8
8
Régensburgerné ismét a faliórára nézett, és az óra a következő tanácsot adta:
– Amanda, öltözködj. El kell vinni a váltót a Bandi apukájához. Amanda felsóhajtott, aztán hosszasan megszorította Bandi kezét, mintha csak el nem múló szerelméről akarná biztosítani, mert Bandi vérvörös arccal fordult az ablak felé. Mindig szégyellte magát, mikor arról volt szó, hogy Régensburgerék apja szívességét vették igénybe. Miért ne adna ő a magáéból a drága hölgyeknek? Patkó Bandi apja gazdag ember volt, ügyvédi irodájában három öreg negyvennyolcas honvéd körmölt reggeltől estig, és valami különös okból néhanapján segítette a Régensburger hölgyeket. A hölgyek a kapott segítségről hazai szokás szerint váltót állítottak ki. De ezeket a váltókat sohasem vették vissza.
Amanda valami trikószerű szövetből való, szűk, fekete szoknyát öltött fel, amely szoknyából tagjai kellően mutatkoztak. Nem volt olyan férfi a városban, aki meg ne fordult volna, amikor Régensburger Amanda ezt a szoknyát vette magára. Arcára kevés rizsport hintett, és szőkésbarna haja laza fürtökben, szinte művészi rendetlenségben mutatkozott a gyászfátyol alól.
A tükör előtt egy pillanatra megállott, és próbát tartott abból a hosszadalmas, alánéző, odaadó tekintetből, amelyet majd az öreg Patkóra fog vetni. Aztán keresztet vetett magára, mint a színészek, mielőtt a színpadra kilépnének.
– Gyerünk, Bandi! – mondta elváltozott hangon.42
– Szerencsétlen! A váltó! – sikkantott fel Régensburgerné. A fehérneműszekrényhez futott, és az ingek közül előkereste a zöldesszürkés papírdarabot. – Aztán mondd azt, lányom, hogy az én kedvemért legyen szíves az ügyvéd úr…
– Bízd rám, anyám, tudom én, hogy mit kell mondani – felelt Amanda kisasszony.
Patkó Bandi csak a régi szárazmalomig kísérte Amanda kisasszonyt, innen már látható volt az a hosszú, sárga kőház, amelynek fehérre festett ablakai mögött állítólag a boldogság lakott. Patkó Bandi atyjának házán rendszerint zárva volt a kapu, csak pénteken nyílott ki, amikor a koldusok között kiosztották az előre elkészített aprópénzt. Ma kedd volt, Szent Antal napja, ezen a napon ment gyónni az esperesplébánoshoz Patkó Bandi anyja… Amanda kisasszony tehát bátran vonta meg a kapucsengőt. Gyászfátyola eltűnt a bezáródó kapu mögött.
Körülbelül egy félóra múlva nyílott ismét a kapu a messzi házon. Patkó Bandinak addig volt alkalma megobolygatni a verebeket a régi szárazmalom nádtetőjében. „Csirip, csirip” – mondogatták szokatlanul éles hangon ezek a városvégi verebek, amelyek még nem tanulták meg a városi illedelmes hangot. „Csirip, csirip?” Mintha arról pletykálkodnának, hogy mit keres annyi ideig Régensburger Amanda a Patkóék házában, amikor Patkóné éppen nincs odahaza… „Csirip, csirip!”
Amanda kisasszony oly délcegen közeledett, mint egy műlovarnő.
Amerre ment, az ablakokban apró fényjelek mutatkoztak: otthon ülő kisvárosi nők vagy már csak a nádtető támogatására való öregemberek kíváncsi tekintetei. Hiszen másnak is volt szűk vagy bokorugró szoknyája ebben a városban, Wohl Janka Magyar Bazár-ja, szabásmintáival, kölcsönben, végigjárta az összes házakat, ahol a varrótű babonás mozdulatait végezte – de ez a szoknya olyan volt, mint a mesebeli garabonciás köpenyege, amelynek sarkát tulajdonosa megemelte, és erre az egész városban megkozmásodtak a levesek… ha Amanda kisasszony ezt a szoknyát magára öltötte: akkor a legszárazabb férfiakban is költői, nyugtalanító gondolatok kerekedtek: vén csizmaszárrá, karosszék-töltelékké válott férfiak kezdték azon törni a fejüket, hogy öreg oldalbordájukon kívül nőszemélyek is vannak a városban, kancsóölelgető, csupán mámorukba szerelmes43 vének égő gyertyát vettek a kezükbe, hogy fiatal szolgálójuk kíséretében a pincébe menjenek – bort deríteni…
Amanda kisasszony az őt kísérő tekintetektől felhevülve, gyors léptekkel ért a szárazmalom sarkára, ahol az eresz alól kissé szomorúan előlépett Patkó Bandi. Bánatosnak látszott, mint valami álombéli lovag, akit a magánya elüldözött a holdas éjbe. Amanda kisasszony két kézzel kapott Bandi karja felé:
– Miért szomorkodik? Megkaptam a pénzt!
De Bandi nem felelt, csak lesütött szemmel, lekókadt fejjel állt. Amanda kisasszonynak összeszorult a szíve, és szinte fuldokolva indítványozta:
– Még ne menjünk haza. Imádom az anyámat, imádom a testvéremet, de miattuk sohasem tudok magával négyszemközt maradni. Gyerünk a régi, alvégi temetőbe, ahol ősz óta nem voltunk. Vajon, milyen állapotban van szegény apánk sírja?
És amint elmaradt mögöttük az utolsó ház figyelő ablaka is, Amanda kisasszony hevesen Bandi karjába kapaszkodott.
