AZ ÉJSZAKÁZÁS ATYAMESTERE
AZ ÉJSZAKÁZÁS ATYAMESTERE
A pesti órák éjfélt ütöttek, és a kávéház ajtaján választékos úriember lépett be.
Fekete kabátos, fekete kalapos, szőke úriember, aki a legnyugodalmasabb magatartással közelgett a márványasztal felé, amelyet részére a kávéházban „fenntartottak”.277
Itt szótlanul foglalta el helyét, mint valamely tulajdonban, amelyet senki nem okkupálhatott. – Aztán nyugodalmasan bevárta, amíg a békevilág előzékeny pincérei a legkülönbözőbb újságok halmaival telerakták asztalát.
Száz vagy kétszáz újságot járatott akkoriban egy pesti kávéház.
A szőke úriember asztaláról nemigen hiányozhatott egy se, hogy nyomban észre ne vette volna hiányát.
Különösen a külföldi származású újságokat tartotta számon; a potrohos és zsakettes kávés évről évre személyesen prezentálta a l'Illustration karácsonyi számát, mintha valamely része lenne a színes, képes francia folyóirat megjelenésében.
Aki figyelmesen szemügyre vette az éjféli vendéget, amint az nagy körültekintéssel rágyújt hosszas válogatás után kiszemelt vastag Havanna szivarjára, megkavargatja feketekávéját, a bársonypamlagon komótosan elhelyezkedik, mint aki nem egy-két percre tért be a kávéházba (lehetőleg távol az alattomos ablaki légvonatoktól, ajtónyílásoktól és más kávéházi nyavalyáktól, amelyek a régi pesti ember életét még megkeserítették a „rendes” kávéházában is, ahová azért járt, hogy boldogtalanságtól, zűrzavartól, gyilkos gondoktól mentes életet éljen) – aki szemügyre vette az igen halk hangon rendelkező vendéget Pistánál, a főpincérnél vagy a nagy fejű és nagy hajú „újságos gyereknél”, az nyomban észrevehette azt a frissültséget az éjféli vendég arcán, haján és kezén, amelyet a friss reggeli mosakodás után lehet tapasztalni a fővárosi embereken. Ambrus, mert hiszen ő volt az éjféli vendég, mindig olyan frissülten lépett be az éjféli kávéházba, mintha akkor kelt volna fel. Ruhája kikefélve, haja szabatosan fésülve, cipője fényes, mintha abban a negyedórában húzta volna lábára, de még fehérneműjén se lehetett gyűröttséget obszerválni.
(Nem volt tehát egészen hihetetlen az a legenda, amelyet a legrégibb pesti éjszakázóról beszéltek, hogy tulajdonképpen éjfélkor nyitja a napot, mindaddig csak alvással, étkezéssel és más hasonló testi szertartásokkal foglalkozik. Éjfélkor, amikor a kakas először kukorékol: kezdi el a mindennapi munkáját, mégpedig az akkoriban az otthonnál is barátságosabb otthonban, a pesti kávéházban, ahol még legfeljebb Szilveszterkor muzsikáltak a cigányok, kurjongattak a népdalosok, leginkább olyan meghitt csendesség volt, hogy a gáz zúgását lehetett hallani278 a zöld ernyők alól, a kávés büszkén terített keleti szőnyeget tiszta csizmája vendégei elé, a konyhalegény hófehérben őrködött ibrikei felett, és a hervadt csokrok között a kaszírnő Marlitt-regényt olvasott. A budapesti kávésok egykor valóban sokra vitték! Szalont rendeztek be a lókupecek és más hangoskodó vendégek gyűlései helyén; mind messzebb mentek a Kerepesi úti kávéházak, ahol a hölgyzenekarok prímásnői adták meg esténként a hangulatot. Ambrus Zoltán Kolumbusza volt a csendes, szolid, éjszakai kávéházaknak. Boldog volt, ha olyan hangtalan éjjeli kávéházat fedezett fel Budapest területén, ahol a kávés kártyát vetett, vagy lexikont olvasott az éjféli órában, a főpincér reminiszcenciáiról, régi vendégek duhajkodásairól regélt a konyhalánynak.)
Ambrus Zoltán, ez a leggyakoribb éjszakázó, aki körülbelül negyven esztendeig kereste éjfélenként Budapesten azt a kávéházat, ahol kedvére elszívhatná szivarját, megírhatná másnapi cikkét az újság számára, elolvashatná az összes belföldi és külföldi lapokat, elgondolkodhatna egy pohár savanyú bor felett (amely a feketekávét követte) – Ambrus sohase találta meg Budapesten a magához illő kávéházat.
Vándorolt a Belvárosból a Rákóczi útra, a Nagykörút lármásodó kávéházaiból a József és Ferenc körutakra.
Mint egy titokzatos árnyék ment el éjfélenként a kávéház előtt, hogy annak életét megfigyelje, mielőtt ott tanyát ütött volna. Előre tisztában akart lenni a kávés jellemével, a vendégek mineműségével, a kiszolgálás rendjével, a kártyások és tekejátékosok hangosságával, a léghuzammal, amely előbb-utóbb megbetegíti a törzsvendégeket, sőt a kaszírosnő férfiismerőseivel is, akik esetleg felborítják a kávéház rendjét. Igazi „Speki” volt (mint ahogy régi barátai nevezték), azoknak az éjféli helyeknek kitanulmányozásában, ahol asztalt tartott, újságot olvasott és regényfolytatást vagy elbeszélést írt, hajnalig remetéskedve, csendesen szivarozgatva, füstkarikákat és lámpaárnyékokat nézegetve, amíg a „hajnali madarak”, az Ambrus Zoltánt mindenütt felfedező éjjeli hírlapírók megtalálták, és asztalához gyülekeztek, mint valamely katedra köré, ahol a napi eseményeket megbeszélték.
Az ifjúkor olyan volt, hogy előjogának vélte a mindenkori éjszakázást is, mint valamely szolgálati szabályát az írói, költői és hírlapírói foglalkozásnak. Jólesett a tanulékony ifjúkornak, hogy az éjszakázásnak279 olyan mesterét tisztelhette a mindig halk, mindig finom magaviseletű, választékos megjelenésű Ambrusban, akit kávéház-tulajdonosok, főpincérek, konyhalegények, kaszírnők, sőt a szomszédos asztalok esetleg éji duhajkodásra hajlamos vendégei is oly respektussal néztek éjfélkor a maga hideg, nagyvilágias, egyéni foglalkozásai között, mint az éjszakázás atyamesterét...
Sohase felejthetjük el, hogyan vette kezébe az éjfélkor frissen Budapestre érkezett bécsi estilapot, hogyan olvasta a párizsi újságot, hogyan nézegette azokat az akadémikus szemléket, amelyeket talán Ambrus Zoltánon kívül senki nem olvasott a kávéházi vendégek között.
Szolidan, tudományosan, hasznosan, tanulmányosan éjszakázni ő tanította Budapest éjféli közönségét.
(1932)280
