VIDÉKI ÉJSZAKÁK LOVAGJA
VIDÉKI ÉJSZAKÁK LOVAGJA
Ady Endre Debrecenből hozta azt a szerelmi nyavalyát, amelytől tudós orvosai segítségével sem tudott megszabadulni az egész életen át.
Eljött vele Debrecenből, mint a Dongó-nóta, hol keservesen, hol vígan; nem hagyta el az ifjúkori emlék, amint mások például, akik Debrecenben megfordultak, sohasem tudják elfelejteni a kenyérpiac illatát, Péter Pali kocsmáját, ahol a Dugó nevezetű asztaltársaságnak az én időmben az elnöke Nyilasi Mátyás volt, ama egykori komikus színész, aki olyan kövér ember volt, hogy még a hajdani Debrecenben, a kövér emberek városában is nevettek rajta a testi terjedelme miatt. A Dugó-beli elnöknek legkedvencebb szerepe a Denevér-operett részeges börtönőre volt – a harmadik felvonáshoz egyenesen Péter Pali bácsi kocsmájából lehetett a színpadra menni, nem kellett a részegséget megjátszani.
Ady Endre elnöke is Nyilasi Mátyás volt, és éjféltájon Ady vállaira is könnyezve, nyavalyás sírással ráborult ez a komikum őskorából való figura, amikor részegségében mindig boldogtalan szerelméről panaszkodott:471
– Meglátod, egyszer agyonlövöm magam – mondogatta a debreceni cívisek legnagyobb nevettetője, és úgy forgatta a szemét, mint a Rettenetes basa, a Szultán című operettben.
Persze a Dugónál se az én időmben, se egy-két év múltán az Ady Endre debreceni hírlapírói ideje alatt, nem volt szokás komolyan venni a Burleszk szerelmét ama szőkésbarnás, sovány drámai szende irányában, aki miatt ez a kedves kövér ember darab idő múlva valóban agyonlőtte magát egy átmulatott éjszaka után – Szegeden.
...Ady Endre talán ugyanazon a helyen lógatta üstökét a Dugó-asztalnál azokba a vastag, metszett, félliteres poharakba, amely helyen valaha ugyancsak hosszadalmasán üldögélt e sorok írója.
A vidéki hírlapíró külső megjelenéséhez akkoriban még feltétlenül szükséges volt a hosszú haj viselete.
A provinciális hírlapírók szerkesztőségeiben láttunk olyan bozontos oroszlánsörényeket, amelyeket az utazók leírásai szerint csak Szibériában viselnek a deportáltak a szokatlan hideg időjárás ellen.
És valóban, a régi vidéki hírlapírót ebben az időben nihilistának nevezik. (Úgy emlékszem, Gáspár Imre debreceni szerkesztő találta ki ezt az elnevezést.) Ámde ugyancsak a vidéki ifjú hírlapíró hordozza derekán azokat a tarkabarka selyemöveket, amelyeket manapság nyaranta már csak néhány tekintélyes öregúron látunk, akik zsenge korukban megfordultak ama könnyelmű pályán is.
