1 A szigeti násznagy
1
A szigeti násznagy
A szigeti násznagy
– A holtak összetartanak! – mond Bródy úr, amikor Gyulai Pál könyvét letette. – Különösen ezek az erdélyi kálvinista holtak. Habár Erdélyben laknak a legfinomabb emberek. – Még egy darabig nézegette az akadémiai zöld vászonkötéses kiadványt, aztán kitette a könyvet a folyosóra egy sánta székre, amelyen leginkább a télikabátját szokta tartogatni. Írók laktak a szállodában, valamelyiknek talán majd eszébe jut elvinni a könyvet.
Téli nap volt ekkor, a Margitszigeten háromszögletű deszkaalkotmánnyal kaparták el a havat, hogy maradjon valamely út, amelyen a városba vagy a kertészházba lehet menni, egyébként hóbunda terült mindenfelé, mintha itt heveredett volna le a Tél, amelyet a városból kikergettek. A rigók sárga lábaikkal éppen olyan görbe betűket írtak a hóra, mint Bródy úr a szobájában a papirosra.
Bródy úr körülbelül addig írt a földszintes szobájában, amíg az óbudai toronyban harangozni kezdtek. Addig különben is meglehetős csendesség volt a szállodában – amelyet Kisszállodának mondanak –, mert az itteni lakók többnyire délig aludtak. A cipők az ajtók előtt füleltek, csak éppen a numero 7 előtt hiányoztak a cipők. Itt a folyosó végén Salamon Ödön lakott, aki előkelőségből úgy akarta feltüntetni a dolgot, mint aki soha sincs odahaza. (Különösen olyankor nem, amikor számlás emberek kukucskáltak be a kulcslyukon, és lábujjhegyen hallgatóztak. De a numero 7-nek még jobb füle volt. Tudta ő, hogy valaki leselkedik odakint, annyit se mozdult, mint egy fekvő nyúl.)
Az óbudai harang tehát megszólalt, Bródy úr valamely mellényt vett magára, ócska nadrágba zöttyent, végigment a folyosón, ahol éppen egy elszánt szabó állongott, aki mindenáron kívánni óhajtotta a No. 7. ébredését. Bródy úr barátságosan megnyugtatta a szabót, hogy csak legyen türelemmel. Salamon Ödönnek mostanában pénze van, a minap is váltott egy ötkoronásat.
– Ferblizik, mint az urak és a zsidók! – Ferblizik – mond bizonyos apricottal Bródy úr, és ujjával a No. 7. felé mutatott.283
(S ezután az elszánt szabó is nagyobb tisztelettel várakozott a célba vett úriember megmozdulására. Arra ugyan várhatott!)
Bródy úr a portás fülkéje körül tekingetett. Az üvegkalitkából egy alacsony termetű öregember jött elő, aki egy lópokrócba burkolózva töltötte itt a telet. Györgynek hívták, portás volt. Sok esztendeje szolgált itt, azért nem csodálkozott semmin.
– Telefonozni kell menni, György. Át kell menni az igazgatósághoz, mert télen csak annak van telefonja.
– Ugyan kinek telefonozzak? – kérdezte György nagy álmosan, mintha általában meg volna lepődve már csak azon is, hogy Bródy urat a déli időben látja.
– Telefonozni kell az Otthon-körbe, amelynek Dohány utcai kapuja előtt ilyenkor már ott áll Lajos, a fiákeres. Mondják meg Lajosnak, hogy hozzon ki nekem ide gulyásnak való húst. Már megtanítottam a minap, hol és miként kell vásárolni. De a biztonság kedvéért mondja be a telefonba, hogy a húst annál a Lövölde téri mészárosnál vegye, akinél a múltkor vettünk.
