4
4
Az Angyalzugban már éjszaka volt, amikor a Régensburger hölgyek Patkó Bandival elhagyták a „Rigó” kocsmát.
De a frissen esett hó világított, és különben sem lehet eltéveszteni az utat annak, aki az Angyalzugban született. Dillenberger, mint egy túlvilági lélek, bolyongott előttük alig látó szemeivel. A háztetők felett utazó vadludak figyelmeztették kiáltásaikkal a helyes útra, vagy az udvarokból kihangzó kutyaugatások tájékoztatták, hol kell pontot tenni kopogó botjával. Annyi bizonyos, hogy elérkezett a mókusházikóig, amelynek kacaja messzire felsírt a nagy csendességben, a maga nyelvén csak így tudta üdvözölni a hazatérő gazdát.
Miből vannak éjszaka a házak falai az Angyalzugban?
Eltűnik a nappali vályog és mész, valami selyemtapintása lesz a házfalaknak, mintha hozzáigazodnának ők is a mesékhez, amelyeket téli estéken belsejükben elsusognak.
A háztetőn a hó úgy fekszik, mint valami másvilági dunna, amelyben korán reggel bizonyosan meg lehetne találni ama őrangyal nyomait, aki erre éjjeli körútját tette.
Az ereszek csillognak, de éjjel nem úgy, mint öregemberek orrai, hanem mint fénylő dárdák, amelyeket a falba rejtőzött vitézek tartanak kezükben.
És a kapuk csukva, mintha mindegyik külön vigyázna arra, hogy az éjszaka leple alatt rossz emberek ki ne lopkodják innen se a meleget, se a jókedvet, se a padlásról vagy pincéből bátortalanul belopózkodó álmokat. De a malacot sem, amely óljában siketen röfög,23 holott a házban mindenki örömrepesve gondol rá, még a hajadon leány is.
Hát a kilincsek, az ajtóknak ezek a kezei: mily holtak lesznek, mikor az éjszaka beköszönt!
Mintha nem is szolgálnának szívesen másnak, mint a kísértetnek, aki fehér lepedőben jön haza a temetőből, holott nappal nyájaskodva nyílnak akár Gerzsábeknek, aki embertelen hosszú kabátjában a gyászjelentéseket, színlapokat, báli meghívókat egyforma búskomoly arccal hordja szét; akár a harangozónak, aki Vízkereszt napján leszáll magas állomásáról, hogy az ajtók szemöldökfáira krétával felírogassa az áldást hozó G. M. B. betűket. – De éjszakára elmogorvásodnak a kilincsek, mindjárt zajt csapnak, mintha lányrabló lépné át a küszöböt, pedig csak egy elkésett öregasszony jön hazafelé a pletykálkodásból.
És hogy az ablakokat se feledjük ki az Angyalzugból, éjszakára elkomorodnak, mint öregember lezárt szemei a ravatalon.
Tán sohasem járnak errefelé éjszakai zenészek, akik elvarázsoltságukból ébresztgetni próbálnák a néma ablakokat? Talán sohasem ugrik ki szökevény leány az ablakokon át, hogy másnapra legfeljebb parányi lábnyomát találja meg a hóban az átkozódó apa? Hol vannak azok a fiatalemberek, akik szinte egész életüket ablakok alatt tölték? Tán attól a mezítelen ágastól ijedtek meg az udvaron, amely ágasról éjszakára leszednek mindenféle edényt, hogy belőlük nyomban leönteni lehessen az alkalmatlankodókat?
…A hópelyhek nem szállhatnak nesztelenebbül, mint a Régensburger kisasszonyok szálltak hazafelé Patkó Bandival.
Két oldalról odasimultak fátylaikkal a fiatalemberhez, mint a fagyöngy a fához; vagy ha szebben akarnánk magunkat kifejezni, mint őrangyalok, akik ezentúl az ifjú minden lépésére vigyázni fognak, nem engedik többé kocsmai verekedésbe elegyedni. Kinek volt melegebb karja? Amandának vagy Ilonának? Az ifjú keze hol bal oldalról simogatta meg az egyik leány hátát, hol jobbra kereste a szoknyaráncokat.
A leányok könnyes, meleg, hálás csókokat nyomdostak arcára. Nővérek, akik irigykedés, féltékenység nélkül ugyanabba a fiatalemberbe szerelmesek, aki, íme, szívesen kockáztatja meg életét az ő becsületükért.24
– Vajon ébren van-e Nyetreba néni? – kérdezte suttogva Amanda.
– Ó, a vén boszorkány! – sóhajtotta Ilonka.
Ez a Nyetreba néni volt az, akinek (a szomszédból) a leányokra vigyázni kellene, amíg anyjuk távol van. Minden Angyalzugban vannak ilyen Nyetreba nénik, akiktől rettegnek a fiatal nők.
