Pesten és vidéken
Pesten és vidéken
Nézzük Adynak azokat az időszakait is, amikor darab időre kimenekedik elvarázsoltságából, a Három Holló és a többi tanyák babonás bűvköréből, és úgynevezett polgári életet kezd, mint aki házasodni vagy adósságot törleszteni akar: a Meteor kávéházba jár...
Mint már említettük, a New York kávéházban, az akkori irodalmi centrumban ritkán fordult meg Ady. Azt hitte, hogy itt tanyáznak ellenségei, akiknek egyéb dolguk sincs, mint a költőt tépni és marni, akár van a tapéton Duk-duk-affér, akár A fekete zongora-ügy néven ismert irodalmi hajbakapás. Az igaz, hogy Rákosi Jenő, a Dohány utcai Otthon-körből jövet: gyakran ellengett jambuslépteivel a kávéház üvegablakai mellett, de egyébként nemigen szokott a kávéházba betérni. Ellenben asztalt tartott itt Kiss József, A Hét szerkesztője, aki hiúság és érzékenység dolgában messzire felülmúlta Adyt. Amint a cinikus Otthon-körben mondogatták: Kiss József a maga zsidait félti az évről évre hangoskodó Adytól, mert már ekkor is azt mondogatják a zsidókról, hogy megbízhatatlanok, egy új divat kedvéért szívesen feledik a régit. Kiss József pedig nem akart kimenni a divatból, addig az utolsó nyárig, amelyet a Margitszigeten töltött, és alig jártányi erejével gondoskodott arról, hogy női és férfirajongók vegyék körül (igaz, hogy a hölgyek nem tartoznak vala mindig a legfiatalabb korosztályhoz). Kiss József már akkor javában szidalmazta Adyt a maga keserű epéjével, véleménye szerint, túlságosan sokat beszéltet magáról ez a fiatalember.
Ady, hogy valamelyest közel legyen az akkori irodalmi centrumhoz: kortestanyáját a New Yorkkal szemközt levő Meteor kávéházban ütötte fel.
Olyanforma helyzet kerekedett, mint követválasztáskor szokás, amikor a fehér– és a vöröstollasok egymásra acsarkodó, különböző fogadókban éltetik a maguk jelöltjét. A fehértollasok itt a régi irodalom mellett korteskedtek, amely irodalom ellen Ady kénytelen volt zendülésbe menni, miután az őt semmiképpen nem akarta elismerni. Nemcsak a két szomszédvár nagyságánál, terjedelménél, előkelőségénél fogva győzedelmeskedett állandóan a fehértollasok tábora, hanem azért is, mert Ady Endre harapós, gyakran gonosz megjegyzéseivel a legjobb barátaitól is elszigetelte magát darab időre – mint például a567 Hatvany úr esete is bizonyítja. (De erről majd még lesz alkalmunk beszélni.)
Kis tanya volt a Meteor az amerikai felhőkarcolót imitáló New York mellett. Igaz, hogy ebből a palotából még az sem mondhatott magának egy téglát, aki éppen a kávéházat bérelte, tehát bizonyos tekintélynek örvendezett a szegény írók társaságában, akik megszokták, hogy a kávésok mindig gazdag emberek. Az irodalommal foglalkozók pedig néhanapján az úgynevezett „kis felvágottat” és néhány cigarettát mondhatták magukénak a füstön és léghuzamon kívül. Igaz, hogy akkoriban még sikerült átmenteni az ősi bohémkorszakból a New York kupolái alá is azt a bizonyos írói hitelt, amelyet a kritikusoknál és szerkesztőknél jobban ítélkező főpincérek az íróknak nyitottak. A New York egykori főpincére, az a bizonyos Reisz Gyula koronára kiszámította, hogy melyik fiatal írónak mennyi hitelt engedélyezhet, kiből lesz valami odakünn az életben is, és ki fog itt ragadni valamely zugolyban, tehetetlenül, eredménytelenül... Ámde az a fődolog, hogy bizonyos hitele minden fiatal írónak volt, nem kellett fedél nélkül kóborolnia az éjszakában, ha történetesen nézeteltérése volt a háziasszonyával: sokan aludtak zivataros napokban a kávéház szeparéiban, amíg valami szerencse érte őket, és ismét lakáshoz jutottak.
A New York és a Meteor között, amikor az utóbbiban Ady felütötte sátorfáját: az összeköttetést Reinitz és Zuboly tartották fenn. E kitűnő férfiak nagyon szerettek Ady társaságában lenni, de emellett nem élhettek meg a legújabb irodalmi pletykák, újdonságok ismerete nélkül sem, ezt pedig csak a New Yorkban tudhatták meg legalaposabban. Igen, ott az erkélyre vezető lépcső kanyarulata alatt volt egy márványasztal, amely szinte elkülönítve látszott lenni a kávéház többi asztalától. Ennél az asztalnál éjfélkor kezdődött a haddelhadd, akkor verődtek össze a város különböző részeiből a legfurcsább emberek, akik itt irodalmi értesültségeiket kicserélték egymással.
Ennek az asztalnak a híreivel rohant át Reinitz vagy Zuboly a Meteorba, ahol Ady néhány hívével virrasztott, és már minden újságot, a vidékieket is, kiolvasott, de úgy érezte, hogy Reinitz és Zuboly megérkezése előtt mit sem tud a körülötte pezsgő életről.568
Hozott-e postát Reinitz és Zuboly a New York ama nevezetes sarokasztalától?
Körülbelül azok gyülekeztek itt, amikor a városban a toronyórák az éjfélt elütötték, akiket egyébként már a Három Hollóból is ismerünk, akik itt borozás és sörözés helyett újságokat olvasgattak, csak az örökös irodalmi vitát folytatták éppen olyan bőszen, mint a Hollóban. Grajna, Mikes, Bátta úr, Szekula Jenő, Lándor Tivadar, Göndör Ferenc tekintélyesedtek itt, amíg az emeletről a már említett „vadak”, a fiatal írók gúnyos megjegyzéseket tettek az öreg redaktorokra. (Igen, még az ifjú, akkor bontakozó Szekula Jenő is „öregnek” számított az emeleti világban, Karinthyék, Kosztolányiék, Sziniék, Somlyó Zoltánék, Újhelyi Nándorék, Osvát Ernőék országában. Képzelhető, mily matuzsálemnek mondatik itt Szomaházy István, aki ebben az időben a leghíresebb éjszakázó, és mindig Béldi Izort várja egypár kaszinópártira, amikor is a kávéházból minden épkézláb ember a kártyaszobába vonul, mert az elmés csúfolódásnak a korszaka következik.)
Reinitz és Zuboly nem rajongtak a kellemetlen Meteorért, inkább szerettek volna megszokott asztaluk mellett virrasztani, ahol az óramutató állása szerint: szinte percnyi pontossággal meg lehetett előre mondani, hogy az asztaltársaság melyik tagja mikor és mily gonoszságot fog ajkán kiengedni, mikor a székeken heverő hírlapokat letette kezéből... Kivétel nélkül szidtak itt minden újságot, minden szerkesztőt, azt lehetne mondani: minden távollevőt. „Hülyeség.” „Baromság.” „Panama.” „Gazság.” „Plágium.” „Vérfertőzés.” „Zsebmetszés.” Körülbelül ilyen és hasonló megjegyzések hangzottak el, amikor a New Yorkban egy régi hírlapíró átolvasott valamely újságot. Ezeknek a türelmetlen éjszakázóknak tán csak Nádas Sándor szerkesztett néha kedvükre való Pesti Futár-t. – Természetes, hogy itt szerettek volna időzni Reinitz és Zuboly, ahol minden éjszaka kikiáltották az asztal látogatói a forradalmat, mielőtt még megismerték volna ezt. – De menni kellett a Meteorba, mert Adyt semmiképpen se lehetett rávenni, hogy a New Yorkba járjon. Attól félt, hogy ezen a forradalmas helyen rövidesen lejárná magát.
