ADY A SZFINX HÁTÁN
ADY A SZFINX HÁTÁN
(Naplómból) Mindig sápadtabban ébredek reggel... Amíg egyszer végleg elsápadok. A könyvekbe préselt életnek – amelyet én is éltem, mint a legtöbb író, nem is lehet más vége, mint az, hogy hervadt virág lesz az ember, két betűvel telerótt könyvlevél között, amelyet a legnagyobb kedvvel írt valaha.
Ady – akinek temetéséről jövök – sem élt. Mindig csak írt, képzelődött, jövendőt mondott, másokat mulattatott, míg ő maga úgy szenvedett, hogy csak át-átvirrasztott, borpiros, vérveres, fülledt, agyonhajszolt éjszakának utolsó negyedórája tudta megvigasztalni. Amikor az egész asztaltársaság az asztalra tette ki a szívét és megszurkálta, honnan jön a genny, honnan még egészséges vér, amelynek kedvéért érdemes tovább élni... Amikor még az a végső fertályóra, a boszorkányok, fantomok, őrültek, gejzírek és lihegő agyonsarkantyúzott paripán megérkező kegyelemfutárok negyedórája meg tudta vigasztalni... Később ezt a védelmi időszakot is elvette tőle a sors. Sohase tudott többé megbolondulni, felejteni, élni, piros hintán hintázni, magát lelógatni az Opera előtti kőszfinxről, és vad örömmel az egész világ, a megvetett, gyűlölt, aljas világ arcába köpni. Szép, vad, medveszínű feje koppant a buta kőlépcsőn, ahová a szfinx hátáról lezuhant, az alattomos élet megrúgta hátulról az ifjan magasra törő költőt. „Hátrább az agarakkal – mondta a kegyetlen öreg –, még szenvedned, jajgatnod, kíntól, betegségtől félig megőrülnöd kell, minden titkokat meg kell ismerned, ide kell adni a barátaidat, akik elhanyagoltak nyomom betegségedben,590 az otthonodat, amelyet kirabolt a csőcselék, amelynek jogot kértél verseidben, minden legparányi örömödet... amíg végre feljuthatsz a sokaság feje fölé, a szfinx hátára. Meg kell halnod, Ady Endre, hogy mindenki levegye a kalapját előtted, nem egyedül csak a kucséber, a Három Hollónál.”
Olyan vad volt ez a temetés, amilyen Ady Endre élete.
Tízen se tudták abból a sok ezerből, aki a Múzeum-kertben hömpölygött, mint egy bikaviadalom, hogy ki is volt ez az Ady, akinek neve egyszerre megtöltötte az újságok hasábjait. A köztársaság halottja, írta a hírlap, s erre eljött mindenki, aki nem akart ellenforradalmár lenni. Miért lett volna rend éppen az Ady temetésén, amikor rend nincs sehol az országban! Vad zivatarok, kiáltozó, embertaposó látványosságra, heccre éhes temetési gyülekezet volt ez. Néha felmorajlott a Múzeum lépcsőin a tömeg. A hideg, csontjáró szél felkapta a hangot... Mintha kortesek éljeneznének odafent. Az Arany János szobrán kisfiúk és katonák kapaszkodtak, mint a villamoson. Mellbe lökték egymást a kíváncsiak, mint a vasúton szokás. A koporsó körül gyanús külsejű emberek mintha lopni jöttek volna – gondolhatta volna az ember a régi világban.
És a költő, aki mindezt megjövendölte, magasan kúszott a tömeg fölött. Ezen a temetésen láttam, hogy mennyire az emberek szívéből sarjadt a forradalom. A forradalom szele csapott be ide a csendes, öregedő múzeumi kertbe – az a láthatatlan, ismeretlen helyről, a világ titkos konyhájáról elindult szél, amely jön, rohan, veszettül száguld, fakad és embereket csavar ki, hegyeket és birodalmakat dönt fel, elpörköl mezőket, mert tavalyi virágok nyílnak rajta, elhervaszt szíveket, mert tegnapi gondolatok vannak benne, hörögve tapos emberek torkára, akiknek kifogyott a lélegzetük a rohanásban... De a szél, a tüzet hordó, az egyik szívet élesztő, a másikat megmérgező áramlat csapkodott a téli hidegben a temetési gyülekezetben. A régi világbeli, méltóságteljes, rendet tartó gyászhuszárt, akit annyiszor megbámultunk a nevezetes emberek temetésén, félretaszigálta a néptömeg, mert ő maga akarta temetni a halottat, akiről csak annyit tudott, hogy a forradalom költője volt.591
... Ha meggondolom, kedves jó barátom, Bandi, hogy három hét előtt azt üzented Márton Ferenccel, a festőművésszel, aki megbízásomból lerajzolt betegágyadban: hogy nincs senkid, feleséged hiába telefonoz barátaid után, te magad gyönge vagy, az asszony félig gyermek, szeretnél szanatóriumba menni, de nincs, aki intézkedjen... Ha ezt meggondolom: nagyon szép temetésed volt három hét múltán. Váratlanul sokan jelentkeztek hangos gyászolóid.
Mindegy ez is. Hisz úgysem éltél, csak szenvedtél. Úgysem örültél, csak szomorkodtál. Mindegy az, te utolsó kuruc. Most már a szfinx hátán ülsz. Sohasem esel le onnan.
(1919)
