A „Kakasos-ház” és vendégei
A „Kakasos-ház” és vendégei
Ha annak az utcának a sarkán amolyan cölöpféle állott volna (amilyet például az idegenvezetők manapság is mutogatnak Bécsben), amelybe minden erre járó vándorlegénynek egy szeget dukál beverni, amely szeget messzi földről hoz magával vándorlásaiban: az az Ó utcai sarkon álló fatönk nagyon régen megtelt volna szegfejekkel, hogy az új szegeknek már helyet sem találnának... Sokan jártak erre, akiknek útjuk a „Kakasos-ház”-ba visz!
Nagyon szerettek itt időzni a riporter urak és a lexikonszerkesztők, a lírai költők és a közgazdászok, kipödrött bajszú pincérek és ravaszdi házalók, akik mindenféle selymeket és gyűrűket hoztak csekély részletfizetésért, és éppen olyan mézesmázosan beszéltek, mint őseik, akik a falvakon először árultak pirosítót... De mi csak maradjunk a költői szakmánál, már Hősünk miatt is, aki rövidre terjedő életében csak azokat az embereket méltatta figyelmére, akik pennaforgatással foglalkoznak: – így a riporter urakat is. Hősünknek szabad bejárása volt a ház összes szobáiba, mert udvarias, finomkodó szóval kedvében tudott járni Jolán asszonynak, aki semmit sem becsült olyan nagyra egy férfiban, mint a jó modort. („Pénze egy hordárnak is lehet – ha nyer a lóversenyen –, de jó nevelése csak az íróembernek van” – mondogatta a különös asszonyság.)
Thackeray úr Pendennis történetében meglehetősen részletesen leírta az akkori londoni hírlapírókat – és a hírlapíró az egész világon, így Pesten is, ugyanolyan típusú, ahogy az angol regényíró szemügyre vette őt, mit sem változott a hírlapíró világ azóta, mióta Th. 1851-ben letette Kensingtonban a tollat regénye végére. Legfeljebb némelyek megtanulták a gyors- és gépírást, de a tűzeset vagy a rablógyilkosság leírását manapság is olyan szavakkal kezdik el, mint apáink, akiknek pipabagó maradékai még itt-ott feltalálhatók egy-egy régi szerkesztőség ablakpárkányán. Nagyon valószínű, hogy a végleg ködkabátba545 öltözködött régi riporter urak is szerették dolguk végeztével a kártyást játszani. Már a Két pisztoly banktartó sertéskupecei mögött is lengedezett egy-két egykorú hírlapíró, pedig a szerkesztő urak akkoriban még nem tartottak éjjeli inspekciót: estére mindenki hazament, ha nem is éppen betegsége kúrálása végett, amint ama szegény báró Kemény Zsigmond, aki a Sváb-hegy egy emlékezetes villájában viaskodott a kísértetekkel és szellemekkel, amikor a lapszerkesztést kora délután befejezte. A Ferenczi kávéház nasivasi asztalainál is kibicelnek hírlapírók, mikor ez a kávéház még divatban volt, ott, a Rostély utca sarkán. És mindenütt, végig a városon, ahol a kártyát keresik: feltünedezik a hírlapíró alakja, lengén, furcsán, figyelmezve a különböző esélyekre, holott éppen a közvéleményi férfiúnak este a szerkesztő parancsára a kártyázó Budapest ellen kellett cikkét megírnia. Természetes, hogy a riporter urak Jolán asszonynál is kártyáztak. És mivel a kakasos házban kevés volt a szék, a lapíró urak a pádimentumra, a szőnyegre ültek le, hogy szenvedélyüknek hódolhassanak. Néha a reggeli órák vetettek véget a kártyázásnak, amikor „a sajtó öreganyja” felemelkedett a szőnyeg közepéről:
– Ebédet is kellene már főzni – monda nyújtózkodva. – Most már hazamehettek.
A sápadt virrasztók hosszadalmas megbeszélések közepette döngtek alá a „Kakasos-ház” lépcsőjén. A zsidó boltosnál még felhajtottak egy pohár szilvóriumot, aztán elszéledtek a főváros különböző irányába, hogy kis hónapos szobákban nappali álmokat gyűjtögessenek.
De más volt a helyzet, ha az Esperes is részt vett a játékban...
Ki volt Esperes? – Legenda volt.
Egy plébános külsejű, pápaszemes, igen komoly és nagy tudású férfiú volt, aki a Béhá munkatársa volt, hajnalonként „Kis irodalmit” evett a New York kávéházban, látszólag ugyanaz a sors várakozik reá is, mint a korrektorok télikabátjaira, amelyek mindennap reggelig lógnak a kávéház fogasán, anélkül hogy gazdájuknak eszébe jutna sétálni vinni őket. „Esperes” is majd megöregszik, és reggelenként a falhoz lapulva mendegél hazafelé a Dohány utcában, mint a többi télikabátok. Pedig „Esperes” különböző kalandokra volt kiszemelve a sorstól.
Legelőször Cholnoky Viktornak tűnt fel ez a komoly, szertartásos férfiú, ott, a kávéház sarkában, aki éjről éjre oly hűségesen virrasztott,546 mint akár az a nyugalmazott színész, akit a kávéház bérlői babonaságból „tartanak” estétől reggelig (és közben ennivalóval is ellátták), hogy a kávéház sohase legyen vendég nélkül. Az Esperes önkéntesen virrasztott, amit Cholnoky Viktor azzal méltányolt, hogy barátságot kötött vele, és elcsalogatta őt magával azokba a rejtelmes kiskocsmákba, amelyek a nagyobb hírlapnyomdák körül reggelig is nyitva tarthatnak, a lapszedők ellátása végett. Esperes, a Cholnoky pártfogása révén, csakhamar ismert figura lett a Ferenciek terén levő kiskocsmában, ahol az egykori Athenaeum helyén még évekig nyitva tarthatott a kiskocsmáros, mert a hatóság nem vette észre, hogy a nyomdát időközben a Rákóczi útra helyezték, valamint népszerű férfiú lett a Globus nyomda környékén is az évről évre kitartó Esperes, és éppen úgy barátkozott a szedőkkel, mint akár Ch. V.
Esperesnek tehát némi sanszai mutatkoztak a pesti életben, mert különös pártfogója biztosította őt arról, hogy igen sokra viszi, ha szorgalmasan megjelenik a hajnali kiskocsmákban.
Ez a Don Quijote-formájú Ch. V. egyébként is egyike volt a legkülönösebb protektoroknak – majd találkozunk még vele, ha valódi Hősünk lábnyomait szorgalmasan követjük az estétől reggelig tartó pesti életben.
Ch. V. nem rajongott a női nemért – annál inkább az Esperes, aki rejtelmes szenvedélyeket hordott szorosan magas nyakú mellinge alatt...
– Magának a papoknál van szerencséje. Még megérem, hogy elmegy papgazdasszonynak – mondta egy napon Jolán asszony nevelt leányának, Kisfuvaros Rózsinak.
A virágszál, aki nem volt jelentősebb, mint egy fonnyadt ibolyacsokor, amelyet valamely bálban összetéptek, így nyelvelt:
– Tudom, hogy minden udvarlómat irigyli. Ez az Esperes úr pedig nem pap ám, aminek látszik, hanem „sajtó”. Ezt tudhatná, asszonyom.
