3
3
Északnyugati szélnél, éjfélkor látni ilyen arculatú férfiakat bolyongani, ódon kastélyok hűvös folyosóin vagy erdők szélén végigsétálni, lobogós ingben, gatyában a betyárok országútján…
Látni őket ott, ahová a boldogtalan fiatalemberek visszajárnak, akik szerelem miatt haltak meg.
Meghaltak, de nem örökre.
Szövetségük kiterjed az egész világra, ahol férfiak nők miatt szenvednek.
A mélabúsak egyesületébe vannak beírva azok a fiatalemberek, akik meg tudják hallani a néma téli házakból a rokka pörgését, anélkül hogy valami nagyon meleget ne gondolnának melléje, amikor szánkójuk továbbnyargal.
A szomorkások világegyletének tagjai ők, akik akkor is, ha piros ablakú kocsmaszobában ülnek, és a nagybőgő dövödőjébe úgy hajtják bele fejüket, mint valami kútba: a csaplárlány vadmadárkacaján át távoli szelíd nőknek szívhez szóló klaviatúráját hallják: a forralt bor fahéjszagán át birsalmaillatú, alkonyati szobákban érzik magukat, ahol szegény leányok elérhetetlen ábrándokat szórnak a tűzbe együtt a karácsonyi kalács morzsáival; vad, vérben járó verekedések, csaták után, amikor hőstetteikről a kisvárosban mindenfelé beszélnek, a koccanó golyójú biliárdasztalnál és a krémesbéles-cukrászné trónusa környékén: ők csak egy gyáván megremegő női ölbe szeretnék lehajtani a fejüket, és egy kéztől kapni emlékbe néhány simogatást, amely kéz a házimunkán kívül csak imádkozásra tud összekulcsolódni…
A nők ama boldogtalan lovagjai közül való volt a fiatalember, aki tán meghalni is csak olyan tőr által szeretne, amely tőr nyele köré egy ájtatos lány rózsafüzére van csavarva.
Patkó Bandinak hívták, mint ama híres alföldi haramiát valaha.
…Fújt odakünn most is az északnyugati szél, a betyárok szele, de Patkó Bandi olyan szertartásosan köszöntgetett mindenfelé, mintha abból élt volna.
A telekkönyvvezető ritkás hajzata, amely középen volt elválasztva, alkalmat adott Patkó Bandinak arra a kijelentésre, hogy holnaptól kezdve ő is ilyen frizurát visel. – Barkó, a vörös orrú és arcú építőmester, aki ilyenkor, télidőben egészen a kocsmázásnak szentelte13 idejét, és lehetőleg mindenkit legazemberezett, kezdve a polgármesteren, végezve „Quitt, a hurka” lakatoson, akik ismerősei voltak a városban: leereszkedőleg intett a fiatalembernek, holott éppen tegnap jegyezte meg Patkó Bandiról, hogy tisztességesebb embereket is felakasztottak a régi világban. – Dillenberger, az órás, előre örvendezett, hogy majd otthon elmondhatja a feleségének, hogy Patkó Bandival ült egy asztalnál. Míg Tinódi, aki eddig a szót vitte, irigykedve hümmögött, mert érezte, hogy háttérbe szorul.
Ámde Patkó Bandi nem foglalt helyet a társaságban, csak a kályha melletti asztalhoz lépett, amely becsületes vörös terítékkel volt befödve, és felhajtotta az asztal körül álló székeket, ami a világ minden nyelvén azt jelenti, hogy az asztal „le van foglalva”.
Aztán megállott a „Rigó” közepén, és gondolkozva nézett Mátyánszkyra, a kocsmárosra. Nyilván tanácsot tartott magában, hogy mit rendeljen vendégeinek, akiknek az asztalt lefoglalta. De jó darabig csak nézett, nézegetett, míg a Tinódi asztalánál rettenetes érdeklődéssel figyeltek minden mozdulatára.
