6
6
– Vén komédiás, ha most itt hagysz, holnap már nem találsz életben – kiáltott fel Szuki úr, miután a kacaj elhalt a torkán. – Ne hagyj most egyedül, mert nem tudom, hogy mi történik velem.
A könyvtáros megállott:
– Ismerem már ezt az állapotot, amely a kényszerű hazamenetel előtt előveszi a korhely embereket! Megszólal odabent a lelkiismeret, hogy szinte belevacog a fog. Láthatatlan könnyektől kezd égni a szem, amely könnyek az iménti nevetés helyére jönnek. Fájni, marcangolni34 kezd az üres bugyelláris, amelyről borközi állásban elfelejtkeztünk. Úgy kell a korhelyeknek? Én megyek, jó éjszakát!
De csak szóval ment el Tinódi, mert az üres kocsmaszobában oly kétségbeesetten hangzott fel ismét Szuki úr panasza, hogy a küszöb is megrendült bele.
– Drága, egyetlen barátom, igyunk meg még egy fél liter bort, hogy ezen idő alatt elmondhassam élettörténetemet. Az ön Alvinczije mindinkább kezd nekem tetszeni. Bánja a patvar, legyen király, csak mentse meg a magyar középosztályt és vele engem is.
Tinódi még nem állott kötélnek:
– A kocsmáros szeme olyan, mint a kocsirúd, kifelé mutogatja az utat. A szoba hideg, mint a siralomház. Én öregember vagyok, valamit kell adni az egészségemre.
Szuki úr nagy vállalkozási kedvvel emelkedett fel az asztaltól:
– Gyerünk egy forró feketére az „Ajrópá”-ba!
Így mondta, előkelő lendülettel, mintha a földkerekség legelőkelőbb fogadójába invitálná a könyvtárost. De Tinódi még mindig habozott. Nagyon elegáns hely volt az „Európa” – katonatisztek és zsidók voltak a vendégei. Napközben dehogyis merte volna betenni oda a lábát egy kopott kabátú ember.
– Majd én fizetem a feketéket – vágta el a habozást Szuki uram, mire megindultak, anélkül hogy az elfogyasztott borok áráról csak annyit is mondtak volna, hogy: „Aufschreiben!”
Éjfél utáni szaga volt az éjszakának. A hó világított itt, az Angyalzug tájékán, tehát vigyázatosan kellett előrehaladni; mindenütt méla, kisvárosi csend, amelybe sem a kakasnak, sem a házőrző ebnek nincs kedve még beleszólni. De odafent a piac környékén már lámpások mutatkoznak. Egy-egy petróleumlámpás a piac mind a négy szögén, amely lámpások alatt mindenféle emberi alakok mutatkoztak, amint a különböző kocsmából jövet meg-megálltak darab időre, hogy véglegesen megbeszéljék az elmúlt est eseményeit, a „Zsandár” kocsmában vagy a „Zöldfa”-nál. A piacra igyekeztek a vendégek még a régi temető melletti „Bunda” csárdából is, hogy darab ideig lámpavilágosságot lássanak az „Európa” fogadó dohányszínű ablakai mögött. Azután szétváltak, és elbotorkáztak a piacról nyíló, messzi utcákba, vastag nádfedelek, hórihorgas zsindelytetők felé.
Szuki uram is karon fogta Tinódit, amint a „Rigó” felől jövet az első lámpást elérték.35
– Azt kell megmondani Alvinczi Eduárdnak, hogy él itt, a Nyírségben egy férfiú, aki jobb sorsot érdemelne. Minden irányban rászolgált a nemzeti támogatásra. Bölcs, okos, megfontolt ember, aki már több mint húsz esztendeje szolgálja a felséges magyar államot, hírneve szeplőtlen, bár igaz, hogy néha felhajtogatja a poharat, de ezt csak szerencsétlen családi körülményei miatt teszi.
Szuki uram elgondolkozott, elandalgott felsorolt érdemein, és csaknem könnybe lábadt a szeme a megindultságtól: ez a férfiú mindenképpen érdemes Alvinczi úr pártfogására. Már csak azért is, mert Rimaszombatban született, és atyja barátja volt Tompa Mihálynak, a költőnek, míg anyja olyan híres gazdasszony volt, hogy senki sem tudta úgy elrakni a befőtteket, mint ő. Az ő paradicsomai, paprikái tél közepén is olyan zöldek és frissek voltak, mint mikor leszakították őket. „És ez a páratlan édesanya abban halt meg, hogy leesett a padlásról!” – kiáltott Szuki uram csaknem felzokogva.
