21
21
– Hát ez volna az a magyar középosztály, amelyet én megmenteni akarok? Ezek a cégéres gazemberek? – tört ki Alvincziból a szó, amikor a vendég háta mögött az ajtó bezáródott. – Hol vannak azok a szép, szemérmes, hallgatag férfiak, akik inkább a belüket hagyják kirángatni a lopott rókával, mintsem elárulják, hogy valaha könnyelműek, gyengék, emberek voltak? Hol vannak azok a jobb sorsra érdemes családapák, akik álomtalan éjszakákat töltenek abban a gondban, hogyan iskoláztassák gyermekeiket? Hol vannak azok a szép, szomorú emberek, akik önhibájukon kívül veszítették el őseik vagyonát, biztos fedelüket, családjuk jövendőjét és a maguk jelenét? Hol vannak ők, a régi udvarházak lakói, akik azért adták magukat tétlenkedésre, mert úgysem szolgálhatták volna meggyőződésük szerint hazájukat? Hol vannak azok a vértanúk, azok a szentek, azok a csodálatra méltó férfiak, akik benépesítették a régi Szent Magyarországot, tűrtek börtönt, üldöztetést, mellőzést, de politikai hitvallásukból nem engedtek? Hol vannak a nemes jellemű, fennkölt gondolkozású férfiak, akik valaha fegyvert fogtak önmagukra, mert nem tudtak megalkudni az élet becstelenségeivel, komiszságaival, lealázó helyzeteivel – mert nem akartak sem bűnösök, sem megbélyegzettek91 lenni? Hol vannak azok a férfiak, akiknek egykor sírkövére majd azt fogják vésni: Minden elveszett, csak a becsület maradt meg.
– Azok, kérem, régen Amerikába szöktek! – szólt közbe a züllött úriember, aki meglehetősen epésen, mint egy pórul járt ügynök, hallgatta Alvinczi kifakadásait.
– Még vannak tisztességes emberek Magyarországon! – szólalt meg ekkor váratlanul Patkó Bandi, aki idáig szinte megfeszülve állott egy sarokban. – Ezek a csúf öregemberek, akiket itt láttunk, csak a régi Magyarország vétkeit hozták magukkal, de nem erényeit. Ezek azok, akik Vízkereszt napján nem a három királyok nevét írják fel az ajtó szemöldökfájára, hanem azt, hogy: „Minden mindegy.” Undorodom tőlük, mert még csak küzdeni sem akarnak a sár ellen, amely szájukig ér. Ez a sok hitvány lókötő zárja el előlünk, fiatalok előtt az utat. Ezek erőszakoskodnak, mert ősz hajuk van, ezek rimánkodnak kegyelemért, ha letaszítjuk őket a gyalogjárdáról.
Ma sem lehet tudni biztosan, honnan vette Patkó Bandi ezt a bátorságot, hogy a tiszteletre méltó gyülekezetben megszólaljon – annyi bizonyos, hogy felnyitotta a száját, és nem fogta be akkor sem, amikor a züllött úriember különböző grimaszokat kezdett, orrához emelgette kezét, mint a gyerekeket szokás gúnyolni, füléhez tartotta tenyerét, mintha rosszul hallott volna. Alvinczi csak fél szemmel nézett Patkó Bandira, és arcából nem lehetett megítélni, hogy mit gondol magában…
– Rossz levegő van itt, gyerünk innen – monda ki a határozatot.
A züllött úriemberen hirtelen különös változás ment végbe: vakmerőén Alvinczi elé plántálta magát:
– Méltóságodnak nincs oka itt a levegőre panaszkodni, mert méltóságod itt csak vendég. Ez a Közbirtokossági Kaszinó helyisége.
Alvinczi kimérten felelt:
– Nagyon örülnék, ha a vendéglátásért valamely formában kifejezhetném hálámat a Közbirtokosok Kaszinójának.
– Ezt nagyon könnyen megteheti méltóságod – kapta fel a szót a züllött úriember –, ha nyélbe üti a vásárt az itt megjelent úriemberekkel, akik mind oszlopos tagjai a Kaszinónak.