J. asszony nem hagyta magát:
– Én már csak ismerem a papokat. M. doktor úrra, aki magát megszöktette, megmondtam nyomban, hogy ne higgyen ennek a kiugrott kispapnak. Ez a vénebb, ez az Esperes sem jobb a Deákné vásznánál.
– „Sajtó” az, kérem, csak a külseje olyan, mint valami főtisztelendő úré – felelt Kisfuvaros Rózsi.547
– Hát csak vigyázzon. Ha még egyszer megszökik, ide többé vissza nem jöhet.
Dehogyis szökött meg Kisfuvaros Rózsi! Inkább az Esperes úr szökött hozzája Cholnoky úr hajnali pártfogásai elől. (Állítólag nem bírta már a jerzsabinkát.)
…Ám még egy körülmény volt, amely döntő szerepet játszott abban a furcsa helyzetben, hogy a tisztes szerkesztő körülbelül fél esztendőre Jolán asszony lakója lett, és a lump életnek látszólag örökre hátat fordított. Esperes örökölt.
Hol és mennyit: örök rejtély. Nem beszélt az örökségről senkinek, még a kopott, hűséges korrektori kabátoknak sem. Nem szólt egy szót sem Gyulának, a N. Y. kávéház főpincérének sem. Cholnoky úr pedig csak napok múltával tudta meg, hogy pártfogoltja tekintélyes örökségre tett szert, és ezért női fogságba keveredett.
A mindenfelé megforduló Báttaszéki Lajos hozta az első hírt Esperes fogságba eséséről.
– Talán ezer forintnál is többet örökölt az Esperes – kezdte az Éj és a Lámpások lovagja a New York kávéház hírlapírói előtt.
Zuboly és Reinitz abbahagyták a szokásos szóvitát. A vörös Grajna kétkedőleg csóválta a fejét, mert embertársairól lehetőleg csak a rossz híreket szerette elhinni.
– Azt mondja, hogy húsz esztendő óta nem volt szabadságon, nem volt egyetlen pihenőnapja sem. Szobát bérelt tehát a „Kakasos-ház”-ban, éjjel-nappal ágyban fekszik, eszik-iszik-alszik, amíg az öröksége tart.
Ch. V., amikor hírül vitték neki Esperes különös kalandját, felkiáltott:
– Itt valami cselszövény van. Az Esperes hajnalban szilvóriumot szeretett inni, nem pedig az ágyban feküdni.
(A cselszövény kibogozására először Szini Gyulát kérte fel, aki néhanapján elkísérte Viktort különös korhelykedéseiben. Szini ellenben kitért a megbízatás elől, mégpedig azzal a kifogással, hogy ő maga is vőlegény: félreértésre adhatna alkalmat megjelenése a „Kakasos-ház”-ban, maga helyett Révész Bélát ajánlotta, mint aki – véleménye szerint – a legjáratosabb női ügyekben...) Ch. V. türelmetlenül verte az asztalt:548
– De hát hogyan lehetséges az, hogy Pest utcáiról elraboljanak egy felnőtt embert? A rendőrséget kell értesíteni.
Miután a rendőrségről volt szó, felfigyelt Soma (Tábori Kornél), a Pesti Napló rendőri rovatvezetője, mint abban az időben mondani szokták:
– Majd szólok a főkapitánynak.
Cholnoky azonban tovább heveskedett:
– Mit a kapitány? Mit tehet az női furfangok ellen? Ellenben keljen ön útra, Soma, ha azt akarja, hogy riportjai minden megcsonkítás nélkül jelenjenek meg a Naplóban. És csak ennyit mondjon a szegény fogolynak: Menekülj! Cholnoky a szokott helyen vár.
Elvégezte-e Tábori a különös megbízatást? Nem lehet tudni. Esperes tovább is ágyban, párnák közt maradt azon a címen, hogy húsz esztendeje nem volt szabadságon.
Esperes a női fogságban természetesen nagyon szívesen vette, ha a „Kakasos-ház” hajnali látogatói olykor megkopogtatták szobája ajtaját. Mindjárt elővett a párnái alól egy üveg szilvóriumot, ha Ady Endre hangját hallotta:
– Engedjétek hozzám a költőt! – kiáltott, amíg Jolán asszony nagy dérdúrral felnyitotta az ajtót.
– Ne kiabáljon! Majd azt én mondom meg, hogy kijöhet be magához. Utóvégre én vagyok itt a felelős mindenért. Kinek tesz szemrehányást, ha a reporterek elnyerik huszonegyesen a pénzét? Az ilyen öregember mán ne kártyázzon.
Az Esperes megszeppenve felelt a takaró alól:
– De a költő nem kártyázik.
– Az se olyan szent ember, amilyennek mutatja magát. Majd egyszer arról is kiderül valami. Aki „poéta” – annak én egy szavát sem hiszem.
De azért Adyt és Révészt csak beengedte néha a társaság után sóvárgó Esperes szobájába a szigorú háziasszony.
Kis udvari szoba volt ez, amelynek üvegajtaja a folyosóra nyílott, és a szobában jól lehetett hallani a háztetők felett elsuhanó nagy madarak, szelek hangjait, valamint alant a házmester véleményeit a kisebbfajta kapupénzekről.
– Nem szagoltam már egy hónapja nyomdafestéket – kezdte az Esperes,549 megigazítva orrán a cvikkert, és rongyos hálóingében felült az ágyban. – Igyatok egy kis pálinkát.
Terézvárosi búcsúk olcsó emlékei fedték a falakat. A szőnyeg oly kopott volt, mintha az egész hadsereg végigment volna rajta, amely valaha Boszniába masírozott.
– Sajnos, én nem vagyok költő, hogy egy ilyen furcsa háznak a varázsát leírhatnám. Csak egyszerű lexikonszerkesztő vagyok, aki az idegei pihentetése végett költözött ebbe a házba, ahol napközben olyan csendesség van, mint akár a Duna fenekén. De te költő vagy, Ady Endre, neked múlhatatlanul szükséges volna, hogy darab ideig ilyen házban is lakjál – folytatta bölcsességeit az Esperes. – Elismerem, hogy Zuboly nagy tudós, de még egy fütyülő ára praktikusságot nem hallott tőle élő ember. Itt hallanád, hogy milyen ceremónia nélkül beszélnek az életről e ház lakói!
Ady megkotyogtatta a felkínált pálinkás üveget, míg a jó Révész tiltakozó mozdulatot tett:
– Én csak bort iszom.
Esperes pártfogói hangon folytatta szegényes ágyából:
– Énrám hallgat ez a bigott zsidó asszony, mert tudok valamit a Talmudból... Az ember sok mindenféle haszontalanságot összeolvas életében. Hát csak azért mondom, hogy szóljál nekem, ha elhatároznád magad a tisztességes életre, és itt akarnál kvártélyt kapni. Mert előbb-utóbb megadja az ember árát annak, ha Zubollyal hentereg a kocsmaházakban.
Ady megemelte az üveget.
– Zuboly doktor úr egészségére.
