11
11
– Mert nemcsak a népfelkelés jelenti a régi Magyarország veszedelmét, hanem az önkéntes tűzoltóság is, amelyet Ferenc József rokona, az öreg József főherceg mindenfelé az országban, katonai alapon megszervezett – mondá ki hosszas fontolgatás után első megjegyzését Puczár, a Daloljunk szerkesztője. – Így volt ez Törökországban is, ahol Széchenyiből basa lett, mert önkéntes tűzoltósággal55 új hadsereget szerzett a szultánnak. Ajánlom a hegyvégi csizmadiákat.
Puczár Józsefnek erre a mondására még Alvinczi bálványkomoly ázsiai arca is valami mosolygás félét mutatott. Csak Záporszki, a hűséges cimbora kiáltott halljukot, mert egész életében ezt tette, ha hárman vagy többen ültek az asztalnál.
– Friss-miss! – kiáltották az asztalvégről a szokásos elégedetlenkedők. Új kártyavetést, új beszédeket szoktak követelni ezzel a német szóval, mert még mindig nem került arról szó, hogy váltják be a váltókat.
Alvinczi Eduárd elgondolkozott.
Vannak olyan arcok, amelyek csodálatosan híven tudják kifejezni, hogy országos gondolatok gyötrik a mögöttük rejtező lelket. Alvinczi úgy tudott gondolkozni, mint egy új honfoglaló, aki nem törődik a maga kis bajaival, hanem éjjel-nappal a nemzeti ügyek miatt ráncos a homloka, elmélázó a tekintete, önfeledkező az arckifejezése. Más társaságban bizonyosan észrevették volna, hogy ezen az arcon ezeresztendős honfibánat foglal helyet, a Rákócziak szomorúsága, a Széchenyiek befelé fordított tekintete, a Wesselényiek dacossága. Emlékkönyvbe illő arc volt, amely archoz néha sóhajtásszerű imádságot mondanak azok, akik sokat szenvednek a hazáért – a nők és a gyermekek. A szemöldöke felfelé ívelt, mint azoké az ősmagyaroké, akik a tokaji hegy tetejéről először pillantották meg az Alföldet. A szeme oly gyors, mint a sasé – hirtelen fordul, mintha veszélyekkel volna körülvéve, mint a nomád életű magyarok. Az orra igazi sasorr volt – nem horgas, nem hajlott, mint némely germán fajtáké, hanem egyenes, inkább kicsi, mint nagy, alul némileg laposodó, amilyennek az igazi magyar sasorrt a régi írók leírták. Bátorság és ravaszság, közönyös gonoszság, valamint naiv hit volt ezen az orron. Lehetett ezen az orron mosolyogni, mert nem volt olyan férfias, amint az újabb divatok ezt megkövetelnék, de félelmetes makacsságot, szinte komolyságot is kifejezett az orr.
A bajusza látszólag rendetlen volt, mert keletiesen, félhold alakjában barnult ajka felett, míg a szakálla ritkás volt, mint egy foszlott, régi harci lobogó, amelyet különös, ünnepélyes alkalmakkor hoznak elő a levéltárakból, múzeumokból. A várnagyok meghatottan hordozzák körül a zászlót – a szakáll néha megremegett, mintha valamely láthatatlan szél vagy belső indulat mozgatta volna.56
Csak a füle, kis, fejletlen füle volt az, amely emberi gyöngeségeket árult el. Ez a fül azért nem növekedett nagyobbra, mert mindig csak hízelgéseket hallott, ravaszdi, házalós, rabszolgás hízelkedéseket, amelyek nem engedték megnövekedni, mint a pálinka a gyermeket.
– Friss-miss! – indítványozták ismét az asztal végéről, mire Alvinczi úr látható erőfeszítést tett. Fátyolozott hangon szólalt meg, mintha több száz esztendő óta nem használta volna a hangját.