– Ezekkel az úriemberekkel nem vagyok hajlandó többé szóba állni – felelt hidegen Alvinczi.92
– Úgy? – kérdezte különös hangon most a züllött úriember.
– Tehát szakadjon az én nyakamba minden ódium, minden szemrehányás engem érjen, mert idebolondítottuk őket, megzavartuk békés, szorgalmas munkájukban őket, sőt talán feldúltuk családi nyugalmukat is?
Alvinczi egykedvűen dobolt az ablakon, azt nézte, hogyan fogják be az udvaron lovait a postakocsiba. A züllött úriember is észrevette ezt, azért hevesebben, követelőbben folytatta szavait: – Méltóságod nem tudja, hogy kivel beszél, mert utóvégre idegen ezen a tájon. De én idevaló vagyok, gyermekkoromtól fogva ismerem az itt bemutatott úriembereket, akik a fél lábuk kisujját sem dugták volna ki a paplan alól egy ismeretlen Alvinczi kedvéért, de igenis felkerekedtek az én hívásomra. Itt én vagyok a bűnbak.
– Ki fogja Phtrügyi Pálnak megmagyarázni, hogy kezdettől fogva az orránál vezették? Vajon mivel érdemelte meg méltóságodtól ez a tiszteletre méltó férfiú azt, hogy bolonddá tegye? Ki fogja megvigasztalni síró feleségét, aki otthon bizonyosan azt hiszi, hogy a gazda megszökött az utolsó borjú árával, hogy azt elkártyázza a Nemzeti Kaszinóban? És a gyermekek, ezek az édes kis apróságok, akik könnyes szemmel nézték, hogyan pakolja össze szeretett apjuk családjuk ősi iratait, valamint a nagy reményű családi pöriratokat, amelyekből még mindig lehet valami, mert hiszen a kapanyél is elsül – a gyermekek kitől kapják meg a kérdezett vásárfiát?
– Éntőlem bizonyára nem – felelt megátalkodottan Alvinczi.
– Tehát nem hajlandó méltóságod régi családi pöriratokat vásárolni? – És mintha választ sem várna, így folytatta mind fenyegetőbb hangon, a züllött úriember. – Virág Elemér barátunk pusztán szemérmetességből nem akart vallomást tenni. Én nagyon jól tudom, hogy vannak hamis váltói, amelyeket könnyűszerrel össze lehetne szedni, ha méltóságod e célra bizonyos összeget rendelkezésre bocsátana… Tehát Virág Eleméren sem akar segíteni?
– Kösse fel magát a himpellér – felelt vállat vonva Alvinczi. – Legalább valakit elvisz az ördög.
– Most már nyilvánvaló, hogy itt mi mindannyian egy körmönfont szélhámosság áldozatai lettünk. Svindli, nyomorult svindli az egész dolog. Közönséges szédelgés a magyar középosztály megmentése, mint asszekurációs ágens vagy varrógépügynök szédíti a balekokat.93
Mindnyájan be vagyunk csapva! – ordította teli tüdőből a züllött úriember. – Hallja! – kiáltott fel Alvinczi, és felemelte az öklét.
A züllött úriember az ajtó felé hátrált, kiugrott azon, és odakünn lármás hangon kezdett magyarázni künn levő cimboráinak, mire azok kopogtatás nélkül a szobába rontottak, elöl a züllött úriemberrel, aki vérben forgó szemekkel ordította:
– Hé, ez nem kocsma, ez a Nemesi Kaszinó.
– Ki hívta ide ezt az embert? – kérdezte a nagy arcú úriember, és végigmustrálta a falakat.
– Akárhogy nézem, nem közénk való! – állapította meg Virág Elemér, és gavallérosan fújt bele a zsebkendőjébe.
Ispányi bácsi is mondani akart valamit a háttérben, de erre már nem volt ideje, mert Patkó Bandi, mint egy elszabadult farkas, rávetette magát a szobába tódult társaságra. A legkeményebb pofonokat a züllött úriember kapta, miután ő állott legelöl. Csakhamar a földön feküdt. A nagyarcú hátára kapta az ütlegeket, miután arcát gondosan elfordította a csata alatt. Virág Elemér a pakombartjából áldozott, míg Ispányi bácsi a kályha mögé állott, olyan ártatlan arccal, mintha semmi köze se volna a dologhoz, csak véletlenül emelte fel a botját.