– Helyes – felelte az Esperes –, magam is szent embernek tartom Zuboly urat, mert bizony egyéni életmódot merészel folytatni ebben a városban, amely életmódhoz, sajnos, én csak most kezdek hozzá... Zuboly egyéniség. Hol kezdődik egy lapíró egyénisége? Ott, amikor már színházba sem jár. Nem kíváncsi sem a színdarabírókra, se a karszemélyzet hölgyeire. Sőt még arra sem hajlamos, hogy a divatos primadonnánál feketekávén megjelenhessen, mikor a primadonna úgy mutatja be őt a kopasz, öreg hülyéknek vagy a pénzes, ifjú mafláknak és egyéb vendégeinek, mint reménytelen szerelmesét vagy felszarvazott vőlegényét, vagy a legjobb esetben: mint fizetett hírlapíróját... Ebben a házban nincs ilyenféle bemutatásnak kitéve az ember, azért is szeretek itt lakni. Zuboly rosszul teszi, hogy nem jár gyakrabban ide.550
R. B. csendesen köhögött, mert az Esperes olyan nagy füstöket fújt maga körül, mintha trafik előtt őrködő töröknek képzelné magát.
– Sokszor gondolkozom én az írók dolgain, bár erről csak ritkán beszélek. Nincs kivel, nincs kinek. Vasárnap délutánonként megengedem magamnak, hogy felkeljek. Csak úgy, alsóruhában, papucsban mozgok ide-oda a szobában. Az ajtót kinyitom, és az ajtó mellé telepedek, hogy ne lássanak a ház lakói. Kellemes, hűvös levegő szálldos fel a vízzel locsolt udvarról, a nyár sajátos szagai itt nem ismerősök. Cigarettát sodrok finom, leánykahaj puhaságú dohányból, kényelmesen pöfékelek, és az orromon eresztem ki a füstöt a magam mulatságára. A házmesterrel hozatok egy korsó frissen csapolt sört, felnyitok egy doboz szardíniát, aztán lepihenek az ágyba, és a bolond írókon gondolkozom, akik még vasárnap is munkálkodnak, tesznek-vesznek, sürögnek-forognak. Ha máshol nem, hát a cikóriaszagú New York kávéházban, ahol vasárnap délután az Erzsébet körúti kövér asszonyságok miatt úgysem kapni üres asztalt. Milyen szerencse, mondom magamban, hogy nincs semmi dolgom az irodalommal! A fal felé fordulok, és igyekszem elaludni. Félálomban még látom Zubolyt valahol a Central kávéház környékén, ahol hóna alatt könyvcsomaggal szalad. És boldogtalan, ha nem talál valakit, akivel kedvére vitatkozhatna.
– Igazán olyan jól tudsz aludni? – kérdezte Ady, és megcsörgette zsebében az orvosságos üveget.
– Felségesen alszom... különösen délfelé, mert ilyenkor azt gondolom magamban, hogy vannak bizonyos, többnyire tehetségtelen írók, akik ilyenkor a Váci utca környékén fölényes arccal sétálnak, és jobbra-balra köszöngetnek, olyanoknak is, akiket nem ismernek. Mert jegyezd meg magadnak, Ady Endre, hogy az a legutolsó íróféreg, aki úgynevezett társadalmi úton is akar érvényesülni. Ez a legfertelmesebb fajzat! Aki meghívókat les a zsúrokra, a zsidók vacsorái felett viccelődik a keresztény társaságokban, míg a zsidók között a keresztények butaságait gúnyolja. Ezek a Kisztihandok, ezek a Csókolom a lábatok, ezek a Legalázatosabb szolgája, méltóságos uramok – ezek a két könyökkel járók… Ezek a „társadalmi összeköttetések” útján érvényesülni akaró írók!... Azért szeretlek, Ady Endre, mert nem vagy ilyen.
Ady szokott cinikusságával válaszolt az öreg Esperesnek:
– Azt hittem, hogy neked már nincs egyéb dolgod, mint a nyitott ablakon át szobádba tévedt verebeket kellő irányba kihajszolni.551
– Voltaképpen, ha akarnám, nem is volna más dolgom – felelt gőgösen párnái közül az Esperes. – Gazdag ember vagyok. Nem szorulok a fiatal Zilahira, a Béhá kiadójára.
A kis szobában egyszerre olyan álmélkodó csend támadt, hogy a terézvárosi búcsú legyezői, a városligeti gyorsfotográfiák szinte megdöbbenve néztek össze. Esperes maga is meghökkent vakmerő szavain, de azért még néhányszor bizonytalan hangon ismételgette:
– Sikerült magamat anyagilag függetleníteni.
Majd egy korty pálinka felhajtása után a szokásos krákogás, fújás, könnybe borult szemmel való nézegetés után az Esperes támaszkodó könyököt cserélt, és így folytatta előadását az áhítatosan figyelő fiatalembereknek:
– Ne féljetek ettől a pálinkától, mert ez Ch. Viktor receptje szerint készült. Van benne jerzsabinka, mert a lengyel urak ettől voltak olyan hosszú életűek, hogy talán sohasem halnak meg, ha a „nyepozvolim” miatt agyon nem csapják őket országgyűléseiken. De van benne egy kevés borovicska is, valódi szepesbélai, Gábriel-féle gyártmány, hogy néha határozottan érzem a fenyőerdők illatát. Természetesen meg van keverve ez a készítmény tömény alkohollal is. Sajnos, Jolán asszony azóta nem szívesen ád pálinkáspoharat, mióta a hírlapíró urak szokásba vették, hogy a pálinkáspoharat zsebre vágják, hogy otthoni felszerelésüket emígy kiegészítsék. Azért csak az üveg nyakát fogjad, Bandi, mert téged jó szívvel kínállak. Te talán még egyetlenegyszer sem jártál délben a Koronaherceg utcában, hogy mindenféle embereknek köszöngessél. Ezért viszed valamire a komoly emberek társadalmában. Ha már nem élvez a modern költő csendillákban, lugasokban, présházakban, mint a tizenkilencedik század poétái, legalább tartóztassa magát a városi életben úgy az asztaltársasági gyűlésektől, mint a zsúrok kisasszonyaitól. Nem lehet az igaz poéta, aki zsúrokon lóbálja a sörényét.
– Minket, szocialistákat, sohasem hívnak zsúrokra – jegyezte meg Révész Béla, és itt látta az idejét annak, hogy gondos öltözködésén valamit változtasson: levette fehér selyemből való gallérvédőjét, amely nélkül sohase húzta fel a kabátot.
– Nehogy azt higgyétek, hogy itt úgy élek, mint valami névtelen sziget Robinzonja. Kikötnek itt majd hajók, amelyeken híreket hoznak552 a külső világból – folytatta a különös Remete. – Jóformán mindent tudok, ami odakünn Pesten történik. Mikor elhangzott a hajnali harangszó a terézvárosi templomban: felébredek, és figyelem a kapunyitásokat. Már pontosan megismerek lépteket, amelyek a grádicson feljönnek. Jolán asszony dragonyos lépteiről azt is meg tudom állapítani, hogy mennyit vesztett a kávéházban éjszakai kártyázása folyamán. Mindig szaladva jön Kovács Noldi, a riporter, mintha valamit itt felejtett volna. Tábori Kornél a kormoly embert adja, ezért nagy meggondolással jön, mintha azt akarná elhitetni a házmesterrel, hogy hivatalos ügyben jár. Mindig elégedetlenül jön Tarján, akinek folyton nézeteltérései vannak J. asszonnyal. T. V. különösen azt kifogásolja, hogy hajnalonként annyi vendég van a háznál. A disputációban azonban mindig J. asszony győz, rázárja a szobaajtót T. V.-ra. Hát még mikor Jolán kedvence, az a Lázár fiú megérkezik! Ez a Lázár Miklós nagyon értheti, hogyan kell kedvükben járni a nőknek, mert az egyébként szilaj, vad természetű asszonyság mindig megszelídül, akármennyi pénzt vesztett is az elmúlt éjszakán. Úgy veszem észre, hogy ez a Lázár gyerek nagy kegyben áll itt. Mindig libamájat kap reggelire, francia illatot a párnájára, és a cselédlány fertályórákig pucolja a cipőjét. Ha a fürdőszobában a kazánt forrni hallom, bizonyosra veszem, hogy Jolán L. M.-nak készít fürdőt. Korántsem akarok rosszat mondani erről az Angliából hazakerült ifjú hírlapíróról, de nyilvánvaló, hogy J. asszony talán még férjhez is menne hozzá... Sajnos, az én korom már nem engedi, hogy nősülésre gondoljak.