Az ifjú riporter tette fel fejére ama Stanley-sisaknak nevezett, elöl-hátul simléderes, kemény vászonból és papirosból készült föveget, amelyet egy vidéki szép asszony egykor úgy jellemzett, hogy azért szeretik a hírlapírók, mert elöl is, hátul is szeme van. Hiszen igaz, hogy Stanleyt, korának legjobb hírlapíróját (aki Emir basát kiszabadította a legsötétebb Afrikából), itt, a Hortobágyon, legalább délszaki föveg alakjában bízvást utánozhatták a hírlapíró urak. Ideált kellett akkoriban választani minden ifjú hírlapírónak, aki valamire vinni akarta az életben. És miután Debrecenben nem akadtak férfiideálok, Londonból kellett egyet hozni. Olyanformán voltunk ezzel a Stanleyvel, mint korunk hírlapírói az olasz Barzinival voltak: mindenki megtette volna szívesen a gépkocsiutat Ázsia szívén keresztül, ha erre a reklámos, olasz automobilgyártól felszólítást kap.472
Ady Endrének azonban Debrecenben nem a messzi brit laptudósító, hanem Csokonai Vitéz Mihály volt az ideálja, akinek levegőjét még mindenütt érezni lehetett azokban az utcákban, amelyek a kollégium háta mögött kanyarodnak. Akinek léptei nyomát még fel lehet találni a Nagyerdőn, akár az erdei andalgások közepette, akár a Dobos-pavilonban, amelynek helyén egykor városvégi csárda állott, és ide Vitéz szívesen látogatott. Odabent pedig a városban: a Csicsogótól kezdve a Sz. Dávid István kocsmájáig, minden polgári bormérés dicsekedett azzal, hogy az egykor számba se vett Csokonai falai között megfordult – mióta szobrát felállították.
– Vajon járt-e ide Csokonai? – kérdezte Ady Endre Péter Pál vendéglőst, aki patriarkális debreceni szokás szerint nagyon szeretett elbeszélgetni a Dugó asztaltársaság vendégeivel, a színészekkel, hírlapírókkal.
Péter Pál kövér tenyereivel legyintett:
– Mindennapos vendégem volt!
A „hétrétű útnak” az eleje Ady Endre életében ott kezdődött Debrecenben, ahol a hírlapíró látszólag nem szenved semmiben szükséget: a jó kocsmárosok hetenként gyakran tartanak disznótort, és Komjáthy bevonuló színtársulatánál se kegyetlenek az ifjú színésznők, mint már Tiszai színtársulatánál se voltak ridegek. Igen, itt a Kossuth utcai színház környékén, szemközt az előkelősdi Angol Királynő vendégfogadóval, a masztix-szagú női öltözők világában – mint régente mondták: a „festett világban” – kell keresni azt a fordulatot, amely minden ifjú hírlapíró életében (így az Ady Endréében is) beállott, amikor a nyíregyházi vendégszereplés után Debrecenben ütötte föl sátorfáját a színtársulat.
Engedjék meg, hogy erről az időpontról ifjonti lelkesedéssel beszélhessek.
Abban a korszakban a színlaposztó, ha valamit ád magára és a mesterségére: még mindig a vándorló Petőfi maszkjában vizitel a n. é. közönségnél – a vidéki színésznő pedig oly szelíd, mint istennek báránykája: fehér harisnyában jár, amelyet még otthon az édesanyja kötött; levendulalevelet rakosgat a ruhaszekrényébe, mert így látta azt a473 nagyanyjától, és azokkal a műveltebb hírlapírókkal szeret társalogni, akik Dérynéről, Laborfalviról, a magyar színészet ősanyáiról rajongva beszélnek neki. (Csak Lits Antal, a Debrecen c. függetlenségi napilap munkatársa tartja magát ama régi szép szokáshoz, hogy udvarlói minőségben a ruháskosarat a színházhoz cipeli a színésznő után, hogy emígy is kifejezze hódolatát.) Szent kisgyermeknek látszik a vidéki színésznő: esze ágában sincs disznókereskedőhöz férjhez menni, holott éppen Debrecenben több példa van arra nézve, hogy a gazdag cívisek a színház tájékáról házasodnak; így például Jámbor Mihály uram, aki a debreceni színház női karából választott magának élettársat, vagy talán Kövecsi uram, aki nagy gazdagsága mellett azzal is nevezetessé teszi magát ez időben, hogy az Arany Bika vendéglősnéjét vezeti az oltár elé. Nem; istenke báránykája, a vidéki színésznő: ő nem gondol arra, hogy a hírlapíró majd feleségül is veszi, csak szeretni akar, mint a virág szereti a lepkét – mondják még a lírikusok. A karszemélyzet női tagjai még Debrecenben is szívesen megfoltozzák a kollégák, valamint a helybeli hírlapírók fehérneműit, ha erre kerül a sor. Maga Locsarekné, a nevezetes komika, akinél fehérnép derekabb kacagást még nem fakasztott Magyarországon: a legszorgalmasabb foltozó. Még a nőgyűlölő Gáspár Imre ingeit is rendben tartja, pedig erről az úriemberről nem nagyon hihető, hogy valaha is megbocsát a női nemnek...
