AMBRUS ZOLTÁN
AMBRUS ZOLTÁN
– Végre egy színházigazgató, aki nem titkos leánykereskedő, nem tudatlan kufár, sem elbizakodott kis-zsarnok, akit megtéveszt a maga jelentéktelenségéről színészei és írói hízelkedése – egy furcsa, előkelő, tiszta ruházatú úriember tévedt a színházigazgatók rossz szagú társaságába. Vajon hogy érzi magát az íróasztalnál, amelyre a primadonnák mezítelen testtel szoktak felülni beszélgetés közben; hogy érzi magát a színészek társaságában, akik napközben olyan álarcot hordanak, hogy ember legyen, aki felismerje közöttük a valóban tehetségest; hogyan érzi magát a színházban, amely hely kényes lelkű, ízléssel élni és meghalni vágyó úrnak legfeljebb arra való, hogy mosolyogjon a bukfenceden, de ne ugorjon a tóba kétségbeesésében, ha a színésznő elhibázza a lépést? Vajon mit gondol magában, amikor az örökkévalóság igényességével deklamál a bársonykabátos hisztrio, és a szegény színésznő csaknem felköti magát egy hálás szerepért?
Szeretném úgy elképzelni Ambrus Zoltánt a Nemzeti Színház élén, mint rajongó, szőke szakállú fiatalembert; tegnap jött meg Párizsból, kezén francia írók kézszorítása, szemében egy nagy nemzet látóképe, kabátja alatt olyan előkelő ambíciók, hogy az ember hirtelen nem (tudja megítélni, hogy a magyar író kiskörű mesterségéhez miképpen illenek e nagyvilági, hercegi, szinte mesterkélt és szalonias ambíciók! (Olyan irodalmi igényei vannak, mint Maupassant-nak, és olyan idegenszerű és választékos a világnézete, mintha nem a Central kávéházban olvasgatná éjszakánként a párizsi újságot, hanem egy luxusgőzös szalonjában utazna gazdag, túlfinomult idegzetű arisztokrata hölgyekkel. Az olvasmánya és a tudása a zöld frakkot érdemli, oly pontosan tudja a francia irodalomtörténetet, mint senki Magyarországon, különc, gyűjtő és költő, a helybeli viszonyokat oly óvatosan és érintés nélkül ítéli meg, mint egy átutazó, aki fáradt ítéletet alkotni kicsiny és felejtésre méltó dolgokról. Nem búsítja, még csak nem is nagyon érdekli,273 hogy Pesten bizonyos dolgokról kívüle mindenki másképpen gondolkozik; talán sohasem hitt azoknak a fiatalabb íróknak, akik hevesen bólogattak, midőn előkelő, inkább megvető, mint természetétől megkívánt elzárkózottságában felkeresték, és véleményét kikérték; pontosan kellett neki tudni, hogy magányos gőgje, panasztalan elvonultsága, tartózkodása a zajtól és a közönségességtől előbb-utóbb megszerzik neki azt a tiszteletet, amelyet osztatlanul megérdemelt volna már akkor is, amikor először írta le újságban, nyomtatásban a nevét.
