10
10
– Ön az a fiatalember, aki mindenkit megver a városban? – kérdezte Alvinczi Eduárd, amikor Szilveszter titkárja Patkó Bandit elé állította az „Európa” sörházában.
A hosszú asztalnál máskor a huszár tisztikar szokott helyet foglalni. Ám a tisztek most megtették azt a rendkívüli dolgot, hogy átengedték asztalukat Alvinczinak, amíg az a középosztály megmentése végett a városban időzik.
Alvinczi Eduárd ekkor már körülbelül hatvanadik éve felé közelgett. De még barna volt, mint a sas. Ki tudná azokat a borbélyügyességeket,49 amelyek szolgálatára állanak az ilyen nagyuraknak, hogy a hajfesték nem piszkítja be az ingüket, mint a vidéki tekintetes úrét, ha borbélya rábeszélésére egy napon azzal rémíti halálra hozzátartozóit, hogy tegnap ősz feje helyére szurokfekete hajzatot helyez. (Vidéken még a parókától is félnek. Hát még a festett hajtól!) Ki tudná azokat a bajusz– és szakállfestékeket, amelyek nem kormosak, nem kopnak, de nem is ragadnak! Talán még az is lehetséges, hogy Alvinczi mint kivételes ember megőrizte ifjúkori barnaságát.
– Csak a bátor embereket szeretem – mondta Alvinczi Eduárd, mintha egy bírósági határozatot hirdetne ki. Tatáros metszésű, honfoglaló korabeli tüzektől füstös szemével tetőtől talpig végigmérte Patkó Bandit, ezzel a kihallgatásnak vége volt. Szilveszter titoknok egy bálrendező fensőbbségével tuszkolta Patkó Bandit a hosszú asztal végére, ahol a „vidéki hadak” foglaltak helyet.
– Sokra viszi, ha már ilyen fiatalon vekszlit* csinált – dörmögte az asztal végén egy falusi kurtanemes, aki erre az alkalomra a felesége everlaszting cipőjét vonta fel lábára.
der Wechsel – váltó
De hát az ifjú Patkó Bandinak még az asztal végén ülni is megtiszteltetésnek számított, mert nem volt itt egyetlen fiatalember sem kívüle. A legöregebb, régen tűzre való nyírségi nyírfák jöttek be a mátészalkai vonattal, vagy kéredzkedtek fel valamely falusi szekérre, amikor híre futamodott a vármegyében, hogy Alvinczi Eduárd nemzetmentő utazásában a székvárosba érkezett.
Az asztalfőn ülő Alvinczi szomszédságában szorított magának helyet Záporszki – pedig az apja még afféle közönséges lengyel volt, amilyen minden valamirevaló háznál akadt a szabadságharc után. Ámde ez a Záporszki, miután atyját Szatmár megyében egy vármegyei bál alkalmából (és hamis kártyázás miatt) agyonverték, Záporszki pörösködni kezdett, mint valami kotló, amely nem találja helyét. Húsz különböző pört indított mindenféle örökségekért, amíg végre sikerült egy öreg nemesembert kipörölni a maga hétszilvafájából. Az öreg nemesember ezt nem nagyon bánta, mert a hétszilvafa úgyis tele volt adóssággal, hogy egy falevél sem látszott ki, és legalább oka volt mindörökre elhagyni ezt a vidéket, amelyet halálosan megutált. Azt mondják, a férjes lányához költözött, délvidékre,50 a Bácskába, ahol a felsővidéki ember fensőbbségénél fogva csakhamar a helybeli kaszinó elnökévé választották. Záporszki itt maradt az elátkozott hétszilvafával, amelyre mindenét ráköltötte, úgyhogy ezentúl csak hangosan helyeselni volt szabad neki a megyei gyűléseken, pedig szívében ellenzéki ember volt, és leginkább csapatokat szeretett volna felállítani a főispán ellen.
– Nem is tudtuk, hogy Záporszkinak váltói vannak – mondta az asztal végén a női cipős nemesember.
