BRÓDY SÁNDOR ÜDVÖZLETE
BRÓDY SÁNDOR ÜDVÖZLETE
Bárki és bármi volt: tolvaj nem volt.
Azok közül az írók közül volt, akit a maga korában szemérmetlennek mondtak, de sohase oly szemérmetlennek, hogy valaha lopással is megvádolhatták volna. Nemigen volt divat Bródy Sándor munkáinak, így regényeinek és színdarabjainak létrejöttét idegen hatások eltulajdonított hangulatainak tulajdonítani.
Ha újságcikket írt: a mellénye zsebéből írta azt. Ha színdarabot írt: a maga fiókjából írta. Idegen nevű kalapot sohase tett fejére. Az ingétől kezdve Bródy Sándor volt. És hanyagságában is mindig önmagát adta, mert egy olyan korban született, amikor még lehetett hanyagnak is414 lenni olyan gazdag és eredeti úrnak, akinek amúgy is mindene meglehetett volna, ha utánanyúl.
Pénze és tekintélye bizonyosan több lehetett volna, ha akarja.
De olyan korban született, amikor a nagy élnivágyások mögött is ott lappangtak már a fáradozás, a nemtörődömség árnyai, a költözködés előtti idő slendriánságai. Semmit se tett már a maga helyére, mert érezte, hogy menni kell a kornak, amelynek gyermeke volt. A változást, a hurcolkodást, a régi ház elhagyását minden és mindenki várta. Senki se vetett már olyan horgonyt élete hajójának, amely horgony szilárdan megmaradhasson helyén a levegőben lógó világháborúban. Így: Bródy Sándor se.
Furcsa életével legjobb példája korának.
Aki az életét megismeri: minden kézikönyvnél alaposabb stúdiumot talál életrajzában a háború előtti és háború utáni magyar irodalomról.
Amott, a háború előtti korban az önkínzásig fokozott versengés az eredetiség után az irodalomban, mert minden tollforgató különb akar lenni társainál. – Emitt, a háború után mindennek az eltanulása, földdel egyenlővé tétele, mint nagy vihar után a mező képe; üres napraforgó körül gyülekezik a rétek lakossága: az irodalmi versengés leginkább abból a célból folyik, hogy ki tud tankönyvszerűbb lenni a laposság és jelentéktelenség régi professzionátusainál is.
Természetes, hogy az „eredeti” Bródy Sándor fénykorában abba a korszakba illett, amely tűvé tette önmagát azokért a „meglátásokért”, amelyekkel a technika idővel lepipálta az irodalmat. Természetes, hogy mindig „feltaláló” akart lenni, mert az irodalomban hamarább érződtek azok az új csodálatosságok, amelyeket azután a mérnökök „játszva” megoldottak. Természetes, hogy Bródy Sándor abban a korban volt népszerű, amikor nemcsak karácsonykor, de jóformán mindennap meglepő, újszerű alkotásokat várt az olvasóközönség íróitól. Sehogy se egyezett meg abban a magyar intelligencia, hogy a francia, angol és orosz írók amúgy is megírtak mindent, amit érdemes volt megírni. A rövid lélegzetű beszélyt Magyarhonban is a Guy de Maupassant mértékével akarták mérni. A bölcs humornak jobbnak kellett lenni az angolokénál. Érzelem, megértés és mélyen látás dolgában Dosztojevszkijt akarták felülmúlva láthatni az elkényeztetett magyar olvasók.
Ezért is jelentős eredményű volt Bródy Sándor feltűnése és kiválósága a tömegírókból, mert minden sorával, gesztusával és elképzelésével415 újabbat adott mindvégig, amíg a háború meglepetései el nem terelék vala a közfigyelmet az irodalomról.
Bár nem sok köze volt életével és műveivel a hivatalos magyar történelemhez, de azoknak, akik majd a háború előtti Magyarország hangulatait, különösen pedig a fővárosi élet változatait akarják alaposabban megismerni: Bródy Sándor figurájával találkozniok kell, hogy mindent megtudhassanak a helybeli hölgyvilág képzelgősségei fokozott életmódjáról, a férfiak emberfeletti lovagiasságáról, amellyel elviselték, hogy a nők szinte különválasszák a maguk műszívét és műlelkét a férfiak becsületes lényétől.
Talán éppen azért kell napjainkban annyi megaláztatást és mártíriumot elszenvedni a korszak nőinek, mert anyáik, nagyanyáik már hallomásból se ismerték az önfeláldozást; életük vértanúságából legfeljebb a gyermekszülést vállalták, de a gyermekek nevelését már inkább a guvernantra bízták, mint a férfiakat a mindenkori szeretőkre.
Bródy Sándor jól megnézte azt a kort, amelyben élt, amelyről írt, gyanakvó tekintetével tán naivabb rosszindulatúsággal, mint amilyen a Pestre telepített „Londoni vásár” volt igazában. Naivabban, mert költő is volt, ami nem mindig mondható el a korabeli naturalista írókról.
Költőiségénél fogva szerette a szegényeket, akik ugyan kevésbé voltak romlatlanok e korban, mint a gazdagok, de nem volt alkalmuk annyi rosszat tenni és rosszat ábrándozni.
Szerette a fiatalembereket, mert azt hitte róluk, hogy majd javítanak valamit a világon, amelyet az öregek a maguk erkölcsei szerint vezettek.
Szerette a Nőt, mert tudta e gyermekded lényről, hogy az élet alkotásához csak annyi köze van, hogy azt végigélje olyan körülmények között, amelyeket a férfiak és a körülmények teremtenek számára.
Nemigen mondta és írta, de hívője volt a szerelemnek is, amelyet a legnagyobb dolognak tartott a világon.
Síremlékében egy sokat csalódott író és jobb sorsra érdemes költő megjelölését tisztelhetjük.
De ugyanott fekszik a kő alatt egy porlandó lovag is, aki sokkal többet foglalkozott a nőkkel, mint vele foglalkoznak. Sok-sok asszonyságot tartott divatban, akik manapság ugyancsak körülötte gondolkoznak életükön a temetőkben.
(1930)
