalkozni kezdett a regények költése után. – Falusi jószágomat megtekintjük, és a maga bölcs tanácsai figyelembevételével berendezzük.
Szabolcs vezér, ha régebben ismerte volna Róza asszonyt: ebből az indítványból tudhatná, hogy Róza asszony elkövetkezettnek látta az időt, hogy Szabolcs vezért végképpen meghódítsa. Falura nem rándult ok nélkül az asszonyság. (A régi életnek voltak mindenféle ceremóniái, amelyek olyan szentek lettek, mint valami történelmi hagyomány. Róza asszonynak első szerelme falun kezdődött, tizenhat esztendős korában. Azóta falura, falujába, Pilisre hordta mindazokat a gavallérokat, akikkel „tisztába akart jönni”.)
Szabolcs vezér érezte, hogy döntő elhatározás előtt áll. Magába szállott, és elbúcsúzott híveitől, Kálnay Lászlótól és a tizedesektől.
– Nem kell félni, emberek. Habár nem lesz könnyű ennek a ravasz, minden tudománnyal megkent, okossággal és ravaszsággal bélelt asszonyságnak ellenállni, azt hiszem, megbirkózom a feladattal. Etel király kincse továbbra is rejtve marad a pestiek előtt, bármit próbálnak is velem.
– A hunok Istene segítse nagy jó urunkat a megpróbáltatásban – felelték ünnepélyesen a hívek.
– Csak szegény Linda nénire kell mindig gondolni, aki otthon, a Nyírben, mint viharban a párja nélkül maradt madárka várja vissza párját – intette Kálnay László.
– Majd megerősítem szívemet a reá való gondolkozással – mond405 Szabolcs vezér. – Nincsen olyan asszony a világon, aki miatt elfelejteném Linda nénit.
– No, csakhogy eszébe jutott kegyelmednek az öreg királynő a fiatal királynő bűvkörében! – kiáltott fel Kálnay László, miután megszorította a kezét Szabolcs vezérnek. – A mi fajtabéli vidéki magyar férfiak, bármily kalandos néha a kedvünk, a legmesszibb országokból is mindig csak hazatérünk az otthon maradottakhoz. Így tettek már az Európát végigharcoló hunok is… Akármilyen messzire vezette őket a zöld hadi lobogó a világba, akár Róma kapui elé, egy napon csak rágondoltak az otthon maradottakra, és abbahagyták a hódításokat. Megfordultak és hazamentek, mert mégiscsak otthon volt a legjobb.
– Meghalni hazament Attila király is! – dörmögte Szabolcs vezér. Miután híveitől elbúcsúzott a vezér: elindult utolsó útjára, Róza asszony falujába. A falusi hintó bőrernyőjével, négy lovával, faluról jött cselédeivel már ott várakozott az „Arany Sas” előtt.
Sokan látták ekkor, hogy Róza asszony kinyújtotta két kezét a várva várt férfiú elé, amikor azt, mint valami elnyert zsákmányt: maga mellé ültette a hintóba. Nagyon helyén kell lenni a szívének, hogy ennek a szép boszorkánynak, férfiak és oroszlánok megszelídítőjének ellenállhasson.
Pilisy Róza, bár jó gazdasszonynak, eszes szalondámának, nagyvilági demimonde-nak látszott: körülbelül hatvanesztendős koráig olyan rabnője volt a szerelemnek, mint egy mindennapi asszony. Talán még inkább szenvedett a szerelemtől, mint társnői, Éva leányai, mert Róza öntudatos és büszke lény módjára tudta, hogy megérdemli a szerelmet. Joga volt a szerelemhez, mert hisz azért áldozta egész életét. Ha szeretett: meggondolás nélkül, egész szívből, mint köznapi nyelven mondanák: életre-halálra szeretett. Ugyanezt várta attól a férfitól, akit szerelmével kitüntetett, és ezért kisebb-nagyobb csalódásokkal volt tele az élete.
Csak egyetlen férfi bizonyult méltónak szerelmére. „Az én vén bolond öregem!” – mondta Róza erről a bizonyos férfiról, aki harminc esztendőn át mindennap levelet írt Madame de Rosalie Schumayernek Linzből Budapestre, és akinek a nevezett hölgy mindennap válaszolt, mert az élet minden körülménye között, így: szerelmi406 csalódásokban, szerelmi örömökben, új ismeretségek kötésénél, régi ismeretségek fájdalmas és gyengéd lebonyolításánál (amelynek Róza mestere volt), vendégfogadásoknál és háztartási gondok közepette akadt egy félórája, hogy Linzbe levelet írjon a nyugalmazott cs. kir. őrnagynak, akit legelsőnek ismert meg a férfiak közül, még hadnagy korában, mikor az Pilisről, a nagyapai házból elszöktette, és a szöktetés után elhagyta.
