A DISZNÓFEJŰ NAGYÚR ÉS KÖLTŐJE
A DISZNÓFEJŰ NAGYÚR ÉS KÖLTŐJE
Mire e sorok megjelennek, aznap este Feleky Géza doktor, a Világ főszerkesztője tartja meg nagy várakozású Ady-estjét a Zeneakadémián – darab ideig tehát nem lesz szó a poétáról e piramis felépítése után. Mi, akik nem obeliszkeket, de még csak útmutatókat sem építünk, csak amolyan széljárta, viharverte, esőmosta jeleket rakunk le a keresztutakra, hogy az utánunk jövők majd kellően eligazodhassanak a történetek, legendák útvesztőiben, amelyek az igaz megismeréshez vezetnek: a Tegnapok Ködlovagjaihoz... így Ady Endréhez is.
Még egyszer álljunk meg tehát a magyar irodalom keresztútjánál látható lábnyom felett, amelyet hajdanában, mikor egészen friss volt: a babonások az ördög lábnyomának mondanak; míg most, midőn a múló esztendők avarja kezdi belepni a költő lépteinek nyomát: sokan áhítattal is keresik azokat a jeleket, amelyeket a költő földi vándorlásaiban itt-ott elhagyogatott... Mi csak foszlányokat, elejtett szavakat, feledésre ítélt élményeket, gyufalobbanásként múló ötleteket, pár perces stációkat állapítottunk meg a költő magyar bolyongásaiból. Gyerünk el olyan állomásra, ahol darab ideig nem voltunk: az éjjeli kávéház szeparéjába, ahol az ábrándosak szerint valaha, valamikor, Ady idejében is a pesti élet tüzesen, szenvedélyesen rakosgatta pásztortüzeit, csábított, lejtett, kánkánba bódult, bukfencet hányt, utolsókat rikoltott, kebleket emelt fel magasabbra a mindnyájunkra váró sírkereszteknél... Ahol a költő is, mint annyi más megtévelyedett fiatalember, a csábítónak vélt élet megismerését kereste. Vágjunk bele a nagybőgőbe – ki tudja, meddig tart ez a lakodalom!
Midőn a kertek a város határában megkoptak, nem voltak alkalmatosak többé arra, hogy bármit is elrejtsenek a csendes padokon. Budán vándorszínészekké váltak az ecetfák a barátságos nyári kocsmákban, az elkényeztetett hölgyvilág mind több kocsiablakot vág be a könyökével; – Pesten elkövetkezett az őszidő, amikor is az akkori szokások szerint az úgynevezett fővárosi élet átterelődött az Andrássy útra, mintha ennek az útnak külön esernyője lenne a hűvös őszi eső ellen, valamint külön kályhája a városba lopózkodó hideg időjárás ellen... Meg kell adni, hogy az Andrássy út egy-két fokkal mindig melegebb volt, mint a főváros bármelyik utcája. A telivér pesti ember befordulván az Andrássy463 útra: kézzelfoghatólag érezni kezdte, hogy egy világváros lakója, szégyellte volna a falusias fázást, vagy az országutakon szokásos tenyérbe való huhukkolást: még a stációjukon álló, Andrássy úti pesti kocsisok, ezek a bőrbundás imsikek sem végeztek olyan feltűnő testgyakorlatokat a hideg ellen, mint például a mellékutcákban. A világváros vérkeringése az ütőér módjára lüktetett az Andrássy úton – különösen estefelé, amikor az úgynevezett mulatságok ideje elkövetkezett.
Pestnek mindig volt mulatni való pénze, ha útja az Andrássy útra vezetett. Így Adynknak is pénzt kellett tenni az erszényébe, miután darab időre életét az Andrássy úthoz kapcsolta. Tudjuk nagyon jól, hogy a tegnapi vidéki fi: mily mámoros, előkelősdi hangulatban költözött be és élt Pest legszebb utcájában. Ő volt talán az első magyar költő, aki szakított az addigi tradíciókkal, amely tradíciók szerint a Pestre vetődő vidéki fiúnak a józsefvárosi hónapos szobákban, szagos kifőzésekben, valamint bujdosó kiskocsmákban kellett kijárni a pesti élet elemi iskoláját. Ritka volt az olyan vidéki fiatalember, aki a Belvárosban helyezkedett el... Ám olyan kalandor, aki a vasúti stációról egyenesen az Andrássy útra költözött volna, Ady Endre előtt talán nem is akadt az elmúlt életben.