A postakocsi éppen kellő időben az ajtó elé állott, miután Alvinczi bőségesen fizetett a kocsmárosnak.
A falu végén azonban meg kellett állni a postakocsinak, valaki elvágta az egyik istrángot, amely most elszakadt. Amíg a kocsis az istránggal bajlódott, futólépésben érkezett meg a falu felől a züllött úriember.
– Egy kis félreértés volt az egész, amely úriemberek között is elő szokott fordulni – mondá lihegve.
Mintha mi sem történt volna, a kocsiban ülők nagy elképedésére, szótlanul felkapaszkodott a bakra.
– Csak a kutyámat sajnálom, amelyet a nagy zűrzavarban valaki ellopott – monda bizalmaskodva a kocsisnak. – Bizonyosan a vén gazember Ispányi volt a kutyatolvaj.
Ismét utazott a vörös postakocsi… Habár a bennülők nem voltak olyan jókedvűek, és megelégedettek, mint akkor, amikor a kocsi először járt velük e tájon. Elvitte az ördög a reménység tengericsutkáit94 a padlásablakból – a jóízű gondolatokat a fejekből. A táj mind borultabb lett.
Ó, Nyírség, ó, Magyarország, te tündéri panoráma, miért szálldos vissza a lelkem mindvégig régen látott tájaidra?
Nem adtál magadból egy talpalatnyi földet sem, mégis jobban szeretlek téged, váltakozó táj, mintha uradalmaim terülnének el öledben. Változatos táj vagy, te, amilyen örök változatosságú a kalendáriom, amely az én időmben még az ablakszögön függött, és Luca-napi vásárkor került a házhoz, hogy szórakoztató mondanivalóival az első tavaszi napig elmulattassa a tető alatt meghúzódó családot. Télen nincs is mit keresni ezen a tájon, mert olyan az, mint ama történelmi korszak, amikor a nemzet mély álomba merült, hogy erőt gyűjtsön a további viszontagságokhoz. A nagy lángra lobbanások után, a Rákóczi-, Kossuth-felkelések után következtek el a nemzetnek telei, amint a tájékra jött a hó, midőn az utolsó pásztortűz is kialudt a messziségben. A téli tájkép – behavazott kocsmáival, messzi, szinte elvesző tanyaházaival, úttalan útjaival (amelyeken csak ritkán hangzik fel ama ismerős nóta, hogy: Befútta az utat a hó, céltalanul fut a fakó… ), fagyos nádasaival, a kocsiktól nehezen búcsúzkodó falutornyokkal, a fagyott rongyokba burkolódzó madárijesztőkkel, a maguk után emlékezetes lábnyomokat hagyó favágókkal, megnépesedett varjúcsapatokkal, a téli tájkép itt manapság is azt példázza, hogy a magyar ember nem arra született, hogy az esztendő minden évszakában dolgozzék. Ha koplal is, az éhséget könnyebben elviseli télen, mert kevesebbet mozog. Ha pedig van szalonnája, bora, ilyenkor hízik fel, hogy majd az elkövetkező dologidőben legyen mit leadni testéből. Magyarország télen még mindig felveszi az elmúlt századok képét, az utazó szinte várja minden útfordulatnál a csengős forspontot, a jobbágyok girhes lován szánkázó, farkasbundás földesurat, a kurucos öltözetű pandúrokat, akik megkötözve hajtják maguk előtt a szegénylegényt; azután várja a nyulat vivő cigánypostást, a pántlikás- vagy gyűrűszsidót, amint fütyülve megy el az uradalmak mellett, amelyek valamikor majd az övéi lesznek; várja a csizmadialádákon terpeszkedő, kövér vásárosasszonyokat, a nyurgán ballagó vándordiákot, a sompolyogva járó szökött katonát, aki betyárok tűzrakását kémleli a messzeségben; várja a pattogva hajtó szolgabírót, aki a kocsiülésből hirdet ki ítéleteket fedetlen fejű parasztok előtt, várja a korgó gyomrú tolvajokat,95 akik zsákjaikkal tovairamodnak, várja a részeg embert, aki emberemlékezet óta támaszkodik a kocsma falához… Ó, Magyarország nem olyan ország, amely egykönnyen változzon akár száz esztendők leforgása alatt. Az apák kabátjait, nadrágjait, csizmáit és meggyőződéseit szívesen viselik tovább a fiak. Alig találnának valami újítást az ősök, ha visszatérnének a téli temetőkből, legfeljebb a házi gyertyaöntés ment ki a divatból, petróleummal világítanak.