Róza asszony nemesszívűségét bizonyítja, hogy még ezt is javára írta az őrnagynak.
– Milyen vén kaszárnyacseléd lehetnék most Linzben, ha az én vén bolond öregem idejében el nem hagy! Neki köszönhetem, hogy megismerkedtem az élettel – mondta.
Abból a százezer levélből, amelyet Pilisy Róza élete folyamán írt (egyiket se adta alább négy oldalnál), a többség a linzi cs. és kir. őrnagy címére ment, bár az őrnagyot hadnagy korától fogva nem látta, és megtiltotta neki, hogy valaha is eszébe jusson őt felkeresni.
Róza jellemző francia és német szavakat, közmondásokat, aforizmákat, verssorokat, stammbuchbeli röppentyűket kevert levélstílusába, hogy az őrnagynak mindent pontosan megmagyarázhasson.
Az egy-két soros aforizmák akkor élték virágkorukat, mikor Róza élt, és levelei hemzsegtek a találó aforizmáktól. Ennek az irodalmi műfajnak Róza mestere volt, és az őrnagyhoz írott leveleiben élte ki irodalmi szenvedélyét, amikor többé nem írt a nyilvánosság számára, miután három könyvét, Pitypalaty, Réz János és A három kadét című regényeket kiadta.
Az őrnagy katonásan, szabályosan küldte jelentéseit a levelek megérkezéséről, megírta a maga élete folyását, a linzi eseményeket, mintha még mindig nem volnának újságok a világon; sohasem lehetett megtudni válaszaiból, hogy megértette-e az őrnagy Róza asszony kivételes szellemességét, jellemző mondatait és leveleinek báját. Mert az őrnagy nem tért ki a levelek méltatására. Ő voltaképpen csak a linzi eseményekkel törődött.
– Szükségem van egy megbízható, állandó címre, ahová mindent megírhassak, ami velem történik, miután megkezdett naplóimat már többször ellopták tőlem, és abból szemelvényeket közölt a Ciánkáli pesti újság – mondta egyszer Róza asszony, amikor szünet nélküli levelezése iránt érdeklődött nála valaki.407
Az őrnagyhoz írott levelek egyikében egyszer ezt írta Róza asszony:
„Rendkívüli vendégem volt néhány napig legutóbbi falusi tartózkodásom idején. Ez a férfiú még a királyok, fejedelmek, hercegek és csodabogarak között is kitűnne megjelenésével, ha nem volna egyébként bizonyos legenda körülötte. Az a legenda veszi körül, hogy neki biztos tudomása van arról a kincsről, amelyet Attila királyunk elrejtett abból a célból, hogy késő maradékait, a magyarokat megsegítse a másvilági kinccsel, ha majd igen nagy bajba jutnának a magyarok.
Sokan azt mondják, hogy Attila király kincsének előadása a mostani időkben következett be, miután már nem győzik az adókat fizetni a szegény magyarok, és különben is végrehajtók és adósok országa lett Magyarország.
Nem csoda, hogy ebben az elszegényedett időben nagy ünnepélyességgel fogadták a fővárosban azt a férfiút, aki tud a kincs hollétéről, amely kinccsel egyszer ki lehetne fizetni mindenki adósságait az országban.
Miután bizonyos adósságok engem is nyomnak, különösen, amellyel a Pest megyei takarékpénztárnak tartozom falusi birtokom terheként: célszerűnek láttam, hogy a kincs titkának birtokában lévő férfiút társaságomba vonjam.
Sikerült is vele megismerkednem, és mikor már azt hittem, hogy bizalmát bírom, sőt több jelből észrevettem, hogy jóindulatú pártfogását megnyertem: meghívtam tavaszi tartózkodásra Pilisre.
Ön tudja, őrnagyom, hogy milyen a tavasz nálunk, hiszen fiatal korában varázsát ön is megpróbálta.
Ön tudja, őrnagyom, hogy milyen gazdasszony vagyok falumban, mily gondosan és körültekintően szoktam gondoskodni vendégeimről, akik házamat megtisztelik.
Ön tudja, hogy a pilisi szép napokra mindenkor úgy szoktunk visszaemlékezni, mint az aranjuezi szép napokra.
Vendégem, akit bizonyos okból Vezérnek hívnak, amely rang megelőzte a hercegek rangját az ősmagyar törvényekben, valóban nem panaszkodott a vendéglátás miatt, sőt jó tanácsokat adott a méhészet és borászat terén, amely dolgokhoz asszony létemre nem értek úgy, mint a kiskakasok megkappanozásához, a kamra rendben tartásához, a szobák rendben tartásához.408
Tanácsait megköszönve, ígéretet tettem, hogy igyekszem mindenben követni útmutatását, kértem, hogy ne hagyjon el anyagi dolgaim rendbe hozásánál sem tanácsadásával.