De a sötétség ma bátorrá tette a Régensburger kisasszonyokat.
Mikor a házukhoz értek – földszintes, nádfedeles, meleg házikóhoz –, a kiskapunál gyászfátylaikkal, szoknyáikkal úgy eltakarták Bandit, hogy azt senki sem láthatta, ahogy a küszöbön belépett.
Odabent aztán mélyen becsúszott a tolózár a helyére.
Patkó Bandi egyedül volt a Régensburger kisasszonyokkal, akik darab ideig még gyertyát sem mertek gyújtani. A sötétségben, mint nagy pillék, szálldostak ide meg oda, amint megszabadították magukat fátyolos kalapjaiktól, felsőruháiktól. Szerencsére a téglakemencében pislogott még némi parázs, ahonnan Bandi tüzet vett a cigarettájára.
Csakhamar három cigarettaszem virrasztott a szobában.
A kisasszonyok alaposan fel akarták használni anyjuk távollétét, mert az özvegy ritkán mozdult ki hazulról. Amint a cigarettát végigszívták: csillapodott szívdobogásuk, amely darab ideig olyan heves volt, hogy megrázkódott bele a testük, míg torkukon száraz, hangos kortyok gurigáltak fel és alá. Mind bátrabban fogták Patkó Bandi ölelgető két kezét a dívány két sarkában, sőt utóbb szemük fénye is feltüzesedett az ablakon épp beszüremlő hóvilágításban – Amanda szeme adott leghamarabb fényjelt; ő volt a vérmesebb hármuk között. A háremek álmodozó, ábrándos hangján mesélt, rendes szokás szerint a megboldogult édesapjáról. Amandának ő volt a regényhőse.
– Apus is mindig a bátor embereket szerette. Azt szokta mondani, hogy egy verekedő nyíri pajkosból minden lehet, még képviselő is, de egy gyáva férfiból sohasem lehet semmi. Talán még eljöhet az az idő, hogy Patkó Bandi tölti be apusnak helyét a városnál, ő lesz a város jegyzője…
Amanda ábrándjai sohase mentek feljebb, mint a jegyzőség, de lejjebb sem szállottak:
– Apus volt a legszebb férfi a világon, még Bécsben is megbámulták. Kétszer is visszament Bécsbe, mert az odavaló nők nem hagyták25 békében. Igaz, a városnak is nagy pere volt, és emiatt be kellett járni a bécsi hivatalokat, beszélni kellett a császárral – személyesen. És az egész parasztvárosban nem tudott senki se németül, csak apus. Így aztán apusnak majdnem minden esztendőben Bécsbe kellett látogatni. Kocsival ment, mert kocsin szeretett akkor is utazni, amikor már mindenfelé vasutak jártak. Ő még találkozott a betyárokkal, danoltatott magának a régi csárdáslányokkal, megszállott azokban a régi fogadókban, amelyekről manapság már senki sem tud. Ismerték őt mindenütt a különböző „Hársak”-ban, „Zöldfák”-ban, „Bikák”-ban, „Sasok”-ban, mert lassan, kényelmesen utazott. Megnézett mindent, mindenkit, amerre járt. Így aztán egy hónap is beletellett, amíg innen, a Nyírségből Bécsbe érkezett volna.
Patkó Bandi az elbeszélés alatt oly hevesen szorította Régensburger Amanda derekát, hogy annak el-elfulladt a szava. De tovább beszélt, mert sötétben voltak, és félelem fogta el Patkó Bandi közelében. (Hogyne, aki egyetlen kézfogással vágja földhöz a híres, nagy erejű Barzót!)
– És Bécsben is úgy ismerték már apust, mintha mindig ott lakott volna a „Matschaker Hof”-ban. Itt mindig ugyanabban a szobában szállott meg, a földszinti folyosó végén, ahol a legnagyobb csendesség volt, a vendégek erre nem dobálták a csizmahúzót, amikor éjszaka boros állapotban hazajöttek. A bérszolgák nem verték be egymás fejét a magyar urak sarkantyús csizmáival. Még a frájjok is lábujjhegyen jártak az ajtó előtt, hogy apust ne zavarják.
Patkó Bandi csaknem agyonszorította a kedves, dallamos leányt, de nem lehetett abbahagyni az elbeszélést, mert Ilona odaát, a dívány másik sarkában tán észrevett volna valamit, Amanda fátyolozott hangon folytatta:
– Apus nem szerette a szobalányokat és egyéb kasszírosnőket, akik Bécsben a magyar urakat megigézni szokták. Ő mindig úridámákkal foglalkozott. Elment velük a színházba, és cukkerlit, virágot vett nekik. Mert apus csupa apró figyelem volt a nők iránt. Elkísérte a nőket akármilyen messzi, ismeretlen utcákba, Bécs városában, hogy néha alig talált vissza a szállására. Mert apus volt a megtestesült gavalléria. A Práterben felment a nők kedvére az óriáskerékre, csónakázott a tavon, ült az omnibusz tetején. Mert semmi áldozattól nem riadt vissza, ha azzal örömet okozhatott másoknak. Nincsenek manapság már ilyen férfiak. Így történt aztán, hogy utolsó bécsi26 utazása csaknem egy álló esztendeig tartott. Végül anyánkat kérte meg a helybeli magisztrátus, hogy apust hazahozza Bécsből, mert nélküle nem tudott megmozdulni a város szekere. Szegényt többé nem engedték Bécsbe utazni, és tán ez okozta halálát is.