– Ha pár évtizeddel korábban élünk, huszonötöt csapatnék a hajdúimmal erre a züllött fráterre – dörmögte Alvinczi a vörös postakocsi belsejében.
– Majd megrakom még egyszer, hogy nem felejti el – ajánlkozott Patkó Bandi.
A szerény és hallgatag Szilveszternek más volt a véleménye.
– Dobni kell neki néhány forintot, és menjen isten hírével.
– Hát légy szíves elintézni a dolgot, amint a város határába értünk. Nem akarom, hogy a kocsimon lássák ezt az embert a székvárosban.
Csakhamar mutatkoztak is a nemzetiszínűre festett vámsorompók, a kutyapecér háza, a vályogvető gödör és a szélmalom, amely dolgok a város közeledését jelentik Magyarországon.
Szilveszter rákopogott a kocsisra, mire az megállott. A züllött úriember, úgy látszik, tudta a magáét, hívás nélkül leereszkedett a bakról, és azon mesterkedett, hogy a postakocsi ajtaját kívülről kinyissa. Ez nem sikerült neki, mert belülről tartotta Patkó Bandi keze. Szilveszter ezalatt kiszállott a kocsi másik oldalán. Néhány lépésnyire távolabb vitte a züllött úriembert, és elkezdődött a tárgyalás.
Ha nem tudnánk mindnyájan, hogyan szokott lefolyni az ilyen tárgyalás, amikor valaki jogtalan pénzköveteléssel áll elő, akkor sem mondanánk el a tárgyalás menetét. A szerző is, az olvasó is megelégelte a züllött úriember szereplését, hagyjuk őt eltűnni abban az ismeretlenségben, amely Magyarország udvarán éppen úgy, mint más udvarokon, a házak mögött kezdődik, ahol a szennyvizes árkok, a kiirthatatlan gizgazok, az évről évre megjelenő bozótok kezdődnek. Csak annyit kell feljegyeznünk a tárgyalás menetéről, hogy jóformán Szilveszter részvétele nélkül folyt le. A züllött úriember beszélt, ő volt a vádló és védő egy személyben, nem kímélte a szónoki fordulatokat sem és a gesztusokat, mintha a távoli vámőröket96 akarná meggyőzni igazságáról. Végre egy mellékúton távozott a város felé…
– Igaza volt méltóságos úrnak. Ez volt a legszemtelenebb ember, akivel Magyarországon találkoztunk – mondá Szilveszter, amint a kocsiban ismét helyet foglalt.
…A székvárosban rossz hír várta Alvinczit.
Az „Európa” fogadó kapujában egy síró-rívó úriasszony fogadta a vörös postakocsit, aki még hatalmasabb kétségbeesést fejtett ki, mikor Alvinczi a kocsiból kiszállott. Kísérteties szemrehányással emelte fel a két karját, ekkor látszott, hogy arca még nem elég hervadt, sőt némileg csinosnak mondható.
– Én Szukiné vagyok, az uram ma délben agyonlőtte magát, mert méltóságos uram nem rendezte idejében a váltóit.
A tragikus eset megdöbbentette Alvinczit, sőt Patkó Bandi is lehorgasztotta a fejét, nem, ezt még ő sem tette volna fel a telekkönyvvezetőről. Csak a hűséges Szilveszternek volt helyén az esze és a szíve; karon fogta a kétségbeesett úriasszonyt, és bevezette az üres vendégszobába, ahonnan darab idő múlva némileg megnyugodva távozott a váratlan özvegy.
– Rossz végzetem hozott erre a tájra – dörmögte Alvinczi, amint az úti ruhákat levetette magáról, és átvette postáját a pincértől, aki isten tudja, milyen ötletnél fogva, ezüsttálcán szervírozta a hatalmas levéltömeget.