Az Andrássy úton való életmódhoz pénz kellett, mert bár némely fiatalembernek a hatodik kerületben is bevezették a vendéglői és kávéházi hitelt, mégsem volt ez itt olyan mértékben szokásos, mint például a VIII-as számú városnegyedben, ahol néhány hónapi tartózkodás után a fiatalember akár kontóra is megélhetett. Pénz, pénz kellett ahhoz, hogy valaki valóban szívből örvendezhessen azoknak az óráknak, amikor az utcai, a bolti, a kávéházi, majd a mulatóhelyi lámpásokat felgyújtják, és az ívlámpák fehér fényességében szenvedélyesen elsápadnak a női arcok. Pénzt kellett tennie erszényébe a költőnek is, mert mindennap szeretett borotválkozni, vasalt ruhában járni, részt venni azokban a kedves hóbortosságokban, amelyekkel esténként az Andrássy út kedveskedett a benne lakóknak. Ah, ősszel, amikor a város tornyai felett a Duna felé repültek a varjak; – télen, amikor az ambiciózus bérkocsisok csengő-csilingelő szánkóba fogtak, amidőn nagyobb hótömeg zuhant a városra: – valóban csak az Andrássy úton volt kellemes az élet.464
Ady Endrének voltaképpen sohasem volt pénze, és mindig volt pénze!
Valahogy sohasem tartozott ama lyukas zsebbel lődörgő poéták közé, akiket még mostanában is látni itt-ott napjainkban, mint akár a régi szent időkben... Könnyelmű volt az egészségével, a barátságaival, az éjszakáival, még talán hölgyeivel is, de pénzére bizonyos polgári józansággal vigyázott, hogy az végleg el ne fogyjon a zsebéből, mert igen jól tudta, hogy fillér nélkül még neki sem lehet kóborolni Budapesten. Csaknem úgy ismerte a pénznek az értékét, mint verseinek az értékét. Aminthogy pesti költő korában már javában óvakodott attól, hogy vidékiesen pongyola mondatokat leírjon, ugyanígy szakított azzal az isteni szegénységgel is, amelyben laborált Debrecenben és Nagyváradon. Léda asszony nemcsak a francia szappanok, fogkefék, szájvizek, hajkenőcsök használatára tanította meg, de leckét adott neki arról is, hogy a legjelesebb poéta se egyéb krajcár nélkül, mint egy ágrólszakadt vándorlegény. Fillér nélkül sohasem mutatkozott Ady a külvilág előtt. Mindig volt a zsebében bizonyos pénzecske, amelyre aggodalmasan, szinte ösztönszerűleg vigyázott akkor is, ha a legforróbb éjszakai hangulatba keveredett. A mellényzseb, a nadrágzseb mindig rejtegetett bizonyos tallérkákat, amelyekhez nem nyúlt a költő, mert ezek a tallérkák a másnapi életmód folytatásához voltak szükségesek. Megszámozott ezüstkoronások voltak itt-ott rejtetten az öltöny redői között, ötkoronások, amelyeket buggernek neveztek a pesti nyelven, de voltak flőrök, bikák, zsidóasszony szemű bankók (a tízforintosok, amelyekből húszkoronások lettek), mert Ady éppen azért dolgozott lehetőleg mindennap, hogy sohase maradjon pénz nélkül.