– Nem volna jó házasság – jegyezte meg R. B., aki még ilyen hajnali időben is megtartotta szokásos búskomorságát. – Jolán asszonynak egy kemény, katonás, szigorú férj kell, aki rendben tartja, sőt néha a cipőjét is hozzá meri vágni!
– Hogyne! – kiáltott fel félig mámorosan Ady. – Egy ilyen csiszlik végül kidobálná innen a hírlapírókat. Én inkább a vörös Grajnához adnám férjhez J. asszonyt. Az úgyis agglegény ember.
– Mióta Kónyái Elemérrel kardpárbajt vívott egy nő miatt, a vörös Grajna szakított a hölgyekkel. Azt mondja: megundorodott tőlük. Vén bolond lett, aki már semmire sem jó, mint arra, hogy Zubolyt meg Reinitzot ugrassa – jegyezte meg csemcsegve az Esperes, aki nagyon szeretett női ügyekről beszélni.553
– Hát kihez kellene Jolánt férjhez adni? – vetette fel a kérdést Ady, miután erős adagot vett be a Ch. V. receptje szerint készült orvosságból. Az Esperes követte példáját, és megigazította feje alatt a párnát:
– Sokan törik a fejüket azon, hogyan kellene elsütni ezt a derék, tagbaszakadt asszonyságot – folytatta az Esperes. – Nádas Sándor és Kemény Simon, akiket mostanában a legcinikusabb fiatalembereknek mondanak, néha esténként meg szoktak itt jelenni, hogy Jolán asszonyt úgy megkínozzák a beszédeikkel, hogy szegény asszony sírva menekül be hozzám. „Képzelje, kiáltozta a múltkor is J. asszony, ezek a gazemberek arra akarnak rávenni, hogy Blau bácsihoz menjek férjhez.” De az igazi hecc csak akkor kezdődik, amikor az említett fiatalemberek kollégájukat, Jób Dánielt is magukkal hozzák. Ez a Jób olyan hideg, mint az angolna, és úgy tud szúrni, mint a skorpió. Jób azt tanácsolta a minap J. asszonynak, hogy legjobb volna, ha női zenekart alapítana, neki van is egy ismerőse, egy özvegy vak zongorista. – Hát így kínozzák azt a szegény asszonyt, hogy alig tudom eléggé megvigasztalni, amikor litánia idején meglátogat a szobámban, mert sehogy sem akarja elhinni, hogy nem vagyok pap... Lelki vigasztalásokra szorul még ő is, mint a legtöbb nő, aki harmincadik évét elhagyta.
Az Esperes most hirtelen figyelni kezdett. Zsír sustorgása hallatszott be a konyhából, sörös palackok egészségesen puffantak, a jégszekrény tartalmát kavargatták, a házmester vidám füttyszóval ment el az üvegajtó előtt: valami készülőben volt.
– Nem hagyom magamat kijátszani! – kiáltott fel az Esperes. – A konyhán valamely vendégség indul, amelyből talán ki akarnak rekeszteni... Ohó, nem így verik a cigányt! Majd mindjárt körülnézek.
Rövid lábszárait hirtelen kirúgta a paplan alól, hosszú alsóruhájában bizonytalanul pattant a kis szoba közepére, és nadrágját kereste, hogy felöltözhessen. A nadrágot meg is találta, de akkor, midőn a nadrágot magára akarta venni: valamely különös meglepetés történt. A nadrág nem ment össze a derekán – kihízott belőle a terjedelmes pihenés alatt. Jobbról-balról nézegette a nadrágot. Magában morfondírozott:
– Ez volna az én nadrágom? Ezt vettem volna én a Teleki téren? Hisz ez a nadrág engem megcsalt.
– Te csaltad meg a nadrágot – felelt Ady, és különböző orvosságokat vett magához.
Az Esperes még egy darabig próbálgatta a nadrágot, de az sehogy se ért össze megdagadt potrohán.554
Az Esperesnek nevezett férfiú komoly ijedelemmel feküdt vissza az ágyba.
– Két hónap óta most próbálok először felöltözködni – mormogta maga elé. – Ez sem sikerült. Végem van. Hogyan jutok megfelelő nadrághoz, ha innen majd nemsokára el kell mennem?
– Gazdag ember varrat magának egy nadrágot – indítványozta a praktikus R. B.
– Hol van már az én gazdagságom? – siránkozott az Esperes. – Az utolsó forintjaimon élek.
Ezután az Esperes mélyen elgondolkozott. És gondolkozás után megfogadtatta Adyval és Révésszel, hogy nem beszélik el a városban a nadrággal való különös kalandját, mert nem akarja, hogy egész Pest rajta nevessen. Ady pazarul legyintett:
– Látom, hogy pókháló van az ágyad felett a szoba sarkában, majd leereszkedik egyszer éjszaka a pók, és meghozza a kellő szerencsét.
(Ámde mégiscsak úgy történt, hogy igen rövid idő múltával Jolán asszonynak kellett új nadrágot venni hosszadalmas vendégének, hogy az végre felkelhessen az ágyból.)
Kinyílott az ajtó. Az asszony pendült be:
– Habár ez a ház nem a lumpok kvártélya, főleg nem a korhely „sajtó” tanyája: a szelíd, illedelmes Révész Béla kedvéért mégis főztem egy tányér korhelylevest, habár tudom, hogy ez a hosszú hajú, a Révész barátja, nem érdemli meg. Pedig már számtalanszor megmondtam, hogy a lump barátokra nincs szükségem.
Alighogy befejezte a szónoklatát az asszony: magas, tagbaszakadt árnyék jelent meg a folyosón az üvegajtó előtt.
– No, itt van már Bátti is! – kiáltott fel az asszonyság, és olyan viharosan kezdett tenni-venni, hogy az új vendégnek jó darab ideig kellett kopogtatni.
A Báttinak nevezett úriember olvadékonyan, édesdeden rejtélyesen lépett be, mintha valami nagy ajándékot hozott volna a zsebében:
– Királyő – kezdte hódolatosan. – Már megint rosszkedvűnek méltóztatik lenni? Csodálom, szerfelett csodálom. Hisz, amint látom, itt van az irodalom új üstököse is nagyságod termeiben, valamint a szent életű szerkesztő, hogy az ágyban fekvő főtisztelendő úrról ne is beszéljek, akinek egy pakli svájci kártyát bátorkodtam hozni.555
J. asszony kiragadta a kártyacsomagot B. úr kezéből:
– A kártya majd jó lesz nekem. Az Esperesnek eltiltotta Strikker doktor a kártyázást. Árt az epéjének.