A telekkönyvvezető, mint a társaság legtekintélyesebb tagja, végre rászólt a lámpába bámészkodó Patkó Bandira:
– Miféle vendégeket vársz, öcsém?
Bandi, mintegy varázslat alól szabadulva, gyorsan felelt:
– A Régensburger kisasszonyokat hívtam ide, de nem tudom, hogy helyesen tettem-e. Nem tudom, megfordultak valaha úrihölgyek ebben a kocsmában.
– A Régensburger kisasszonyok semmi esetre sem – felelt a telekkönyvvezető, és kétfelé simította kapa után ültetett bajszát és haját.
– Szegénykék most a szilveszteri istentiszteleten vannak, és azt várják, mikor érkezik el a pap az év halottainak felsorolásában az elhunyt édesapjuk nevéhez… Enélkül tán el sem jöttek volna otthonról, mert nem szoktak sehová sem járni. Szegény árvák, félnek még az utcára is menni – beszélt Patkó Bandi, és a társaság mind nagyobb érdeklődéssel fordult a fiatalember felé. Irigység, csodálkozás, bámulat ült ki az arcokra. – A Régensburger kisasszonyok voltak a város megközelíthetetlen hölgyei. Még a pletyka sem tudott felőlük valami nevezetesebbet mondani. Ördöge van ennek a Patkó Bandinak, ha el tudja csalni őket a „Rigó” kocsmába, amely mégsem nevezhető előkelő helynek.
Dillenberger éppen elhatározta magában, hogy még két deci bort14 rendel, ha a dolog igaznak bizonyul. A telekkönyvvezető talán a hamis váltóit is elfelejtette ebben a percben (pedig sok bort kell inni, ha ilyesmit felejteni akar az ember). Tinódi a szemével és orrával figyelt, mintha valami rendkívüli esemény előtt állana: hölgyekkel fog megismerkedni.
És már hallatszottak is bizonyos lépések a kocsma nyitott folyosóján, tétova, tapogatózó léptek, amelyek dehogyis szokták meg a kocsmajárást.
És az üvegajtó mögött feltűnt, mint valami jelenés, két gyászruhás hölgy alakja. A legmélyebb gyászba öltöztek a Régensburger hölgyek, abba a legmélyebb gyászba, amelyben megszépül még a csúnya nő is.
…Amanda, az idősebbik, a rossz nyelvek szerint „vénleány” volt. De milyen vénlány! Megnyalta volna az ujját minden férfi, ha hozzányúlhatott volna.
Ropogott, pattogott, hevült, tüzelt, gyújtott, hogy szívesen felmászott volna kedvéért a fa tetejére a legöregebb ember is.
Tartása délceg, mint ama lovagkorbeli várúrnőké, akikért a Szentföldre mentek verekedni az urak.
A lába – mint a kövérkés nőké – boldoggá tette a macskafejű köveket, amelyekre rálépett.
Keblénél nem lehetett ízesebb télen a pulyka melle sem.
A nyaka, amely kissé kivágott ruhájából rózsaszínűen kiemelkedett, dalolt, nevetett, mint vízkeresztkor a szánkó csengője.
Csak a szemén látszott némi szegénység: elfojtott könnyek, gondban átvirrasztott éjszakák, nem teljesült remények. Igen, ezek a szemek kisvárosi szemek voltak, amelyek nem mernek továbbnézni a férfiak csizmaszáránál, sem messzebb az Angyalzug utolsó házikójánál. Félénk, szemérmes szemek, amelyek a sok otthon ülésben csak akkor mernek kacérkodni, ha egyedül vannak a kalitba zárt kismadarakkal vagy a macskájukkal.
…Ilona, az ifjabbik, szinte jelentéktelen szépség volt Amanda mellett, ha nem lett volna földig érő haja, mint Csillag Annának, nem is tudnánk felőle nevezetességet mondani. De ez a haj élt a maga nagyravágyásában, fiatalságában, akarásában. Ez a haj még nem mondott le semmiről, mint ahogy a nénje bús szeme. Ez a hajzat igényes volt – talán egy herceget is akart álmában, legkevesebb volt15 az állami hivatalnok, de arra már csak akkor került sor, amikor a hajfonásban a kéz a tizenhatodik hurokig eljutott.
