A KÖLTŐ UTOLSÓ KARÁCSONYA
A KÖLTŐ UTOLSÓ KARÁCSONYA
„1918. december. Ady Endre haldoklik egy egész magyar nemzedék helyett, amely betegségét a régi Magyarországon szerezte, az új Magyarországgal tehát szükségszerűen el kell pusztulnia” – körülbelül ez a tartalma annak a levélnek, amelyet egy jó bolond fiatalembertől kaptam ez idő tájt, a fiatalember hajdan, mikor még a költők különböző kocsmákban gyülekeztek, volt ajtónálló, kukta, unalmas íróknak mulattatója, éjszakai hírnök és kocsirendelő... A költők környezetében a fiatalember tehát megtanulta, hogyan kell levelet írni.
Litániakék délután indulok el a Belváros felé. A zajló Dunán temérdek vadkacsa, sirály, téli madár még a Margithídon innen is, ameddig pedig a vadmadarak nem szoktak merészkedni; – a Duna fölött varjúcsapatok szállnak, mintha az elnéptelenedett frontokról a városba követték volna a kiszemelt, de megugrott katonákat.
Ady fölemeli a fejét egy nem egészen kifogástalan párnáról, és rekedten, de némileg nyerítve, mint mindig, valahányszor meglátott, így szól:
– Te értesz mindenféle babonás dolgokhoz, így az álomfejtéshez is. Mondd meg nekem, mit jelent az, hogy éjjel álmomban veszettül táncoltam, mint soha a nagyváradi bodega óta. Én kálvinista és szabadgondolkodó ember létemre: nem hiszek az álmokban. De ettől az álomtól félek.
Felelem:
– Öregasszonyok magyarázata szerint álomban táncolni semmire se jó.
Ady nem válaszol; kitágult, másvilági szemével egy pókhálót néz a szoba plafonján. A pókhálót lebegteti valamely levegőáramlat, talán a költő fulladozó lehelete.
Az ágy alatt pintes üveg azzal az étvágyriasztó savanyú borral, amelyet Ady ravaszságból ivott a nehéz borok és a pálinkák helyett. Amikor ezt a keserves vinkót itta: magában azt gondolta, hogy ettől még nem halt meg senki, legalábbis nem annyian, mint a pálinkától.
Miután legutoljára a még talpon álló beteg költővel vendéglőben találkoztam, Ady ott folytatta a beszélgetést, mintha tegnap állottunk volna fel a vacsoraasztaltól, pedig akkor még tavasz volt, Csinszka vezette karján a költőt, más oldalról a hű Révész Béla támogatta...
– Szeretnék még egyszer kocsmába járni: ez „az asszony” úgyse törődik480 velem – kezdte fátyolborított hangon, mintha valamely nagy titokról kezdene beszélni. – Tudom én, hogy most is vannak még olyan vendéglők Pesten, amelyeket a vidéki emberek látogatnak, akik hajnalban érkeznek meg a vonattal, ilyenformán már farkaséhesek reggel kilenc óra tájban. Ezek a vidékiek tudják legjobban, hogy hol és mikor kell gábelfrüstököt enni, a mellényzsebükből elővont penicilusok hegyével nézik meg a sertés- vagy borjúpörkölt puhaságát, kanállal eszik a savanyútüdőt, piros lesz a bajszuk a paprikás létől. Ilyen helyen szeretnék még egyszer vendég lenni.
