ADY ENDRE ÉS BARÁTJA
ADY ENDRE ÉS BARÁTJA
... Abban az időben gyakran barátkoztam Adyval, amikor a költő a halállal komázott. S mert nem nagyon lehet másképpen emlegetni a Halálról való „hajnali bizarrkodásokat, a mámorrontó felhorkanásokat, az affektáns színezetű axiómákat”, amelyek mielőtt felvétettek volna a Halál-versek fekete testőrségébe, a Három Holló pókhálós, füstös falai között kipróbáltattak. Ebben az időben Ady lelkének testőrsége (amely évekig híven szolgálta) az Ismeretlen Rokonra való gondolatok valának. Nem volt vér, sem arany Ady virágában: csupán a Kísérő, akit olyan jól vélt ismerni, mintha az imént együtt jött volna véle a vendéglő ajtajáig. „Trenk, a kocsmáros, nem hitelez a Rokonnak” – emlegette Ady tréfásan, midőn a kocsmában körülnézett, és az ott jelenlévő barátok társaságában halálfélelme apránként átalakult gúnyolódássá, mustáros tréfálkozássá, tormás heccelődéssé, mint ahogy általában minden ellenségéről nyilatkozni szokott a boros asztal mellett – ahol nem félt többé se Tóth Bélától, se Rákosi Jenőtől, de nem félt a haláltól sem.
– Vajon igazán félt Ady Endre a haláltól, vagy csak ijedezett tőle, mint gyermek a sötétben? – kérdezem magamban, amikor Révész Béla, monumentális Ady-trilógiáját lapozgatom.
Az én emlékezetem szerint: a Három Holló kimarjult, borfoltos595 kanapéján, ahol A halottak élén című könyvének fekete gyémántjait lelkéből előszedegette, hogy ezek a sötét gyémántok annyi esztendeig világítsanak a magyar irodalomban, Ady inkább cicázott a halállal, mint rémüldözött tőle. Ebben az időben a Halál úr még olyan formában is feltűnik a baráti társalgás folyamán, mint valami vén és mulatságos korhely, akit talán éppen a részeges Blau bácsi a sarokasztalnál képvisel, mint valami kereskedelmi ügynökséget. Máskor mókás fickónak tűnik fel a halál, amikor az éjszakában a város felől mindenféle nevetni való újdonságokat hoznak a cimborák. Felhangzanak a nyerítő nevetések, mikor például arról folyik a tanácskozás, hogyan lehet a legbiztosabban, visszavonhatatlanul öngyilkosságot elkövetni. A költő, mint kimondottan feminin lény, a méreghez ragaszkodott, habár a méreg körül nem volt több ismeretsége, mint egy hisztériás asszonynak. Annyit tudott, hogy van valami veronál nevű gyógyszer, amely kellő adagolás folytán halált is okozhat. Például: kellemesen megborzongott, mikor valaki a társaságban szóvá tette, hogy a veronainál is biztosabb öngyilkossági módozat a bécsi gyorsvonat elé feküdni, ott kint Alagon, Gödön túl, ahol az esti órákban nemigen járnak az emberek. A költő fertály óráig is foglalkozott a témával, a fekvés technikájával, azzal a pillanattal, amikor többé nem lehet a mozdony elől elugrani, akárhogy szeretne is az ember... Azt lehetne mondani, hogy felvidámodott, mikor alaposan átgondolta ezt a halálnemet, amely eddig nem jutott eszébe. Felemelte a poharát, koccintott, bár sohase volt szokása, mint igazi írónak, másokat is az ivásra serkenteni. „Tehát a bécsi gyors!” – mondá örökké fátyolozott hangján, és dévajkodó, cimboráskodó, alattomos pillantást vetett az ablak felé, az Andrássy útra, ahol véleménye szerint hajnalban a Rokona sétál. És ez az éjszaka még arról is emlékezetes, hogy Adynak valóban belülről jött, szívbeli jókedve támadt, nem pedig csak amolyan műjókedv, amit a nagyváradi bodegákból, vidéki cigányprímások kacsingatásaiból, álbohémek kurjantásaiból hozott magával. Ilyen jókedve virágozhatott Debrecenben, a Darabos utcában, amikor még inkább diák volt, mint poéta; így emelkedett a hangja a debreceni kenyérpiacon, Péter Pál vendéglőjében, ahol a csárdástól szokás volt megkérdezni: vajon ismerte-e Csokonai Vitéz Mihályt? – mire a cívis egykedvűen mutatott a pipa csutorájával a sarokasztal felé: „mindennap azon a helyen ült.” Igen, tehát Adynak olyan kálvinista kedve kerekedett, amilyen az első fiatalságában lehetett az Ér mellől elszakadt duhajfinak, amikor még finom úrhölgyek596 nem kezdik vala pallérozni a medvesörényű, kicsapongásokra hajlamos fiatalembert, sem a nagyváradi cukrászdában, sem a pesti zsúrfixeken. Miután az öngyilkosság helyes módszerét megállapította a Három Hollóbeli, vetélkedő cimboraság, Endrénk ki akart tenni magáért, amúgy vidéki módra, és az utcára érve: néhány pillanat alatt a közeli Operaházhoz futamodott, ahol a lépcsőkön felhaladva, csakhamar a kőszfinx hátára vetette magát. Meglovagolta a szikla szívű hölgyet.