Amanda a szék alá húzta lábait, míg fátyolát szemérmetesen homlokába vonogatta, amely mozdulat többnyire mély hatással szokott lenni a férfiakra.
Ezt súgta Patkó Bandi fülébe:
– Abból a borból szeretnék inni, amelyből maguk, férfiak szoktak inni.
Maguk, férfiak! Mily hódolattal volt kimondva ez a szó a mélyen tisztelt férfinem iránt! Az iránt a férfinem iránt, amely ebben a pillanatban a száját is nyitva felejtette a bámészkodástól. Mintha sohasem láttak volna kalapos nőket ezek a férfiak, mindig csak lompos slafrokban, széttaposott papucsban, a csiricsári tyúkketrec vagy a kísértetiesen büdös padlás környékén foglalatoskodó nőket, akiknek vagy a foguk fáj, vagy a szomszédasszony pletykája. Akik a mángorlásban, nagymosásban, gyermekdajkálásban holtra fárasztják magukat, és ha néha-néha megengedik maguknak, hogy néhány percre a kályha mellé üljenek, álmokat bolháznak, amelyek tegnap vagy tegnapelőtt látogatták meg őket, de azóta nem volt idejük megfejteni. És kocsmába legfeljebb részeges urukért mennek, hogy azt szégyenszemre hazahajtsák az Angyalzugra.
Milyen mások voltak ők, a Régensburger kisasszonyok!
Nem csoda, hogy atyjuk egykor jegyzője volt a városnak, az esze ennek a nagy tirpákfalunak, ahol a tanyákon még mindig tótul „povedáltak”, de a Régensburger kisasszonyok ablakából Beethoven és isten tudná, miféle más szerzők zongoramuzsikája hangzott ki.
És most mégis ezt mondja a város legműveltebb hölgye a sehonnai Patkó Bandinak:
– Abból a borból szeretnék inni, amelyikből maguk, férfiak szoktak inni!
Mintha az valami más volna, valami nektár vagy sárkányvér volna, és nem is a város alatt termett volna, az orosi nyilasokban vagy a sóstói homokon, Pivnyik vagy Jánószky szőlejében.
Mátyánszky, a csizmadiából lett bormérő azzal fejezi ki tiszteletét a nevezetes vendégek irányában, hogy friss borért ballag le a pincébe a nagy cserépkorsóval. Savanyú harmattal ömlik a homoki lőre a korsóba, a Régensburger kisasszonyok úgy ülnek Patkó Bandi körül, mintha az ma este az apjukat helyettesítené.16
Helyettesíti is, mert megkérdezi a kisasszonyokat, hogy nem ennének-e abból a kolbászból, amelynek kedvéért Dillenberger úr még nyolcvanesztendős korában is a kocsmába jár?
– Milyen lehet az a kolbász? – kérdezi álmélkodva Amanda kisasszony.
– Balczár töltötte, és fokhagymás – szól át váratlanul a szomszéd asztaltól Barzó, a nyershúsképű, amire Patkó Bandi hirtelen a földre süti szemét, mintha nem akarná, hogy valaki ebben a percben belelásson. Mikor újra felemeli a szemét, már nyugodt az, nyoma sincs benne elsötétedő haragnak.
Ámde most már a telekkönyvvezető úr is, mint a társaság legtekintélyesebb tagja, felemelkedik ültéből, és a kis termetű emberek széles, ünnepélyes lépteivel átballag a hölgyek asztalához.
– Csak hódolatomat akarom kifejezni – mondja döcögtetve, káposztásan, zsírosan, ahogyan torban, lakodalomban, keresztelőn beszélni szoktak a hivatalos személyek, így az esküvői násznagyok is. – Régi barátja vagyok a hölgyvilágnak, távoli tisztelőjük a jelenlévő nemes úrnőknek: ha nem tudnák, nevem Szuki.