Az itallal is úgy volt ez az Andrássy úti telepes, hogy tulajdonképpen első pesti tartózkodása idején nem nagyon fogott rajta. Nem részegedett le az öntudatlanságig, annyira pedig semmi körülmények között, hogy pénzét az utcán eldobálta volna. Néha csak inkább tettette a részegséget, hogy annál szabadabban beszélhessen ellenségeiről, vetélytársairól, meg nem értőiről. Ez az álrészegség még ahhoz is szükséges volt Bandink életében, hogy apró kis tréfákat elkövessen barátaival, cimboráival, kocsmárosaival, főpincéreivel. Ha volt valaki a társaságban, akinek bővebben volt pénzecskéje a véletlen folyamán, Endre vidéki szokást vett elő, belenyugodott a mecénás megjelenésébe, még ha ezt a véletlen mecénást nem is tartotta magával egyenrangúnak, mint ahogy végeredményben465 mindenkit lenézett. A tallérkák meglapultak a mellényzsebben, amikor a sors véletlen embere arról kezdett tanakodni a pénzbeszedéssel megbízott főpincérrel, hogy voltaképpen hány liter borok vonultak föl az esti összejövetelhez. A flőrök, pengők a homokba dugták a fejüket, mint a karaván a viharban – Endrénk mindig meggondolta a dolgot, mielőtt útjára eresztett volna néhányat az ezüstmarhák közül. De akkor, ha azt el nem kerülhette, bizonyos vidékies gavallériával fizetett. Szerette odapengetni az ötkoronást az asztalhoz, hogy a púpos Löffelmann (a Három Holló gazdája) is jól hallhassa a fizetést megelőző, hangos ceremóniát: az ezüstforintosokat kézügyességgel tudta megpörgetni az asztal lapján, mielőtt valóban búcsút vett volna tőlük. Az egykoronást már kevésbé tartotta olyan fontos értéknek, mint például a társaságában gyakran szereplő „vörös Grajna”, aki az egykoronás érmét a mellény felső zsebében viselte, és többször meggondolta a dolgot, mielőtt egy ilyen ezüstdarabot nikkelre cserélt volna. – Nem, sehogy sem fogható Adyra, hogy a pénz jelentőségét a mindennapi életben ne ismerte volna! Sohase volt pénze. Legalábbis annyi, hogy szorongó érzés nélkül benyithatott az Andrássy út bármelyik kocsmájába, ahol barátait sejtette: nem kellett bedugaszolnia a fülét, ha azokból a régi kávéházakból szívre hatóan hangzott a muzsikaszó, hogy az elfajult hölgyek sírva fakadtak, mert első, ártatlan szerelmük jutott eszükbe a cigányprímás hangzataira... Ott volt a két kávéház, egymással szemközt az Andrássy úton, ahol a selyemszoknya suhogott, a pezsgő eldurrant, a lámpás és a jellegzetes arcú pincér sokatmondólag hunyorított, amikor a jókedvű vendégnek eszébe jutott, hogy már régen nem élvezett hölgyi társalgást, a szeparé ajtaja úgy nyílott föl, mint a tündérmesébe vezető út kapuja – az ember, a régi Andrássy út ifjúságában könnyen azt hihette, hogy az életnek voltaképpen nincsen is más célja, mint éjről éjre a szeparéban ülni.
A New York kávéházban éjszakázó oroszok (amint azt a szabad szellemű társaságot nevezték, amely ott ülésezett, asztalt verdesett, hevülten gesztikulált, új eszmékért rajongott: Mikes doktor, Reinitz, vörös Grajna, Göndör Ferenc, Kunfi Zsigmond, néha Garami Ernő) már régen figyelemmel kísérték az Ady-versek megjelenését, és miután Ady nem járt el ide, az Oroszok fájához (amely kifejezést Turgenyev egyik emigránsregényéből vették kölcsön), az oroszok néha abbahagyták a politizálást, a döngetéseket, és a városban Ady fölkeresésére indultak. Szokás volt ez a régi Pesten, ahol a hírlapírók és hozzátartozóik466 egyszerre csak felkerekedtek az egyik kávéház márványasztalánál, és vonuló vándormadarak módjára, egyik tóról a másikra, egyik éjjeli kávéházból a másik kávéházba utaztak. Ez az örök vándorlási ösztön mozdította ki az oroszokat is a megszokott sarokasztaltól, vitte őket a nagy pesti éjszakába, pedig itt is elég zsákmányt találhattak éjszakai lakmározásukhoz. A kis halakat, kígyókat, békákat itt is kifogdoshatták a magyar tóvilágból, kedvükre kiáltozhattak, legfeljebb Rákosi Jenő puffantott néha közibük, vagy ha nem volt ellentmondó: beugrott ellenzéknek a vörös Grajna, hogy ne legyen egyhangú az élet... Mégis vándoroltak az oroszok a régi Pesten. Jó ürügy volt a vándorláshoz a bolond Ady Endre fölkeresése.