Bátti úr színésziesen nevetett:
– Epe? Ki beszél itt epéről, mikor csupa angyalok között vagyunk? Itt van az ünnepelt költő, akit a Három Hollóban ma este oly búskomolyan várt a reménytelen Hatvany úr, hogy vigasztalásképpen kénytelen voltam feladni neki néhány párti kártyát. Mire kiderült, hogy a baronet nem tud kártyázni. Hja, ilyenek azok az emberek, akik az irodalomért rajonganak. Más életpályákra teljesen hasznavehetetleneknek bizonyulnak. Verset csak nem írhattam a drága baronet kedvéért, hisz itt van erre a célra a költő... A Költő! – ismételte Bátti úr gúnyosan, komikusan, mert ennek a férfiúnak az volt a marotte-ja*, hogy a hétköznapi beszédben is színészi sikerekre vágyakozzon.
* Marotte: hóbort, vesszőparipa. (Szerk. jegyzete)
– Úgy látszik, valami jó üzletet csináltál, te Bátti – jegyezte meg Jolán asszony a cigaretta mögül. – Sikerült magad részegre leinnod.
– Én nem ihatok a betegségem miatt, holott a többi uraknak ehhez túlságosan joguk van. Az én doktorom egy nagyon komoly ember, tűvel szurkál, nem bánja, akárhogy kesergek. Hja, persze, nem lehet mindenkinek olyan szalonember orvosa, mint a Költőnek. Lukács doktor úr bizonyára megengedi a költőnek, hogy annyit italozzon, amennyi belefér. Én, királynő, el vagyok tiltva az italtól. Annál többet szabad gargarizálnom nagyon rossz ízű, sós vizekkel.
– Te, Bátti, én nem hiszem egy szavadat sem – mondja a ház úrnője.
– Hát nem látja rajtam, úrnőm, hogy olyan roncs vagyok, mintha a Szentföldről jöttem volna azzal a betegséggel, amelyet a lovagok hoztak magukkal Jeruzsálemi Endre királyunk idejében?
Bátti úr olyan siralmasan monda el ezeket a szavakat, hogy a jószívű J. asszonynak már sokkal enyhébb volt a hangja, amikor így szólt vala hozzá:
– Hát nem bánom, Bátti, leülhetsz, de figyelmeztetlek, hogy ne jusson eszedbe semmiféle kártyásjátékot indítványozni se a főtisztelendő úrnak, se pedig a többi „sajtónak”.
Bátti úr, levetvén rókavörös kabátját, finomkodva hajlongott jobbra-balra, mint konferanszié korában a Paradicsom kabaréban.556
– Hová tetted a kék frakkot, Bátti? – kérdezte most váratlanul Révész Béla.
B. úr fájdalmasan nevetett. (Mert általában mindig keserves volt ez a jeles férfiú, író, költő, szerkesztő és színész óhajtott volna lenni, és fatálisan elkerülte őt a siker, minden pályán.)
– Szerkesztő úrnak is gúnyolódni méltóztatik csekélységem felett? Persze, hiszen azért vagyok a városban, hogy mindenki énrajtam fenje meg elménckedése borotváját. Kíváncsi vagyok, hogy kivel fognak gúnyolódni a tisztelt szerkesztő urak – a Herr Redaktőrök, ha majd véglegesen elutazom a városból? – kérdezte Bátti úr fájdalmas gúnynyal.
J. asszony Hölgy cigarettával kínálta.
– Zsüsztihand. Zsüsztihand – felelt B. úr finomkodva. – Én már olyan vagyok, hogy inkább koplalok, de a mindennapi Extra fine Gianaclis cigarettámról nem mondok le. – Szólt, és reszkető kezével egyiptomi cigarettát kotort elő. Nagy füstöt fújt maga körül, és álvidáman folytatta:
– A szerkesztő úrnak azt méltóztatott csekélységemtől kérdezni: hová tettem a kék frakkomat? Nos, röviden felelek a kérdésre. Eladtam a kék frakkot egy pájeszes embernek, miután a Paradicsom kabaré megbukott. Nem volt színpad, hol a kék frakkot magamra húzhattam volna. Nagy Endre mellett nem lehet a városban senkinek megélni. Pedig becsületemre mondom, olyan vicceket mondtam el a Paradicsomban, hogy magam is nevettem.
– Akárhogyan bolondozol, Bátti, nem fogok kakast elnevezni rólad.
Bátti komikus fájdalommal felelt:
– Remélem, az arcképemet sem függeszti ki a szobájában, mint a Móric bácsiét.
A „sajtó öreganyja” személyes megtámadtatást érzett a megjegyzésben, ezért nyomban félrecsapta a kontyát.
– Mit tudtok ti, mai jinglik, a régi „sajtóhoz” képest. A régi prés: az volt valami! Maga az öreg Móric bácsi is olyan fiatalos volt, hogy nemegyszer kellett visszatartanom attól, hogy örökbe ne fogadjon egy-két kisasszonyt. De hát én vigyáztam a nemzet nagy írójának az egészségére. A régieket talán az egy Esperes közelíti meg a mai világban.
A váratlan bókra Esperes úr az ágyban rezignáltan sóhajtott. J. asszony557 még nem tudta, amit E. már tudott, hogy rövid időn belül a bókoló hölgynek majd nadrágot kell venni egy terjedelmes férfiú szükségletére.
– Igaz – folytatta J. asszony. – Ti, az ilyen Bátti-félék, egyebet sem tesztek, amíg éltek, mint egészségteket pazaroljátok. Ahány kis szuka „végigvonalozik” az Andrássy úton, mindegyiknek utánafordultok, pedig láttátok magatok előtt a példát, hogy görbült meg a nyaka ilyen forgolódástól a „Hosszúnak” (amely név alatt Kr. Gy. urat volt szokásban emlegetni a ,,Kakasos-ház”-ban). Alig tudta azt helyreigazítani a jó „mama”, valamint a Jókai Mór orvosa, a derék Strikker bácsi. Remélem, hogy Báttinak is rövidesen kificamodik a nyaka, de azt már nem fogom helyreigazítani.
Ady a „rózsák anyjának” nevezte J. asszonyt. Ama rózsadombi Gül-baba emlékezetére... Költő volt, mindenkinek olyan nevet és rangot adományozhatott, amilyent éppen akart.
Ezalatt odakünn a hajnal rózsaszínűre festegette a kertek rétjeit, mégpedig darabocskánként, mintha megjutalmazni akarná azokat a földterületeket, amelyek az éjszaka bőséges füvet növesztettek. És az első napsugár, a legbeszédesebb ingatlanügynök: mesebelien kívánatosabbá tette a budai part házait amott túl, a ködbe borult Margit-híd mögött… És az a két férfiú, aki az Aradi utcából, a Globus nyomda irányából jött, még mindig tanakodva állott a Nagykörút közepén, ahelyett hogy rendes szokás szerint elindult volna a Józsefváros irányába – mert hisz a Globus kocsmája után a józsefvárosi bor-, sör- és pálinkamérésekbe is illik reggeltájt egy pillantást vetni.