Helyes György, amint a portást közönségesen nevezték, emlékezett a lakomára, amelyhez ő hozta a vizet, sót, paprikát, amidőn Bródy úr a szobájában gulyást főzött. (Ezek a szállodai kis vaskályhák mindenre jók.) Egy hölgy vendég tiszteletére történt a gulyásfőzés – Feszty Árpád módjára. (Nem szabad a húst sokáig áztatni, mert akkor kimegy az ereje – csak éppen jól megmosni.) A vén portásnak eszébe jutott a gulyás íze, és ezért meggyorsította lépteit, amint az igazgatósági épület felé sietett a búskomoly téli szigeten, ahol ez idő tájt a telefont felszerelték, mert hiszen az igazgatóságnak kell tudni, hogy mikor és miként kell telefonozni.
Amíg a portás a fontos megbízatással odajárt, Bródy úr sárga, kötött mellényében (amelyhez karácsonyi ajándékként jutott) bejárta a Kisszállodát, mint valami házigazda. A konok szabó még mindig várakozott.
– Magát is meghívjuk ebédre – mondta Bródy úr, amikor elhaladt mellette.
Benyitott a numero 8-ba, amely egyik legkényelmesebben berendezett szobája volt a szállodának. Itt Molnár Ferenc aludt, mert reggel jött haza.
– Nem kell az ebéd miatt aggódni, Feri – mondta Bródy az álmából ébredezőnek. – Én főzök ma ebédet.284
– Talán disznóölést tartott a szigeten, Sándor bácsi – morogta az álmos ember, és a fal felé fordult.
– Igazad van – ötlött fel a gondolat Bródy úrban. – Legközelebb disznót pörkölünk a szigeten.
A numero 10-ben egy pár nagy csizma lakott, amely tanyai külsőt adott a folyosónak. A numero 11 elé egy pár női papucs volt állandóan kirakva. Csinos, pillangós papucskák voltak, mintha háremhölgy rejtőznék a bezárt ajtó mögött, holott a numero 11 már nyár óta üres volt, de az élelmes igazgatóság azt akarta elhitetni a világgal, hogy az elhagyott szállodában hölgyvendégek is tartózkodnak. A papucsokat valóban egy boldogtalan hölgy felejtette itt, akiről téli estéken beszélgettek. A numero 12 ajtónyílásában egy papírdarabkát lobogtatott a folyosón járó légvonat: „Mindjárt jövök!” Ez volt a cédulára írva, és három hónap előtt akasztották helyére.
Voltak a folyosón még más ajtók is, amelyek külsőleg valamely életet jelentettek, hogy meg ne ijedjenek a vendégek elhagyatottságuktól. Néhol egy ócska kalap lógott az ajtó előtti szögön, máshol reggelizőedények voltak a küszöbre helyezve, mintha valaki kitette volna őket az asztaláról. De hát Bródy úr igen jól tudta, hogy tüzeléshez való fát voltaképpen csak három szobába hord este meg reggel a háziszolga. Nem tévesztették meg őt a színpadi kellékek. (Persze, mindez Salamon Ödön műve volt, aki sokat adott a külszínre: nem akart olyan helyen lakni, ahol nincs nagyvilági élet.)
Bródy úr szobája előtt a széken természetesen ott feküdt még a zöld kötésű könyv – nem vitte el senki. De valamerről már bizonyos életjelenségek mutatkoztak. Valahol a pincében vagy padláson jelvényeit, a karikán lógó kulcsokat csörgette a szobaasszony, aki valamely ki nem található okból egy tót szolgáló társaságában mindennap bejárta a szállodát. Emerenciának hívták a szobaasszonyt, és neve elmondott mindent külsejéről. Ő nem ebben a házban lakott, hanem a sziget belsejében, az úgynevezett „kolostorban”, ahol szolgálójával jól bezárt ajtó mögött töltötte a telet. Csak napközben nézett fel a Kisszállodába, hogy lakói vajon nem unták meg az életüket – hogy aztán egyszerűen be lehetne zárni az egész fogadót.
– Emerencia! – kiáltotta Bródy úr.