Ami azt illeti, a Meteorban is szokás volt dühöngeni tehetségtelen újságokon. Itt sem Szent Ágoston iratait olvasták a különböző asztaloknál569 búslakodó éjszakázók, sőt azt lehetne mondani, hogy az Ady asztalán kívül más asztaloknál nem is olvastak.
Tágas, üvegtetős kávéház, amely a szálloda udvarát is elfoglalta. Napközben többnyire állás nélküli artisták lődörögtek benne olyan végtelen unalommal, amint csak egy facér táncos vagy ekvilibrista unatkozni tud. Itt tünedezik fel ama Rienzi kisasszony, mikor nincs angazsmánja, aki Ady Endrének már Nagyváradon ismerőse, de hajh, a Meteorban a költőnek nem jut eszébe feléleszteni a régi gyöngéd szálakat. Itt szerkeszti az artistaújságot egy Sallai nevű fiatalember, aki a legtekintélyesebb embernek képzeli magát az éjjeli világban. Egyszer még verset is kért valami karácsonyi száma részére Adytól. A költő, mint már ilyenkor szokta, habozás nélkül megígérte a versírást, és igen lekötelező módon bánt továbbra is az artistaújság szerkesztőjével, de nem hiszem, hogy a karácsonyi verset megírta volna. Ebben a kávéházban húzódott meg fészektelen verébként az a rekedt hangú újságárus fiú, bizonyos Bakti Gyula, aki némileg megháborodott attól, hogy újságjait mindig éjszakázó hírlapíróknak adogatta el, és megmételyezték azok a beszélgetések, amelyeket hírlapírók asztalai mellett suttyomban kihallgatott. Most még csak messziről, dagadt szemekkel nézi Adyt, de rövidesen felcsap maga is költőnek és pamfletírónak, hogy aztán részegen támolyogva saját verseit gajdolja az éjszakai Pesten.
És éjféltájban sem lesz nóbelebb a társaság, amely a Meteor kávéházban a város különböző mulatóhelyeiről, varietéiből, kisszínpadjairól, énekes lebujaiból összeverődik, hogy itt megbeszélje az elmúlt este eseményeit. Hát így van ez rendjén: a hírlapírók a maguk dolgait tartják oly jelentőségteljeseknek, hogy róluk asztalverdesés nélkül nem lehet beszélni; a szegény mulattatók, pojácák, táncosok, félbemaradt színészek, kikopott nagydobosok, elzüllött késnyelők, elhalványodott orfeumi csillagok, hangjukat vesztett énekesnők, elcsapott komikusok, kivénült dalénekesek viszont a maguk mondanivalóit vélik oly halálos komolyságúnak, hogy azért még fel kell áldozni az éjszakai nyugodalmukat is, ami bizony már ráfért volna egynémely éjjeli táncmesterre, aki most már nappal keresi a kenyerét azzal, hogy „priváták”-nak, előkelő pesti úrnőknek ad táncleckéket otthon a szalonjukban, hogy az úrnők megtanulják az éjjeli nők táncait is... És a Meteorba jöttek a város különböző részeiből a vak zongorások és vak hegedűsök is, ahol az élet igényteljes bajnoka harci kedvvel fogyasztá Glaser bácsi, a jóságos külsejű, öreg éjjeli kávés fröccseit.570
Sajátságos, hogy Ady, bár elvonult a Három Hollóból, megint azt a sokat szidalmazott, pesti éjjeli világot találta maga körül, amely világ tarka lepkeként tűnhetik fel mindazok előtt, akik nem ismerik, de megint olcsó parfüm, fonnyadt virág és fülledt szoknyaszagú mindazok emlékezetében, akik valaha is megpróbálták.
Reinitz és Zuboly semmi figyelemre méltó hírt nem hoznak át a New York kávéházból, legfeljebb azt az újságot, amelyet a vörös Grajna napok óta már kézdörzsölgetve híresztel a maga köreiben: Adynak végleg eltiltották a doktorok a borozást, ugyanezért rövidesen szanatóriumba is fog vonulni. A vörös Grajda nem mondható éppen ellenségesnek, de már a természeténél fogva örvendezik, ha a betegek száma a városban emelkedik. Ez idő tájt kezd ráeszmélni és elkomorulni a vidámnak sohasem mondott Grajna, mert csendes gyomorrákja van, amely betegség nem tartozik a legkellemesebbek közé.
– Kettőnk között csak annyi különbség van – monda Ady –, hogy én akkor hagyom abba az ivást, amikor azt jónak látom, de mikor hagyhatja abba a Vörös a gyomorrákot?
…Nyílik az ajtó. Ebben a kávéházban már az ajtónyíláson felismerhető az, hogy rendes, mindennapi vendég igyekszik-e a kávéházba bejuthatni, vagy pedig amolyan Sonntags-jéger, aki első pillanatban nem is tud eligazodni a Meteor hering- és parfüm-atmoszférájában. Odakünn rendes téli idő van, kár az éjszakázóért, aki nem ülhet be valami kályha mellé, hogy ott gyermekkorára gondoljon. Karcsú cilinderkalapban, városi bundában Hatvany úr érkezik meg, akiről nem tételezhető fel, hogy ne lenne lakása.
Ady újabb bort rendel, mégpedig egyszerre egy literrel, mert tudja, hogy a baronet az italozást és az italozókat nem állhatja. Dacos, makacs gyerek ez az Ady a báró elkényeztetésével szemközt, szinte leereszkedik, amikor elfogadja Hatvány úrtól a Mária-Grünbe szolgáló vasúti jegyeket.
– Akkor utazom, amikor akarok – mondja Ady.
– Igen, a jegyek három hónapig érvényesek – felel Hatvány, meglehetősen elborulva, amikor a hatalmas borospalackot Vilmos főpincér az asztalra állítja. Ő nyilván belebetegedne, ha annyi bort kellene meginnia,571 mert Gyulai Pál volt tanára, aki maga is nagyon józan életű kis férfiú volt. De most leküzdi undorát a boros emberek iránt, mert nagyobb a baj, amely az éjféli órában őt a hírhedett Meteor kávéházba vezette:
– A Kisfaludy Társaságban ma megtámadtak, Bandi – mondja a baronet.
Ady csodálkozva néz hadsegédeire, Reinitzre és Zubolyra. Ezek a nagyvilágot, az irodalmi fókuszt jelentő New York kávéházból jönnek, és íme, nem hoznak hírt az eseményről...
– A Kisfaludy Társaságról a mi világunkban nem szokás beszélni – mondja kezével legyintve Reinitz, és úgy látszik, hogy nyomban mély álomba merül, mint mindig, amikor nem volt kedve a vitatkozáshoz.
Ady most a hűséges Zubolyra veti kérdő tekintetét, aki bár állandóan könyvcsomaggal jár: a muzsikus Reinitznél jobban tudja a napi eseményeket... De Zuboly is csak makacskodva rázogatta azt a fekete, borostás fejét, amelyről a világ bármely táján meg lehetett volna ítélni erdélyi származását.
– Nem sok luxust engedek meg magamnak ebben a földi életben, azt is legfeljebb elseje táján, amikor a Nemzeti kiadja éhbéremet. Ámde azt a luxust minden körülmények között megreszkírozom, hogy a Kisfaludy Társaság üléseiről szóló tudósításokat köszönettel elmellőzzem. Kegyelemben elbocsáttatott, mondom a mélt. költő uraknak, akik itt felolvasni szoktak.
Ady gyanakvó természeténél fogva már komolyan aggodalmaskodni kezdett, midőn két hű barátjának ezt a nyilatkozatát hallotta. Vajon mi történt a Kisfaludy Társaság ülésén? – Az esti lapok tudósításaiban csak ama szűkszavú jelentés foglaltatik, amelyet a kőnyomatos újság szokott közölni a szerkesztőségekkel. Régen nem volt szokásban külön tudósítókat küldeni a Kisfaludy Társaság üléseire.