Az ifjú Ady, aki a színház környékén ugyancsak a tavaszok táguló szemeivel olvasgatta a mindennap kiragasztott színházi cédulákat, elismételgetett magában egy-egy női nevet, ha az költőien hangzott, kirügyezett a száján a vers, ha színházi boka pördült el mellette; mind nagyobb megértéssel kezdi hallgatni Nyilasi Matyit ama drámai szende gyönyörűségeiről: – csakhamar szükségét látja annak, hogy fehérneműjét rendbe hozassa, hiszen az ingek akkor is foszlottak, a zsebkendők szakadoztak...
Hogy hívták a színtársulat ama hölgyét, aki az ismeretlen, névtelen, fiatal hírlapírón megkönyörült?... Nőről lévén szó, maradunk csak a találgatásnál. Bizonyára úgy dugdosta ki a fejét ő is, mint tavaszkor szokta az ártatlan ibolya az élet áramlásai felé... Bizonyára tudott olyan nyelven is beszélni, mint a pintyőke szokott... Valószínű, hogy ő is csendesen dudorászott magában, amikor az esti előadáshoz szoknyáját vasalta, és ugyanakkor arról ábrándozott, hogy egy megfelelő szerep révén kitűnik a színpadi együttesből, mire előadás után meghívatik a direktorék asztalához az Angol Királynőben. Ki volt? Vidéki színésznő474 volt, aki a névtelen hírlapírónak az első mosolyt vonta arcára, hogy az nótáktól kísértetve bandukolt végig a Péterfián, a Darabos utcán... És a Dugó-asztaltársaság elnöke ezután beszélhetett az ifjú Adynak a nők csalfaságáról. A költő már nem hitte el, hogy a nők csalékonyak. …Az én nézetem szerint Ady Debrecenben, első szerelmében volt a legboldogabb élete folyamán. Itt ismerkedett meg azzal a nővel, akinek első verseit felolvashatta, amíg az a harisnyáját stoppolgatta.
(Vajon megértette a nő a hozzá adresszált verseket? Nem fontos, nem is valószínű; – e költeményeknél hatásosabb volt Ady első szerelmének életében az a nyomdafesték, amely nevét dicsérő jelzőkkel kinyomtatta a színházi tudósításban.)
Ám Ady élete végéig nem felejthette el a debreceni színésznőt.
Ez az ismeretlen, senki által sem kutatott nő oltotta Adyba azt a betegséget, amelyben a királyok éppen úgy elpusztulnak, mint a szegény költők.
Valahol egyszer azt olvastam, hogy a költőknek alkotásaikhoz szükségük van erre a rejtelmes betegségre, míg a királyok e betegség nélkül is könnyen elvégezhetik a maguk dolgát. A régi babonák szerint kiváló ember nem kerülheti el ezt a betegséget, amely ösztökélője volna a művészi érzéseknek. A matrácsírban fekvő Heine Henriket szokták emlegetni azok a babonások, akik a testi betegségeknek a jó oldalait is keresik. – Abból a korból való ez a megállapítás, amikor a beteg tüdejű kaméliás hölgyekért még rajongott az ifjúság; a hektikát valamely költői rokonságba keverték a szerelmi csalódással, és az igazi költőnek szenvedni kellett, hogy szépen énekelhessen. Ezek a bizonyos babonások még azt is emlegetni szokták, hogy a világirodalom jeles műveinek egytized része sem jön vala létre, ha nincsenek csalfa nők és szerelmi betegségek.
Hát ebben a „szerelmi betegségben” Ady Endrének élete végéig bőségesen volt része...