– Nem bírom el, hogy magát szomorúnak lássam. Maga még fiatal, nem szenvedett, nem csalódott, nem bántja senki, se szóval, se szemmel: miért szomorkodik tehát? Akarja, hogy itt, a nyílt úton megcsókoljam?
Patkó Bandi megtántorodott a leány forróságos szavaitól, mint a korgó gyomrú embert előveszi a szédület, ha lakodalmas házak párás, zenétől dobogó ablakai alá érkezik. Megrándult ajakkal mutatott a temető felé álló, behavazott fedelű, gyaluforgácsos épületre, a „Zsandár” kocsmára:
– Ott szokott ülni az ablaknál Tinódi, a könyvtáros.
– Hát jól van, majd a kocsmán túl csókolom meg – mondta engedelmesen Amanda kisasszony. – Pedig én úgysem megyek már férjhez, szegény leány vagyok, időm lejárt… Mikor még kérőim voltak, nem kellettek, mert lenéztem ezeket a kisvárosi embereket. Költőkbe voltam szerelmes. Néha ellátogatott nyaranta a Sóstó-fürdőre Komócsy József, a költő. Tudja, milyen nagy kalapja volt? Mint valami taliánnak. Az asszonyok azzal fejezték ki hódolatukat, hogy mindenütt Komócsy-vesepecsenyével traktálták, pedig a költő nekem megsúgta, hogy azt az ételt kedvére csak a pesti „Kispipá”-ban tudják készíteni. Hát én nem is sütöttem-főztem a költőnek, hanem egész idő alatt prenumeránsokat gyűjtöttem a legközelebb44 megjelenő költeményeskönyvre. Végigházaltam az egész várost. Egy forint volt az előjegyzés ára, és csaknem húsz aláírást sikerült szerezni. Sajnos, a költeményeskönyv sohasem jelent meg, a költő elutazott, és megfeledkezett az egész dologról.
– Szegény Amanda kisasszony!
De Régensburger Amanda nekividámodva folytatta az elbeszélést:
– Hohó, ezzel még nincs vége, mert Komócsy elvitte a híremet Pestre, és aztán más költők is tisztelegtek házunknál, és magukkal hozták a gyűjtőíveket. Mindjárt a következő évben megjelent egy amerikai cowboynak öltözött lovas férfiú a házunk előtt. A lovat a kapufélfához kötötte, ő belépett a házba, és engem keresett. Benedek Aladár, a híres költő volt a jövevény, akit akkoriban szabadított ki Erzsébet királyné a Fortunából, és én úgy éreztem, hogy ruhájának még börtönszaga van. Elmondta, hogy lóháton utazza be Magyarországot, és személyesen teszi tiszteletét a lelkesebb honleányoknál…
– És Amanda kisasszony ismét kezébe vette a gyűjtőívet!
– Az nem lett volna baj, de Benedek Aladár mindenáron feleségül akart venni. Sürgette az eljegyzést. De az előfizetők csak lassan gyülekeztek. Benedek erre megharagudott, összeszidott mindenkit, a polgármestertől kezdve az utolsó bakterig, felült lovára, és elvágtatott.
– Bogaras emberek a költők.
– Aztán jöttek sorjában, de több kérőm már nem akadt közülük. Vértesi Arnold ezer beszélyt adott ki Debrecenben, ellátogatott a mi városunkba is, világosszürke keménykalapja volt, pepita nadrágján széles, fekete szalag, amilyent nálunk csak a cigányprímás viselt. Valami különös bajuszpedrőt használt, amely engem a falusi házak halottas szobáira emlékeztetett. De egyébként úriember volt, a kaszinóban üldögélt, az urak között.
– Alighogy elment Vértesi, nyomban a városba karikázott Rudnyánszky Gyula. Ha nem lett volna kopasz: Byronhoz lehetett volna hasonlítani, akinek külsejét akkoriban a költők utánozták. Nagy bundája volt, mint egy ügyvédnek, és a városban hamarosan híre futamodott, hogy azért jött, mert szerelmes a színtársulat primadonnájába, Réthy Laurába. Nem tudom, hogy mennyi volt igaz a szerelemből, nálunk verseskönyvvel kopogtatott, amelyből egy tucatra45 prenumerációt nyitott. Kijelentette, hogy semmi körülmények között nem hajlandó több könyvet eladni ebben a városban, mert más városok is vannak Magyarországon, ahol türelmetlenül várják verseit. Sohasem tudta meg a költő, hogy a tucat verseskönyvből csak kettőt tudtunk elsózni, a többi a nyakunkon maradt.
Mindinkább oszladozott Patkó Bandi névtelen szomorúsága, amint Amanda kisasszony csendeskés, mélabús humorral előadott történeteit hallgatta. A nőkben ritkaság a humor, azért érezni tokaji bor illatát azoknak a nőknek az ajkán, akik megnevettetni is tudnak.
Már régen elhagyták a „Zsandár” kocsmát, és még mindig nem jutott eszébe Patkó Bandinak elkérni az ígért csókot, de amint az alvégi temető kidőlt kapuján befordultak, a temető mélaságából, a hófoltokkal toldozott sírdombok felől, a gyászhuszár egyenességével állongó akácfák alól: egyszerre feléje suhant valami lágy, gyengéd érzelem. A halál és a szerelem nagy rokonságát leginkább akkor tudhatjuk meg, ha elhagyott temetőben nővel sétálgatunk.
Pár lépésnyire a temető kapujától megállott tehát Patkó Bandi, és oly hosszasan, hevesen szájon csókolta Amanda kisasszonyt, hogy szinte vérvörös lett körülötte az alvó temető.
De Amanda kisasszony is nagyot sóhajtott, mintha a szíve gyökeréig ért volna a csóknak a tüze.