Patkó Bandi még mindig ölelte Amandát a dívány sarkában, de mégis Ilona adott hangot a másik oldalról. Felszisszent a fiatalember szorítására, melegen, boldogan felszisszent, mint akit bújócskajáték közben megcsókolnak a padláson. Hogy elhallgattassa a lányt, Patkó Bandi hirtelen megfordult, és emlékezetes, süteménylágy, puha csókot nyomott a lány ajkára. A szájacska visszacsókolt, de olyan nesztelenül, mint a titok.
Amanda a dívány másik sarkában megremegett, és abbahagyta az elbeszélést. Sohase tudja meg Patkó Bandi, hogy mi lett Régensburger úr kalandjainak vége. De Amanda nem tett különösebb jeladást észrevételéről, sőt csendesen, visszafojtott lélegzettel tűrte tovább is Patkó Bandi jobb karjának forró ölelését, csak keble nem hullámzott oly viharosan, mint előbb.
Ilona most egy oly hosszú csókra nyújtotta ajkát, amilyen hosszút csak a régmúlt időkben tudtak csókolni a szerelmesek. Ilyen csók időtartama alatt fel lehet repülni a csillagokig, le lehet hullni a tengerek mélyére. Ez a csók olyan, mint valami bilincs, amely örökre egymáshoz kötöz két rabot.
A csóknak a vége felé Patkó Bandi úgy érezte, hogy Régensburger Ilona birsalmasajtot evett délután.
Amanda csendesen, az idősebb nővér megadó türelmével várta be a csók végét. Tán még szemét is lesütötte a sötétben, hogy tekintetével ne zavarja a csókolózókat.
A csók után jó darabig hallgattak mind a hárman.
Az ilyen bágyadt csendben megrekedni látszik az élet, mint a behavazott vonat. Az óra ugyan ketyeg valahol a szomszédban, szitálja a perceket, embereket, de az élet mégis túlvilágias némasággal áll meg valamely szobasarokban, mintha ott felejtették volna.
Ilonka volt az okos hármuk között, őróla szállott el leghamarabb a varázslat, amelyet a kisvárosi lányok úgy óhajtanak lámpagyújtás előtt.
A kulcsoló karból azzal a csendes mozdulattal bontakozott ki, amely a nőknél azt jelenti, hogy valami tennivalójuk akadt, amely tennivalóról még nem tudtak egy másodperc előtt: ruházatot kell27 megigazítani vagy vizet kell inni? Kisurrant a szobából, és a lábait még a sötétben is úgy rakosgatta egymás elé, mint Alföldi táncmestertől tanulta.
Amint Ilonka mögött bezáródott a szomszéd szoba ajtaja, Amanda hevesen megsimogatta Patkó Bandi kezét. A fiatalember természetesen nyomban meg akarta csókolni a leány ajkát, de Amanda elvonta előle. Elvonta fejének egy hátrafelé való mozdulásával, de mintha megsajnálta volna a visszautasítást, a nyakán felnyitott két gombot gyászruháján, és boldogan felsóhajtott, amikor Patkó Bandi elértette a dolgot, és nyakát megcsókolta. A két felnyitott gombból lett három, majd négy, Patkó Bandi mind győzelmesebbnek vélte magát. A lovagnő mind hátrább hanyatlott, míg két kezével elfelé tolta Patkó Bandit, amíg az a dívány előtt, lábainál térdepelt, de ajkát le nem vette Amanda kövérkés nyakáról.
Meddig tartott a forró, veszedelmes csók? Nyilván nem tovább, mint az imént Ilonkával váltott csók.
A szomszéd szoba ajtaja felnyílott, és Ilonka kezében családi petróleumlámpával lépett be:
– Mama megérkezett – mondta mély hangon, és elkomolyodva helyezte a lámpát a horgolt térítővel borított asztal közepére. Még egy darabig foglalkozott a lámpa srófja körül, hogy Amandának legyen ideje magát rendbe hozni.
Az udvarról az özvegy hangja hallatszott, amint a kocsisnak adott utasításokat. Az özvegynek talán szebb hangja volt, mint leányainak. Édesded és panaszos, gyengédséggel és gyásszal olajozott volt ez a hang, amely mélységével hasonlított a vadgerlééhez is. Nem lehet mindennapi nő, akinek ilyen hangja van.