Tovább lapozgatok a monumentális kötetekben, amelyeket egy hallgatag, de annál inkább látományozó, szinte mikroszkopikus figyelésű jó barát írt a költőről...
Természetes, hogy minden lapon érezni Révész Béla könyveiben, hogy valaha, amíg a nők nem vágták el a köldökzsinórokat, olyan formán érzett Ady iránt, mint ikertestvére iránt. A nők évekig hagyják vala a maguk útján a jó barátokat; közös lovon (az irodalom Pegazusán) utaznak ők, mint hajdanában az első templárius lovagok, Oméri és Godofréd; házi perpatvaraik vannak, mint férjnek és feleségnek szoktak lenni, mert úgy emlékszem, hogy valamely hatodik kerületi, pendelyhangulatú utcácskában darab ideig közös lakásuk volt, vagy legalábbis hajnalonként a ritka hű R. B. mindig hazáig kísérte Endrénket, amikor is alaposan csúfolódó, megvető, böjtös véleményeket hallhatott a költőtől mindazokról az emberekről, akik az éjszaka szórakozásait megosztották velük... R. B. előtt nem volt titka Andrásnak, mint ahogy Omérinak sem volt titka Godofréd előtt. R. B. tudott mindent a színészkedésekről, az affektációkról, az egyoldalú barátságokról és azokról az érzelmekről, amelyekkel szívében csaknem mindenkit lenézett Ady Bandi ebben a városban. – R. B. persze mauzóleumszerű könyveiben sem árulja el a Féktelent; csak a sorok közül lehet elolvasni, hogy a Lírikusból egyetlen kincs hiányzott, amely időnként esetleg boldog emberré is tehette volna őt: ez a kincs pedig a bölcsesség köve. Isten ments, hogy egy vérrel, arannyal, halállal, szerelemmel homokként játszadozó poétától szókratészi bölcselkedést várjunk a világ kerge dolgainak megítélésénél...
De Endrénk nemcsak költészetében robogott eddig ismeretlen csillagok felé, de még magánéletét se tudta úgy berendezni, mint például akár az örökifjúság példányképe, Petőfi Sándor, aki darab időre mégiscsak elővette a hosszúszárút. És éppen azért, mert bizonyos szemhatárig597 látó tanúja voltam annak a megható barátságnak, amellyel ez a nagyokat hallgató R. B. környékezte a darab ideig primadonnának számító költőt, azt kell hinnem, hogy R. B. nem is várt már megismerkedésük elejétől kezdve valamely magasztos és megnyugtató életutat, felborzolódásait lesimogató és a „minden mindeggyel” vállat vonogató bölcsességet a poétától.