Ez a láthatatlan debreceni hölgy okozza, hogy a költő nagyon gyakran megfordul életében a tébolydák és a tébolydák atyafiai: a kocsmák környékén... Igaz, hogy manapság szenvedélyes szerelmesei, olvasói vannak azoknak a vízióknak, amelyek a debreceni ismeretség révén a költő lelkét megvilágítják, majd elhomályosítják, de mi, akik ismertük Ady Endrét: jól tudjuk ama szörnyű szenvedéseket, amelyek testében és lelkében meglátogatták; amely szenvedések csaknem az őrjöngésig fokozódnak, és nemegyszer tébolyult kacajokat és jajokat csikarnak ki475 a test és lélek legbensőbb kamrájából. Igaz, hogy eme testi és lelki fölindulások, tűzhányások idején ritka kincsek is kivetődnek a költő láthatatlan mélyéből. De vajon megérték e szörnyű szenvedések, hogy miattuk egy-egy vers a világra jöjjön, amikor a költő életerejéből szinte egész házrészek hamvadnak el betegségei után?... Az irodalmi kincstartók azt mondják, hogy minden testi és lelki kínt megér, ha ennek nyomában valamely irodalmi érték vetődik a föld színére. Az irodalom kincstárosainak azonban talán nincsen egészen igazuk, amikor Ady tragikusan szenvedéses sorsát mérlegeljük. Nem, százszor nem igaz, hogy a költőnek az volna egyetlen rendeltetése a földön, hogy betegen, sikoltozva, kétségbeesetten futamodjon víziók és fantomok elől; önmaga elől bujdosson, mert ezek a találkozások szörnyűek; mámorba meneküljön, hogy fel ne találhassa magát... mert ha igazi arculatát meglátja, öngyilkosságot kell elkövetnie... Nem igaz, hogy a költői alkotások és a nyomukban járó sikerboldogságok kárpótolnák a költőt a szellemekkel és kísértetekkel csatázó, álomtalan éjszakákért; az őrültekháza előtt való ácsorgásokért, amikor annak a jéghideg karnak az ölelését érzi vállán; a rémes látományokért, a lángba borult fantáziákért, a fojtogató hörgésekért, a szívdobbanást állítgató sejtelmekért... amelyek Ady Endrét Debrecenből elkísérik azokon a vándorló utakon, amelyeket életében bejárt, és nem volt kezében még csak egy mankó sem, hogy megvédelmezhesse magát a biblikus gyötrelmektől, mert azok önmagában laktak.
Az ismeretlen debreceni hölgy valóban ama babonásoknak ád igazat, hogy fátum van a költőn, amelyet nem kerülhet ki. Ez a hölgy, akiből annyi emlék sem maradott meg, mint egy szalagrongy: beköltözött egyetlen ölelésével a költő vérébe, húsába, csontjába, agyvelejébe... A vidéki éjszakák boldogtalan lovagjának maradt meg a költő, akár a közömbös párizsi lámpások alatt, akár a pesti éjszaka villadozó, reményt keltő, barátságosságot és költői sikert hintegető gázlángjainál. A debreceni nő láthatatlanul, kísértetiesen üldögél mellette, amikor ama boldogtalan virágok, a versei, felpattannak lelke kertjében; a vállára teszi a kezét a piros sarkon forgolódó, bolondozó kocsmában, és zsebkendőjével, amelyben még csak monogram sem volt, letörli a mosolyt a költő arcáról. Talán ennek a vidéki hölgynek az örökös jelenléte okozta, hogy Ady (bár éppen talán Párizsból érkezett) mindig megmaradt valahogyan vidéki hírlapírónak: – akármint forgatta is a dolgait, magaviseletét, öltözködését, tempóit és szappanjait – valamiképpen476 sohase múlott le róla az a debreceni íz, amelynél fogva mindenütt a világon megismerszik az, aki Debrecenben született, vagy ott hosszabb időt töltött. Vidékies volt ama szokásában, ahogyan Pesten, a kávéházak városában is a kiskocsmai életet kedvelte – mintha csak a Dugó-asztaltársaságot akarná ismét felújítani. Vidékies volt, ahogyan a bort szemlélte a pesti fogadóban – mintha még mindig Debrecenben ülne, és a Siesta-kerti bort vizsgálgatná a poháron át, hogy azt egy hajtással „égő szívére loccsantsa”, mint a Dugónál, hajdanában, mondogatták. Vidékies volt – amikor az Andrássy úton hangosan beszélt, rikkantott vagy búsult, mintha még mindig a Péterfián ballagna ama keskeny nyoszolya felé, ahol kollégiumi diákok között nagy szegénységben éldegélt.
