A SZOMORÚ ADY
A SZOMORÚ ADY
A téli reggel napfényes s enyhe, mint délen szokott.
Talán rövid lesz a tél.
A köztársaság leglelkesebbjei: a mezítelenek nem fagynak meg az utcasarkon, ha legalább nadrágot tudnak nekik adni.
A hóborította parkon kalandozik a szemem. Amerre a tölgyek setétlenek a fehér virágágyak felett, ott kell valahol állni Arany János fehér szobrának. De most nem látni messziről a fehérségben a hóembert. Ámde tegnap még láttam őt nyugodalmas, a Családi körből való fejével, kispolgári bajszával, csöndesen, amilyen csendesség borult Magyarországra a negyvennyolcadiki márciusi ifjak zenebonája után.
Vajon hol áll e forradalomnak majd szobra, s ki lesz a költője?
A cukorbajos, méla Vörösmartyt a táblabírák karosszékébe ültette az emlékezet s ezen keresztül a kőfaragó.
Petőfi villámként csap le az égből a Duna-parton. A Múzeum-kerti szerelmesek között, görög ligetek árnyaihoz hasonlatosan álldogál Kisfaludy úr.
Vajon hol áll a szobor, amely a maihoz hasonló napfényes reggeleken költőt és forradalmat juttat a korai, frissen fújó szélben sétálgató eszébe?
Téli sétámban megállok az Andrássy úton. Az Opera kávéház sarkán a rikkancs már a délelőtti újság nevét kiáltja, de az éjszakai havat még nem takarították el az úttestről. Lábnyomok vannak ebben a hóban, egy régi tél, régi éj lábnyomai, amikor költők mendegéltek haza reggelfelé e tájról, miután reggelig szomorkodtak vagy vigadtak, egymást csepülték, s a jövőt festegették. Itt állt ama nevezetes Három Holló, a Notre Datne-i toronyőr-ből való púpos kocsmárosával, mindig frissen habzó sörével és az örökös éjszakázástól megjelzett arcú vendégeivel, nagydobos orfeumok és piros szoknyafodros zengerájok hagymás leheletű hölgyeivel, tarka nadrágos népénekeseivel és őszbe borult, egérbajuszú karmestereivel. Itt állt egykor a Holló, e sarok közelében, bolthajtásai alatt örökké tartónak tűnt fel az éj és az élet, a kucséber sohasem halt meg, a Keleti-tengerről mindig eljöttek az ízes halak, a bor estétől reggelig forrt a konyhán, és egy kis benyílóban az éj bármely órájában találhattál költőket s hírlapírókat. Tulajdonképpen a kocsmázó Ady460 Endre idejében jött divatba a Holló, bár azelőtt is voltak a városban hozzáértő emberek, akik télszagú köpönyegeiket szívesen akasztották a Holló fogasára, és bajszukat megmártogatták a ser fehér habjában.
Itt egy kis forradalmi párt tanyázott.
Tizenhárom-tizenöt esztendő előtt legfeljebb Nagy Gyurka gondolt arra, hogy valamikor kiüt a respublica Magyarországon – ámde ő bolond volt. E korszaknak álmodozói leginkább azért nem találták meg a földön útjukat, mert az orrukat az égbe dugták, és mindenféle irodalmi és költői szabadságról álmodtak. „Az irodalomban kell megcsinálni a forradalmat!” Ez volt a jelszó. S azután jött a többi. Ámde a lapszerkesztők és könyvkiadók kevés kivétellel a mindig hatalmon levő párt szolgálatában állottak. (Komolyan mondom, ismertem olyan embert is Magyarországon, aki meggyőződésből tartozott a régi szabadelvű párthoz. Milyen nehéz volt ily országban az élet!) A Népszava még hetilap, és ismerőseink közül csak bogaras emberek olvasták, mint például a veres Greiner.
A bolondokházába való az olyan ember, aki csak abban is kételkedett volna, hogy nem Ferenc József lesz örökké a király Magyarországon.
Adyt és társait jó darabig eszelős fiatalembernek tartották ebben a városban, mert csak alig pár éve, hogy nem Rákosi Jenő a legmodernebb író, amint közel harminc évig az is volt.
Az irodalomtörténetnek kemény dió lesz feltörni ez utóbbi tizenöt esztendőnek igazi történetét.
Hogyan történt az, hogy új hangon merészelt írni a prózaíró, nem Jókaitól vagy Mikszáthtól tanult repülni. A költészetben pedig olyan hangok hallatszanak, amelyeknek ismeretére nem tanítottak a kollégiumban és a szerzetesiskolákban. A fránya Ady Endre Debrecenből és Párizsból színes szavakat hozott, amelyekből olyan arabeszkeket rajzolt az olvasóknak, hogy az dühében előbb földhöz vágta az újságot, aztán még egyszer elolvasta a verset.
Hiszen még fél lábbal benne voltunk abban az időben, mikor legfeljebb Petőfi verseit ismerte el az intelligencia. De az eredeti legény a nők emlékkönyvébe az első lapra egy legyet rajzolt, a következő lapra felírta461 e szót: boldog: aztán egy nefelejcs virágot rajzolt az albumba. A furfangos talánynak a megfejtése: Légy boldog és ne felejts!
Természetesen a bolondok csatlakoztak először Adyhoz, vagy az elkeseredettek verték le a havat csizmájukról a Holló küszöbén.
Akik a legmagasabb kráglikat cipelték, akik a legvastagabb gigerlibotot cipelték, akik mindenre azt mondták, hogy Párizsban másként van, akik új szagokra vágytak, nem a téli trágyafuvarozás odőrjére, amely az első hótól a nyirkos tavaszig Magyarország legfontosabb szaga volt. Akik hittek abban, hogy a gonosz öregek egyszer meghalnak az Akadémián, az irodalmi panamisták, a szélhámos írók, a lófejű poéták és a reklámköltők lelepleződnek egyszer. Akik tudták azt, hogy van jobb irodalom is, mint amelyet a publikumnak leadnak könyvben és színpadon. Akik nem tudták áttörni a tehetségtelenek néma szövetségét. Akik mellőzöttek s kitaszítottak voltak, pedig olyan kakast hordtak a kabátjuk alatt, amelynek ha szabad volna kukorékolni, sokan meghallanák.
Ezek csatlakoztak először Adyhoz és a hűséges Révész Bélához, akinek hangját legfeljebb két-három ember értette meg az országban. A magyar széppróza hamupipőkéje, Révész Béla ma sem népszerű még ebben az országban, aminthogy meg se érdemelné a közönségességet. De Ady Endrének valamiképpen sikerült kitörni a Három Hollóból, s mindnyájan szerencsét kívántunk neki, akik ott maradtunk.
A háború alatt költőhöz méltóan viselkedett Ady. Nem sok verset írt, csak néhány nagyon szomorút. Beszélgető bánatos kurucokról, tönkrement hazájukat siratókról, elveszett Magyarországról, pedig még akkor megverték az utcán, aki nem kiáltotta: éljen Hindenburg!
Egyszer láttam bánatos, beteg fejét, és hallottam rekedtes, fáradozó hangját. Három régi barát – három magyar holló – üldögélt egy este egy szálloda külön szobácskájában. Mostanában hallom, hogy beteg, és nehezen vonszolta el magát a gyűlésre, ahol a magyar köztársaságot kikiáltották. Aztán hallottam, hogy a Nemzeti Tanács megköszönte a költőnek megjelenését, amit nagyon helyesen tett a Tanács.
Szétnézek a hóba borult Budapesten. Hol áll majd vajon Ady fáradt szobra?
(1918)