Az egyik férfiú, aki magas és sovány volt, amint ama Búsképű Lovagot ábrázolta hajdanában a börtönviselt, halhatatlan regényíró, kitárta hosszú karjait, és társának szinte az egész várost megmutatta egyetlen kézmozdulattal:
– Erre kell neki valahol bujdosnia... Itt rejtőzködik... Ide menekült. A Don Quijotéhoz méltó hajnali társ – egy vöröses pofaszakállas, pápaszemes férfiú, aki még így hajnaltájon is olyan ünnepélyes tudott lenni, mint egy angol kereskedő, aki most hagyta el irodáját – pöfögött:
– Kérlek, Viktor, precizírozni kell a kérdést. Véleményed szerint tehát az Esperes itt, a közelben, a Terézvárosban rejtőzködik?558
A Viktornak nevezett úriember hitelt érdemlően bólingatott:
– Az összes kémjelentések azt mondják. Az Ó utcát, a Zichy utcát, a Dessewffy utcát emlegetik, mert azok a nők, akiket Esperes ismer: csak ilyen előkelő nevű utcában szeretnek élni.
Don Quijote társa már nagyon vágyódott a Józsefváros felé, azért barátjának a karjába támaszkodott, és így pöfögött:
– Igen egyszerű a dolog... Holnap szólok Hetényi doktornak, a Béhá riporterének, és ő két nap alatt kinyomozza, hol rejtőzik Esperes.
A Globus kocsmájában azonban ezen a hajnalon több életbátorságot mértek ki, mint egyébként szoktak, ezért a hajnali figura tovább ágált... Kijelentette, hogy még ebben az órában meg kell találnia Esperest. „Pest nem olyan nagy város.”
– De hát mit akarsz vele, az istenért? – türelmetlenkedett a Józsefváros rajongója.
– Meg akarom kérdezni tőle, hogy érzi magát, mióta lemondott a pálinkaivásról.
(Hát ez bizony elég fontos kérdés lett volna.)
Ki volt ez a kíváncsi férfiú, aki Esperes szeszfogyasztásai felől ily információt akart mindenáron szerezni abban az órában, amikor a Pesti Napló-t hordani kezdték a Globus nyomdából?
Senki más, mint Cholnoky Viktor.
Egy műveletlen ember madárijesztőnek nevezné őt, amint itt, a Nagykörút kellős közepén látná, de Viktor nem érintkezett műveletlen emberekkel: – még a szedőmunkásokkal is, akikkel éjszaka rendszerint érintkezett: irodalomról szeretett beszélgetni. Például igen fontosnak tartotta a megállapítását annak, hogy kinek a kézírását szeretik leginkább a betűszedők, valamint nagyon érdekelte az is, hogy mely „írnokok” nincsenek tisztában a helyesírással. Kik hagynak ki vesszőket, és kik ügyelnek pontosvesszők korrekt elhelyezésére?... De főleg azt akarta mindenáron tudni, hogy kik azok, akik betűket, szótagokat hagynak ki a kéziratokból, mert ezek számára már jó előre helyről kell gondoskodni a Svarcer-intézetben.
Valóban ő volt, Cholnoky Viktor, aki ezen a reggelen elhatározta, hogy a föld alól is előteremti Esperest.
Ez a bizonyos Ch. V. még nem olyan régen iratkozott be a pesti lakosok névjegyzékébe. Korábban Veszprémben volt lapszerkesztő,559 ahol véleménye szerint kevesen tudják, hol van korrekt helyén a pontosvessző, ezért távozott a városból, pedig atyja – ama Cholnoky László ügyvéd úr, aki először fordította le Sió álnév alatt a Monte Cristo című regényt: ugyanebben a városban öregedett meg.
Ch. V.-t nem fogadták ugyan kitárt karral Pesten, mert abban az időben is be volt itt töltve minden állás a szerkesztőségekben. Különösen olyankor, amidőn vidéki hírlapíró kereste itt az elhelyezkedést. Ám ebben az időben a legkedvesebb sánta embert, Hevesi Józsefet a veszprémi születésű Balla Mihály követte a Pesti Napló szerkesztői székében. A jó Balla, hogy földijén segítsen, alkalmazta őt lapjánál, egyelőre csak korrektornak, ott, a tisztes nyomdahelyiség ama ketrecében, ahol a korrektorok emberemlékezet óta addig szoktak ülni, amíg megvakulnak. Viktorunk pedig nagyon gyönge szemű ember volt, aki ha meg nem hal vala: manapság talán szemvilág nélkül tengetné életét.
A korrektornak mindig bús élete van, még azokban a nagy ablakú irodákban is, ahol a komótos regényeket, lassú, tudományos műveket karosszékből korrigálják. De mily más az újságkorrektor élete, aki az éj óráit virrasztva tölti az ólombetűkkel, egyetlen öröme, ha sok ciceró meg garmond betű kerül fájó szeme elé, míg nagyot sóhajt a petitek és nonpareillek láttára. És ebben a korban még vasárnapja se volt az újságkorrektoroknak, mert hiszen a napilapok hétfőn reggel is megjelentek.
Ez az örömtelen élet várakozott Viktorunkra is... A Pesti Napló szerkesztőségének „írnokai” közül egyetlen emberhez ragaszkodott szíve mélyéből, ez pedig a szegény Lukács Sándor, a rendőrségi riporter volt, aki a tábeszt megelőző írógörcsöt megismertette a fiatal kollégákkal, ugyanezért írógépen kopogtatta le jelentéseit. Ez az írógép volt az első, amely a pesti szerkesztőségekben kattogni kezdett. Ch. V.-nak tehát nem volt sok baja Lukács Sándor kézírásával.
Viktorunk már veszprémi lapíró korában tanulni kezdett angolul, és ezt későbben sem hanyagolta el. Korrektor korában egy Rudyard Kipling-novella került a kezébe, amelyben egy szerelmes orangutánról volt szó. Viktor lefordította a novellát, átadta a P. N. szerkesztőjének. Az angol író szenzációs beszélyének megjelenése okozta, hogy a fordító iránt is némi érdeklődés kezdett mutatkozni a P. N. szerkesztőségében. Baumann nyugalmazott lovassági kapitány úr, aki Weissenbacherék megbízásából a P. N. üzleti ügyeit vezényelte, nagyon jóra való ember volt, aki bár annyit sem értett az újságcsináláshoz, mint hajdú a harangöntéshez, jóakarattal pótolta ebbéli fogyatkozását. Balla Mihály közbenjárására560 csakhamar helyet szorítottak a P. N. szerkesztőségében ama Kipling-novella fordítójának.
Elkerült tehát Ch. V. a korrektori ketrecből, ellenben még jó darab idő telt el, amíg valóban kibontakozott hallatlan hírlapírói készsége az újsághasábokon. Ebben az időben Tóth Bélát mondják a legjobb magyar hírlapírónak, Cholnoky nem sokáig marad ismeretlenségben a Pesti Hírlap Esti leveleinek az írója mögött.
Pedig nem volt könnyű dolog kitűnnie a P. N. szerkesztőségében – jeles hírlapírói tollak karmolták ott a papirost éjszakánként. Ott szívta vastag Londresz- és Havanna-szivarjait Ambrus Zoltán, aki a Nemzeti Színházról szóló színházi referátumait fél éjszakákon át oly gondosan írogatja, mint egy szerzetes írta volna a szentírást. Lándor Tivadar a segédszerkesztő, Csergő Hugó bírálja a politika rejtelmeit a pártklubokból, és Szini Gyula (Cs. H. barátságából) kezdő lapíró a P. N. szerkesztőségében. Mester Sándor, a mostani szerkesztő még a tengerészkadéti uniformisban, katonás bokaütögetéssel jelentkezik Ballá szerkesztőnél alkalmaztatás céljából – rá is bízták rövidesen az olasz lapok olvasását, amely feladatnak nagy ambícióval tesz eleget, csak Sas Ede, az éjjeli szerkesztő mondogatja, hogy sohasem lesz ebből a kadétből hírlapíró.
