22
22
Régensburgeréknak nagy napjuk volt – talán a legnagyobb a családfő temetése óta. Csakhogy az a nap gyász napja volt, míg a mai az öröm, a büszkeség napja. Alvinczi Eduárd, akire könyörögve nézett egy országrész szeme, délelőtt fél tizenkettőre, a vidéki vizitek szokásos időpontjára ígérte látogatását.
Elmondjam, hogyan öltözködtek fel erre az alkalomra a Régensburger hölgyek? Amanda szolidan, mint egy olyan nőhöz illik, aki nem akar tetszeni már semmiféle férfinak, mert van valahol valaki, aki szívét zálogban bírja. Míg Ilonka kibontotta a haját, mint jövendőbeli művésznőhöz illik. Az anya, Régensburgerné, olyan szép lett e napra, mintha most győzné le összes ellenségeit. Valamiképpen hasonlított Mária Teréziára, amikor győzedelmes tábornokait várta vissza.
Alvinczi gyalogszerrel, Patkó Bandi társaságában érkezett az Angyalzugba, minden ablakból leste valaki, mint a gazdag vőlegényeket szokás. A kis kapuk kulcslyukain is eleven szemek fénylettek.
És Alvinczi valóban oly komoly és méltóságteljes volt, mint egy gazdag vőlegény. De kinek a vőlegénye? Özvegy Régensburgernéé vagy valamelyik kisasszonylányáé? Az angyalzugbeli fantáziák úgy működtek ezen a napon, mint a kisharangok, amikor frissen megolajozzák ágyukat.
Régensburgerné a küszöbön fogadta Alvinczit. Kétlépésnyire állt a háta mögött a mélabús Amanda, míg a Csillag Anna-hajzatú Ilonka véletlenül egy albumban lapozgatott.
– Sok szépet és jót hallottam kegyedékről fiatal barátomtól, ezért kedves kötelességemnek tartom, hogy mielőtt búcsút mondanék ennek a városnak, tiszteletemet tegyem – kezdte Alvinczi éppen olyan hangon, mint bármely vidéki úriember, aki valaha vizitbe járt.
Ó, drágalátos vidéki vizitek! Ti sohasem mentek ki a divatból, akármilyen nagyokat bukfencezik Pesten a világ. Ti megtartjátok bájos ódonságtokat, mintha még mindig a nagymama korában élnénk, és ugyanazon beszédkör foglalkoztatná a vizitelőket:
– Nos, hogyan mulatott ön nálunk?
– Tetszett-e a város?
– Milyen benyomást tettek a helybeli emberek?
– Látta-e a helybeli nőket?
– Mikor lesz újra szerencsénk?
Szűk köre ez a beszélgetésnek, de nem szokás nagyobb jelentőséget tulajdonítani sem a kérdéseknek, sem a feleleteknek. Ugyanazokat a szavakat hallották a pávatollak a kínai vázában a szekrény tetején ötven esztendő előtt is, mint napjainkban hallanak. Legfeljebb a családi képek változtak a falon. Némelyek felköltöztek a padlásra, mert újabbak jöttek helyükre. Ezek a régi és új családtagok megelégedetten bólongatnak a falakról minden újabb vizitelőnél. Ki tudja, mikor jön az a perc, mikor egy új házasság boldog vagy boldogtalan folyamata elkezdődik?
Alvinczinál nem kellett ettől tartani, de az öreg Régensburger szakállas arcképe mégis nyájasan mosolygott, mikor Ilonka elővette emlékkönyvét, hogy Alvinczi keze írását megszerezze, Amanda a zongorához ült, és egy zenedarabot játszott el, amelyről nem lehetne mondani, hogy erre az alkalomra tanulta meg. Régebben is tudta.
A zenélés alatt özvegy Régensburgerné hirtelen titokzatosan hajolt Alvinczihoz, és csak asszonynál lelhető bátorsággal kérdezte:
– Nem kíváncsi ön férjem hátrahagyott irataira?
Alvinczi a szája szögletével különös mozdulatot tett. A vidor tekintetére némi fátyol lebbent.
– Szeretném őket látni – mondá némi rezignációval.
Régensburgerné méltóságteljesen felemelkedett a kanapé közepéről, és Alvinczit a szomszéd szobába vezette. Alvinczi csöndesen, megnyugodva ment, mint aki sorsába belenyugodott. A függönyös üvegajtó becsukódott.
Odakünn a zene tovább hangzott, de mintha egyszerre más hangja lett volna a Beregszászinak. Patkó Bandi megkövülve állott a zongora mellett. Amanda kegyelemkérően nézett rá. Ilonka arcát100 két kezébe temette. Mindnyájan sejtették, hogy miféle iratokat akar megmutatni a szomszédban Régensburgerné…
A percek oly nehezen múltak, mint a haldokló percei.
Végre visszatért Alvinczi, egy köteg írással a hóna alatt. Sárga volt az arca. Régensburgerné ellenben pünkösdi rózsa. A vizitnek nemsokára vége volt.
Alvinczi délután utazott el az „Európa” fogadó udvaráról. Patkó Banditól nagyon nehezen búcsúzott, mindenáron magával akarta vinni Pestre.
– Szerelmes? – kérdezte a kocsiablakon át a fiatalembertől. – Remélem, az öregasszonyba, mert az a legokosabb, a legpraktikusabb a családban. Rám sózott jó pénzért egy csomó régi marhalevelet.
Kinyújtotta a köteg írást az ablakon Patkó Bandinak, aztán nevetve jelt adott a vörös postakocsi indulására.
(1928)101