– Nem is a gyűlésen történt – monda most Hatvany úr, akit talán Pest összes lakosai között legjobban érdekeltek az irodalmi események. – A gyűlés után, a szokásos ebéden, a Erzherzog Stefanban, abban a hangulatos emeleti teremben egyszer csak fölállott és pohárköszöntőt mondott a régi irodalomra Beöthy Zsolt, amikor is meglehetősen elítélően nyilatkozott a Nyugatos irodalomról. Úgy látszik, a méltóságos professzor úrnak éppen úgy útjában van a Nyugat, mint kedves atyafiának, Rákosi Jenőnek.
Ady ajkai remegni kezdtek az izgalomtól, hiába horkantott közbe572 csillapítólag az alvó Reinitz, sőt Zuboly lekicsinylő igyekvései is kárba vesztek.
A báró a maga trombitáló hangján így folytatta:
– Név szerint ugyan nem nevezték meg Bandit, de azért mindenki megérthette, hogy a támadás ellene irányult. Az én tanárom Gyulai Pál volt, tudom, hogyan szoktak támadni az ilyen vén salabakterek. Arra az irodalomra, amely nem tetszik nekik: egyszerűen ráfogják, hogy hazafiatlan, nemzetellenes.
– Ady mint hazaáruló! – mosolygott Zuboly ama felejthetetlen ravaszdi, gyermekes, naiv mosolygásával.
– Felelni kell nekik! – indítványozta Hatvány úr. – Felelni kell, úgy, hogy megemlegessék.
A Meteor, mint általában minden kávéház és kocsma, ahová Ady Endre a maga különös társaságával betette a lábát, akkoriban már hozzáidomult az írói vitatkozásokhoz. Senki sem rökönyödött meg, amikor éjféltájon a sarokasztaltól kukorékos bömbölés, asztalverdesés hallatszott. Reinitz, álmából felriadva: darab ideig nem tudta, hogy kit kell támadni. – Zuboly mondott-e valamely „országos marhaságot”, vagy Mikes úr szelleme jelent meg, hogy felborítsa a társaság békéjét. Reinitz mindenesetre Zubolynak támadott:
– Maga miatt nincsen az embernek egy nyugodt órája!
– Tudtommal doktor úrnak van lakása – felelt Zuboly –, komótosan hazamehetne, ha mindenáron nyugalmat akar.
Reinitz tovább dünnyögött:
– A legnagyobb marhaság, hogy idehozom az idegeimet kész prédának a maga számára. Mondja, hány embert gyilkolt már meg a „marhaságaival”? Az idegeim! – bömbölt föl Reinitz.
– Mi a csodáról beszél?
A báró észrevette, hogy a társalgás a mindennapi irányzatot kezdi fölvenni, anélkül hogy Beöthy Zsolt ügyét letárgyalta volna az apostoli gyűlés. A tanítványok, miután újságírók voltak, leginkább csak azokat a dolgokat vették komolyan, amelyekről az újságok írtak. Miután a pohárköszöntő szövege nem jelent meg az újságokban – azt majd csak a reggeli lapok hozzák, közöttük természetesen a Béhá –, Beöthy Zsolt dolgát a holnapi ülésre akarták halasztani.
Zuboly gúnyolódott:
– Tudom én, hogyan szoktak az ilyen társulati bankettek lefolyni. A fogadós megnézi a tavalyi étrendet, és ugyanazt az ebédet főzeti.573 Miskolcról fölcsalogatják Lévay Józsefet, hogy mielőtt meghalna: mutassa meg magát tagtársainak. Várady Antal kivéteti a szalonkabátjából a foltokat. És igen komolyan eszik a vagdalt pecsenyékét, amelyeket a pincérek a fogatlan öreg uraknak fölszolgálnak, igyekeznek kellemetes dolgokról beszélni egymás között, még ha utálják vagy irigylik is egymást, és mindig azzal a gondolattal válnak el, hogy ki fog közülük a legközelebbi társulati bankettről hiányozni.
Hatvany úr, aki komolyan föl van háborodva a „Nyugatosokat” ért sérelem miatt: nem fogadta el Zuboly csipkelődését, valamint Ady Endre sem, aki szótlanul a szomszéd asztalhoz telepedett, és alig pár percnyi gondolkodás után megírta ismeretes versét:
A harcunkat megharcoltuk,
Gyáva kakasként fut az ellen,
Gyáva kakasként fut az ellen,
Dúlt bóbitájú, nyomorult,
Fellegvárába beszorult...
Mit várhatunk, Tyukodi pajtás... stb.
Fellegvárába beszorult...
Mit várhatunk, Tyukodi pajtás... stb.
Reinitz és Zuboly megszokták, hogy Ady a Három hollóban vagy más kocsmahelyiségben törlés, javítás, habozás nélkül, folyamatosan írja verseit, de Hatvány úr ezt akkor látta először, és módfölött csodálkozott rajta. Mágikus volt az, amint Adyban versei megfogantattak.
H. úr előadása szerint az ellenfeleket gyalázó versen kívül Ady ezen az éjszakán még egy verset írt, amelyet Lédához intézett. Ez volt a mindennapi hivatalos vers ama láthatatlan asszonysághoz. A harcos vers csak amolyan ráadás volt.
...A kávéház asztalára a versírás után megérkeztek a kifogyhatatlan borok, szőkén, mintha Léda szőke volna, zamatosan, mintha ők új ízeket tudnának hozni ama keserű szájba... Az artisták már elözönlötték a Meteort, H. úr jobbnak látta eltávozni, míg Reinitz és Zuboly tanúként mentek át a szemközti New Yorkba: vajon mit beszélnek ott Beöthy Zsolt pohárköszöntőjéről?
Semmit sem beszéltek.
Bár a Meteor (mint a régi Pesten mondták: Metor) cigánymentes atmoszférájával, valamint meglehetős józan életű artistáival, akik sohasem574 lépnek vala a színpadra vagy a trapézra részeg fejjel, éppen arra lett volna hivatva, hogy Adynkat előkészítse a szanatóriumi életmódra a Három holló után, amilyen átmenet lehet a purgatórium, a pokol és a mennyország között: Ady, ha irodalmi vitáktól fölhevült, nehezen vonult föl harmadik emeleti, udvari szobájába, akkor is leginkább borospalackok társaságában, amely palackokat azután kiürített állapotban a cipőjével együtt a küszöbre helyezett. (Másnap az ajtó elé állított üvegek számáról ítélhette meg az esetleges látogató, hogy mikor és milyen körülmények között lehet Bandival beszélni.) Mély, tudat alatti álmok járták, amelyekre ébredésekor alig emlékezett a költő, de annál jobban tudta azokat a boszorkányos fájdalmakat, amelyek a hajánál fogva húzták vagy pedig gőzekeként fölszántották idegei ugarát.
E sorok írója, aki egykor maga is ismerője volt mindazoknak az elviselhetetlen fájdalmaknak, amelyeket a mértéktelen borivás tud létrehozni másnap, sőt harmadnap is, hallgatója volt Adynak, amikor ő az előző éjszakák vétkei miatt megint csak a kocsmájában keresett menedéket.
– A zsidók ezeket a testi fájdalmakat nem ismerik, mert ha egy zsidó iszik, akkor pálinkát iszik. Nagyon ritka az olyan zsidó, aki a brantwein vagy kóser szilvórium helyett a boritallal barátkozik. Az azután rendszerint tönkremegy, elveszíti vagyonát, állását, sőt az eszét is. A borozás speciálisan magyar átok; örököltük semmittevő őseinktől, az életük nagy részét ebédlőasztaloknál, anekdoták vagy politizálás mellett elhenyélő nagyapáinktól. Igaz, hogy a régi magyarok korábban keltek, már hajnalban talpon voltak, mikor mi aludni szoktunk menni; de viszont az is igaz, hogy délután már nem lehetett velük értelmes szót beszélni a részegség miatt. Tehát csak annyiban voltak előnyben, hogy éjszaka kialudtak magukat, kihengergették testüket a tollas ágyakban, és egyéb híján arra is büszkék voltak, hogy ők hallották a cinke hajnali hangját, amellyel nyár vége felé az őszt bejelenti.