...Mikor Ch. V.-ral a Nagykörúton találkozunk: már éjjeli szerkesztője a Pesti Napló-nak, a hírlapírói körökben nagy elismeréssel emlegetik nevét, sőt Mikes úr rábeszélésére a Franklin Társulat ki is adja egy méltatlanul elfelejtett novelláskönyvét. Kiss József, A Hét szerkesztője érdeklődik iránta, és rövidesen munkába állítja hetilapjánál is.
És Viktor az írói dicsőség létrafokain járván, még mindig úgy él Pesten, mint egy szent vagy egy bolond. Az újságkorrektor korában megszokott kis hajnali csárdában tanyázik, lapszedőkkel beszéli meg a maga életfilozófiáját, és a legjobb barátja a nyomaveszett Esperes, valamint Sági, a Béhá korrektora, aki ha már egyébként nem érvényesülhet: külsejében utánozza Csajthay Ferencet.
És ott, a nagykörúti hajnalon megtörtént az a csoda, hogy váratlanul nyomára jutottak az eltűnt Esperesnek.
Sági, mint örökösen éjszakázó, hajnalozó férfiú, körülbelül mindenkit ismert, aki Pesten kakaskukorékoláskor járkálni szokott – így volt ismeretsége azok között az emberek között is, akik reggelenként a hírlapokat az előfizetőknek széthordani szokták... Egy törpe, vakarcs formájú561 ember haladt el a tanakodók mellett, hóna alatt a friss lappéldányokkal.
– Mondja, nem maga hordja az Esperesnek a Béhát? – kérdezi hirtelen Sági az újságosztót.
– De bizony én hordom, ide, az Ó utcába.
Ch. V. örömében felkiáltott.
Most már mi sem állott útjában annak, hogy az újsághordó vezetése mellett az Esperes búvóhelyére eltaláljunk.
Ch. V. megjelenése minden elhanyagoltsága mellett is: dunántúliasan előkelő volt. Mintha azok a Kisfaludyak nemhiába írták volna regéiket a „túl a Dunán”-ról – minden ember, aki itt született, magával hordoz egy porszemet ennek a tájéknak a költészetéből. Ch. Viktor, mint tollforgató, bizonyára egy kisebb zacskóval viselt a nyakában ebből az aranyporból.
Esperes kidagadó szemekkel nézte a jövevényeket (ha az iménti nadrágpróba nem végződik olyan balul), bizonyára menekülésre is gondolt volna cserbenhagyott barátai elől.
Jolán asszony maga is nagyot nézett az újsághordárral érkezett vendégekre:
– Ezeket a „sajtókat” nem ismerem – mormogta.
De annál lelkesebben fogadta Ch. V.-t és barátját Ady, aki bolyongásaiban már többször találkozott Cholnokyval, és ezt sohasem bánta meg.
– Hányadik dimenzióból jössz? – kiáltott fel Ady.
Viktor helyett a hűséges Sági felelt:
– Az utolsó stációt itt tartottuk a sarkon a pálinkamérőnél.
Most tehát együtt voltak lovagok és fullajtárok. A fogadósné is megenyhült, habár ez nem volt szokása... Az Esperes Ch. V. fülébe suttogta el vallomását... „Néhány nap kérdése az egész. Ismét köztetek leszek.”
Aztán körben járt az Esperes butykosa, és az időhöz mért vidám beszélgetés közepette kezdtek muladozni a percek...
– Hé, gyerekek, nem akartok frissen csapolt sert inni? – kiáltott fel hirtelen a ház asszonya.
A Báttinak nevezett úriember, aki eddig idejét egy utazóbőröndön üldögélve töltötte, most elérkezettnek látta az időt, hogy a társalgásba beleavatkozzon:562
– Én szívesen iszom sört, ha azt az Andrássy útról, a Pilseni Ősforrásból hozatja a királynő.
– Jó lesz neked innen, a nagy szakállú Rothstocktól is – felelt odavetőleg az úrnő. Ellenben annál nagyobb szeretetreméltósággal fordult Révész Bélához, akit komolysága miatt bizonyos tiszteletben részesített még ez a nő is, aki egyébként senkit sem szokott tisztelni.
– Iszol sört, Béla?
– Én már inkább a bort kedvelem – felelt R. B.
Az Esperes ágya körül tehát annyian üldögéltek, mint egy gazdag haldokló körül, aki most tesz rendelkezést hagyományai felől.
Esperes úr érezni látszott a helyzet ünnepélyességét, mert mozdulatlanul, csendesen feküdt, mintha belenyugodott volna mindenbe. Ady egy asztalkára helyezte a könyökét, tenyerébe hajtotta a fejét, ami szokása volt, mióta egy fotográfus ebben a pózában helyes felvételt készített róla. Révész elandalgott, mintha valami távoli muzsikát hallgatna. Sági azon törte a fejét, hogyan lehetne ebben a házban fokhagymás pirítóshoz jutni, míg Ch. V. egy Emlékkönyvet fedezett fel valamely sarokban, amelyben lapozgatott, és a jóízű nevetéstől megremegett a kezében tartott tenyérnyi vastagságú nagyítóüveg, amelyen át a betűket összefogdosta. Az Emlékkönyv J. asszonyé volt, amelyet ez idő tájt mindig elővett, ha írók látogattak el hozzá.
Csak az örökösen nyugtalankodó Bátti úr izgett-mozgott az utazóládán:
– Én respektálni szoktam a hölgyek kívánságát. A Királynő azt mondja, hogy az Esperesnek megtiltották a doktorok a kártyázást. – Helyes – játsszunk tehát Barkochbát. Az éjjel a New Yorkban Szomaházy egy afrikai néptörzsnek a nevét találta ki.
(Barkochba! Fiatal és öreg hírlapírók játéka, mely főként az éjszakázok között volt divatban – mondaná a Barkochbáról a lexikon.)
– Himfy idejében nem játszották – vetette fel a fejét Ch. V.
– Himfy idejében nem is üldögéltek az író urak a „Kakasos Ház”-ban – replikázott gúnymosollyal Bátti úr. – Csendillákban borocskát szopogattak, és a balatoni sellőket dicsérték, nem pedig Jolán asszony nevelt leányait.
Ady most megcsóválta oroszlános sörényét, amit olyankor szokott tenni, amikor örömös percei voltak:563
– Bátta úr, Bátta úr! – kiáltozott. – Szeretne maga a király lenni?
A megnevezett úriember szokott fanyarkás mosolyával mérte végig a költőt.
– Ezt az állást már csak inkább átengedem az adorált költő úrnak. Ha a „manyifik” költőből király lesz, akkor én megelégszem egy szerény, csendes, névtelen, de tisztességesen jövedelmező udvarmesteri állással. Egy kis borral, egy kis serrel, még a Vadkanfő nevezetes hízott kappanjáról is lemondok egy darab véresen kisütött marhahús kedvéért. És esküszöm, hogy tollam hegyét úgy odakoppantom a tintatartó porcelánjához, hogy azzal többé olvasható betűt leírni nem lehet.