(Emerencia jól hallotta a kiáltást, mert valamely szomszédos szobában próbálgatta kulcsait, vajon nem rozsdásodtak meg azok véglegesen. De Emerencia nem jött elő, miután Bródy úr néhány hét előtt285 célzást tett arra nézve, hogy unja az asszony nélküli életet. Emerencia komoly nő volt, még a rejtett célzásokat sem szerette. Mintha ama régi apácák késői maradéka lett volna, akik hajdanában a Margit-zárdát lakták.)
– Anna! – kiáltott most Bródy úr, miután jól tudta, hogy a csengőt hiába próbálja; nyár végén, amikor a „tisztességes” vendégek amúgy is elköltöznek a szállodából, a csengőt természetesen beszüntették. (Csak Salamon Ödön, aki Párizsból jött ide, akit ugyanezért Üszkübnek neveztek a hírlapírók, mint valami balkáni várost: zúgolódott a csengő beszüntetése miatt. De S. Ö. amúgy is adós volt már évek óta.)
– Anna!
És a kiáltásra halk duruzsolás, nőies megbeszélés keletkezett valamely lakatlan szobában, mintha azon tanakodna az asszony meg a szolgálója, hogy vajon tanácsos-e Bródy úr kiáltására általában előjönni – de aztán csak előkerült a hívott. (Óbudai sváb, vigyorgó mézeskalács, kicsit púpos, kicsit süket, de egyébként jó leány, akinek nem voltak különösebb ambíciói a szállodai lakókkal. Csak Salamon Ödön fekete szakállától félt egy kicsit, mert ez a vendég mindig a szakállát kefélte a tükör előtt, amikor Anna a szobában takarított, és a tükörből nézte Annát, amikor a mosáshoz készített fehérneműeket összeszedte. „Mondd meg a mosodában, hogy feljelentem őket, ha nem fordítanak kellő gondot párizsi fehérneműimre” – figyelmeztette Annát a tükörből. Anna sokkal jobban félt ettől a tükörbeli arctól, mint akár Molnár Ferenctől, aki néha ijesztésképpen sváb dialektusban szólította meg, mint egy fekete lábú szőlőmunkás az óbudai hegyek között. Bródy úrtól még akkor sem félt, mikor a kertészetbeli lányok gyanúsítgatni kezdték őt a szép regényíróval.)
Bródy úr a szétdobált ágya szélén üldögélt, mikor a sváb leány előjött, és alázatosan a mosdótál felé nyúlt, amellyel tudvalevőleg a takarítás kezdődni szokott emberemlékezet óta. De a regényíró intett:
– Ma nem kell takarítani, mert úgyis itthon maradok. Megígérte egy szép színésznő, hogy meglátogat.
– Aki a színdarabban játszott, amelyhez jegyet tetszett adni? – kérdezte az óbudai.
– Nem az. Egy másik, akiről azt írtam, hogy görbe lába van. Most eljön, hogy megmutassa, nem görbe a lába.
A szolgáló alázatosan nevetett:
– Bizonyosan görbe.286
– Fogd be a szád, hogy annál jobban kinyissad a Duna-parton. Mert most oda kell menned, hogy Drapcseket átkiáltsad a túlsó partról. Jöjjön át Drapcsek a csónakjával.
Drapcsek megjelenése a Kisszállodában mindig „jót” jelentett.
Jelentette, hogy a lakók közül valakinek pénze van (mint most Bródy úrnak is volt 50 forintja azért a novelláért, amit tegnap az Új időknek írt, és most háziúrnak képzelte magát). Drapcsek, a dunai hajós jelentette, hogy vásár lesz Óbudán – mert az öreg bocskoros ember, aki tán a nagy árvíz idejéből maradt itt, járt bevásárolni a Duna jégtáblái között is biztosan közlekedő csónakjával a Kisszálloda lakói részére. Mire a csónak átvergődött az óbudai partokról – mert éppen jégzajlás volt –, Bródy úr már feljegyezte mindazokat a dolgokat, amelyekre szüksége lehet napközben. Amely dolgok mind kaphatók egy boltban, szemközt az óbudai zsidótemplommal.