Ady általában nagyon szeretett a megértőkkel a borozás különböző körülményeiről beszélgetni, mégpedig a boros asztal mellett, amikor neki is, mint mindenkinek, megvan az a reménysége, hogy büntetlenül lehet a poharakat a gallér mögé öntögetni. Nagyon örült annak a történetnek, amelyet e sorok visszaemlékezője egyszer elmondott neki hazájáról, Szabolcs vármegyéről.575
A névtelen jegyző azt írja, hogy amikor az ősmagyarok átkeltek a Tiszán – fecerunt magnum áldomás. Ez pedig a hagyomány szerint azt jelentette, hogy megismerkedének a tokaji Kopasz oldalában termő nedvekkel, és a Nyírségbe érkezve: sokan lerészegedtek, hogy lefordultak a nyeregből, és mély álomba merültek. A honfoglalók józanul maradó seregei azonban tovább igyekeztek vala az egészségtelen Nyírvidékről, csak a részegek, a magukkal tehetetlenek maradtak hátra. Ezért volt annyi részeg ember ezer esztendőn át Szabolcsban.
Ady honorálta a történetet azzal, hogy a maga vidéki múltjáról kezdett beszélni mindaddig, amíg csak söpörgetni kezdtek a kávéházban.
Halld tehát, olvasó, Ady emlékeit vidéki életéről, amikor azokat a Meteor kávéházban elbeszélte, amikor az éjjeli pincér már átadta a virrasztó társaságot a nappali pincérnek...
…E különböző káputok írdogálása közben gyakran úgy érzem magam, mint ama közömbös kaszáló, aki a dús pompájában mutatkozó réten egykedvű suhintással kaszálja le az érzékeny vadvirágot és a hasznos sarjút, amerre éppen útja vezeti. Ilyen vadvirágos, őserővel termő rét, voltaképpen Ady Endre előttem zöldellő élete, habár ennek az életnek a megalkotója elméletileg szinte művészi, szinte eszkamotőri ördöngösséggel tudta, hogyan kellene az élet rétjén kertészkedni, hogy azon a hasznos, de olcsó vetemények mellett virágba érlelődjenek a legritkább és legpompásabb orchideák is. Sőt értett az üvegházi kertészkedéshez is, tudta óvni, virágoztatni, gyümölcsbe érlelni veteményeit. Az élettudomány rafinériája szinte a kisujjában volt: ez emberekkel, barátokkal, hívőkkel, gazdagokkal, szegényekkel és nőkkel, keresztényekkel manipuláló költőkertésznek – ha tőle függ, sohase nyújtja ki kezét egyetlen fejletlen palánta után sem, amelyet a maga kertjében elültetett, sohasem nyúl fiatal fa még éretlen gyümölcse után, mert hisz elméletileg nagyszerűen tudta, hogyan kell kertészkedni a maga kis kertjében. Ha tiszta eszétől függ vala: bizonyára öreg diófákat nevelget maga körül, amely diófák alatt majd öregségére nyugodalmasan elüldögélhet. Régen kapálgatott ilyen racionalista, az életművészetet, az érések és szüretek idejét pontosan ismerő vincellér az irodalom szőlőskertjében. Ha még költői divat lett volna a régebbi századok ama nobilis szokása, hogy hercegek, királynők, uralkodók csillagjósokat, filozófusokat és költőket576 tartanak udvarukban. Furcsa, de így van. Ady Endre nem azért járt-kelt ezen a világon, hogy tovább viselje a Csokonai keshedt csizmáit és kopott süvegeit (habár éppen a régen nem konkuráló Vitézt tartotta érdemesnek arra, hogy róla néha megemlékezzen). Ady az élet olyan rafinált igényességével jött a debreceni Darabos utcából, a brugókenyér szagú, szegény kálvinista diákok és költők kvártélyáról, hogy életkívánságaihoz, szeszélyeihez jogához: leginkább egy hercegi udvar miliője illett volna. Miután hercegek abban az időben nem foglalkoztak költők pártfogolásával Magyarországon, Endrénk kénytelen volt megalkudni életelveivel, így az antiszemitizmussal is, amelyet a Bihar megyei végrehajtó házából hozott magával. Nemcsak békét, de barátságot is kellett kötnie az úgynevezett intelligens és főleg módos zsidókkal, akik Endrénk fellépése idején jóformán kisajátították maguknak az új magyar irodalom pártolását. Hercegek helyett tehát meg kellett elégednie az életszomjas költőnek a zsidók barátságával, miután világosan ráeszmélt arra, hogy a debreceni cívisek között, Péter Pál vendéglőjében, a Dugó-asztaltársaságnál nem viheti még annyira sem, mint a Csapó utcai születésű Csokonai, aki szenvedései és nyomorúságai után legalább kántor lett Debrecenben, mert hiszen mégis idevalósi gyerek volt. Ady ráeszmélt egy mindentudó pillanatában, hogy Debrecenben beláthatatlan időkig nem üresednek meg a kántori állások, és ha üresednének is: mindig előnyben részesülnek a debreceni fik. Ezért tehát élete útját ama Nagyvárad felé irányította, amelyről már javában éneklik vala országszerte a gúnyos grószvarde-nótát. A tartományi hercegek helyett tehát meg kellett elégednie nagyváradi zsidókkal a nagyra hivatott életművésznek.
Már csak azért is a zsidók felé kellett „orientálódnia”, mert halott volt már Erzsébet, az utolsó magyar királyné, aki a nagy költőkért lelkesedett; igaz, hogy nem a magyar költőkért (akik közül csak a szerencsétlen Náray Ivánról, költői néven Benedek Aladárról tudott, aki ama hamis ötforintos-ügye miatt csak amúgy szabadulhatott a Fortunából, hogy költemény és könyvet ajánlott Erzsébet királynénak). Az utolsó magyar királyné, aki a költőket kedvelé, leginkább ama „szomorú zsidó”, H. Heine szobraival, halotti maszkjával és költeményes könyveivel vette magát körül (úgy a lainzi kastélyban, mint Korfu-szigetén, az Achilleionban, Lord Byronnak áll még hideg szobra a királyi kertekben,577 de annál melegebb hangja van a királyné felolvasójának, ama Chrisztománosz Konsztantin nevű púpos görög fiatalembernek, akiről az a hír van a királyné udvarhölgyei között, hogy görög verseket írogat, és ha a fotográfus elé áll, mint ez a királyné szobáiban, Lainzban ma is látható: talián jambónak öltözik. Heinén, Byronon és Chrisztománoszon kívül más költővel nem volt ismeretségben a meggyilkolt királyné – tehát Bandinknak már azért is a nagyváradi zsidók felé kellett fordulni. Pedig első ifjúságában, mikor még szűziesek voltak ambíciói, amint azokat elhozá vala a kurta nemesi házból: elszegényedett magyar nemesi ifjúhoz méltóan inkább ír vala verseket a trónus felé, mint Szűcs Dezsőnek. Ám Ferenc József se olvassa a magyar költőket; a nagyra hivatott ifjú poétának tehát meg kellett elégednie a nagyváradi olvasókkal).
…Nagyvárad Ady Endre korában nagyban hasonlít vala ama érzéki menyecskéhez, aki csak azért nem mert félrelépni, mert nem bízik udvarlója titoktartásában. Valamely régi színdarabban az ilyen menyecskét azzal jellemzi az ismeretlen költő, hogy a menyecske csak ama feltétel mellett enged udvarlója ostromának, ha az udvarló a győzedelem után örökre elutazik másnap a városból... (Miért? – kérdi a szerencsétlen flótás. – „Azért – felelé a romantika –, mert azt akarom, hogy hátralevő életedben mindig rám gondolj! Hogy soha meg ne tudják; hogy ne kerekedhessen pletyka a szerelmünk körül; hogy végül el ne áruljál…”) – Azt mondják, hogy a szigorú paranccsal utazó futárok, a menetlevéllel kommandírozott katonák más városokban, nemcsak Nagyváradon, találkoznak vala olyan nőkkel, akik a kitüntetett férfiútól a világért sem várnak holtig tartó szerelmet, hanem azt szeretik, aki hajnalban végleg elhagyja a város falait. Ilyenek azok a nők, akik súlyt helyeznek a jó hírnévre.