– A történelmet meghamisították, mikor a históriatudósokkal azt jegyeztették fel, hogy a honfoglaló királyok kihalnak, tehát a nemzetnek joga van új királyválasztáshoz. Az Árpádok ma is élnek. Árpád nemzetsége javában virul Magyarországon, csupán nem gyakorolták királyi rangjukat, mert erre nem volt alkalom. A Jagellók, az Anjouk, a Hunyadiak, a Habsburgok nem egyebek, mint közönséges trónbitorlók, amikor még kimutathatóan itt van az aranyvonal, amely nemzedékeken át az Árpád-időkből egészen napjainkig vezet. Mert hiszen Árpád nem volt más, mint maga is egyike csak a hét vezéreknek, akit a hét vezérek közös elhatározással tettek meg fejedelemnek. Se birtoka, se hatalma, sem serege nem volt nagyobb, mint akár Zabolcsé, Kundé vagy Hubáé. Éppen így lehetett volna fejedelem Hubából, ha a vezérnek erre szüksége lett volna. De nem volt szüksége… Természetes dolog, hogy amikor Árpád famíliájának magva szakadt, ismét a hét vezérekre, illetőleg azok maradékaira szállott vissza a királyválasztás joga. Nyilvánvaló, hogy azokból a családokból kellett volna az új királyt megválasztani, amely családok még épségben, virágzásban maradtak Árpád óta. Az én családom a honfoglaló hét vezérektől ered, tehát kétségtelenül jogom van a fejedelmi trónhoz.
Szavait Alvinczi Eduárd mindenféle nagyobb szónoki pretenzió nélkül mondotta el, halk hangján alig változtatott, mégis váratlan vihar keletkezett szavaira. Ama himlőhelyes arculatú férfiú az asztal végén ismét kirúgta a széket maga alól, miután előbb az asztal alól elővonta az irgalmatlan fokost.
– Hát a Süttőket tán a gólya költötte? – kérdezte indulattól remegő hangon.
– No, majd nagyot néznek a Kállayék a kisemmizésükért – vélekedett valaki a névtelenek közül.
Alvinczi lehetőleg még halkabbra fogta a hangját.57
– A királyválasztás mindig nagy izgalmakkal járt Magyarországon. Eszem ágában sincs azt hinni, hogy a mostani mozgalomnak valami más eredménye lehessen, mint az, hogy beverjük egymás fejét. Én azonban addig sem adom fel a küzdelmet. Meg fogom menteni a magyar középosztályt, tekintet nélkül arra, hogy kicsoda: melyik királytól kapta a nemességét. Az ősök megtették a magukét, akár az Anjouk, akár a Jagellók alatt. Nekem egyformán kedves minden régi magyar nemesember. A mostani uralkodó mit sem tesz a magyar köznemességért: sőt, útjában van neki, a kecskepásztorok ivadékainak, minden magyar ember, aki messzibbre vezeti vissza a nemességét, mint ő a magáét. Ebben megegyezik Ferenc József Kossuth Lajossal, aki először kezdte jogaitól megfosztani a magyar nemest. Azért vagyunk ma szegények, földönfutók, mert elvették tőlünk ősi jogainkat.
…Bizonyára sok megjegyzés követte volna Alvinczi szavait a forrongó gyülekezetben, de az úriember fejedelmi mozdulattal asztalt bontott, és eltávozott a teremből. Szilveszter titoknok megérintette Patkó Bandi vállát, és észrevétlenül követték az „Európa” fogadó lépcsőin felfelé ballagó Alvinczi Eduárdot.
(A jelenlevők jó darabig elkeseredve néztek egymásra: egyik a másikat okolta, hogy az úgynevezett váltók beváltása mind ez ideig nem következett be. Ámde a söntés felől söröshordó kongatása hallatszott, amely körülmény csakhamar arra ösztökélte a jelenlévő uraságokat, hogy poharaikban meglóbálják a maradék sörüket, felhajtsák a gallérok mögé a sárga italt, és azon igyekezzenek, hogy a friss csapolásból minél hamarább megtölthessék poharaikat. Ez az óhajtásuk rövidesen sikerült is, mert Fridolin, a pincér, kéznél volt. Nemsokára ezután a piactéri katolikus toronyban az éhes harangozó elhúzta a déli verset, amely után új tennivalók szoktak következni, mégpedig a borok kóstolgatása.)
Alvinczi a lépcsőn felfelé haladtában megállott a bálterem piros és arany díszű ajtaja előtt.
– Nincs közöttük senki, aki még tudná a kállai kettőst – monda furcsa elgondolkozással, aztán meleg pillantást vetett új hívére, az ifjú Patkó Bandira.58