Így történt, hogy a vándorló oroszok néha rajtaütöttek a költőn olyan helyzetekben is, amikor az már nem számított arra, hogy vendégei lesznek az éjszaka. A hölgyek kávéházába vonult az Andrássy úton, ahol ama barátságos nők szoktak tartózkodni, akik az akkori hírlapírók barátnői voltak. Ady, miután a sajtót minden változatában imádta: hűségesen tette a szépet a hírlapírók barátnőinek, ismerőseinek, társalgóinak. Kikérdezte a várakozó hölgyeket, hogy melyik újságnál mikor szokott slussz lenni (ami a hajnalba nyúló munka befejezését jelenti), mi a szokásuk az egyes szerkesztő uraknak, amikor végre megjelengetnek a munka után a kávéházban: még azt is kikérdezte, hogy mely szerkesztő urak részére dugdossa el a fekete sapkás kávés ama libapecsenyéket, májpástétomokat és egyéb extra falatokat, mint akár Andersen meséjében a ládába bújt utazó kihallgatta a pecsenyék történetét. Ilyenformán megtudta a körültekintő költő, hogy az éjjeli hírlapírók az úgynevezett lelki táplálkozás mellett hajnalonként testi táplálkozás céljából is sűrűn fölkeresik a kávéházat. A hideg szárnyasok mellé annyi mustárt fogyasztanak, mint akár Dickens vidám utazói.
– Az ördög hitte volna, hogy ez a cingár X. egy egész libamájat megeszik egy ültő helyében! – kiáltott föl a költő, amikor mindent kikérdezett.
A költő kíváncsi volt, mint egy asszony.
Ugyancsak hajnali barangolásaiban jutott tudomására, hogy az oroszok egyik vezére, akit Rejtélyes doktornak volt szokás emlegetni olyan helyeken, ahol az urak nem mondják meg igazi nevüket, nagy, szinte végzetes elismerésben részesül egy bizonyos Celeszta nevű hölgy467 részéről, aki unalmas éjszakáit cigarettázva tölti a kávéházban, mert álmatlanságban szenved. Celeszta ünnepélyes volt, mintha egy angol románcból lépett volna ki. Régmúlt időkben, amikor még lovagok jártak a földön, bizonyára írtak volna költeményeket, amelyek Celesztát örökítették volna meg. (Ady a barátainak gyakran dedikálta egyes verseit, mert érezte, hogy az szükséges ama bántalmak után, amelyekkel néha a legjobb barátságokat meglazította, de az egy Lédán kívül más hölgyhöz ebben az időben még nem merészelt verset írni. Így Celesztához sem, bár a hölgy regényes megjelenésével nyomban megigézte.)
– Childe Harold! Az volt a költő! – monda Celeszta foghegyről, amikor Adynak végre sikerült megismerkednie vele. – Vajon átúszta maga már valakiért a Hellespontust?
Ady nyomban észrevette, hogy úgynevezett „klasszikus” műveltségű hölggyel áll szemközt, aki tudományát nem annyira könyvekből, mint a körülötte folyó éjszakai beszélgetésekből merítette.