Általában az volt az érzésem, hogy Ady baráti köre – benne az idegfájdalmakat is némán tűrő R. B.-val; Zubollyal, a vajszívű forradalmárral és szabadgondolkodóval, Reinitzcal, a muzsikussal, aki addig bömbölt, agitált, asztalverdesett, míg hirtelen, egy másodperc alatt a legmélyebb álomba merült, akár ülő helyében, akár álltában; a veres Greinerrel, aki Budapest legcinikusabb emberének mondotta magát, és sohasem látott és ismert nőkért párbajt vívott –, Ady baráti köre, bár volt közöttük bölcsességre hajlamos egyén is: nem sokat törődött azzal, hogy a költőnek a bróm és veronál fogyasztása helyett némi bölcsességet ajánljon figyelmébe. Úgy vették a költőt, amilyennek az született („nascitur”), féktelenségén, ál és valódi szenvelgésein, néha csak holtemberként az ajtó mellé állított szenvedélyein, szeszélyein, rigolyáin, elviselhetetlenségein senkinek se jutott eszébe gyalulni, mert hiszen ennek a szegényes, az élettel alig boldoguló, minduntalan kátyúba keveredő baráti körnek az volt a csendes megállapítása Adyról, hogy Endrénk született életművész, aki nem csak tehetségénél, de eszességénél fogva is megélne a jég hátán. Apró, kis, adminisztratív intézkedéseket, amelyeket a költő ügyének előbbre vitelére tett, a „szentek és bolondok” jámbor köre olyan csodálkozással nézett, hogy a szó a torkukon akadt, mert nekik még csak annyi életigénylésük sem volt, hogy a saruikat kellő időben megtalpaltassák. Gyümölcsözőnek ígérkező barátságok megkötését, általában az emberekkel való lekötelező bánásmódját, hízelkedő magatartását és Bródy Sándor-os szavait, mondatfűzéseit, csiklandozásait ugyancsak álmélkodva bámulta a baráti kör, mert az idevaló uraknak még ahhoz se volt igen kedvük, hogy jó napot kívánjanak az ellenségeiknek. Hát még mikor némi, alig számba vehető pénzügyi sikerekről beszélt a fáma (mert A. E. okos ember módjára ilyesmiről hallgatott), külországi utazások, egészséget adó szanatóriumok, könnyed boldogulási lehetőségek tűnnek fel Ady Endre horizontján! Akkor a furcsa Zuboly nyugodt szívvel megesküdhetik, hogy az ő barátja a legnagyobb életművész, aki Pesten általában előfordult. Csodálat tárgya volt ebben a baráti körben a költő forrás-kiapadhatatlan598 munkakedve, verseinek fogantatása, fáradozó idegekről nem tudó kézírása, a mámorokból való gyors kievickélése, hiszen borotváltsága, ruhájának tisztasága, okoskodása és mindinkább emelkedő hírneve – vajon miért lett volna szüksége ennyi kincs tulajdonosának a megnyugvást, a megállást, a körültekintést okozó bölcsesség mustármagjára? Ilyenformán volt lehetséges, hogy a bölcsesség, amelyet sokan a férfiak díszének mondanak (különösen az öregek), nem tűnt fel hiányosságával a baráti körben a költő hányt-vetett, haláltól szerelmig kalandozó, olykor gyötrelmes, máskor nagydobos, hol erőszakos, hol megalázkodó életmódjában. – Még a jó szemű R. B. sem hangsúlyozza különösebben a holt költő manírjainak leírásánál, hogy sokszor bölcstelenséget is mívelt imádott barátja.
De hát tragédiáról van szó, mindenkinek ki kell találni a végzetnek azokat a különös szavait is, amelyek rendszerint halhatatlanok az elhangzásukkor.