Misztérium a története, és ez a misztérium mostanában éppen úgy érdekli a modern magyar embereket és az ifjúságot, mint egykor nagyapáinkat Petőfi Sándor viselt dolgai nyugtalanították, amikor erről a költőről az a hír terjedt el, hogy nem jön többé vissza az élők sorába. Petőfivel foglalkozott a magyar tizenkilencedik század második fele; Adyval azonban a mostani esztendőkben törődik a magyarság, mikor még a történelmileg képzett emberek is hajlandók elfelejteni a históriai rezont, és azt mondják, hogy a legnehezebb éveket éljük... Pedig volt tatárjárás is Magyarországon.
Nem a véletlen műve, hogy Ady Endre és költészete olyanformán érdekli a mai magyarokat, mint a szívbajos embert az ütőerének a lüktetése és a másodperceket jelző kis óramutató... És a szívbajos feje fölött kakukkolnak öreg konyhaórák, amelyek azt hirdetik, hogy a mai betegségnek az előidézője éppen ez a verskuruzsló volt, aki tudatlan és vakmerő kézzel nyúlt be a lelkekbe... Míg más, finomabb, az időjárást is mutató óraszerkezetek: természetesnek mondják Ady megjelenését a maga korában: – jönni kellett a lázadó, forradalmas, üszköt vető, tüzet arató vidéki finek, amint a tizenkilencedik század közepéről már magától érthetőnek véljük a Petőfi megjelenését... Csak a „beteg” hallgatja lehunyt szemmel szívének kihagyogató dobogását; valamint ennek a rímekben beszélő vendégnek a szavait, amint betegségének történetét mondogatja el... A különös költőnek nincs egyetlen olyan verse477 sem, amely más korban születhetett volna, mint éppen abban a korszakban, amelyben a költő élt. Ady Endre költészete mindenkor útbaigazítója lesz azoknak a vándorlóknak, akik a jövendő messzi éveiből visszakalandoznak ezekbe az időkbe, a huszadik század első fertályába, amint Ninive romjait is fel szokták keresni a passzionátus utazók. Adyt kell majd csak olvasgatniuk unokáinknak, hogy pontosan ráeszméljenek azokra az álmatlanságokra, feszültségekre, nyavalyákra, amelyek nagyapjukat nyugtalanították.
…És ezeket a keserves zsoltárokat, amint Ady Endre örömtelen, boldogtalan költészetét lehetne nevezni: ott kezdi fújni, Debrecenben, ahol magyar átoknak ez idő tájt (talán még napjainkban is) a gyesznóbetegséget mondják. Ebből az örömös, ürmös, zsíros, dongós, flegmatikus városból indul el valójában a költő, aki a szívtépő nyugtalanságoknak lett a megtestesült magyar dalnoka.
– Hiszen szenvedett Csokonai is – mondják azok, akik a költők rokonságainak megállapításaival foglalkoznak –, mégis visszatért Debrecenbe. De Ady sohase ment többé Debrecenbe, és ezért volt boldogtalan. Minden másként történik, ha Debrecenben marad.