– De nem üt bele az istennyila – kedélyeskedett a szomszédból ismét a paprikaarcú építőmester.
A telekkönyvvezető egy üres széket vont maga alá, és szúrós szemmel vizsgálgatta a hölgyeket. (Oly kedélyesen hümmögött, mintha egyetlen váltója sem volna forgalomban.)
– Ősz óta járunk ebbe a kaszinóba, mióta az öreg Buktárt eltemettük, akinek a krákogása, köpködése miatt nem volt maradása itt senkinek. No de föld alá tettük az öreget, és azóta senki se zavar bennünket esti hivatal utáni összejöveteleinknél, a „Rigó”-ban. Csak éppen a bánat szokott néha itt utolérni, mert az be tud jönni a kulcslyukon is. Tudják már maguk, ragyogó hölgyeim, hogy mi az a bánat?
A telekkönyvvezető pillanatnyi szünetet tartott, de nem azért, mintha komolyan választ várt volna a hölgyek részéről, hanem azért, hogy kiköhögje magát.
– Bánat és kocsma testvérek. Némelyek azt hiszik, hogy a félrecsapott, kacagó öröm lakik a kocsmában. A manóba! Én az örömmel nem találkoztam harminc esztendő óta, pedig ennyi ideje járok kocsmába. Láttam ellenben eleget a bánatot. Ha én egyszer egy megértő szívnek elmondanám őszintén az élettörténetemet!17
A telekkönyvvezető a levegőbe nézett, a levegőbe csapott:
– Hiú ábránd! Kancsi, kancsi kucséber! Ugyan hol akadna egy olyan jó szív, aki végighallgatná az én gyónásomat?
– Itt vagyok én! – szólalt meg Tinódi, aki alig várta az alkalmat, hogy beleavatkozhasson a szomszéd asztalbeli társalgásba. Mint a cirkuszbeli bohócok szokták: a székén lovagolva jött át a hölgyek asztalához.
– Mutasson be – szólt a telekkönyvvezetőhöz, de az még mindig álmélkodva nézett maga elé, mintha tekintete előtt egyszerre megjelent volna minden váltó, amelyre mások neveit kanyarította alá:
– Szuki – mormogta szórakozottan.
– Nem, én Tinódi vagyok. Nem vagyok azonos a lantosköltővel, sem a vándorszínésszel. Én a Polgári Kör új könyvtárosa vagyok. A pesztonkájukat, abban a nagy, havas csizmában és cinkefogó orrával már van szerencsém ismerni. Tegnap jelentkezett a körben Féval: A véreb, valamint Ponson du Terrail: Maeddin kincse című regényekért. Kiadtam őket.
– Igen, de én Jókaitól Az arany ember-t szerettem volna olvasni – szólalt meg hirtelen Régensburger Ilona, a Csillag Anna-hajú, holott senki nem várt tőle ily bakfisnyilatkozatot. Körülbelül húszesztendős volt.
– Az arany ember-t most a Jánószky kisasszonyok olvassák – felelt az új könyvtáros.
Ilona reménytelenül intett. Mindenben megelőzik őt a Jánószky lányok.
