7
7
Bár a Régensburger hölgyek váltig hangsúlyozták, hogy ők visszavonult életet élnek, atyjuk halála óta az utcára se mennek szívesen: minden pletykát leghamarabb tudtak meg a városban. Keresték őket a pletykák, mint némely nőket a macskák, a legnagyobb távolságból is felkeresték, és hozzájuk dörzsölőztek.
A Régensburger kisasszonyok már korán reggel tudták, hogy mi történt a városban éjszaka: hol volt vacsora, Nikelszkyéknél vagy Vojtovicséknál, Ingháziéknál vagy Beszterczeiéknél? Pontosan tudták, hogy mi volt vacsorára, mit beszéltek a vendégek, és mikor vették elő a házilámpásokat, hogy hazafelé induljanak a nagy hóesésben. (Andráscsiknak, a híres pohárköszöntőnek rendszerint lemaradt a botosa útközben, és reggel vitték utána.) Tudták, hogy mi történt a „Rigó”, „Zsandár”, „Bunda”, „Sas”, „Zöldfa”, „Huszár” és „Csillag” kocsmákban, ahol az intelligencia megfordult. (Tán még arról is tudomásuk volt, hogy ki dobott kilencet Jurás nevezetes téli kuglizójában!) Külön posta tudósította őket a város első fogadójában történtekről, az „Európa” eseményeiről.
Hogyne tudták volna már korán reggel, hogy a nevezetes Alvinczi Eduárd, a magyar középosztály megmentője, az esti órákban a városba érkezett, és az „Európa”-ban négy szobát bérelt kíséretének és magának.
– Úgy látszik, a Nyírség is kezd számítani valamit – mondta Régensburgerné, aki szepességi születésű asszony lévén sohase becsülte valami sokra új hazáját. – Csak ott van szív! – mondogatta, és valamerre messzire mutatott. – Bár sohase jöttem volna ide cserébe. – És protestáns asszony létére, az ajtó szemöldökfajára írta Háromkirályok napján a G. M. B. betűket, mint a katolikus Szepességen szokás.
Délfelé már többet tudtak a Régensburger kisasszonyok a nevezetes Alvincziról.
Alvinczi Eduárd délelőtt felkereste a megyei főispánt, és elkérte azoknak a névsorát – akiket meg kell menteni a vármegyében. A Régensburger kisasszonyok kombináltak, hogy kiket ajánlhatott a főispán Alvinczi figyelmébe.
– Az öreg főispán Tisza-párti ember volt egész életében – mondta az okos Amanda. – Nyilván csak azok jönnek figyelembe, akik a Tisza38 Kálmán politikájának a hívei. Azok a régi Kállói famíliák, Berkeszyek, Gaálok, Zathureczkyek, akik még mindig azt remélték, hogy a vármegyét visszahelyezik Nagykállóba. Kállóban pedig alig talál magának való váltót Alvinczi úr. Az ottani takarék csak a kereskedőknek ad hitelt. Zathureczkytől a minap a billikomnyertes agarát vették el zálogba, amikor némi kölcsönt adott neki a kállói takarék.
Régensburgerné valami kimagyarázhatatlan okból már reggel óta a szekrények tetején díszelgő pávatollakat, birsalmákat, befőtteket forgatta, tisztogatta, mintha vendéget várt volna. A leánya szavára azonban abbahagyta a porolást:
– Akár hiszitek, akár nem: én megálmodtam ezt az egész dolgot. Álmomban mezítelenül az utca kövén ültem, nagy forróság lepte el a testemet, és a halálomat vártam.
– Jaj, mama, mindig olyan borzasztókat álmodik – vágott közbe Ilonka, és a fülére tapasztotta a két tenyerét.
– És akkor, midőn a legnagyobb kétségbeesésben ülnék, arra jött a részeges telekkönyvvezető, Szuki, és így szólt: Ne búsuljon a tekintetes asszony, jön még a kutyára dér.
– Nem bírom hallgatni – kiáltott fel Ilonka, és kiszaladt a szobából.
Anyja utána vágott a szemével:
– Pedig hallgathatná az ipse. Mert csaknem Szuki után álmomban megjelent Patkó Bandi, és se szó, se beszéd: egyszerűen feleségül kért.
Észrevette-e Régensburgerné, hogy Amanda lányának az arca vérvörös lett az álom elbeszélésétől? Nagyon el volt foglalva a birsalmákkal, amelyeket katonás rendbe sorakoztatott.
– Ami pedig a váltókat illeti, kaphat olyant Alvinczi Eduárd Kállóban is szakajtóval. Szokása az ottani uzsorásságnak, hogy tiszta, becsületes váltónak, még ha a főispán keze írása van rajta: a szemébe nevetnek. De nem hozhatnak olyan hamis váltót, amelyet nyomban ki nem fizetnének, a megfelelő kamatok előzetes lefogásával. A hamis váltó jó váltó, azt kiváltják terminusra, hallottam én ezt sokat szegény apánktól.
Amanda sokáig nézett merően maga elé.
– Valószínűleg tudja Alvinczi Eduárd, hogy mit csinál. De én39 mégsem értem, hogy miért kell a váltóhamisítókat megmenteni. Aki váltót hamisít, egyebet is csinál.