– Tehát nem akarsz király lenni? – kérdezte most Révész Béla bizonyos enyhe humorral a nagy utazókofferen üldögélő úriembertől.
Bátti úr örök sértődöttségével felelt:
– Már megbocsásson, kedves „Friss Újság”. Semmi egyebet nem akarok ebben az életben, mint az ön becses hírlapjában jól főző szakácsné után hirdetni, aki elintézné erre az életre hátralevő szenvedéseimet és apró örömeimet.
Most Cholnoky Viktor révedezett, miután Esperes a kifogyhatatlan palackból (valószínűleg a másodikból) megkínálja vala őt.
– Olyan helyesen üldögélünk itt együtt, mintha a Kisfaludy úr badacsonyi szüretjén volnánk vendégségben. Itt van a pohosodó házigazda (s ezzel az Esperes felé bökött), aki nagyon akkurátusán helyettesítheti ama lenge Himfyt, akiről mindnyájan tudjuk, hogy miután felhagyott a balatonfüredi vándorszínésznők ismeretségével: a bortermésre és a borkóstolgatásra fordította minden erejét. Hanyatt fekve töltött délutáni álmok a présház környékén, a vadszagú, szabadban főzött gulyások és pörköltek és hordóból lopózott saját termésű borok után: mindazok a színes álmok, amelyeket Sándor bácsi a Balaton rothadt hal környékű szagából tündérregékbe foglalt Tátikáról meg Csobáncról: nem egyebek, mint egy vincellér képzelődései, aki vendég hiányában a távol kéklő hegyormokra köszönti szivárványszínű pincepoharát... Ama Szegedy Rozáliának pedig mindjárt megtehetnénk Jolán asszonyt, aki ama régi nagyasszonyok módjára bizonyára elpüfölné az Esperest, ha az olyan időben térne haza, amikor a névnapok és keresztelők végződni szoktak. Megnyugtathatlak benneteket, hogy anyám, ama veszprémi fiskális előadása szerint: Sz. Róza is használta a seprűnyelet, amikor a költő olyan állapotban jött haza, hogy mi hasznát sem vehette az ágya mellé készített csizmahúzónak, ellenben két fiatal szolgálóleányt564 is beparancsolt, hogy azok segítségére legyenek a lábbeli lehúzásánál. Egyszer, mikor egy Ányos lány férjhez ment, a hetekig tartó mulatozás után birkanyíró ollóval kellett leszedni a csizmaszárat a költő már dagadozó lábairól... Miért csodálkoznánk tehát azon, ha Esperes nem kapja meg nadrágját a mai kor Sz. Rozáliájától abból a célból, hogy itt a közelben, mondjuk, Prindl úr éttermében néhány pohár sert felhajthassunk?
Esperes hümmögött, és jobb karja helyett a bal karjára támasztotta a fejét, de a szíves meghívásra az ismert okból nem tudott válaszolni. Ellenben J. asszony, aki hamar megértette az ellene és háza ellen irányuló merényleti terveket, agyarára vágta a cigarettát:
– Már mondtam, hogy elküldtem sörért a nagy szakállú Rothstockhoz, ide, a szomszéd utcába. Legyetek nyugodtak, jó sört mérnek ott, ahol Újházi Ede meg Heltai Jenő szoktak ebédelni.
Bátti úr luciferi mosollyal szólt közbe:
– A főtisztelendő úrnak talán a kocsmajárást is eltiltotta doktor Strikker?
– Ne avatkozz az én dolgaimba – felelt J. asszony, és megvillogtatta szemeit.
– Noli me tangere! – bólintott az Esperes az ágyból.
Jolán asszony, aki nem értette a latin nyelvet, mert sokkal későbbi korszakban született, amikor Pesten a férfiak még deákul udvaroltak hölgyeiknek, valamely alattomosságra gyanított Esperes megjegyzésében, ezért szokása szerint nyomban kocsirúddal jött:
– Ajánlom, hogy az Esperes is hallgasson... Ha én szeretője akarnék lenni minden ringy-rongy sajtónak, aki itt megfordul, akkor már régen nem volna szalag, amellyel az alsószoknyámat megkötözhetném. Letépték volna ezek a vitriolos emberek még a bőrt is az arcomról. Körüljártak volna velem a városban, amint Friedmann igazgató szokta mutogatni az artistákat – talán még az újságba is kiírták volna szerelmes versek alakjában. Nem, Bátti úr, hiába vigyorogsz, nem akarok azok közé a nők közé tartozni, akikhez az újságban költeményt írnak.
– Egyszóval mi felesleges emberek vagyunk itt – szólalt meg Sági, a korrektor, és a két lába közé vett sétapálcára támaszkodott, miközben fejét himbálta.
– Az urat még eddig nem volt szerencsém látni, de ha valamely különösebb mondanivalója volna, csak rukkoljon ki vele. Megkértek már engem nyugalmazott főhadnagyok is. A rendőrségről, ha elbocsátanak565 egy detektívet, mind hozzám jön, hogy csináljunk valamely közös üzletet: mulatóhelyet vagy kártyásjátékot. A múltkoriban egy mágnáskaszinói úr, akit még abból az időből ismertem, amikor pénzért engedtem megsimogatni a szerencsehozó szoknyámat is: azzal a tervvel lepett meg, hogy alapítsunk közösen versenyistállót. Ó, de Jolán már régen nem jár a turfra.
Az Esperes bólogatni kezdett ágyában, mely fejmozdulatokkal Jolán viharos előadását akarta csillapítani. Ámde a nevezett hölgy már sokkal inkább belemerült mondókájába, semhogy elhallgattatni lehetett volna:
– Ha már a sajtóról van szó, akkor valamit elmesélek maguknak, akár megengedik, akár nem. Hogy lássák, mennyire nem akarok a „sajtó” szeretője lenni, hallgassák meg Kovács Noldi történetét.
J. asszony befejezte a férfiak részére tartogatott példatörténetét, amelyet minden alkalommal elmondott azoknak a hírlapíróknak, akik hozzá hosszabb vagy rövidebb ideig hűtlenek voltak. A szegény Esperes kötelességszerűen bólogatni kezdett. Sági korrektor úr elővette zsebkendőjét, és mint barátságos emberhez illik, nagyokat trombitált, mint a temetéseken szokás, Ady elgondolkozott, miután az éjszakai jó találkozások között szerepelt Kovács Arnold is, akivel ugratós játékot is lehetett kezdeni – csak az utazókofferen üldögélő Bátti úr mosolygott fölényesen:
– Nem, kedves asszonyom, akármilyen csábító történeteket mond el itt a házasságról, én már ebben az életben nem leszek vőlegény... De talán az urak, ha parancsolják, megrendeléseket tehetnek nálam karikagyűrűkre, amelyeket ama süket éjszakai ékszerész fog liferálni, akit az urak mindnyájan jól ismernek az éjjeli életből.
Az Esperes hortyogni készült ágyában, mire a díszes gyülekezet oszladozni kezdett. Ch. V. csak azt sajnálta, hogy nem ismerték meg a badacsonyi szüretet.
– Pedig az Isten is Himfynek teremtett – mondogatta Ch. V., amint Ady karjába kapaszkodott a lépcsőkön.566