– A kalóz! Én olvastam azt a könyvet. Egy angol lord írta! – monda Celeszta ugyancsak meglehetős dölyfösséggel, miután meg volt győződve arról, hogy ebben a kávéházban senki sem olvasta A kalóz-t. Ami természetes is volt, mert szegény, egyszerű nők üldögéltek a kávéházban, akik legjobb esetben egy rendőrségi tudósítónak voltak a titkos mátkái – arról szó sem lehetett, hogy műveltségük elért volna az angol poétákig. Pesti gondocskák, amelyek úgy döcögnek, mint az öreg éjszakai konfortábli: hírlapírói szeretetek vagy gyűlölködések, apró kis pletykák, féltékenységek, szerkesztők utálata vagy tisztelete: ezek voltak az éjjeli hírlapírók titkos jegyeseinek a gondolatai, nem pedig ama sánta lord versei. Ady nyomban észrevette, hogy ritka ismeretségre tett szert az egyhangú életben, ugyanezért Celeszta körül fölcsapott bolygócsillagnak. A Rejtélyes doktor hangtalanul, mint az ördög, befelé nevetett, midőn Celesztától Ady rajongásairól értesült. Nem az az ember volt, aki féltékeny tudott volna lenni.
– Ha meghódítható Celeszta – monda egy éjszaka a Rejtélyes doktor, amikor megint csak ott találta a költőt az éjjeli kávéházban barátnője mellett üldögélve –, ha meghódítható Celeszta: nekem nem lehet semmi kifogásom a dolog ellen. Próbáld meg, Bandi. Talán verseiddel...468
– Nem – mondta Ady. – Ennek a nőnek már annyit beszéltél Byronról, hogy ez az életben más költőért nem fog rajongani. Mi, költők, megérezzük, hogy hol van talaja költeményeinknek. Ez a nő csak a hősi dolgokért rajong. Valami virtust kellene kitalálni a kedvéért.
…Hiszen, ha csak virtusról van szó, ott volt legalkalmasabb helynek erre a célra a kávéház szeparéja, ahol éjszakánként elég figyelemre méltó virtuskodások folytak a hölgyek kegyességéért, valamint azért is, hogy ki a legény a csárdában...
A Rejtélyes doktor Celesztát és Adyt a szeparé felé invitálta, hadd mutassa meg a költő, hogy mely virtusok révén óhajtja Celeszta gőgös szívét megnyerendeni.
Ez a kávéházi szeparé éppen olyan volt, mint a legtöbb szeparé a budapesti kávéházakban ez idő tájt. Szegény, sok viszontagságon átment bútorok, borral, könnyel locsolt asztalterítők, bús megfeledkezések, karosszékek, alattomos lámpások, fulledt légkör és életunt pincér, aki minden éjszaka ugyanazokat a hevülékenységeket, fölvirulásokat és elhervadásokat látja. Valóban, múlt századból jött ifjúnak és ábrándosnak kell annak lennie, aki még örömét lelheti abban, hogy egy ócska, rossz levegőjű szobában ama zárt előkelősdiség után vágyakozzon. Szeparék hölgyei! Vérmes elképzelések hideg emlékei, amelyekért már nem tud többé dobogni a szív, amikor odakünn a halálos őszi hajnal átveri az esőcseppek fátyolát...