– Hallgass, te ostoba, most mindenki abból él, hogy váltót hamisít! – kiáltott rendreutasítólag Régensburgerné. – Csak nézd meg ősszel az agárversenyeket! Mindenkinek új ruhája, kocsija, lova, agara van arra a két-három napra, amíg a versenyek tartanak. Annyi négyes fogatot sohasem látni egyszerre a városban. A falusi kurtanemesek véresre borotváltatják az arcukat a borbélynál, senkinek sincs disznózsírral megkenve a haja, hanem pomádéval. Az asszonyságok új everlasting cipőt kapnak, a kisasszonyok midert. Az ehhez való pénzt mind a zsidók adják, mégpedig váltóra. A váltó lejár tavaszkor, de akkor már összezsugorgatnak annyi pénzt, hogy a váltót ki tudják fizetni.
Amanda ugyan kezére húzta a takarításhoz való rongyos kesztyűket, de ábrándozva ült egy székben:
– Tudom, hogyha agár volnék: sok kérőm volna… De azért mégsem értem egészen Alvinczi urat, hogy ezeket a mihaszna, begyepesedett fejű, tudatlan, műveletlen bűnösöket akarja megmenteni, ahelyett hogy például zongoraművésznőket nevelne. Itt van például a mi Ilonkánk. (Amanda elpirult, mert magáról is szeretett volna beszélni.) A mi Ilonkánk egy kis tanulással, támogatással az ország első művésznője lehetne a zongorán…
Patkó Bandi nagy sebbel-lobbal érkezett meg. Úgy járt a házhoz, mintha otthon volna.
– Alvinczi az „Európa” söntésében ül, és az egész megye körülötte van! – kiáltotta felhevülve a fiatalember. – Ünneplik, mint egy követet. Mindenkinek telve van a zsebe régi pöriratokkal. A sánta Pendelyházi még a fiát is elhozta, hogy bemutassa Alvinczinak. Már másodszor csapoltak az „Európá”-ban reggel óta.
A Régensburger hölgyek leírhatatlan érdeklődéssel fogadták Patkó Bandi szavait.
– Hát mégis, kik vannak ott? – kérdezte Régensburgerné, mintha tojásokat készülne számba venni.
– Mindenki, aki a lábát mozgatni tudja. Szukit tologatják előre mint a leghíresebb váltóhamisítót, de úgy hallom, a váltókra csak délután kerül sor.
Amanda kisasszony hosszadalmas, könnyes, anyás pillantást vetett Patkó Bandira.40
– Milyen kár, hogy maga még oly fiatal ember, Bandi, nem lehetnek hamis váltói! Itt volna az alkalom a meggazdagodásra…
Régensburgerné váratlanul abbahagyta a portörölgetést, és ő is letelepedett a leánya mellé, hogy kellően kivehesse a részét az ábrándozásból.
– Szegény apánk (így nevezte állandóan elhalt férjét), hogy ő nem veheti ki részét a magyar középosztály megmentésében! Bizonyosan juttatna neki is valami szerepet Alvinczi a nemzetmentés munkájában. Megtenné inspektornak, vagy tán még magasabb ranghoz is juttatná az Új-Magyarországban. Mert bár németesen hangzó neve volt, ősei a Szepességben Thököly és Rákóczi alatt küzdöttek.
Szürke, hétköznapi délelőtt volt, hetivásár a városban, a piros fejű kakasokat, hápogó kacsákat kosaraikban vitték az asszonyok az ablakok alatt, mégis, idebent a szobában egyszerre ábrándos, hamupipőkei, merengő hangulat lett úrrá, amilyen hangulat legfeljebb vasárnap délután szokott látogatóba jönni, amikor a litánia harangjai csendesen sétálnak a háztetők felett.
– Szegény apánk – merengett Amanda kisasszony. – Senki sem pótolhatja őt. Kivéve, ha Bandi öregebb volna… Istenem, miért olyan fiatal maga, Bandi?
– De az esze érett! – monda özvegy Régensburgerné. – Szegény apánk azt mondaná Bandira, hogy annyi esze van, mint egy ispánnak. – Aztán elgondolkozott, mintha a falióra ketyegő tanácsaira hallgatna. Az ilyen régi családi órák nyilván tudnak mindenféle jó tanácsokat, mert Régensburgerné rövid idő múlva folyékonyán megszólalt: – Bandinak meg kell ismerkednie Alvinczival. Lehetetlenségnek tartom, hogy ez a férfiú, akinek olyan nemes, előkelő híre van, mint valami régi királyi címernek: észre ne venné Bandiban azt, amit mi, egyszerű nők már régen tudunk. Költő lesz ez a fiú, és rövidesen ország-világ emlegeti nevét, csak legyen, aki a hóna alá nyúljon. De ki mutassa be Bandit Alvinczinak?
– Talán a telekkönyvvezető? – nevetett Amanda kisasszony.
– Ó, a vén részeges bütykös!
– Levelet kellene írni a főúrnak…
Régensburgerné tetszése jeléül összecsapta a két kezét:
– Ilonka nagyszerűen tud fogalmazni… Majd ír ő a grófnak vagy hercegnek olyan levelet, hogy a nyála csorog.41
Patkó Bandi tiltakozni akart e tervek ellen. Azt akarta mondani, hogy ő életerős fiatalember, aki nem fogadhatja el senkinek az alamizsnáját. Itt van az a sok elzüllött úr, letört gavallér, bajba jutott nemesember… Azok inkább rászorulnak Alvinczi segítségére. De Régensburgerné határozott asszony volt.
– Kedves fiam, mi úgy tekintjük magát már régóta, mintha a mi családunkhoz tartozna. Engedje meg, hogy mi gondoskodjunk a jövőjéről. Mi járatosabbak vagyunk az életben, mint maga. Utóvégre Régensburger János volt a mesterünk.