Hát Nagyvárad is valóban akkor mutatja meg Endrénknek a benne rejtőző hevülékenységet, amikor a költő már búcsúzóban van a várostól. Akkor ismerkedik azzal a nővel, akit Nagyváraddal együtt sohasem felejthet majd el a rövid és végeredményében egyhangú életében. „Ki a Körös vizét issza, vágyik annak szíve vissza” – mondja a dalocska a szobalányok ajkán, amíg Ady kalapjára rázzák a portörlő rongyot. Az igazi úrinők pedig még csak annyira sem méltatják a költőt, mint a debreceni dívák valaha Petőfit. (Ady se tartozott ama szép, nagydarab férfiak közé, akiken meg szokott akadni a kilencven percenttel többségben578 levő nők szeme. Sovány ifjú volt, aki még csak nem is ígérkezett kövér embernek, hogy érdemes legyen vele foglalkozni.)
A legenda szerint Ady barátunk Debrecenben tanult meg inni, de a magasabb iskolát Nagyváradon járja ki vala, ahol pedig kevésbé isznak az emberek, mint a debreceni nagytemplom környékén. Nagyvárad flancos város volt, nem tisztelték itt soha a korhelyeket, duhajkodókat, muzsikáltatókat azóta sem, mióta a Tiszák családi nótája, a „Vékony deszkakerítés”: a Rimanóczyban vagy a Fekete Sasban elhangzott. (A Tiszákat se annyira a bennszülött nagyváradiak követték kopogós csárdásaikban, ha nékik ahhoz kedvük kerekedett, mint inkább a Bihar megyei dzsentri, amely amúgy is vásár lévén, szívesen befuvarozott a Berettyó mellől, ha valamelyik Tisza éppen Nagyváradon időzött. A nagyváradiak inkább üzleteket szerettek kötni a Tiszákkal, mint együtt duhajkodni velük. Ezt rábízták vala Nádányi úrra, aki hat télikabátban jött be falusi úriházából a nagyváradi Waltereiba, mégis mindig betegen vitte haza a felesége napok múltával.)
Az úri Nagyvárad a Müllereiban szeretett feszengeni, nem pedig a Pece partján részeg cigányok társaságában bolyongani, mint ezt ama úriemberek cselekedtek, akik józantalan életet folytatnak, így Adynk is darab ideig.
...A Müllerei egy nagyképű cukrászda volt, ahol illett napjában megfordulni mindazoknak, akik a városban valamit számítani akarnak. Hallatlanul fontoskodó, a maguk társadalmi vagy politikai pozíciójától elragadtatott urak győzték itt meg egymást naponta a maguk zsenialitásáról, mert az akkori Nagyváradon mindenki zseniálisnak vélte magát. Vezércikkstílusban, közgazdasági művekből idézve beszéltek itt az urak, akik nem jutottak be a helybeli, Szent Lászlóról elnevezett szabadkőműves-páholyba, hogy majd azután a humanitárius tudományok iránt is érdeklődjenek. A vérbeli nagyváradi hírlapíró megannyi Blowitz, és lapjának, mondanivalójának nagyobb fontosságot tulajdonít, mint a The Times szerkesztője. A nagyváradi hírlapíró fitymálva beszélget Pestről, holott majd meg veszekedik a vágytól, hogy Pestre kerülhessen. A vidéki hírlapírói kar bizonyos hierarchiát állít fel magának a régi Magyarországon: Szeged, Arad, Kolozsvár, Nagyvárad... Körülbelül ez a sorrendje a vidéki hírlapíró álmában abban a ranglétrában, ahol látni szeretné magát. A kórházra, ahol végül579 befejezni szokás, többnyire senki se gondol. Ám a nagyváradi hírlapírók, ha nem is foglalhatják el az első helyet a vidéki zsurnalisztikában, tekintélytartás szempontjából ők „viszik a pálmát”. Valóban meg lehetnek elégedve a nagyváradiak a helyi szerkesztő urakkal, ünnepélyes, komoly, szigorú, maguknak a lehető legnagyobb jelentőséget tulajdonító férfiak ők, akik a Müllereiban való megjelenésükkel eléggé kifejezik, hogy ama hetedik nagyhatalomhoz tartoznak, amely hatalomra szívesen hivatkozott e korszak hírlapírója. Boldog béke volt Magyarországon, ilyen dolgokkal mulatozánk.
Ez a nagyképű cukrászda volt a kifejező szimbóluma az akkori Nagyváradnak, amelybe Ady Endre bepottyant, nem tudván, hogy életében a Csokonai vásott csizmáiban kell-e járnia, vagy pedig nagyvilági költő lesz, aki csakhamar zsúrokra és finom úriasszonyok társaságára készülődik, amint nagy gonddal öblögeti szagos vizekkel a száját, hogy abból elűzze az éjszakai korhelykedés szagait.
A sors az otkolonos üveg mellett döntött, a debreceni kenyérpiac lacikonyhás szaga végleg elmaradozik a költő háta mögött.
Ám darab ideig még a nagyváradi bodegán kívül nem merészkedik megismerkedni a nagyvilági élettel. Szívében ugyan már erős a vágy, hogy olyan egyenesre, korrektre formálja külsejét, mintha abban a percben lépett volna ki rendesen megnyiratkozva valamely császári kertből, mint valamely bokor, de bozontos üstökéhez még nem enged borbélykezet. Csak jóval később, Párizsban kezd ez az üstök stilizálódni, és Ady mindenre kiterjedő gondosságára mutat, hogy hajának még akkor is tudott bizonyos vadságot kölcsönözni, amikor ez már művadság volt. Ám a Müllerei piacra nyíló ablakai előtt már meg-megáll a téli ködben, hogy a gázlángok fehér harisnyái alatt szemügyre vegye azokat a nagyon fehér arcú nagyváradi úrnőket, akik mindig szenvedélyesen ülnek, mint azok a nők, akiket az őrültek házában szoktak látni a férfiak, amikor kedvükért ide bevonultak. A legfinomabb bársonynál is lágyabb a pillantásuk, és nem egyik büszkélkedhetik vele, hogy új ruháját, hamis fogát Párizsban szerzi be a téli utazás folyamán. Finomkodó nők, akik tudnak néha egy francia verset is, de Ignotus-strófát mindenesetre betanulnak. Már néha unalmasaknak vélik a Hét című szépirodalmi lap szellemeskedéseit, a régi emlékkönyvdivaton pedig nevetnek. Modern nők, akik között akad feminista is, bár ennek a szónak a fogalmával nincsenek mindig tisztában, amíg valamely entellektüel meg nem magyarázza nekik, persze a maga pillanatnyi érdeke szerint.580 Igen, ebben a nagyváradi cukrászdában foglalnak helyet azok a nők, akiket a múlt századból itt maradott vicclapszerkesztők még kigúnyolnak, de hajh, a fiatal költői nemzedék már értük rajong, hacsak nem a kálomista papi pályára készülődik. A Bródy Sándor kétlelkű asszonyai, akikhez hajadon korukban az akkor divatos Makai Emil intézte verseit, vöröslenek, izzanak, észvesztően ragyognak a cukrászda kirakata előtt ácsorgó költő előtt. Igen, ezek között kell lenni valahol ama szenvedélyes nőnek, aki ugyan nem alapos műveltséggel, de elegendő rafinériával mutatja meg az utat a költőnek ama csillagok felé, amelyeket e nő megbízásából el kell érnie.
Ah, ezek a Müllerei-beli nagyváradi asszonyok, keresztények, de mégis inkább zsidók, szülői egy új költészetnek... Magzatok világrahozatala helyett szívesebben közreműködnek új divatok szülésénél, új költők dédelgetésénél és nevelésénél. Ezek az asszonyságok már csak akkor hajlandók visszatérni a tizenkettedik századbeli költői lugasokba, mikor többé már senkinek se kellenek. Aminthogy valószínű, hogy a múlt század hölgyei is végül mérhetetlenül unatkoztak azokban a bársonykötéses arcképalbumokban, imazsámoly feletti képeken, firmamentumi csillagokban, ahova a költők helyezik vala őket. Nem tudnak vala mindvégig megmaradni azokban a művészi pózokban, amelyekbe darab ideig, sok évtizedig az Anyégin Eugének kényszerítik őket: már a tizenkilencedik században is elszökdösnek a nagymosáshoz, hogy cselédeikkel pofozkodjanak.