– Mondd meg Reichenfeldnek, hogy valódi sáfrányt meg borsot adjon, mert a hamisítottat nyomban felismerem – mond a regényíró, amikor a bevásárlási cédulát átnyújtotta a dunai hajósnak.
Drapcsek, mint minden pálinkával élő ember, örvendezett, ha bolti megbízatást kapott, és bizonyosan a Duna közepén hajtotta már csónakját, amikor Bródy úrnak eszébe jutott, hogy kenyeret elfelejtett hozatni.
– Az asszonynak kell a kenyeret hozni – mondá Anna, a cseléd, aki a regényíró minden tiltakozása mellett is szöszmötölni kezdett a szobában, főként azokat az ezüstpapirosokat szedegette össze, amelyekben cukorkák voltak valaha csomagolva, amikor a regényíró frakkját levetette. (Emerencia, a „főnöknő” néha hallgatózva megállott az ajtó előtt, de egyebet nem hallott, mint amit itt leírunk.)
– A jövő héten lesz a húgom esküvője, odaát Óbudán, a katolikus templomban, és én arra gondoltam, hogy nagyságos uramat kérjük meg, hogy legyen a húgom násznagya, aki őt az oltárig vezeti karonfogva, amíg a plébános úr annak rendje és módja szerint összeesketi az áccsal.
– Násznagy leszek – Óbudán – kiáltott fel a regényíró, akinek tetszeni kezdett a váratlan ötlet, mert még sohasem fordult meg a szigettel szemközt fekvő, ködbe és ismeretlenségbe burkolt városkában. Mintha valami mulasztást érzett volna, amelyet Óbudával szemben elkövetett, miután nem járta be hegyes-völgyes útjait, amelyek bizonyára hasonlítanak az egriekhez. Török lakott valaha mind a két városban, töröktől287 tanulták itt is a szőlőművelést – legalábbis a regényíró így magyarázta a dolgot a kicsit púpos, kicsit süket lánynak, amikor a násznagyságot elfogadta, és keményen ígérte, hogy az esküvőn okvetlenül megjelenik, mégpedig frakkban. A leány egy óvatlan pillanatban hátulról megsimogatta a regényíró ezüstöződő fejét.
– Kérem, meg ne mondja az Üszküb úrnak – suttogta a leány, amire a regényíró olyan jóízűen nevetett, hogy kicsordultak a könnyei. Lám, a korrekt, komor, ünnepélyes Salamon Ödön váratlanul kezébe került. Fél esztendeig lehet kínozni az óbudai násznagysággal. Ki hitte volna, hogy ennek a diplomatának miféle ambíciói vannak!
A púpos leány most már a kezét is megcsókolta a nevető regényírónak, és kisietett a szobából, nyomban egy nagy pofont kapott Emerenciától, most már aztán volt oka könnyezni is.
A regényíró többször kitekintett a folyosóra, hogy Salamon Ödön kínzását megkezdje (az óbudai násznagysággal), de az elszánt szabó még mindig a folyosó végében álldogált, és megközelíthetetlenné tette a Salamon Ödön ajtaját. No de Molnár Ferencnek csak el kell mondani a dolgot.
– Már megint valami cselédkaland, Sándor bácsi? – szólt az író az ágyból, és megint csak a fal felé fordult, mintha már gyakran hallott volna ilyen dolgokat.
– Nem is lesz belőle soha echt író – mormogta a regényíró. – Nem akarja megismerni az életet, akármint tanítgatom reá!
Az ácsorgó szabóhoz pedig így szólott a folyosón:
– Most már okvetlenül várja meg, fiam, a nagyságos urat, mert maga nélkül tán az ebéd sem ízlene neki, amelyet én mindjárt megfőzök. Az én gulyásomat meg kell magának kóstolni, mert derék, jóravaló embernek látszik. Tán még a boszniai hadjáratban is részt vett?
– Nem vettem részt – felelte komoran a szabó, számlával a kezében.
– Hát akkor csak várjon, mert az utóbbi időben mindig gazdag és öreg izraelitákkal ferblizik a nagyságos úr.