– Bizonyosan az agara miatt jött, az van zálogba téve a helybeli takarékban – felelt egy himlőhelyes, fekete fogú, keselyszemű úriember, aki olyan gonosz indulatokkal jött el az ülésre, mintha itt kirabolni akarnák. – Holott a kopott, szarvasgombos vadászkabátjának mind a külső, mind pedig a belső zsebei telve voltak zsíros írásokkal. Egy hosszúkás formájú, kékes színű, hivatalos levél oly magosan állott ki a szivarzsebéből, hogy emiatt nyakát sem mozgathatta szabadon.
Záporszki meghallotta, hogy róla van szó, ezért nyomban epésre fordult a kedve, és kapa után ültetett hitvány bajusza felborzolódott, torka kidagadt, mint a pulykakakasé, arcának savószíne őszi vadszőlőszínűvé lett, és kis termetével olyant pördült maga körül, mint a kocsonyacsont, amelyet gyerekek zsinegre fűztek.
– Talán bizony fejfát jöttek árulni az urak? A nagyapjuk fejfáját? – pukkant fel Záporszki, mint egy szüreti rakéta.
A himlőhelyes arcú, gyanakodó úriember erre szótlanul felállott helyéről, és az asztal alól egy irgalmatlan nagy fokost kezdett elővonogatni.
– Magunkkal hoztuk az argumentumokat – monda egykedvűen.
Alvinczi Eduárd kelletlenül nézte a jelenetet. Füstsápadt arcán ugyan nem látszott semmi indulat, csak ritkás kerecsenszakállát mozgatta meg valami fuvalom. A kezével intett – azzal a rövid ujjú, mézeskalácsszínű kézzel, amelyet aranyfényűnek láttak az asztal végéről. A kézintésre a ragyás úriember csendesen leült a helyére, a fokost tüntető zörgéssel dugta vissza az asztal alá. A szomszédjának, a női cipősnek pedig elég hallhatólag odasúgta:
– A lengyel már régen kóstolta a somfát!
Alvinczi most beszélni kezdett, olyan fáradt hangon, mintha ezer esztendő távlatából hangozna hangja:
– Azt tudják az urak, hogy Ferenc József (Záporszki máskor a név51 hallatára teli tüdőből éljenezni szokott, de most dühösen hallgatott), Ferenc József megszervezte a népfelkelőket. Kevés neki az a katona, amit minden esztendőben zsinóron rángatnak be, azt akarja, hogy katona legyen mindenki, tizennyolc esztendős korától ötvenöt esztendős koráig.
– Halljuk! – kiáltott fel Záporszki, aki valamiképpen összeszedte magát, és pulykamérgét leküzdvén, üzletileg kezdett gondolkozni.
Alvinczi sötét szemeit körüljártatta asztaltársain. Bizonyosan tisztában volt ezekkel a furcsa úriemberekkel, akik az ő szemében legfeljebb olyanok lehettek, mintha Gogol Bulyba Tárász-ból léptek volna elő, vagy legjobb esetben egy érzelmes Jókai-regényből.
A ködmönszagot az ünnepélyes alkalomra a bajuszpedrő szagával keverték. Régen nem látott kabátokat: legénykori emlékeikkel telehímzett mellényeiket, az örökös perpatvarban egy pillanatra megenyhült feleségek által megkötött nyakkendőket hoztak el megmutatni homokot hátrahagyó, parasztbortól kivérmesedett vagy buckabarna vagy őszilevélszínű, hektikás arcaik társaságában. De mégis így folytatta szavait:
– Az urak bizonyosan olvasták az újságban, hogy odafent Pesten báró Podmaniczky Frigyes vállalta el az első népfölkelő csapat megszervezését.
– A kockás báró! – kiáltott közbe szakértelemmel egy tömzsi, plébánosképű emberke, Hattyufalvi Etele, aki arról volt nevezetes, hogy nyelves feleségét nyakig földbe szokta ásni a kertben.
Alvinczi fojtott hangon, bizonyos titokzatossággal kezelte a kérdést. Megszokta, hogy igen nagy jelentőséget tulajdonítson szavainak – hisz jó darab ideig követségi titkár volt Szentpétervárott. Végigjáratta szemét a társaságon:
– Nem tudom, hogy van-e az urak között újságíró?