Az irodalomtörténet azonban nem maradhat következetes Ambrus Zoltán remeteéleténél, magányban, halkan elszívott havanna szivarjánál, finoman felépített légvárainál, a Pesti Napló szerkesztőségének hátulsó szobácskájánál, hol lassan és a legolvashatóbb betűkkel írta színházi tárcáit, amelyeket csak ketten-hárman élveztek nagyvilági gyönyörrel Pesten, mint egy száműzött hazafelé, Párizsba küldött vágyakozó leveleit – néhány év előtt lejött a hegyről az evangélista, és belépett a mozgó járdába, amely Pesten a nevezetes embereket úgy utaztatja, mint ama cilinderes bábokat az Angol Park igazgatója, ahol minden dologtalan unatkozónak joga van labdával ledobni a köcsögkalapot. Ez a pesti mozgó gyalogjáró, ahol a helybeli hírességek, így az írók is mozognak, és feltűnési viszketegségükben csaknem a vesztőhely magaslatára felállnának, mint ama skót pap fia írta, ez a pletykával, rágalommal, emberbűzzel és szájgennyel megkent gyalogjáró, lopott élcek és a tehetetlenek kitalálásaitól, olcsó szellemességtől és ordináré lármától hangos gyalogjáró felvette a figurái közé a város egyetlen érinthetetlen, tisztességes íróját, a tiszta kézelős Ambrust, és boldogok voltak a szomszédok, az asztaltársak, hogy ilyen ember került közéjük, akinek a kalapjára senki sem dob labdát, így a maguk fejét is kímélve gondolták. A finom elmélkedő, aki természetszerűleg nem kedvelhette a lökdösést és a tolongást a tramwayn, az elmélyedő újságíró és fölényes esztétikus, a plasztronok alá látó megfigyelő és szentimentális költő, Midás király írója, most pláne közepére került az országútnak, színházigazgató lett Pesten, seriff az aranyásók telepén, főnöke, céltáblája és mindennapi fohászkodása vagy káromkodása egy színészhadnak, egy komédiáskocsinyi színésznőnek, nagyszájú színházi szerzőknek tutora és az ezer fülű közönség kíváncsisága.
Olyan dolog ez, mint mikor a kastély visszhangos folyosóiról elköltözik a várúr, és vendégfogadót nyit a város végén. Igaz, hogy a fogadó az ország legelőkelőbb emberéhez van címezve. Mondjuk, a Györgyhöz,274 mint Angliában szokták volt a kocsmárosok. De betérhetnek ide az átutazó kupecek, valamint a főváros felé igyekvő grófnék; vándorszínészek nyelnek kardot a csűrben, és a nézők között már ott ül a vadorzás miatt menekülő ifjú Shakespeare is.
A szeptemberi este, midőn a régi színház ismét megnyitja kapuit, bizonyosan egy várva várt estéje a sashomlokú, acélos, szőke fiatalembernek. Hogy körülbelül harminc esztendő óta óhajtotta meg eltolta magától a színházigazgatást, remélte és megvetette, várta és kitért előle, mint a szerelmes a démoni nővel bánik, akinek baljóslatú szemét féli: ez most már nem változtat a dolgon. Ott van, és bizonyosan nem érez semmi testi fáradtságot e percben, sőt bizonyosan örül a reggelnek és az estének, mint az utazó egy idáig csak könyvekből ismert kedves városban az időjárásnak, idegen, barátságos arcoknak, mulatságos hangoknak, a harangok kongásának. Tervek, remények, különös sikerek és fáradságosan elért eredmények mutatkoznak előtte. Bizonyosan nem veti meg a mesterséget, mert arról az oldaláról nézi, amely ideális. Nem hiszi, hogy rossz színészekkel és kifakult szoknyájú színésznőkkel van körülvéve, szerzőkkel, akik már jobbat nem írhatnak többé, mint amit már eddig írtak, publikummal, amely fáradt és egykedvű e színház izgalommentes előadásai iránt.
Fiatalon, bár ötven esztendős korban, az óborrá lett meggyőződések idején, a „csendriasztó szenvedélyek” fészkükre térésével, a megvilágosodott és bölccsé válott gondolatok korában nyitja meg Nemzeti Színházát Ambrus Zoltán. Ámbátor ő sohasem volt fiatalabb, mint napjainkban, de öregebb sem. Némileg végső hajtása ő azoknak a szívós, elszakíthatatlan indájú, egészséges erezetű magyaroknak, akik a múlt században ötvenesztendős korukban kezdték voltaképpen az életet, addig tanultak és dolgoztak. A nagy öregek korának szülötte, hosszú életű és erős lesz, sok öröme és bánata lesz, nem hal meg megvadult lovaktól vont kocsin, hanem karosszékben, nyugodtan, későn. Még az sem fog neki megártani, hogy a Nemzeti Színház igazgatója lett.
(1917)275
