EGY KÖLTŐ UTOLSÓ NAPJAI
EGY KÖLTŐ UTOLSÓ NAPJAI
B. S. úr, vállán vándorlóköpenyével, halkan beszélt egy tabáni ablak alatt, ahol figyelmes hölgyek lesték szavát.
És nem szomorította el ez a bizonytalan pálya, amelynek vége lehet néhány vasárnapi ebéd vagy családi vacsora, amelyre voltaképpen csak a legközelebbi családtagok, az anyák, nővérek hivatalosak – az anyák, akik mindig pártolják az ügyet férjes leányaik szeretőinél, a nővérek, akik titokban ugyancsak megszerelmesedtek testvérük titokzatos vonzalmába, és valóban rokon, jó barát jövendőbeli szerető módjára bánnak a lovag úrral, akire nővérük tulajdonjogi, féltékenykedő tekintetet vet, sőt az asztal alá is letekint, ha ott a jeladó lábak világában összeesküvést sejt. Igen szép tél volt. Esmeralda nővérei csizmácskákban érkeztek meg, és a karmantyúban hozták könnyű, pehelycipellőiket, amelyeket majd esetleges lovagi szolgálatul az előszobában húznak lábukra, a selyemharisnyásokra, a révetegekre, a jeladókra, a simulékonyakra. Ó, hányszor vonták le e cipőcskéket észrevétlenül az asztal alatt, hogy lábukat a szemközt ülő lovag ölébe helyezzék, hogy az zavarodottságában összetévesztette az angolt a francia mustárral! Esmeralda anyja se mondott le minden reményről, amikor a lovag őt moszkvai prémjeiben, férfias szabású ruháiban, komoly, családanyás arcával a zárt konfortáblison hazáig kísérte a Lipótvárosba, természetesen éjféltájon, amikor a néptelen utcák gyér világosságában több van megengedve, és a bérkocsis amúgy is részeg. A regényíró tehát bízvást hihette magáról, hogy eme zene- és irodalombarát család, zsidó család körében töltheti el hátralevő éveit, a család összeköttetései és a régebbi családtagok alapítványai412 révén talán még hivatalt is kaphat a zsidó hitközségnél, amolyan cilinderkalapos, halottkémi állást. Szépnek, reményteljesnek ígérkezett az élet az alagi csókolózás után. A pesti fiákeres fütyörészve hajtott a főváros felé egy megelégedett párral ökörfarkkórók, sárgatökök, csőszkunyhók között a Bulyovszky utcába, ahol aznap este éppen családi vacsora volt egy gazdag nagybácsi tiszteletére, aki azt hitte, hogy bogarak mászkálnak az agyvelejében. A regényíró elhatározta, hogy kigyógyítja a derék nagybácsit téveszméjéből; tudott beszélni öreg zsidók nyelvén.
A tabáni hölgyek nagy elgondolkozással hallgatták B. S. szavait, amelyeket szinte ajándékként osztogatott a Görög utcában állongva, mintha csak véletlenül került volna erre a helyre, ahol kis házikókba rejtőzködő, de kíváncsi nők megállítgatják a sírjuk felé ballagó öreg macskákat, hogy még mondanának el valamit az ő mulattatásukra.
– Amint látjuk, nem lett titkár a szentegyletnél – mond most a szőke Mária szerbbarna anyja. És némi szemrehányás volt hangjában, mintha a regényíró önhibájából veszített volna el valamely jövedelmező állást.
– Valóban nem lettem halottkém – szólt B. S. elgondolkozva. – És ennek az oka pedig egy katonanóta, amelyet a háborúban énekeltek a bakák, akiknek egyebük nem volt nótáiknál. „Sárba taposom a zsebkendődet...” kurjantotta a nóta, amelyet Riám valahonnan, egy fürdőhelyről magával hozott Pestre, amely fürdőhelyen lógós és álsebesült hadnagyok és főhadnagyok mulatozva várták a háború befejeztét. Riámnak mindig hajlandósága volt a katonatiszti kabátok iránt, amely érzelme meglehetősen bántotta az én érzékenységemet, aki mégiscsak jobban látok a waffenrokkok alá, mint a Dodó főhadnagy szerzője. Riám a fürdői kirándulást férje társaságában végezte, nékem csupán néhány képes levelezőlapot küldtek Pestre olvashatatlan hdgy-ok és főhdgy-ok aláírásával garnírozva. Riám mindvégig a „Sárba taposom a zsebkendődet” című katonadalt dudorászta, félvállról bánt velem a harctéri kirándulás után, és fogadkozott, hogy felcsap ápolónőnek a tisztipavilonban. „Inkább a közlegényeknél” – indítványoztam e bakaszagú világban, amikor már csak a polgárőrök merték csörtetni kardjaikat az Andrássy úton, a legtöbb katonatiszt óvatosságból vagy szükségből mankóval járt. „A tisztek nagyon kedves emberek. Mi eddig nem is tudtuk, hogy milyen egy szőke hadnagy, aki a harctérről jött” – felelé imádottam. Ezenkívül Riám férje a fürdői szezon után ugyancsak lenézőleg kezdett velem beszélgetni. „Tudod, Sándor, mégiscsak mások a413 katonák, mint a civilek. Meg kell adni, hogy sok igaza van Pekár Gyulának, amikor regényhőseit a tisztikörökből veszi. Megismerkedtünk egy sebesült főhadnaggyal. Minden este ő nyitotta meg a táncot a feleségemmel, bár éppen láblövés miatt küldték az üdülőhelyre.” – Nem, a főhadnaggyal sehogy sem vehetem fel a versenyt – mondtam magamban, amint a Bulyovszky utcai zongorán Riám habfehér kezei állandóan a katonanótát kalimpálták. Azt hiszem, ebből az alkalomból vett néhány leckét egy zongoratanárnőtől. Ugyancsak ekkor kapott kedvet a tánchoz, a modern táncokhoz, amelyeknek megtanulása végett egy barátnőjével szövetkezett, és délutánonként, amikor érzelmes viziteimet tettem a Bulyovszky utcai villában: már többnyire a szalonban találtam Geiger táncmester urat, valamint Patat Leó karmester urat, a Casino de Paris éjjeli szórakoztatóit, akik modern táncokból adtak órát hölgyemnek. „Mert tudod, esetleg újra visszamegyünk a fürdőhelyre, ahol oly jól éreztük magunkat” – mond fölényesen Esmeralda férje, egy utálatos zsidó, aki miatt antiszemita lettem magam is. S így lassacskán vége lett az életre-halálra szóló szerelemnek – mond B. S. úr és köpönyegét valóban nyakába kerítette, hogy a tabáni hölgyek ablaka alól a Fehér Sas téren levő Mély Pince felé irányozza lépteit, ahová a késő őszidőben éppen boroshordókat fuvaroztak a haramiabajszú, zsidó bormérő felügyelete alatt.
Végnapjaiban, amelyeket a Rudas fürdő szállodai szobájában töltött a költő: körülbelül már csak ennyi volt az érintkezése a világgal.
(1928)