Így elrendezvén a dolgokat, most már komolyan az ebéd megfőzéséhez látott a regényíró.
A húst meghozta a fiákeres (Lajos bácsi), valóban arról a helyről, ahonnan Bródy úr parancsolta. „Nem engedem el addig, Lajos, amíg az én ebédemet meg nem kóstolta” – mond a regényíró, és a fiákeres valóban kifogta lovait a téli szigeten, és pokrócokkal takarta le őket.288 Úgy várt, mint egy régi postakocsis a mesemondásban. Hófelleg közelgett Óbuda felől, talán nem is lett volna tanácsos elindulni.
Drapcsek megérkezett csónakján, és paprikás volt a szája, mert mint monda, megkóstolta előbb a paprikát (pálinkával feloldva), mielőtt Bródy úrnak el merte volna hozni. György, a portás, aki maga is értett valamit a főzéshez – amint a takarékos Arany Jánostól tanulta, aki élete vége felé maga főzögetett a Margitszigeten, mert sajnált vendéglőbe járni – György fehér kötényt kötött fel, amint a regényíró szobája átalakult konyhává. Anna, a szolgáló, miután pofonját már amúgy is megkapta, leült a folyosón a földre, és krumplit hámozott. Jóízű paprikás szagok kezdtek szálldogálni a fogadóban, a tél juhászkutyái heverészhettek szerte a szigeten, a hófelhők kísértetiesen közeleghettek, az óbudai torony kedvére elbújhatott a ködben, árnyban, sötétségben, a Kisszálloda lakóival nem történhetik semmi nagyobb baj, miután Bródy úr átvette a konyha vezetését. Talán még a reklám céljából kirakott női papucsok és ócska kalapok is megmozdultak a helyükön. Molnár Ferenc is ébredezni kezdett, és mindenekelőtt a szétdobált cigarettavégeket olvasgatta össze, mert valamit (titokban) mindig törődött az egészségével. Csak Salamon Ödön volt még fogoly, de majd csak segít magán valahogyan, utóvégre földszintre nyílik az ablaka.
Már csak a művésznőnek kellett volna megérkezni, akinek a tiszteletére a lakoma készült, amely lakomán a művésznő azt akarta bemutatni, hogy lábszárai nem görbék, bár a színikritika ezt írta. (A női divatban még a hosszú szoknya szerepelt.) Mire azonban Molnár úr kijött szobájából, bő törökös slafrokjában, papucsban és monoklival a szemén, és Bródy úr szobája felé indult – mire valóban felhangzott a földszintes szoba ködös ablakán az a halk kocogtatás, amelyre Bródy úr számított, midőn is a megnyíló ablakon át sovány lábszáraival Üszküb lépegetett be, mintha csak testgyakorlat szempontjából választotta volna ezt a különös vizitelő utat, nem pedig az őrálló szabó miatt – mire Bródy úr meggyőződött arról, hogy a gulyás elérte azt az időpontot, amikor a legélvezhetőbb, „rózsavíz” íze van –, akkor így szólt a regényíró Annához, aki valamely okból még mindig a folyosón leselkedett:
– Lányom, az a szokás, hogy az urak ne üljenek le hölgy nélkül az asztalhoz. Erzsébet királynőt egy szegény udvarhölgy szokta helyettesíteni, amikor Ferenc József is asztalnál ül. A művésznőt te fogod helyettesíteni,289 ülj az asztalfőre. Csak előbb mosd meg a kezed a krumplitól.
A púpos cseléd nevetett, habár nem merészelt Salamon Ödön komor Svengáli-arcába tekinteni. Bródy úr a bográcsot az asztal közepére helyezte. Ebéd közben aztán Bródy úr a gulyás szürcsölgetése közben elkezdte:
– Násznagy lettem öregségemre, azért adom ezt az ebédet ma nektek.
Salamon Ödönnek csaknem kibukott a kanál kezéből. De férfi volt, helyén maradt. Meg aztán nem is mehetett volna semerre a megszállott folyosó miatt.
