A REMETE KÖLTŐ
A REMETE KÖLTŐ
Ambrus Zoltán most megjelent könyvében az újságíró és az író viszonylatát tárgyalván, többek között így ír arról az íróról, aki visszavonulván a munkájának él:
„...Ez koronként, nevezetesen a nagy mozgolódások, az általánosabb izgalmak idején egyet jelenthet az észrevétlenül maradással, a pusztába kiáltozással, az élők világából való önkéntes száműzetéssel. De mégse kénytelen alkalmazkodni az időhöz, mint az újságírás a közönséghez. Elvonulhat elefántcsonttornyába, és megvárhatja azt a nyugodtabb időt, mikor ismét feléje fordul az érdeklődés.”
A fejezet, amelyből e sorokat kivettük, Octave Mirbeauról szól. A könyv címe Költők és szerzők, az író pedig, akiről a fentebbi sorokat írja Ambrus Zoltán, senki más – mint Ambrus Zoltán.
Az oroszlánnak karma, a csigának háza, a virágnak szépsége van, hogy folytathassa mindennapi életmódját – az írónak csak egy kis hegyes szerszám jutott osztályrészül a megélhetés arzenáljából.
Nincsen könnyű dolga az írónak a boldogulás terén akkor sem, ha természettől fogva hódító bálkirálynak vagy rábeszélő ügynöknek, fanfáros cirkuszigazgatónak vagy erőszakos kofának született. De mily kimondhatatlanul megnehezíti a saját dolgát az író, ha például olyanféle karaktert hozott a földre magával, amilyen éppen az Ambrus Zoltáné. Ő az az író, aki nem ugrik ki az erkélyre, ha a néptömeg az utcán királyt vagy republikát éltet, nem hordja zsebében a lapot, amelyben karikatúrát rajzoltak róla, nem leli a hideg, hogy mindennap benne legyen az újságban a neve, mint a színészé... Lehetséges, hogy vannak még ilyen természetű írók mostanában is, akiknek életmódjáról kevesebbet tudunk, mint Ambrus Zoltánéról, de a nagy többség mégiscsak azt szeretné, ha mindennap kiírnák az újságba, hogy mit ebédelt, és milyen viccet mondott a kávéházban.
Mi az, ami az Ambrus Zoltánnal hasonlatos természetű írót a remetéskedésbe csalogatja? Az élet vagy az emberek megvetése? A félelem, hogy valaki szennyesen hozzádörzsölődik az utcán? Gőg vagy nobilitás, hogy: csak akkor mennek a kávéházba, mikor a publikum már eltakarodott onnan? Gyengeség ez a visszavonulás a nagy étvágyú, nagy lármás, nagy akaratú emberek elől, akik közelről magukon viselik az akarat verejtékét, az emésztés szagát? Hiszen még az Anna-bálon is izzadnak az emberek!276
…Ambrus Zoltán már évtizedek óta ül abban az „elefántcsonttoronyban”, amelyről megemlékezik. Magánykedvelő volt már akkor, midőn minden este kivilágított és parfümös színházi nézőterekre kellett járnia, hogy hosszas tépelődés után véleményt írjon a színdarabról és a színészről. Lehetőleg csukott ajtó mellett szeretett üldögélni, amikor az ország első színházának volt az igazgatója, és az írói és előadói ambíciók oly szennyesen áradoztak küszöbén, amint az ilyesmi a színházak tájékán megszokott dolog.
Vajon ilyennek kellene lenni minden írónak? Mi jobb: erdei magányban felnövekedni, mint a valóban nagy fák szokása, amelyekből a mély hangú hegedűket és árbocokat faragják, vagy pedig vásári kereplőnek vagy fütyülőnek beállani már csemetekorban? Igaz, hogy szükség van a nagy gerendákra, amelyekből az irodalom templomait építik, de a hívők nem ülhetnek mindig a templomban, hanem elmennek a vásárba is, ahol a kikiáltók a bajszos nőket mutogatják, és a kucséberek tolakodnak kosaraikkal. Mostanában mindig vásárra járunk, azért van jobb dolga annak az írónak, aki bukfencezni, kardot nyelni és potrohából galambot előhúzogatni is tud az írói mesterség mellett.
De elmondhatjuk ezt szebben is. A rejtett kápolnákba, bár ott valami ereklyét őriznek, kevesebb adományt helyez el a közönség, mint ahogy adakozik az útszéli koldus kalapjába, aki amellett még valami kunsztot is tud.
Ám az írók közötti különbségekről lévén szó, próbáljuk meg harmadszor még választékosabban körülírni a dolgot: – minek van nagyobb keletje az emberek között, az imakönyvnek vagy a naptárnak?
Nem is csodálkozhatik az az író, aki mindig úgy él, és úgy ír, mintha valami új imakönyv megírására törekedne, alulmarad a népszerűségben azok mellett, akik naptárt írnak, és naptár szerint élnek.
(1923)