A bundákból, ócska szalonkabátokból valóságos légáramlás keletkezett erre a szóra. Bartelehémi – Balkányból –, akit a különböző kihágások miatt már többször börtönbe zártak volna, ha nem lett volna egyik őse francia származású, a törött lábát ütögette. S a törött láb csikorgott, mert a csontok tulajdonképpen sohasem forradtak össze. Mislánczi, egy pápaszemes, okoskodó külsejű öregember, aki mindig avval fenyegette a vármegyét, hogy ott hagyja írnoki állását, aztán lássák, hogyan viszik tovább a dolgokat: nyerítve nevetett.52
– Minek ide újságíró? Nem bál ez.
A telekkönyvvezető, Szuki úr, aki eddig óvakodva ült az asztal végén, mint a makacs eladó a vásáron, aki inkább agyonüti szamarát, semhogy olcsóbban eladja, ugyancsak megköszörülte a torkát, és azt magyarázta a szomszédainak, Pricsei és Prócsai uraknak, hogy ők nem gyilkoltak meg senkit, nem akarnak tehát az újságba kerülni.
Csak a ravasz Záporszki vette észre az Alvinczi kérdése mögött rejtőző hiúságot. Nyomban magához intette az „Európa” szálloda egyik „tigrisét”, egy inaskabátú fiút, és megparancsolta neki, hogy kerítse elő Puczár urat, a Daloljunk szerkesztőjét…
– Azt a nagy szakállú úriembert, aki fokossal sétál a piacon.
A tigris elvágtatott.
– Addig is, amíg a szerkesztő úr előkerül, majd én vezetem a jegyzőkönyvet – ajánlkozott nagy szolgálatkészséggel.
A ragyás képű úriember ismét felemelkedett az asztal végén, mondani akart valamit Záporszki indítványáról, de aztán csak megvetően legyintett, és olyan zökkenéssel ült le helyére, hogy a söröspoharak összekoccantak.
Záporszki ezalatt mindenféle régi lópasszusokat szedett elő zsebéből, és azokat kiegyenesítgette az abroszon, mint a tépett bankókat. Fridolintól, a fizető pincértől elkérte a ceruzáját, és nagy, galambtojásnyi betűkkel írni kezdett:
– Kelt levelem az „Európa” szállodában, 18** januárius…
Alvinczi Eduárd most még nagyobb óvatossággal folytatta:
– A titkos terv az volt, hogy az új népfelkelési rendszert majd a mágnásvilág hozza divatba. Mostani főuraink mindenre kaphatók, amit Bécsből parancsolnak. A Nemzeti Kaszinó tagjai vénségükre ott egzecíroznak a Ludoviceum kertjében, és Podmaniczky Frigyest nyomban őrnaggyá nevezte ki őfelsége. Az Andrássyak, a Zichyek, a Festeticsek közlegényi kabátban vonulnak végig a városon az őrnagy parancsnoksága alatt… Budapest népe szájtátva bámulja az ünnepélyes meneteket. Maholnap mindenki népfelkelő lesz Pesten. Ferenc József terve sikerült.
– Mi köze van ehhez a helybeli vekszliknek? – kérdezte egy bátortalan, de türelmetlen hang az asztal végéről, de a többség nyomban lehurrogta a kérdezősködőt.
A ragyás úriember (mert hiszen ő szólott) a nyakába kapta a fejét,53 és szégyenkezve fordított hátat Záporszkinak, aki ceruzájával rámutatott.
(Csak a női cipős rugdosta alattomban a himlőhelyes úriember lábát. Nagyon hosszú volt a szónoklat, nem lehetett sört se hozatni.)
Alvinczi bizonyos szünetet tartott, amíg a felháborodás csillapodik a közbeszólás miatt. Záporszki olvadékony hangja térítette magához mély elgondolkodásából:
– Folytathassuk, kegyelmes uram.