– Hiszen ha csak az kell, elmondom a regény tartalmát – felelt hadaró szóval Tinódi, mert észrevett valami igen barátságtalan dolgot a Patkó Bandi tekintetében. – Egy Tímár nevű, görög származású hajós megöli és kirabolja a hajójára menekült török basát. Elrabolja leányát is, akit Komáromban rejt el, az üzletcimborájánál, Brazovicsnál. Ámde Brazovics követeli a török hajó kincseinek ráeső részét, mire Tímár Brazovicsot is megöli. Nagy zavar keletkezik, mire Tímár, hogy bedugja az emberek száját, hirtelen feleségül veszi a török basa leányát. Bejárja a komáromi házába, míg ő maga szeretői után csavarog. A török basa leánya azonban rájön Tímár titkára, mire Tímár egyik szeretőjét, a holt Brazovics leányát megbízza, hogy éjszaka ölné meg Tímárt. Az egész machinációnak tudója egy derék, becsületes fiatalember, bizonyos Kristyán Tódor, aki elhatározta,18 hogy segít a szegény rabságban tartott feleségen. Igen ám, de Tímár ezt a jóra való embert elcsalja magával a Balatonra, és ott a vízbe fojtja…
– Nem érdemes az ilyen többszörös rablógyilkosnak a regényét olvasni – szólt most közbe a telekkönyvvezető mint törvényszéki ember.
– Ó, mi másképpen tudjuk Az arany ember történetét! – monda Amanda kisasszony, és olyan tekintettel nézett körül a szobában, mintha a valódi arany embert keresné valamelyik sarokban. Azt a férfit, aki őt majd valaha feleségül veszi.
– Sekszpir! Korjolán! – kiáltott fel a szomszéd asztalnál a téglapiros arculatú építőmester, hogy bizonyságot tegyen irodalmi műveltségéről. Aztán öklével az asztalra csapott: – Lesz, ahogy lesz, megiszom még egy fél literrel.
Csak Szuki úr maradt meg eredeti álláspontja mellett. A levegőbe csapott:
– Az mind sifli, amit a költők kitalálnak: az én élettörténetemet hallgatná meg valaki, ahogyan majd egyszer a halálos ágyamon elmondom valakinek, aki éppen a közelemben lesz. De nem a feleségemnek, sem a lányomnak. Az lenne a könyv – tele bánattal, amellyel csak azok találkozhatnak, akik nyitott szemmel járnak.
A könyvtáros fontoskodva szívogatta pipacsutoráját. A tenyerét kifelé, befelé forgatta, mintha a telekkönyvvezető szavait mérlegelné, aztán mutatta, hogy az merő ostobaság. Összeesküvő pillantásokat akart Patkó Bandira vetni, de a fiatalember nem állott kötélnek, gorombán nézett maga elé. A könyvtáros tehát izgatottságában két lábára emelte maga alatt székét, míg újra belefogott igazába:
– Csaknem ezer könyv van a bojtárkodásom alatt, és mondhatom, hogy a könyvek csak messziről, csukott állapotban ígérnek valamit. Amint kinyitja őket az ember, egyszerre vége a varázslatnak. Az ember hallja a hetivásár lármáját, mert tessék elhinni, hogy az egész élet nem egyéb, mint hetivásár.
A Régensburger hölgyek eddig többnyire illedelmesen hallgattak a nagyra becsült „férfiak” társaságában, ámde most Amanda szentimentálisan, vadgalambhangon megszólalt:
– Ha az igaz, hogy az élet hetivásár, akkor mi kofák vagyunk a hetivásárban.
– Ksz, ksz! – felelt a könyvtáros, mint valami vidéki színész, akinek19 azt írja elő szerepe, hogy „félre” nevessen. – Nem én mondtam, lelkemre, én ezt nem mondtam. (A hölgyek letették a poharat, amelyet éppen szájukhoz akartak emelni, és beburkolóztak gyászfátyolaikba.) Bizonyosan vannak kivételes nők, amilyennek nagyságodék is látszanak, akik távol tudják magukat tartani az élet hetivásárjától. Akik mindig jó szagú szobában élnek, füstölőt égetnek a kályha szélén, violaszagú szappannal mossák a kezüket, és nem lépnek a sárba, akármilyen nagy sár van az utcán. Így képzeli az ember azokat a nőket, akiket nem ismer. Míg jön a szerelem, és bemocskol mindent. Mert a szerelem után rendszerint egy délutáni vizit következik a helybeli szülésznőnél, Króminé asszonynál.