Ady elemében volt ezen az éjszakán... Valóban ama célt tűzte maga elé, hogy a lovagregényes hölgy tetszését kiérdemelje. Talán legszebb emberszólásaival traktálta a Rejtélyes doktort, aki maga sem volt ügyetlennek mondható az emberszólásban. Kiteregette összes ellenségeit, még inkább megmutogatta barátai belsejét. A Rejtélyes csak ült a karosszékben, és hangtalanul nevetett. Celeszta unottan, mint egy áldozati bárány, hámozta a narancsokat, itta az extra szobához dukáló pezsgőt: mi köze volt neki Reinitzhoz meg Zubolyhoz, akikről oly hosszadalmasán beszélt Ady Endre? – Előkerült a szokásos papiros a költő zsebéből, amelyre tíz perc leforgása alatt javítás és változtatás nélkül leírt egy verset (sajnos, Celeszta már nem emlékezett rá, hogy melyiket), de a versírás abban az időben csak Hatvany bárónak imponált komolyan a városban. A Rejtélyes doktor pedig igyekezett érzelmeit eltitkolni, mert hiszen Ady világosan megmondta, hogy Celeszta meghódítását vette tervbe erre az éjszakára. A vers kibuggyant a szívből, a hölgy olyan hűvös maradt, mint egy márványtérdepelő valamely lovagkori469 templom mellett. A szeparé ajtaján természetesen besettenkedtek azok az emberek is, akik azért vannak ébren éjnek éjszakáján, hogy másoknak jókedvet szerezzenek. Elkövetkeztek a duhaj nóták, amelyeket Ady szülőfalujából, Biharból vagy Debrecenből hozott emlékbe magával. Rákerült a sor a távollevő cimbora, a jó Révész Béla szokásos nótájára is: Jegenyefa tetejében, ül a holló feketében... Hogyha Endrénknek a lábán sarkantyú van, bizonyára virtusosan megzörgeti az asztal alatt. Ha táncosfajta lett volna, bizonyára fölkéri egy-két fordulóra a kiszemelt hölgyet. Ha kurjongató lett volna, nem ébred föl másnap rekedtség nélkül... Celeszta csak ült, és ivott rendületlenül, mintha nem is az ő tiszteletére rendezték volna a mulatságot. A Rejtélyes doktor pedig a banda szünetelése közben arról beszélt a bőgőssel, vajon a muzsikusok között még mindig divatban van-e a hektika? A pincér fejcsóválva nézett be a szeparéba, senki nem állott tótágast, senki se feküdt az asztal alatt a társaság tagjai közül.
– A doktor úr szokás szerint vízzé változtatja a pezsgőt – monda odakünn a kávéházban a gyakorlott kávés, aki ismerte a Rejtélyes doktor fogásait, és egy eldugott kacsacombot hozott elő egy későn érkezett rendőri riporternek.
A mulatság azonban így is tovább tartott a megszokottnál, javában józan, búskomoly őszi reggel volt odakünn, amikor mindeneknek a végére, a fizetésre került a sor. Az ismerős éjszakai pincéreknek hírük hamvuk sem volt, ismeretlen, nappali pincérek verdestek a lábszárukhoz szalvétájukat. A Rejtélyes doktor aggodalmaskodva megjegyezte:
– Erre nem voltam elkészülve. Nincs nálam elég pénz. Azt hittem, hogy Gusztival, az éjjeli pincérrel lesz dolgom, akinek másnapig habozás nélkül adós maradhatok.
– Eh mit, legfeljebb itt marad a télikabátod – monda Ady, aki hirtelen részegnek mutatta magát. Nem is akart többé tudomást venni a kényes ügy elintézéséről. A számla fölülmúlta az egyszáz koronát, amely összeg abban az időben csinos summácska volt.
A Rejtélyes doktor tovább okoskodott:
– Tudom, hogy nálad van megfelelő pénzmennyiség, Bandi: Celesztának mutogattad, hogy mennyi pénzed van.
– Nem a kutyák gondja! – felelt Endrénk, és lógó fejjel, zűrzavarosan itta meg maradék borát.470
– Talán kölcsönadnál – vélekedett a Rejtélyes doktor.
– Miért? Mert hiába töltöttem itt az éjszakát? – felelt nehezen forgó nyelvvel Endre, és jól begombolta a kabátját.
Végre is Celeszta oldotta meg a kényes kérdést. A Rejtélyes doktornak kölcsönadta a megfelelő összeget, mire a fizetés megtörtént, a társaság konflisba ült, és elhajtott a Teréz-templom mellett, miután a toronyban már régen elhúzták a reggeli harangot.
Ady a Meteornál szállott le a konflisból. Utoljára reménykedve kérdezte a lovagregénybeli hölgyet:
– Tehát nem szeret, Celeszta?
– Az adósomat szeretem – felelt a válogatós hölgy a Rejtélyes doktor oldalán.
És ezzel a konfortáblis továbbhajtott, mint már annyi sokszor Bandi barátunk kalandjaiban, változatos életkörülményei közepette. Elhajtott a konflis, és Endre sokáig nem tudott elaludni. Meg volt sértődve Celeszta miatt.
(1925)