Alvinczi emelt hangon vágta ki a szót:
– Félő, hogy a magyar köznemesség követni fogja főuraink példáját. A köznemesség soraiban mindig akadtak hiú elemek, akiket megszédített a királyi kegy, megigézett a grófok és bárók vállveregetése… Akkor pedig el van veszve Magyarország. Ferenc Józsefnek egyetlen parancsot kell kiadni, amely szerint behívja az összes népfelkelőket. Angyalbőrbe bújtatják huszonnégy óra alatt az egész ország férfilakosságát. Lehet aztán új királyválasztás is a Rákos mezején, katonai egyénnek nincs szavazati joga.
Alvinczi elgondolkozott mélyre ható szavai felett. Sajátságos, álmodozó kifejezést öltött arca, amely a világ minden más társaságában csendre intette volna a hallgatóságot, de itt nem sokat törődtek Alvinczi nemzeti álmaival.
– A nemzeti váltók a fontosak! Király mindig csak akad Magyarországon, de mi lesz velünk, ha tönkrementünk? – hangzott megint az asztalvégről, ama ragyás úriember környékéről.
Szerencsére éppen most érkezett Puczár, a Daloljunk szerkesztője.
Bár kis termetű ember volt őkelme, de annál nagyobb tekintélyt tudott tartani. Darutollas süveget viselt, magyaros szabású ruhában és ropogós csizmában járt. Pattogott, kopogott, krákogott, izgett-mozgott; rendbontó volt már az anyja kebelén is.
A csizmadiaszínben találták meg, ahol a hetivásár alkalmából heccelte az iparosokat. Nagy, tömött szakállában cipómorzsák voltak, mert a lacipecsenyés kofákat is meglátogatta. Fokosa nyele rézburokkal volt bevonva, amire nagy szükség volt járáskelésében, mert ez idő tájt még nem ismerték a homokon a filoxérát, bőven eresztettek a szőlőskertek, korán reggel bort ivott minden valamirevaló úriember a vármegyében. Délfelé kapóra jött a gyomorhűsítő, ebédétvágyat csináló sörözés.
Puczár nem szokta meg, hogy érte küldözgessenek, sőt többnyire54 az volt a helybeli gyűlések vége, hogy alaposan helybenhagyták az izgága kis szerkesztőt. Ugyanezért meglehetősen dölyfösen lépett a sörházba.
– Kinek van szüksége a hetedik nagyhatalom védelmére? – kérdezte elhaladtában a konyhából kikukkantó szakácsnét.
– Ki akarja ügyét az Ezerszeműre bízni? – tudakozódott a sörházba léptekor a kályhafűtő legénytől.
Sorba járta az asztalokat, a bírók és ügyvédek asztalát, a városi hivatalnokok asztalát. Megállott az adónál, nyírvízszabályozónál, míg végre nagy nehezen odatalált az asztalhoz, amelynél Alvinczi Eduárd a magyar középosztályt szándékozta megmenteni.
Szilveszter titoknok sietett fogadni a helybeli nagyhatalom képviselőjét. Hiszen Szilveszter is szerkesztő volt Budán, ahol részben a Keresztények Lapjá-t, részben a Jó korcsmáros-t szerkesztette. Néhány szót súgott a dölyfös kolléga fülébe, mire az láthatólag megenyhült, Szilveszter mellett helyet foglalt az asztalnál, hangosan kifújta orrát, a háta mögé köpött, nagy tüntetéssel hegyezte ceruzáját, és biblia nagyságú jegyzőkönyvecskét helyezett az asztalra, amelybe nyilván a vármegye összes bűnei már jegyzékbe voltak véve. (Pedig nem volt az más, mint Falstaff jegyzőkönyve a kocsmaadósságokról.)
Záporszki, aki láthatólag Alvinczi kegyeibe férkőzött, megértően hunyorított Puczár felé.
– Most egy kicsit különb választásra készülődünk a szokásos követválasztásnál, szerkesztő úr. Királyválasztás lesz a Rákoson!
A Daloljunk szerkesztője hivatalos komolysággal lapozott jegyzőkönyvecskéjében, amíg megtalálta a megfelelő oldalt, ahová tapasztalatait felírja.