Jön az Ady-trilógia harmadik kötete, amelyben „a holdvilágos fehér úton, mikor az égi pásztorok kergetik felhőnyájukat, patkótlanul felénk, felénk ügetnek a halál-lovak”. Az az érzésem, hogy a három életrajzi könyvből ez a legadybb. Talán éppen azért, mert a szerző műve végcélja felé haladván: pazarlóbban bánik tollának erejével, vagy talán a haldokló költő témája mindinkább megközelíti azokat a fásult szíveket is, amelyek már koruknál, állapotuknál és tapasztalataiknál fogva többé nem hajlandók semmiféle meghatódásra. Itt kezdenek markolászni az emlékek egy szerencsétlen költőről, akit, haj, valamikor oly lengedezőnek is ösmerhettünk, mint egy vándorszínészt, aki Pesten akarja felütni sátorfáját. Itt, a harmadik kötetben következik az az igazi Ady, amilyennek őt távollétében elképzelhettük, a zárt magányban, négy fal között, mikor nem kellett életvidámnak és tündöklőnek mutatkoznia Greiner és Reinitz urak előtt. Moravcsik elmeorvos urat ugyan igyekszik még a régi, Három Holló-beli manírok alapján „palira venni”, de ez a mutatvány már csak olyanforma, mint a rokkant artistáé!... Baumann Karcsi (Ady barátja) énekelte gégesorvadásos hangján ilyenformán az orfeumban sanzonjait... A haldokló költő ágya mellől mind távolabbra szökik az a láthatatlan színész, aki addigi életútjain elkísérte. Már csak alig lehet a színészt néhanapján visszacsalogatni, hogy vendégek, látogatók, orvosok előtt játszadozzon Ady Endre helyett.599 Csinszka, a kis mártír tudna beszélni ezekről az időkről, mert Endrénk már tűzbe vetette a bibliát, amelyet utolsó öntudatával olvasott, sírógörcsei támadnak, mint azoknak az öreg gazdag embereknek, akik sajnálják itt hagyni a vagyonukat, beszélőképességét félig-meddig elveszíti, de a színész még mindig nem hagyja el véglegesen, amikor a Vörösmarty Akadémiát megalapítják azok az írók, akik közviszonyaink szerint sohasem számíthatnak arra, hogy valódi, vérbeli cúgos cipős akadémikusok lehessenek. Elmegy elnökölni a Vörösmarty Akadémiába, és aznap van miről beszélniök azoknak az öreg, szófecsérlő, úrmodort és fellépést egyaránt plagizáló, valódi akadémikusoknak, akik Endrénk elnöki magatartásáról hallanak... Nem tudta elmondani az akadémiai elnöki megnyitót, ami talán még a világ fennállása óta nem fordult elő azoknál a jól felépített akadémiai elnököknél, akik körülbelül a maguk megnyilatkozásaitól várják a világ sorsának fordulását. De hát éppen forradalom volt abban az időben, nagyobb dolgok történtek Magyarországon, mint egy elnöki megnyitónak a felsülése, csak néhány író jegyzi meg magának Endrénk előrehaladott betegségét, testtartását, vonaglását, haldoklását, és talán némelyek még azt is gondolhatták magukban, hogy A. E. éppen úgy színészkedik most is, mint egész életében.
Ámde a jó egészségű Petőfi Sándor volt csak a magyar költők közül egyedül megjelölve arra, hogy zászlója lehessen egy forradalomnak. Adynak forradalmi szerepléséről csupán az orvosok hivatalos hangján vagy pedig a Révész Béla mérhetetlen baráti kegyeletével lehet beszélni. Nem, sehogy sem lehet belekapcsolni személyét azokba az októberi, novemberi napokba, amelyek még sokáig emlékezetesek leendenek Magyarországon. Pedig hogy szeretett volna végre részt venni egy olyan életalkalomban is, amikor kiadhatná magából mindazt, amit ábrázoló, nyomatékos, kedves és mindenkinek tetszetős fellépéséről elképzelt! Nemcsak mindig a Három Holló-beli társaság figyelte volna rekedtes hangját, hanem egy egész ország... Hiszen Adynak méltó ünnepeltetésben alig volt része, legfeljebb a temetésén. De az életolaj fogyatkozásával szinte végleg megszökik az ágy mellől Ady Endre II., a vidéki színművész. Nincs többé hízelkedő, se alattomos szó a száján, de elmúlik az a nyerítő kacaj is, amelyet gondolatainak az elpalástolasára szokott volt használni. Nincs szerelmes simogatása, se a kezének, se a600 szemének, pedig ezzel hajdanában ugyancsak nem fukarkodott. Mozdulatlanul fekszik a Veress Pálné utca egy lakásában, amely azelőtt szaklap szerkesztősége volt. Ki tudná megállapítani, hogy mit gondolt magában, ha még volt a gondolatának annyi szárnya, mint egy itt felejtett őszi légynek! „Úgy Moravcsik, mint Bálint tanárok is megállapították, hogy Ady Endrénél a hűdéses elmezavar, a dementia paralytica előrehaladott tüneteit lehet észlelni...” Szomorú író szomorú könyve az Ady-trilógia. Sóhajtani tanít.
(1929)601