Nagy posta volt. A legnagyobb posta, amelyet e napon a székvárosban valaki kézhez kapott. Voltak benne vastag, többszörösen lepecsételt levelek, amelyek láthatólag mindenféle okmányokat tartalmaztak. De akadtak levelek, amelyek a fotográfus kuvertájában érkeztek, amelyekben nyilván arcképek voltak, amint egy úriember elküldi kérvényével együtt a maga, valamint családtagjai fotográfiáját. Némelyik levélből bírósági idézőlevelek, másokból ügyvédi felszólítások, közjegyzői óvatolások hullottak ki. Éjszakai órákban írt, hosszú élettörténetek mutogatták felhígított tintával írott szarkalábjaikat a kockás papirosokon, amelyeket olyan városvégi boltokban árulnak, ahol kocsikenőcsöt és ostornyelet is kapni. Majd előkerültek házilag készült, csóka formájú kuverták, amelyekben megsárgult papirosdarabokra írt valaki, valahol, lúdtollal, akinek állítása szerint nincs már más reménysége a földön, mint az Alvinczi nemzetmentési akciója. Mit tudjátok ti, boldog, névtelen emberek,97 akiknek adresszét legfeljebb az Egyetértés kiadóhivatalában tudják, hogy mennyi levelet kap olyan ember, akinek lakcímét sokan számon tartják az országban! Milyen művészettel, meggyőzően tudnak levelet írni az emberek, mikor a saját legfontosabb bajukat adják elő…
– El kell innen mihamarább utazni! – dörmögte Alvinczi, de éppen akkor jelentette a kocsis, hogy a postakocsi a kerékgyártó reperálására szorul, legalább egy napig tart a munka.
Alvinczinak tekintete most a sarokban testőrként álló Patkó Bandira tévedt. Elérzékenyült, amennyire Alvinczi elérzékenyülni tudott:
– Hát magának, fiam, mivel háláljam meg önfeláldozó ragaszkodását? Akar velem a fővárosba jönni, hol én gondoskodom jövőjéről? Szükségem van a hűséges emberekre…
Patkó Bandi elpirult… Élete vágya teljesülne tehát egy véletlen folytán?
Alvinczi elgondolkozva lépegetett fel és alá a szobában. A messzeségbe nézett, pedig nem szerette a színészi pózokat.
– Mert nem hagyom abba azt a munkát, amelyet magamban kiterveltem. Sokkal jobban szeretem hazámat és fajtámat, semhogy lemondanék a magyarság megmentéséről az első csalódás után. Belátom, hogy rossz helyen kezdtem el a dolgot. Az Ó-Magyarországot akartam talpra állítani, pedig annak ideje lejárt. Hagyjuk békén pihenni a holtakat. Az itt maradt és még látható Ó-Magyarország majd lassan sírjába ereszkedik. A fiatal, a jövendő Magyarországért kell dolgozni.
Hosszabbakat lépett, és tervezgető hangja mind magasabb lett, amint Patkó Bandira szegezve szemeit, így folytatta:
– A fiatal Magyarországnak leszek én a vezére. Fiatalemberekkel veszem magam körül, akikbe beleoltok a régi konzervatív eszmékből annyit, amennyit jónak látok, az új liberális gondolatokból pedig csak annyit, hogy tudjanak haladni a korral, de persze nem túlhajtottan. Magyarországon néha meg kell állítgatni az áramlatot, mert bajba jutunk. Nos, akar beállni azok közé a fiatalemberek közé, akik majd az Alvinczi lovagrendjét fogják megalkotni?
– Egyelőre még nagyon fiatal vagyok – felelte Patkó Bandi, oly ismeretlen hangon, hogy maga is megrendült. – Itt folytatom tanulmányaimat, itt érzem jól magamat. Van itt egy kedves család, ahol98 napról napra élvezem a családi békét, amellyel odakünn a nagyvilágban úgysem fogok találkozni. Méltóságod nagyon boldoggá tenne engem, ha meglátogatná ezt a kedves családot.
– Szívesen, örömmel, a maga kedvéért, fiam, sok mindent megteszek.