A telekkönyvvezető a fejét Tinódi vállára helyezte, és jól kisírta magát. Majd letörölte arcáról a könnyeket, és csendes, üzletes hangon folytatta:
– Ami pedig a hamis váltókat illeti, abból kaphat egy kofferral a derék Alvinczi úr, ugyancsak az említett, érdemes úriember közbenjárására.
– Ez a helyes beszéd – dicsérte Tinódi barátját. – Nem kell büszkének, fennhéjázónak lenni. A jámbor is napjában kétszer vetkezik, hát még a magunkfajta, esendő ember!
– Bevallok mindent, be én… – erősködött Szuki uram. – Páriz-Pápaiban nincs annyi szó, amennyit én elmondok, ha egyszer belekezdek az élettörténetembe. Csak jól bánjanak velem. Amint János fújja, Jancsika úgy ropja.
Ámde akármilyen nagy állományokkal jött a két úriember az „Európa” felé, mégiscsak elérkeztek az „Európa” kapujához.
Ez a kapu tárva-nyitva volt éjjel-nappal, mintha örökké vendégeket várna. A kapu mellett portáspáholy, ahol napközben aranysapkás, nagy bajuszú ember köszöngetett a kereskedelmi utazóknak, valamint a vidéki honorácioroknak. Míg éjszaka e helyen toronyőri bundában aludt a bérszolga. A kapualjban függőlámpát lebegtetett a szél, mintha a vendégek horkolása bolygatná a lámpát. Ugyanakkor a levegő áramlásával régi gulyásoknak, pörköltöknek, szaftos virsliknek36 a szaga jött a fogadó konyhája felől, hogy álmélkodva állott meg a falusi kutya.
Az udvaron ott állott az üvegtáblás omnibusz, amely nagy csörgéssel, üvegcsörömpöléssel szokott a vasúti állomásra járni, és mindig akadt bámulója, irigylője az üvegketrecben helyet foglaló uracsoknak, akik innen messzi, boldogabb vidékekre utaznak el.
De ím, az omnibusz mellett ez éjszakán még egy különös alkotmány terpeszkedett az udvaron. Postakocsi volt az, amilyenben a múlt század elején utaztak, és manapság már sehol sem látható.
Szuki úr és Tinódi körüljárták a postakocsit. A hátulsó kerekek csaknem akkorák voltak, mint a kis termetű Szuki úr. Bőrből, fából volt a kocsi, és olyan masszív, mintha legalábbis Mária Teréziának, a császárnőnek készült volna, mert meglehetősen kövér asszonyság volt. A rézkilincs még most, éjszaka is fénylett a kocsi ajtaján, nyilván mindig kesztyűs inasok nyúltak hozzá. A bak olyan magosan volt, hogy onnan messzire elláthatott a kocsis a tájon, de nem szállhatott le minden útba eső vendégfogadónál. Akárkié, úriemberé ez a kocsi, aki még ebben a vonatozó, velocipédes világban is efféle kényelmes szerkezettel utazik.
– Ez a híres vörös postakocsi – mondta Tinódi most olyan reszketeg hangon, mint valami kántor. – Tehát jól mondtam: Alvinczi úr a városba érkezett.
Miután élőlény nem mutatkozott az udvaron, Tinódi bátorságot vett magának, hogy a postakocsi ajtaját kinyissa, egyetlen ugrással a kocsi belsejében termett, és elnyújtózkodott a bársonyos tapintású ülésen.
– Én is felszállnék – kérezkedett alantról Szuki úr.
Tinódi nyájas pártfogással nyújtotta neki a kezét. Egy darabig hallgatagon ültek egymás mellett a postakocsiban.
– Látod, nem hazudtam! A váltók kezdenek megérni – monda bizonyos diadallal a könyvtáros.
Szuki úr szimatolva forgatta ide-oda a fejét:
– Becsületemre: ez Havanna-szivar illata… Én tudom, mert azt szívtam a lakodalmamon.
Mind a ketten nagy kortyokban szívták a kocsi belsejében maradt szivarfüstöt, és különböző ábrándok tűntek fel a messzeségben.37