Elgondolkozott, és mentegetőzve folytatta:
– Ugyanis jól tudom, hogy már olyan egészséges nem lehetek többé, hogy éjféli vendég legyek a kocsmákban, kávéházakban, amilyen azelőtt voltam. Meg kell elégedni a nyárspolgárok kocsmajárásának idejével: a délelőttel, a délutánnal. Sokszor elgondolom magamban itt, az ágyban, hogy milyen jó lehet délután valamely csendes kocsmazugban ülni, amikor az ebédelő vendégek már kitolták a széket maguk alól, ügyesen kiseperte a szálát valamely mezítlábas parasztlány, a kopasz pincér bóbiskol a lóversenyújság felett, és csak arrafelé ég egy lámpa, amerre a konyhába vagy a pincébe mennek. Ilyenkor meghúzódni egy csendes, meleg sarokban, és ott egy jó baráttal halkan elbeszélgetni: ez ér valamit az életben. Nem menni a kávéházba, mert ott most az asztalt verdesik: lévén mindenki forradalmár, keresztények és zsidók egyformán. Nem lépni ki az utcára, mert ott a legnagyobb gazemberek is a forradalmat éltetik. Főleg ezek a gyanús múltú, srófrajáró, görbe észjárású emberek lettek a legnagyobb forradalmárok, akik engem is árulónak mondanak, mert nem táncolok közöttük... Azért, ha még egyszer felkelek: megígérem mindenkinek, akit érdekel, hogy szakítok a lump élettel, soha be nem teszem a lábamat a Hollóba, délután járok valamely előkelő, csendes fogadóba, ahol úri agglegények szívják elgondolkozva a szivarjukat, vagy pedig olyan urak üldögélnek, akiknek a doktoruk megtiltotta a vérmes, délutáni alvást. Ezeknek az embereknek sohasem mocskos a kabátjuk a szivarhamutól és az éjszakázás egyéb tisztátalanságaitól. Sohasem ég a homlokuk, a halántékuk, feszülnek az idegeik, jajgat a szívük az elmúlt éjszaka részegségéért. Jól kialusszák magukat, és üdén, frissen, étvágyasan mennek el megint a délutáni kocsmájukba.481
A költőtől már máskor is hallottam ilyen áhítatos vágyakozásokat a polgári élet felé – különösen olyankor, ha bortól, betegségtől, álmatlanságtól, lelki gyötrelmektől szenvedett. Mire azonban vissza-visszatéregetett régi egészsége: felejtve volt a vágy a nyárspolgári élet látszólagos örömei iránt. Akkor betegedett volna meg igazán, ha egészséges korában el nem mehetett volna megszokott tanyáira, megszeretett kocsmaasztalaihoz és társaságához, amelyet hol megcsalatkozva, kiábrándulva gyűlölt, mint valamely női személyiséget, aki rosszul viselte magát – hol meg szeretett, mint az utazó a hozzátartozóit, akiket régen nem látott. Nagyon nehezen volt elképzelhető az elmúlt években, hogy Ady pesti tartózkodásai idején éjféltájban be ne kukkantott volna a Hollóba, legalábbis azt megnézni, hogy mit csinál a púpos Löffelmann, a sörmérő. És ha már itt ült a megszokott légkörben: nem mozdulhatott el addig, amíg vad cigányszaggal, olcsó parfümmel, hagymák, heringek, pörköltek, régi hordók avas szagával tele ne szívta volna magát, akármint hívogatta is az ágy, kergette volna a tagjaiban este jelentkező láz... De most mégis komolyan beszélt arról, hogy életét megváltoztatja, amint ismét egészséges lesz.
– Már csak azért is a polgári életmódra fogom adni magamat, mert nagyot változtam belülről is – folytatta suttogó hangon. Mintha attól félt volna, hogy szavait a szomszéd szobában meghallják. – Én csak addig voltam forradalmár, amíg a tíz ujjunkon megszámlálhattuk, hogy hányan vannak a városban forradalmárok. Ismertük egymást személy szerint, de név szerint is minden bizonnyal. Akkor is egyet gondoltunk, amikor hetekig nem láttuk egymást. A nézeteink, a felfogásaink találkoztak, akármilyen messzire voltunk egymástól. Mária-Grünben, Csucsán, vagy akármerre a világon jártam: nem volt titok egy percig sem előttem, hogy mit gondolnak, mit beszélnek, min tanakodnak Pesten forradalmár barátaim. Pedig néha nem is leveleztünk, mégse csalatkozhattunk egymásban. Te nagyon jól tudod, hogy kik voltak Pesten a régi forradalmi gyerekek!
Az üveg kotyogott, a költő belső fájdalommal felkiáltott:
– Ma minden suszter forradalmár, miránk többé nincs szükség. Október végén ugyanis kiderült egész Magyarországról, hogy itt mindenki régi pacifista, kezdettől fogva mindenki ellene volt a háborúnak, a lánckereskedők és a bankárok is. A sajtosok és a hadiszállítók, a bakancsosok és az aranyművesek, a legöregebb tolvajok és a legrégibb hamispénzverők egyszerre ráeszméltek, hogy ők mindig ellenségei voltak a482 háborúnak; a békéért, a szabadságért, a nemzeti eszmékért és a szabad gondolatért rajongtak. Nagyobb forradalmár lett is egy nap alatt mindenki, mint mi valaha voltunk, nyolcan-tízen Pesten. Sietett mindenki a Nemzeti Tanács védelme alatt elhelyezkedni, tudtommal egyetlen hang sem szólalt föl a forradalom ellen. Hát majd most felszólalok én!