Mit felelhetünk erre a debreceni kiszólásra? Csak azt, hogy Csokonait Ady előtt úgy volt szokás emlegetni, mint a legboldogtalanabb magyar költőt. Nem, még őt sem vidította fel az az utca, amelyet Vígkedvű Mihály utcának neveznek, és nem örvendezett Sokkalapú Tóth Jánosnak sem, aki minden nagy vásárkor azzal tette magát nevezetessé, hogy új kalapot vett. Basahalmán innen talán csak Than Gyula érezte magát jól Debrecenben, akit a leggazdagabb regényírónak mondanak. Vértesi Arnold, aki ezer elbeszélést ad ki füzetekben: már anyagi bajok miatt vándorol el Debrecenből. Szabolcska Mihály, aki az ifjúság költője a kollégiumban: ugyancsak elpályázik Debrecenből. Az egykori Telegdi, aki a legrégibb könyvkiadó volt a városban: már Arany János Toldiját is csak úgy tudja eladni, hogy ponyvafüzetekben árultatja a nagy vásárokon. Bugyi János taligástörténeteinek a kedvéért ellenben új élclapok keletkeznek a városban (Villám, Dongó), Csáthy és László Albert, a könyvkereskedők nem gazdagodnak meg a pesti könyvek árulásából, ellenben annál inkább gazdagodnak a többi nevezetes debreceni kereskedők. Kuczik uram, a hentes, Csanak, Bosznay, Koncsek, Rittl, Kaszanyiczky, Huszár, akik a máramarosi pájeszes zsidóknak árulják portékáikat. A Debrecen–Nagyváradi Értesítő-ben, az ország legrégibb újságjában külön rovatot nyitnak a hírhedt csavargónak és verekedőnek,478 Orvos Gyulának a viselt dolgai leírására, ellenben akármint nézegetem a régi debreceni újságokat: nem akadok különösebb nyomára, hogy Ady Endre ott megfordult. Aminthogy Petőfiről sem tudnánk debreceni élményeit, ha ő maga meg nem írja versben. (A hölgyvilágot meg pláne hiába háborgatnánk Adyról való kérdéseinkkel. Az Ady-korabeli nők legfeljebb a szép termetű és ünnepélyes Wolafka Nándorra, a nagyprépostra emlékeznek, aki a kálvinista Rómában a katolicizmust felvirágoztatta; valamint Bárány [Bernfeld] Ignácra, a zsidó hitszónokra, aki ugyancsak kedveltje volt a nőknek.) A Három Hollóban, ahol Ady Endrével már pesti hírlapíró korában Debrecenről merengve, vidulva vagy búsan beszélgettünk, a költő felrikkantott:
– Már csak azért is szeretnék még egyszer Debrecenbe menni, hogy azt a sarkantyús zsidót, azt a Turai Farkast láthassam!
(Ez az egy polgár hordott sarkantyút, és az is cupringer volt.)
És a legboldogtalanabb költő megint csak mosolygott, mint Debrecen előtt mosolygott ifjúságában. Nagyon sajnálta, hogy már nem írhat az öreg Sichermann Hermann lapjába – a Debrecen–Nagyváradi Értesítő-be verseket, pedig az öreg ember két forintot adott neki minden verséért, és biztatgatta, hogy csak máskor is írjon... A Három Holló-béli éjszakákon ismét a vidéki éjszakák lovagjává avanzsírozott a költő, és maga elé mélyedt:
– Talán többre viszem, ha ott maradok vala munkatársnak az öreg Sichermann mellett. Az volt az egyetlen mecénás, akivel Debrecenben találkoztam.
…És órákig tudott volna az öreg lapkiadóról beszélgetni, aki praktikus ember módjára cselédszerző irodát is tartott a kiadóhivatalban, és két ezüstforintot fizetett egy versért... Csak arról az emlékezetes debreceni hölgyről nem szólt soha, mert a költő gyöngéd és lovagias ember volt. Pedig ezt a hölgyet kevésbé felejthette el, mint az öreg Sichermannt.
(1925)479