Nagymosás! Mily ordináréan hangzik ez a szó itt, a nagyváradi cukrászdában, ahol a költő még mindig szemérmetesen elbújik valamelyik pesti újság mellé, és az életét adná érte, ha megismerkedhetne az akkori divat szerint angolos léptekkel betérő Renék, Adélok, Rellák és a többiek társaságával. Mi azt már nem is tudjuk valójában felfogni, hogy mily olthatatlan szomjúság égeti e nők ismeretsége után a fiatal költőt, aki az imént szabadult a debreceni kollégium tövéből! Mi már elfelejtettük, hogy mit jelent egy úgynevezett úriasszony ismeretsége a szegény, mosdatlan kóbor színészlányok, a vidéki kaszírnők pacsulis társasága és a kedvetlen, józan polgárlányok merev visszautasítása után! Mint kergetőznek vérsejtjeink a legátlátszóbb rafinériákra; mennyi idealizmust lehet föltételezni az ápolt kezekről; mily sokatmondó tud lenni egy láb, amelyről az asztal alatt csendesen lecsusszant a félcipő, hogy a selymes talp megérintse térdünket, hogy szikrát hány tőle a szemünk! Csak csendesedj, te bolond szív, Bandi barátod most iratkozik581 be a tudományos női iskolába, miután szegény, elkárhozott debreceni lányok legfeljebb egy-két betűre taníthatták csak a szerelem ábécéjéből.
A borital azonban komoly küzdelemre kél az új szenvedéllyel... az úrhölggyel.
Az eddigi kis pesztonka színésznők, pesztra kisasszonyok, de főleg az Éj és a Lámpások kiszolgálóleányai, a kocsmároslányok, kaszíroshölgyek nem nagyon ellenkeznek a költővel, ha a boros állapot felé törekedik. Egyébként is a jámbor fölfogás járta, hogy az enyhe homoki borok nem lehetnek ártalmasak az egészségére nézve, a boritaltól száz esztendeig elélhet az ember. Ady megtartotta ezt a regulát, nem akart az alkohol miatt meghalni, ezért mindig könnyű bort ivott, amelyet neveznek asztalinak, vinkónak, csigernek, amely szavakban bennfoglaltatik bizonyos szelíd lenézés is e jelentéktelen borok irányában. (Hatvany úr, aki pedig egyébként legjobb ismerője volt Adynak, Alkohol néven emlegeti ezeket a jámbor borokat! Hej, be nagyot nézne Hatvany Lajos könyvének olvasásánál a költő, amikor ebből a könyvből azt tudná meg, hogy ő alkoholista volt. Bizonyára elbúsulva kiáltana föl, hogy Hatvany úr a tudománya folytán lehetne tanár bármelyik egyetemen, de borszakértő még csak a faluvégi csárdában sem!)
Pedig ezek a jelentéktelennek, tartalom nélkülinek látszó borok okoznak vala annyi szénásszekérnyi bajt Ady Endre életében, hogy végül szegény mártírja lesz azoknak a boroknak, amelyekről a kálvinista Sesta-kertben azt mondják, hogy már csak azért sem lehetnek rosszak, mert gyengék, míg a nagyváradi bodegában már tudományosabb alapon fejtegetik a bor tulajdonságait, fölemlegetik azokat a nagy embereket, akik a hagyomány szerint borral éltek.
Sokat lehetne vitázni Adynak borszerelméről, amely végül is alkoholizmussá fajult, mint ez a dolog természetéből kifolyólag előreláthatóan bekövetkezik. A Három Hollóban Pesten egyszer Ady kijelentette, hogy Nagyváradon azért adta át magát a boros életnek, mert Szűcs Dezső (ez a rejtélyes nagyváradi barát) azt magyarázta neki, hogy lám az adóhivatalnokok is bort isznak, holott azok azután igazán örökké élnek, ha véletlenül el nem pusztulnak vala hektikában. Meg kell nézni az adóhivatalnokokat, az iktatókat, a vízszabályozási tisztviselőket, a vasutasokat, a postatiszteket és mindazokat az embereket, akik hivataluknál582 fogva az íróasztaloknál görnyedeznek (magyarázta ama Szűcs), hogyan sietnek a hivatalos óra végeztével az utcákon. Nem hölgyek udvarlására mennek, hanem ellenkezőleg a kocsmába, mégpedig valamely kiskocsmába, ahol télen törzsasztal van, nyáron pedig kert és kuglizó. Mindnyájan bort isznak, pirítós kenyeret esznek, jókedvűek, mert végül elmulaszthatják orrukból, torkukból azt a borzalmas tintaszagot, amelyet legjobban utálnak életükben. E szörnyű szag elmulasztására legjobb a könnyű bor. – Ugyanez a Szűcs azt is szerette volna, ha Ady Endre néha kuglizni is elmegy vele a városvégi csárdákba. A kuglizás nem árthat egy lírikus költőnek.
A kuglizási tanácsot tudtommal nem fogadta meg Ady Endre, de a homoki borokat igen szorgalmasan kultiválta, szorgalmasabban, mint bármely adóhivatalnok.
Eleinte könnyű, beszélgető, anekdotázó, humorizáló kedvet hoz ez az olcsó bor. A borivó kezdi azt hinni, hogy szabad neki az életét a derűsebb oldaláról is nézegetni, a kocsmaküszöbre négy talált lópatkó van szegezve, amelyen nem léphetnek át az ördögök, akik tudvalevőleg a legtöbb bajt okozzák. És a költőnek az írásbeli munka, mondjuk: a versírás is könnyebben megy a messzely vagy az icce első fertályában, mint egyébkor. Dehogyis reszket a kéz az álmatlanságtól, dehogyis ég a szemhéj az álmatlanul eltöltött éjszakától, dehogyis érezni a testben azokat az értelmetlen zsibbadásokat, amelyek a boros embert felébredésekor szokták meglepni, amikor is darab ideig úgy érzi magát, mintha az éjszakát béleletlen deszkakoporsóban töltötte volna. Az üveg első negyedében múladozni kezdenek mindazok a szomorúságok, amelyek a boros embert üldözőbe szokták venni az utcákon és tereken, mindaddig, amíg a gyaluforgácsos házhoz elérkezik. És a kellő rím, a hímes szó, az aranypengésű kifejezés, a csodálatos hang, amely a kelletlen utcákon, a fennhéjázó járókelők között, pávák módjára lépdelő úrhölgyek büszke cipősarkai mögött nem jutott eszébe a költőnek: most könnyedén előjön gazdája hívására, mintha az ama Fauszt doktor parancsának engedelmeskedne.
Csak hagyjátok a poétát kocsmába járni, ti komoly életrajzköltők, akik úgysem éreztek mást a kocsma levegőjében, mint a fokhagymaszagot, vagy az odakozmásodott rántás odőrjét, nem érzitek ellenben, hogy mikor szerelmes a kocsmárosné, és mikor szerelmes a kocsmároslány. Ellenben a rímmel, verssel, költői képzelemmel megidézett nagyváradi dámák (bár testileg éppen a nagyképű, hencegő cukrászdában tartózkodnak583 is) lelki alakjukban eljönnek a költő idéző szavaira, még ha alig felfedezhető pára jelzi is lelküknek alakját. Így megjelent Léda is a bodegában, bár ő eleinte erről keveset tudott.