Ön tudja, őrnagyom, hogy milyenek a holdas esték Pilisen, amikor még a békák kuruttyolását is áhítattal lehet hallgatni. Természetanyánk ma is pásztornőkké, kertésznőkké varázsolhatná át hölgyeinket, mint a »Nagyfrancia« dámákat annak idején. És nyáját őrizné a herceg, ha Pilisre jönne az unalmas, egyhangú szalonélet után.
Be kell vallanom, hogy emberemben nem csalatkoztam. Nyomban falusi emberré vedlett már az első napokban, még kötényt is kötött maga elé, amikor vincelléreskedés céljából a pincébe leszállott, kast tett fejére, amikor a vadméheket kezelésbe vette, bevezetvén őket az erdőből a méhesbe. A kutyáimnak új, találóbb neveket adott, amelyeket azok jobban megértettek, mint régi neveiket. Sőt új szokásokat indítványozott öreg cselédeimnek, amelyeket azok örömmel követtek.
Rá kellett jönnöm, hogy nem mindennapi férfival van dolgom, és azon vettem észre magam, hogy a szívemet és a fejemet kezdem elveszíteni, holott éppen ellenkező célzattal rendeztem a falusi kirándulást.
Mint olyan nő, akinek természetességét, nyíltságát, ösztönszerű igazmondását, szívének közvetlenségét ön, őrnagyom, éppen úgy megtanulta ismerni, mint mindazok a férfiak, akik életük végéig szerencséseknek mondják magukat, hogy velem megismerkedhettek: mint olyan nő, akinek a nyelvén az van, ami szívében, nem sokáig titkoltam a változást a regényhősömmé előléptetett kincsásó előtt.
Mire ő szomorúan rám nézett azon a holdas estén, amikor a bekövetkezett változásról beszélgettem.
– Nem így gondoltam! – felelte.
Megnyugtattam, hogy én se így gondoltam. Én csak a zsákot akartam tartani ott, amikor Szabolcs vezér a kincset ássa, egyéb célom nem volt idáig a megismerésével. Sajnos, hogy az ismeretségből szerelem fejlődött, amelyről kénytelen vagyok beszélni. Mire ő megint csak azt ismételte:
– Nem így gondoltam. Az én szívem nem szabad. Két helyen van409 az megkötve. Az egyik fele feleségemé, a másik fele Attila királyomé.
Én, az okos nő erre még azt is megcselekedtem, hogy az Attila királynak eső szívrészt kértem a magam számára, holott sohase egyeztem volna bele félszívű férfiakba. Elmondtam neki, hogy a király amúgy is meghalt, nem szegi meg tehát a hűségét, ha nekem adja a szívét.
– Éppen a halál utáni hűség a legfontosabb! – mondta ő. – Könnyű az élőkhöz hűséggel lenni, de a hűség próbája igazában a halál után derül ki.
Gondoltam, talán jobb belátásra bírom, ha abbahagyom a társalgást, és sértődöttséget mutatva, hálószobámba vonultam. Sohase volt olyan nehéz az én sokat szenvedett, beteg szívem, mint ezen az éjszakán. Hála altatóporaimnak: bírtam csak az álom nélküli álmot megidézni, mire természetesen olyan érzéktelenül ébredtem, mint egy kődarab.
Talán éppen ez az érzéketlenség mentett meg az életnek, mert ekkorára vendégem búcsú nélkül eltűnt a háztól. Hajnalban, parasztszekéren elutazott, anélkül hogy bővebben nyilatkozott volna bárkinek.
Mondja, ó, mondja, egyetlen barátom, mit tegyek ebben a sohasem próbált helyzetben?
Nemcsak azt a férfit veszítettem el, akit szeretni kezdtem, de még Etel király kincsét is, amelynek titkát a választott férfiú magával vitte.”
A linzi őrnagy rendszerető katonaember módjára nyomban válaszolt, mert hiszen éppen ez volt a barátság egyik fő feltétele, a határozott pontosság.
„Vettem nagybecsű sorait, és azokat köszönettel nyugtázom. Az ön kétségbeesésével szemközt határozott szerencsének nevezhetem a kincsásó eltűnését, mert az ilyen emberek betegséghordozók, akik járványt hordanak magukkal, amellyel megfertőznek mindenkit, akinek a közelébe jutnak. Ezek az emberek a bolondság bacilusait hordják magukkal, és észrevétlenül beoltják mindazokba, akikkel szót váltanak a maguk őrültségéről. Előbb-utóbb továbbadják a ragályt, mint a pestist vagy bélhurutot. Egész falvakat tudnak megfertőzni, és védekezni alig lehetséges előlük. Ön szerencsésnek mondhatja410 magát, hogy a kincsásótól megszabadult, amit több pesti barátainknak is kívánok. Itt hűvös idő van, mindig esik, és a barométer alig mutat valami javulást.”
(1931)411