Ebben az időben már nemigen volt valami jelentősebb emberi formája Ady Endrének.
A betegség csúnyán elbánt vele, összeroskasztotta a testét: leginkább valamely rokkant bakához hasonlított, akit most hoztak az Isonzó mellől. Én úgy néztem, hogy már nincs lába, nincs térde, nincs dereka a „matrác-sírban”. A feje még élt a takaró fölött – de ez az élet már csak olyan volt, mint a poklokra jutottak kínszenvedése. Ismeretlen, földön túli fájdalmak torzították el a nemrégiben még csinosnak, tetszetősnek mondott férfiarcot. A szederjes ajka akkor is mozgott, amikor nem beszélt, mint azoké az öreg balerináké, akik valamely taktust dúdolnak magukban hátul a színpadon, amíg a tánclépés reájuk került. Az álla leesett volt, mintha már nagyon keresné azt a támasztékot, amelyet majd a felkötött zsebkendő fog nyújtani. Vagy talán a földet kereste, amelyen majd megingathatatlanul elhelyezkedik ahhoz a nagy kiáltáshoz, amely halálakor hangzik fel, hogy évekig visszhangozzék Magyarországon. A homloka elbújt a gazos, dudvás, ápolatlan hajzat alatt, mintha leghamarabb halt volna meg testéből: elrejtőzött a gizgazban koszorú és csók elől, a halál dermedt érintését várta, mint a mozdulatlan falevél. Az orra, amely alakjánál fogva nem volt nevezetesebbnek mondható soha, sem szenvedélyességéről, sem ravaszságáról, sem erőszakosságáról: most is közömbös orr volt. Vidéki fi alázatos orra, amely mosolygott hölgyekre és urakra és kis dicsőségekre, amelyek az emberek kegyességei folytán útjába akadtak. Ez az orr sohasem látszott tudni, hogy neki milyen önérzetesnek kell lenni a gazdája révén. Megmaradott olyannak, mint Debrecenben, mikor a Darabos utcában a civák kenyérsütésére felfigyelt, vagy Péter Pál kocsmája körül a zsírjában sistergő, fokhagymás kolbászra ügyelt. Még csak a nagyváradi cukrászda édesded vaníliás szagaihoz és az itteni nők parfümös púdereihez sem alakult át ennek a kuruc legénynek az orra; arról tán nem is beszélve, hogy nem tanulta meg Párizsnak sem kanálisszagait, sem nagyvilági odőrjeit...483
– Most majd én szólalok fel a forradalom ellen, mert a suszterek előbb-utóbb elrontják azt – ismételte a költő, és olyan suttogva beszélt, mintha összeesküvést szőne, amelyet a szomszéd szobában tartózkodó feleségének nem szabad meghallani. – Az a baj, hogy ezek a mi forradalmi vezéreink olyan naivak, mintha tegnap szöktek volna meg a Sacré Coeurből. Mindenkinek hisznek, mert jólesik nekik hinni, mint a bakfisoknak. Készpénznek veszik a birtokosok és a haszonbérlők udvarlásait, akik olyan hangosan helyeselnek a földbirtokreformra, hogy a gazdaminiszter alig győzi őket visszatartani attól, hogy földjeiket nyomban föl ne osszák a nincstelenek között. Pedig az ilyen dolog már Dózsa György idejében se ment simán... Tárt karokkal fogadnak keresztényt és zsidót, pedig kellene valami olyan állami hivatalnak is lenni, ahol megnéznék, hogy kinek mi van a füle mögött. A forradalomnak elsősorban egy nagy mérleget kellett volna felállítani, amilyen a vidéki cédulaházak környékén látható, ahová a vásárra vitt barmokat viszik. Meg kellene mérni minden embert, mielőtt telemérnék a kupáját a forradalom vívmányaival. Mert nincsen olyan bolond, aki most nem szaladna a kútra, amikor ingyen mérnek mindent. Hát még a papok!... Hock Jánosnak tudnia kellene, hogy a papok általában nem szerették őt világéletében. Nem szerették a szónoklataiért, azt mondták, hogy ezek a szónoklatok, valamint a Hock-féle imakönyvek azoknak a pesti zsidó asszonyoknak készülnek, akik kacérkodnak a keresztény vallással... Károlyi Mihálynak is lehetne annyi esze, hogy pontosan tudja, miszerint a Nemzeti Kaszinóban nem szeretik őt. Sok irigye volt mindig a gazdagsága miatt – nem lehet büntetlenül valakinek akkora földbirtoka – most még több irigye van a népszerűség miatt. Egy grófnak nem szabad népszerűnek lenni, mert abból csak baj lesz, pláne, ha nem is tud szónokolni. Meglátod, hogy Magyarországon előbb-utóbb elsikkasztják a forradalmat, mert igen nagy zsákkal jön mindenki. A papírforradalmárokat háttérbe nyomják a forradalom praktikusai. Tudni kellene azt, mint valami mesterséget, amelyet éveken át tanult a legény. Nem lehet minden hajdú harangöntő.