…Miután e sorok írójának nincs szándékában Ady Endre szerelmeivel bővebben foglalkozni, mert hosszadalmas élettapasztalatok, hallomások, meggyőződések azt a hitet érlelték meg az íróban, hogy az az ember, aki predesztinálva van arra, hogy a boroshordóba fulladjon, valójában sohase fogja felakasztani magát egy női szeszély kedvéért, így Adynak is, bár hátramaradott iratai szerint nőkért szenvedett és rajongott: nők miatt nagyobb bolondságot nem követett el, de annál több baklövést produkált élete folyamán a borital miatt. Hagyjuk tehát Lédát és a többieket, akik ugyancsak nem gyászolták vala hosszadalmasabban Endrét, aminthogy Júlia se búslakodott soká Sándorja után. Ady életrajzírói között vannak elegen, akik a „női dolgok”-nak kellő jelentőséget tulajdonítanak, azért az életrajzíró az emberi nyavalyák két legnagyobbika: a szerelem és a bor közül – az utóbbi betegségnek adja az elsőséget Endre életében és halálában. Mert ha Ady valóban szeretett volna egy nőt olyanformán, mint azt a polgári felfogás előírja: könnyűszerrel lemondott volna végzetes szenvedélyéről, az italról. Ady életében nem tudott mindenhatóvá válni a nő, mint más, talán gyengébb, talán erősebb jellemű férfiak életében, akiknek semmi áldozat sem elég nagy egy nő kedvéért. Ha csak arról lett volna szó, hogy akár az operai szfinx hátára, akár az Operaház tetejére felmásszon Ady valamely nagyon szeretett nő kedvéért: bizonyára nem habozott volna az áldozat meghozatalában. De a borról, éjszakáról nem mondhatott le.
…Nézzük őt a második éjszakán is csak a Meteorban, amikor olyan későn ébred föl vala fülledt udvari szobácskájában, hogy már csak akkor érheti el a mindennapi borbélyt, amikor az éppen zárni akar. A borotválkozás nagyon fontos dolog volt Ady életében, mint többnyire azoknak az embereknek az igényeiben, akik este hódítók és ünnepélyesek akarnak lenni. Ugyanezért Ady gyakran hordott fekete ruhát, mert halovány arca így jól érvényesült. De egyéb excentrikusság nemigen volt észrevehető öltözködésében. Nem kergette ugyan a legutolsó divatot, de584 igyekezett mindig tiszta és csinos lenni. Nem is hinnénk, hogy milyen nehéz feladat ez olyan embernek, aki az éjszaka füstjében hentereg.
Az est magános újságolvasással kezdődött. Voltak napjai, amikor jól kialudván magát: igen hasonlított egy rendes szállodai vidéki vendéghez, aki az újságokban színházak előadásait keresi, nem pedig dobogó szívvel azokat a sorokat, amelyek itt-ott reá vonatkoznak, mellette vagy ellene, de róla írnak. Ha lehetséges lett volna: mindennap szerepel az újságokban. Igen nagy jelentőséget tulajdonított a zsurnalizmusnak, amely ez idő tájt valóban fénykorát élte. Mindennap tudni akarta, hogy mit írnak a barátok, és mit az ellenségek – nem tudott könnyed gesztussal vagy valódi érdektelenséggel elintézni kellemetlen újsághíreket – ő valóban szenvedett, amikor rosszat írtak felőle, és nem tudta megvigasztalni a jó sem, mert az csak baráti oldalról jött.
Most, hogy visszatekintek életére: úgy nézem, hogy sokkal több keserves estéje volt az újságok miatt, mint örömös estéje ugyancsak a hírlapi közleményekért. Hiába sietett elő a város másik végéről a hűséges Révész Béla, az egykori lakótárs, ha Adyról valamely kellemetlenséget olvasott az újságban: nem használt az ő nyugodt bölcsessége, sőt még többnyire egyforma kedélye sem, amely máskor annyiszor lecsillapította a szilaj fiút. Ennek a „jó Révésznek” nagy része volt abban, hogy Ady legháborgóbb korában nem követett el valamely jóvátehetetlen szamárságot. Ha kedvelném a hangzatos szavakat, azt mondhatnám, hogy R. B. őrangyala volt Adynak, amikor a legmeredekebb ösvényeket járta az életben.
(Révész már akkor a Népszavá-nál dolgozott, és Adyra figyelmeztetvén Garami szerkesztőt: néhány Ady-költemény és Ady-cikk valóban megjelent a szocialisták újságjában.)
…Ha nem érte valamely különösebb „sajtómerénylet” Adyt, mielőtt átadta volna magát a lámpások és az éj örömeinek: pedáns ember módjára elvégezte levelezését. Magyar költők mindig szerettek levelezni, de még a legszorgalmasabb levelezők között is kitűnik Ady. A Meteor kávéház márványasztalán, de mindenütt, amerre megfordult a világon: elfoglalta helyét a józan tinta és a még józanabb papiros. Ady levelezésével próbálta toldozni-foldozni a barátságokat, amelyeket egyébként részeg vagy indulatos fejjel annyiszor fölborított, hogy némelyek évekre megnehezteltek reá, de szeretni azért meg nem szűntek. (Hatvany, Reinitz stb., stb.) Tehát tekintélyes postája volt a költőnek... Anyjának, imádott hölgyeinek, női ismerőseinek, barátainak mindig585 olyan választékos hangon írt, mintha előre súgta volna neki valami, hogy ezek a levelek valaha értékes emlékek lesznek azoknak a kezében, akik megőrizték őket. – A posta józan fejjel, kellően fölülbélyegezve elment. És egy sürgősebb levél kedvéért a költő elfáradt a főpostáig is.
Éjfélig a Meteor kávéháznál ideálisabb hely nem volt elképzelhető olyan írók részére, akik kávéházban szoktak dolgozni. (A New Yorkban, Centrálban, Fiúméban, Múzeumban, Balatonban, Seemannban, Bergerben, ahol ez idő tájt a különböző írói hitvallások ceremóniáznak, az írók olykor dolgozni is szoktak. Persze, ezt nehezen érthetné meg egy múlt századbeli lugasokhoz szokott öreg író.) A Meteorban éjfélig a kávéház macskája fogdosta az egereket; a törzsvendégek, még akkor is, ha facér brettlisták, az estét rendszerint a különböző színpadok és emelvények közelében töltik, mert ez érdekli őket leginkább a világon. Nem szabad elfelejteni a mesterséget, még ha éppen állás nélkül is volna az ember. A néptelen kávéházban Ady tehát kedvére dolgozhatott, miután a posta annak rendje és módja szerint elment. Akik közelebbről ismerték: nem is zavarták őt éjfélig. Újságcikkeket írt, regényt tervezett, sőt színdarabon is gondolkodott, bár színházba nagyon ritkán járt.
És egyszer a szent elmélyülésben, amikor a költő valóban minden fotográfus póz nélkül, hanem ama benső vívódásokkal, gyötrelmekkel megjelölt valódi arculatával hajolna papirosai fölé, a vállára tette kezét ama nagyváradi Rienzi Mariska, aki az írónak ezt a magánosságát akarta fölhasználni arra, hogy vele beszélhessen.
Más az éj leánya éjfél előtt, és más éjfél után. Különösen az ilyen sokat hányt-vetett, szenvedett és vigadott hölgy, aki dalaival és táncaival föllépett minden orfeumban, amely föllelhető volt az Adriától a Kárpátokig. R. Mariska vándorlásai folyamán férfias, bátor, félelem nélküli hölgy lett, aki bizony nem nagyon tisztelte a költőket az alkotás pillanataiban. Nem tehetett róla: nem volt széplélek, csak dalcsarnoki énekesnő, aki bizonyára Ady költeményeinek se tulajdonított nagyobb jelentőséget, mint ama daloknak, amelyeket számára a Király utcában írtak egy kávéházban.
– Miért nem ír már egyszer nekem is valamely dalt? – kérdezte az egykor jó hangú orfeumcsillag a nagyváradi ismerőstől.
Amint mi Adyt ismerjük, igen valószínűnek látszik, hogy a költő habozás nélkül megígérte a művésznőnek, hogy legközelebbi költeményét neki szánja: miért ne? Mariska még javában divatban volt a vidéken, nem lehet ártalmas, ha a nehezen népszerűsödő Ady-dalok a586 vándortársulat révén is terjednek. Általában Ady mindenkinek a kérését igyekezett ígérettel honorálni.