Az özvegy nagy kosarakkal megrakodva jött a szobába. Rókamálas bundája volt, kendővel volt bekötve a feje, csizma volt a lábán, de mégis volt lényében valamely különös előkelőség, mintha soha, egy másodpercre sem felejtené, hogy ő a város jegyzőjének az özvegye. A ruhájából tanyák téli illata, havas országutak frissesége áradt. A csizmája sarka hegyes volt, mint a színpadon a színésznőké. Negyvenesztendős már elmúlott, de arca sima, száraz, ránctalan, akár a szentképeké, amelyek sohasem vénülnek… Szeme, mint a berzencei szilva, de különös, megértő, szinte pajtáskodó mosolygású. A füle mellett egy hajszál különös csalfasággal, kacérsággal göndörödött, ami azt mutatta, hogy ez az asszony még szokott álmodozni,28 mint akár az Ezeregyéjszaka hölgyei. Szakértő nyomban megmondhatta volna, hogy ez az asszony többet ér, mint leányai. De hol vannak a mai világban azok a gáláns műértők, akik a dércsípett szőlő fanyarkás mézét többre becsülik a tavasz gyenge nyírfanedveinél vagy a nyár csorgó görögdinnyéinél? Hol vannak a szerelem „bárói”, akiknek ízlése különbözött a mézeskalácsosokétól? Patkó Bandi olyan csókot nyomott az özvegy kezére, mint az édesanyjáéra, de a kéz visszaszorította a kezét, melegen, barátságosan, anyáskodó biztatással.
– Csak maradjon, Bandi, mi úgysem fekszünk le korán – mondta az özvegy, amikor Bandi távozni akart.
Miután Bandi helyet foglalt a dívány közepén, az özvegy tovább intézkedett:
– Lányok, rakjátok el a kamrába, amit hoztam. Válogatott tojásokat, amelyeket kendermagos tyúkok tojtak. Almákat, amelyeket beregi tótok hoztak hosszú szekereiken, és a tótoknak olyan szaguk van, mint a bakkecskéknek. Hoztam vajat kövér urasági, svájci tehenektől, amelyekért máris öklelőznek a bikák künn a téli istállóban. Sódart, amelyet majd a saját bicsakjukkal vágnak tetszés szerinti vastagságra az urak, ha vendégségbe jönnek hozzánk. És hoztam egy hordó bort is az orosi nyilasokból, nem afféle parasztbort, amitől a férfiak megbánják, hogy megházasodtak, hanem valódi szlenkamenkát, asszonydicsérő, adomacsináló szlenkamenkát.
Olyan ízesen, kedvesen, gazdasszonyosan beszélt az özvegy, hogy még az is megszomjazott, megéhezett, aki már jóllakott a világgal.
„Hogy volt kedve elmenni a főjegyző úrnak ilyen asszony mellől?” – gondolta magában Patkó Bandi.
Mielőtt a Régensburger hölgyek eltűntek volna a kamra felé, az özvegy még vigasztalta őket.
– A fa miatt se búsuljatok. Ezentúl tüzelhettek bátrabban, nem kell olyan óvakodva feltenni minden egyes darab fát, mintha a csontjainkból vágnánk ki. Megszelídítettem a sánta Nikelszkyt, küld egy öl fát az erdejéből. Most már csak udvarlókról gondoskodjatok, akik az öl fát felvágják.
A lányok úgy megörültek a programnak, mintha nem is pár perccel előbb fogadtak volna holtig tartó szerelmet Patkó Bandinak.
– Én majd elcsalom Péter Lacit. Úgyis szerelmes belém egy éve.29
– Majd Barkó építész úrnak szólok, hogy küldjön el fát vágni néhány dologtalan kőmíveslegényt – vélekedett Amanda, és szórakozott pillantást vetett Patkó Bandira.
De helyén volt a mama. Amint a lányok kihúzták a lábukat a szobából, melegen, kedvesen, dunnahőséggel telepedett a díványra Patkó Bandi mellé.
– Ugye, kedves fiam, maga is eljön, amikor a fát hozzák? Nem hagy bennünket magunkra, szegény, tehetetlen nőket?
És a karját, izmos, meleg asszonykarját Patkó Bandi vállára helyezte, jóízű szemével a Bandi szemébe nézett, és az ujjaival megcsiklandozta a fiatalember nyakát. Az bátorságot vett magának, hogy megcsókolja az özvegy arcát. Kicsit fonnyadt volt ez az arc, de a tiszta élettől hűvös, ruganyos, gusztusos.
– Ne bolondozzon, fiam, öregasszony vagyok én már – rebegte özvegy Régensburgerné, és a fejét Patkó Bandi vállára hajtotta.