– Szoktál írni? – kérdeztem.
A költő a bénuló, kaszáló, másvilág felé integető karjával a párnája alá mutatott. Valóban volt ott egy kis darab ceruza, amilyenekkel a nők szokták fölírni a mosásba adott ruhát – vagy talán amilyen kis, rongyos484 ceruzavégeket a kisvárosi szabók használnak a mértékvételnél. Volt ott valami papiros is, rajta mindenféle ákombákomok, amelyek korántsem hasonlítottak a költőnek ama régi, szép, folyamatos, reszketés nélküli írásához, amelyről föltehető, hogy a betűk leírója valaha maga is gyönyörködött azok formájában, bajszában, farkában, üstökében. Ezt az írást majd valahol a másvilágon olvassa el egy szárnyas betűszedő.
…Miután ez az írás nem szép költői hazugság akart lenni már kezdettől fogva sem Ady Endre mennybemeneteléről: meg kell még említeni, hogy a beteg szobájában meglehetős rendetlenség volt, a székek számából sem lehetett megállapítani, hogy itt a vendégek egymásnak adnák a kilincset, a költő fekvőhelye se volt olyan állapotban, hogy abban örömét lelte volna a finnyásabb látogató. Valóban a véget jelentette ez az élettelen környezet is a beteg költő körül, aki életében meglehetősen ügyesen intézte mindig, hogy kisebb betegségeiben is tiszta szanatóriumokban, kellemetes ápolás alatt, jó doktorok felügyelete alatt pihenje ki magából a jajokat. Holott a költő barátai ez idő tájt nagy hatalmú urak voltak, könnyen segítségére lehettek volna, ha új olajat akar önteni az élete pislákoló mécsesébe. Nekem, ezen a helyen, egy szomorú és rossz szagú, vidéki szoba jutott eszembe, ahol hajdanában egy nyugalmazott színészt láttam haldokolni, akihez a szomszédok már csak azért nézegettek be néhanapján, vajon nem vitte még el az ördög? Úgy látszik, a kivénült színészek és a nemzet ünnepelt költői egyformák lesznek, amikor a végső stáció felé közelednek. Sohasem felejtem a penzionált komédiás kék csíkos dunyháját, amely alól akaratoskodva kidugta halállábát, amidőn mézes pálinkát követelt abból a sommácskából, amelyet a szomszédasszonyra bízott. „Reggelig úgyis meghalok. Mért sajnálják tőlem?” – érvelt a maga igaza mellett Dalnoki Gaál Gyula, az egykori színigazgató.
A nemzet ünnepelt költője csaknem ilyen szavakat mondott, amikor kifogyóban levő flaskója megtöltését követelte.
Úgy emlékszem, megtöltötték.
Az ablakhoz álltam, ahonnan a pesti utcát nézegettem, amíg a költő a maga pókhálójával bíbelődött.