– Hogyne, Mariska, hogyne! Reinitz bömbölései után valóban szükség van egy női hangra is, amely dalaimat énekelje.
– Nagy sikereim voltak az utolsó időben Aradon, Debrecenben. A hírlapírók asztalánál foglaltam helyet az orfeumban, és a fiatal költők verseiket olvasták föl nekem. Nagyváradon sokat emlegettük magát – mondá a tollbokrétás hölgy, aki fekete bársonyaiban úgy tüzelt, mintha felejthetetlen éjszaka parazsas emléke lenne.
A költőnek azonban igen sürgetősen kellett vala cikkét megírni, mert Ady Endre is gyakran szenvedett pénztelenségben. Nem kínálta meg tehát hellyel asztalánál a művésznőt, minden régi káprázatossága mellett sem.
Rienzi kisasszony azonban tovább folytatta az ostromot, mert nem olyan természetű volt, hogy egykönnyen megálljon az akadályok előtt.
– Maga engem Nagyváradon látott utoljára föllépni az orfeumban. Azóta nagyon sokat fejlődtem, haladtam, tanultam. Mondja, nem kíváncsi arra a produkcióra, amellyel dalaimat befejezni szoktam?
A réveteg költőnek felelni sem volt ideje, amikor Rienzi Mariska egyetlen ugrással a biliárdasztalon termett, mint valami színpadi emelvényen. A Meteorban nem szoktak az ilyen dolgok különösebb feltűnőséget kelteni. Egyébként is néptelen volt a kávéház.
A művésznő meghajtotta a derekát, tenyerével a biliárdasztal közepére támaszkodott, és testét egyetlen lendülettel a levegőbe dobta.
Ott állott tótágast az ámuló költő előtt... Természetesen nadrág nélkül abban az időben sem jártak a művésznők.
A Meteorban nem nagy feltűnést szokott kelteni, ha egyik-másik művész vagy művésznő jókedvében bukfencet vetett. Igen természetes dolognak látszott, hogy a testi ügyesség papjai és papnői a színpadon kívül is gyakorolták magukat. Rienzi kisasszony azonban méltóságteljes szokott lenni, nem hányt cigánykereket akárkinek a kedvéért.
A kávéház ajtaján éppen belépő Zuboly és Kr. Gy. úr nagy elismeréssel nézték a művésznő produkcióját, Ady a megérkező vendégek tiszteletére is végképpen letette a ceruzát, és zsebre gyűrte a megkezdett587 újságcikk papirosait. (Vajon mikor folytatja?) A költő így szól barátaihoz:
– Ez a lány megérdemli, hogy asztalunkhoz hívjuk.
– Minek? Nem lehet tőle beszélgetni – mormogta Zuboly.
– Nagyon érti a borivást – dicsérte Ady a még mindig tótágast álló hölgyet.
Zuboly, bornemissza ember létére ennek a körülménynek fontosabb jelentőséget nem tulajdonított. Egyébként is még dolga volt a New Yorkban, mert a vörös Grajnával tegnap felfüggesztett egy politikai vitatkozást, amelynek győzedelmes befejezéséhez egész napját megfelelő könyvek olvasgatásával töltötte, hogy végleg legázolja ellenfelét (aki bizonyára ugyancsak fegyverkezett napközben). Rövid időzés után tehát útját keresztbe vette az Erzsébet körúton...
Rienzi Mariska elnyerte művészete jutalmát, letelepedhetett a költő asztalához, és a borozás megkezdődött.
Ez a mai előadás nem tekinthető egyébnek*, mint bevezetőnek a feljegyzésekhez, amelyek a költőről ez év folyamán a Nyugat-ban fognak megjelenni, azért már végzek is a mai penzummal, ott, ahol Ady Endrével utoljára találkoztam.
* Szerzője felolvasta a Nyugat matinéján 1925. január 25-én a Renaissance Színházban (Szerk. jegyzete)
A tántoríthatatlanul hű Révész Bélának köszönhetem ezt az utolsó találkozást is, mint annyi jó találkozást Adyval az életben.
A költő levelében jelentette, hogy egyedül nem merészel elmenni éjszaka hazulról, magával hozza Csinszkát is. Az úri hölgy jelenléte miatt nem választhattuk tehát összejövetelünk helyéül valamelyikét a kedves fiákeres kocsmáknak, ahol annyi meghitt éjszakát töltöttünk. Kellő úrias miliőről kellett gondoskodni, bár Révész előadta, hogy a költő már nem tud emberek közé járni, napjait betegágyban tölti. Miután történetesen akkor a Royal szállóban laktam, könnyen elintézhettem a fogadóban, hogy olyan extra szobában terítsenek, ahová egyenesen az utcáról lehet bejutni, anélkül hogy valamely kíváncsi vendég pillantásaival zavarná a nyűgös, beteg költőt. Erre a legalkalmasabb volt az a szoba, amelyet az idő tájt Fehér-szobának neveztek. A falon goblének, az asztalon kristály- és ezüstszerviz, a szellőztető készülék588 még Révész Béla fekete szivarjainak a füstjét is könnyűszerrel megszűrte…
Ady váratott magára.
Már körülbelül tízre járt az idő, amikor egyik karja alatt egy doboz cigarettával, másik karján Csinszkával megjelent. Csinszka mosolygott, mint mindig, míg a költő hamarosan, de tréfásan is így üdvözölt:
– Igazán csak azért jöttem el, mert Süket és Bolond embereket nem szabad becsapni, akárcsak a gyerekeket. Alig bírtam felkelni az ágyból.
Szemügyre vettem a költőt. Testileg még nem látszott rajta olyan változás, amely néhány hét múlva bekövetkezendő végét jelezné.
Ezen a napon legjobban élt rajta a haja, amelybe nem tudta ezüstjét belekeverni a fájdalom, akármennyi testi szenvedésen ment át a költő. A szeme valamivel nagyobb volt, mint legutolsó találkozásunkkor. Az ajkszéle valamely belső láztól remegett, és alig nyúlt az eledelekhez, inkább a boros flaskót vette kezelés alá, és a jó Révész nem tudta eltitkolni szomorúságát. Amiért aztán Ady a második pohár után megint a régi nyerítő hangot használta:
– Süketember – bolondember!
És ez a régi, kacajos, vad hang: mintha jeladás lett volna arra, hogy a Fehér-szobában a függöny szétlebbenjen, és megjelenjenek kísértetiesen a múlt idők alakjai...
Elsőnek jött vérző mellével Zuboly...
A költő nyomban kijelentette, hogy ő valójában nem tudja elhinni, hogy Zuboly igazán meghalt volna. A csatatéren minden egyenruha egyforma.
Friss sírhantja alól kezét dörzsölgetve érkezett meg a vörös Grajna, akinek nem sikerült a temetés árával adósnak maradnia.
– Vörös ember, vörös kutya, vörös ló – egy se jó! – rikkantott fel Ady, mintha valami megszálló borongást akarna elkergetni magától.
Aztán még sokat beszélgettünk Léda asszonyról, aki ugyan testileg nem halt meg, de mégis halotti koszorúvá válott a költő életében.
Itt Csinszka csendesen jelt adott a költőnek a távozáshoz, mert a kristályüvegből már kifogytak az előre elkészített asztali borok.
A költő még egy darabig makacskodott – mintha a szfinxet akarná újólag megnyergelni... És a tomboló jókedvből egyszerre lezuhant a legnagyobb szomorúságba – mint akár azon a régi éjszakán a szfinx hátáról...
– Talán én is meghalok nemsokára – mondta olyan hangon, hogy589 megborzongtunk az asztalnál. Kopogtattak az ajtón – de még nem a Halál volt, hanem a pincér, aki az üres edényekért jött.
És a távozás közelségét látván a költő, két karjával magához vont, és a fülembe súgta, hogy senki se hallhassa:
– Gyulám, ez az asszony nem ad nekem bort. Intézd te el, hogy egy kétliterest hazavihessek a télikabátom zsebében.
Elintéztem.
És ezzel vége volt az utolsó vacsorának.
(1925)