A hölgyek tán nem is értették meg nyomban azt a szemtelenséget, amelyet a könyvtáros mondott. Patkó Bandi bizonyosan nem adott jelentőséget a görhedt vénemberke beszédének, mert fél kezével tovább is csendesen játszott rövid tiszti óraláncával. Tinódi vérszemet kapott:
– Mert egyszeriben vége szakad az ábrándoknak, a jó szagoknak, a félig álomban töltött délutánoknak, a birsalma szagolgatásának, amikor az a különös asszonyság belép a konyha felől a szatyorjával. Nagy, fehér kötényt köt fel, és olyan felfordulást csinál a háznál, mint a hentes disznóöléskor. Ő parancsol a cselédeknek, megfordíttatja régi helyéről az ágyat, kivallatja a kisasszonyt legrejtettebb titka felől. Olyan izgalmat szokott előidézni ez az asszonyság, mintha kisbabát várnának a háznál. Volt már maguknak kisbabájuk, nagyra becsült hölgyeim?
A Régensburger hölgyek meg se mertek mukkanni a fátyol alatt. Patkó Bandinak a keze zsibbadtan derekához merevedett. Csak a telekkönyvvezetőt lephette meg valamely emlékezés, mert torokhangon nevetni kezdett, és mind a két kezével csapkodott a levegőbe.
– Ilyenkor szokták a férfiakat elküldeni a háztól a kocsmába – döffent közbe. – Az én élettörténetemben olvashatnák ezt is.
A hölgyek nem feleltek, mire a könyvtáros a szék egyetlen lábára tette a súlypontot, hogy szinte a levegőbe emelkedett.
– Hát nem volt még maguknak szeretőjük? – kiáltott fel, mintha tromfot vágna ki.
Patkó Bandi nyugodtan szólt közbe:
– Nem. Ha ilyen dolgokat akar kérdezni, Tinódi úr, menjen ki a konyhába, ott talán akad valami szolgáló, aki felel a kérdésére.20
A könyvtáros lesütötte a szemét, megcsóválta a fejét, mintha nagyon elégedetlen volna. Mintha elveszítette volna a beszéd fonalát, és most már nem is tudja, hol és merre folytassa:
– Szerető nélküli élet? Olyan is van?… Nem, én nem hiszem, hogy nem volt szeretőjük, hiszen igen csinosak, finomak, mint a kesztyűk a boltos skatulyájában. Egészen bizonyos, hogy másképpen szoktak meggyónni Máriapócson a szent barát fülébe, mást mutatnak, amikor megemelik a kártyavetőnő csomagját, háromszor bal felé. Akkor kimutatkozik a kártyában a Szerető, és maguk nem tiltakoznak ellene. Sőt, édesen kezd bizseregni a szívük gyökere, remegni kezd a derekuk, a kályha mellett ott áll ama férfiú, akire mindig gondolnak, vagy éppen az ágy alatt rejtőzik, mint egy ottfelejtett álom… Ne beszéljenek nekem a lányokról! Ismerem én a szoknyaráncukat, a gondolatukat, hiába égetik el a kifésült hajukat a kályhában!
Patkó Bandi kérdőleg nézett a kisasszonyokra. Fiatalember volt még: hinni kezdett a ravasz öregember beszédének. Tinódi észrevette ezt, tovább ütötte a vasat:
– Vallják be, hiába titkolják előttem, hogy tudják, milyen szaga van a tiszafüredi pedrőnek! Tudják, hány gomb van a férfimellényen, és már más nadrágokat is láttak az édesapjukénál, amelyre foltot raktak! Nincsen abban semmi kivetnivaló, ha a fésűjük már megakadt férfiszakállban, ha netán kinyomtak pattanást arcon vagy nyakon, vágtak körmöt a férfiak kezéről, és gyógyítottak kólikás hasat. Van egy gonosz öreg seb az én mellemen is, mint a legtöbb öregemberén. Nem volna kedvük bekötözni?