…Akkoriban még nem voltak „giltek” azok a szent esküvések, amelyeket a magyar urak részben I. Ferenc József, részben IV. Károly király kezébe elhelyeztek: – Hock János főtisztelendő úr előtt lerakott fogadalmak485 számítottak valamit ebben a rongyos életben. (Ki gondolta volna, hogy mennyi mindenféle fogadalmat kell majd még kellő helyen elhelyezni a magyar uraknak, amint az idők változnak?) Nos, és miután fogadalmaikat letétbe helyezték a mind hallgatagabbá válott, mind kevesebbet beszélő és szónokoló egyházatyánál (mintha az ő lelkiismeretét nyomta volna az a sok hiábavaló eskü!) – megnyugodtak a magyar urak, mint akik legdrágább kincsüket, becsületüket a legmegbízhatóbb páncélszekrényben tudják. – 1918. december. Pest kezdi élvezni a jól sikerült vér nélküli forradalom örömeit: vadonatúj kék bankók kerülnek forgalomba, amelyeket valahol, valamerre bizonyára a háború továbbfolytatásához őriztek. Azt lehetne mondani, hogy a karácsony szent ünnepe évek óta nem ismert derűvel közelgett az „októberi Pest” felé: – itthon volt jóformán mindenki, aki idáig a lövészárokban töltötte a Jézuska estéjét.
A Belváros, ahol a költő lakott: déltájban már „békebeli” külsejét öltötte magára e decemberben.
A költő javában haldoklott – mint mondják: igen csúnya és többé gyógyíthatatlan sebekkel volt telve a teste, mint ama bibliai bélpoklosé –, az ablakhoz csak ritkán mehetett, hogy szemügyre vegye az úgynevezett „pesti utcát”, amelynek nagy jelentőséget volt szokás tulajdonítani az elmúlt forradalmi napokban. – Nos, a „pesti utca” a Belvárosban nagyon is kitett magáért. – A huszártiszti uniformisok még divatban vannak, de a tiszt urak kitalálnak amolyan hófehér gallért, amellyel rangjelzésüket eltakarják. Igen, vászondarab alá rejtették a gyönyörű főhadnagyi páros csillagokat, a kapitányi sarzsikat, sőt az aranygallérokat is. Nem kell izgatni a közvéleményt, mondták, és kardot sem kötöttek, amikor a Váci utcába mentek sétálni.
Más katonatisztek, akik lelkiismeretüknél és gondolkozásuknál fogva kevésbé érezték magukat felelőseknek a háború kitalálásában (különösen a tartalékosok között akadt ilyen), a zavaros időkben inkább előléptették magukat: mindenféle csillagokat varrattak fel a szabóval, a főhadnagyok lehetőleg századosok lettek, hogy emígy is tekintélyt szerezzenek pesti hölgyismerőseiknél. De ezek mégis kevesebben voltak: – a legtöbb katonatiszt lenyírott, levágott csillagokkal szállott fel a villamosvasútra, amit azelőtt csak várfogság esetén vállaltak volna.
És a nők?
Decemberben már nem volt divat a kokárda a szív fölött – már rég visszaadták szolgálóiknak, házmesternéiknek azokat a kopottas ruhákat486 az úrhölgyek, amelyekbe a forradalom első napjaiban elrejtőztek, különösen azoknak az exponált uraknak nejei, amely uraknak még nem volt idejük letehetni az esküt. Párizs járta már a maga nemzetközi divatjával, selymek, parfümök, kalapok jelennek meg, amelyek valamely csodálatos úton jutnak hirtelen a nők birtokába. Ködmönt, rövid bundácskát csak azok a nők viselnek Pesten, akik a Felvidék vagy Erdély felől menekültek; a vérbeli pesti nő már olyan pontosan tudja a párizsi divatot, mintha nem is lett volna világháború. Az urak szájában egyiptomi cigaretta.
A költő abbahagyja révedezését, felül az ágyban, titokteljesen magához int, mintha valami nagy titkot akarna a lelkemre kötni, és a fülembe súgja:
– Mondd meg a barátaimnak – tudod, hogy kiknek –, karácsony este ne hagyjanak itt egyedül. Hozzanak bort magukkal.
A „diadalmas forradalom”, amelynek egyik előidézője a költő is volt: ennyivel jutalmazta meg 1918 karácsony estéjén elárvult gyermekét. Az új esztendő harmadik hetében a legnagyobb szívbéli és hivatalos ünnepélyességgel eltemették a Nemzeti Múzeum előcsarnokából.
(1925)