Patkó Bandi erre felemelte az előtte álló üveget, de nem Tinódi felé célzott vele, hanem a nyershús képű építőmester felé, aki a szomszéd asztalnál javában hahotázott a könyvtáros orcapirító beszédén. Az üveg bukfencet vetett a levegőben, és éppen a homlokán találta el Barkó urat. Az üveg cserepekre tört, a bor és vér sötéten borította el a vérmes arcot. Az építőmester darab ideig megzavarodva ült helyén, csak akkor ordított fel, amikor kezével sajgó homlokához nyúlt, és keze nyirkos lett a vértől. Furcsa, sivalkodó, vékony hangon kiáltott:
– Gyilkosság!
De annál inkább engedelmeskedett teste a rárohanó indulatnak. A karja kinyúlt egy üres szék után, és azt megforgatta a levegőben,21 és ferde lendülettel Patkó Bandi felé dobta. A szék elakadt útközben egy asztalban, és reccsenve zuhant a földre. De az építőmester újabb szék után kapott.
Mátyánszky, a kék kötényes kocsmáros panaszkodva rohant be a szomszéd szobából, és első dolga volt az ajtót bezárni, nehogy kívülről jövő idegenek is beleavatkozzanak a verekedésbe. (A jelenlévőket mind személyesen ismerte.)
Patkó Bandi ezalatt a szoba közepére pattant, és hurokfogással elkapta az építőmester puha inggallérját, amelyre tán aznap varrt új gombokat egy asszonykéz. Megcsavarta a gallért, és a hatalmas termetű építőmester tántorogni kezdett. Ugyanekkor Patkó Bandi erős rúgást mért lábával sípcsontjára, mire az építőmester a földre zuhant, és magával rántotta Bandit is. Az építőmester Bandi arcába, fülébe, hajába markolászott a két kezével, de Bandi céltudatosan verekedett. Nem engedte ki kezéből az építőmester gallérját, és mind szorosabbra fogta.
Ekkor azonban Tinódi is beleavatkozott a dologba:
– Miféle betyárság, zsiványság, haramiaság folyik itt? – kiáltotta olyan méltatlankodással, mintha ő volna az egyetlen tisztességes ember a világon.
És az építőmester mellén térdeplő Bandi felé tett néhány bizonytalan rúgást. Patkó Bandi hátrafordította kitüzesedett arcát, és a kezével elkapni akarta Tinódi lábát. De csak azt a gombot sikerült megragadnia, amely acélgombot Tinódi azért vert cipője sarkába, hogy néhanapján nyugalmazott katonatisztnek adja ki magát. A gomb srófra járt, megfordult Bandi ujjai között, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy a könyvtáros a földre zuhanjon, az asztal alá, közvetlen a telekkönyvvezető lába elé.
Az építőmester ezalatt kiszabadította torkát Bandi ujjai közül, és újult erővel kezdett verekedni. Csakhamar felülkerekedett, és Bandit hatalmas rántással maga alá temette. Ő maga is akkorát zuhant, mint egy liszteszsák. Darab ideig egyikük sem tudott mozdulni. Mire Mátyánszky kinyitotta az ajtót:
– Menjenek az urak haza! – kiáltotta a kocsmáros.
A telekkönyvvezető megrémült. Nem volt még itt az ő órája, borzadás fogta el a hazamenetel elől.
– Én is, Mátyánszky úr? – kérdezte komoly ijedelemmel. – Hiszen én a légynek se vétettem. Igaz, Dillenberger bácsi?22
Dillenberger csak szótlanul ült, és a botját, kalapját kereste, neki elég volt az esti szórakozásból. De a telekkönyvvezető a két kezével kapaszkodott az öreg órás karjába:
– Ne hagyjon itt, Dillenberger bácsi, inkább elmondok egyet-mást az élettörténetemből.
De a nyolcvanesztendős öreg közönyös volt Szuki úr élettörténete iránt. Néma mormogással kereste az utat az ajtó felé, míg ugyanakkor Bandi a vérző fülét tapogatta zsebkendőjével.
