2 Regényíró a Casinóban
2
Regényíró a Casinóban
Regényíró a Casinóban
A Nemzeti Casinónak volt egy földszintes extra helyisége, amely kisebb társaságok részére volt fenntartva; a Szép utcai fronton feküdt ez az étkezőszoba a hozzá tartozó szalonnal: – Szemere Miklós itt szokta rendezni ebédeit, amelyeken gyakran Bródy Sándort is szívesen látta. A különc urat érdekelte a különc regényíró, akit abban az időben éppen színdarabjai miatt is ünnepeltek. És miután Szemere úr ama régi vágású úriemberek közé tartozott, akik megbeszéléseiket szívesebben tartották fehér asztal mellett, mint tintapecsétes szobákban, Bródy úr gyakran kapott aranyszegélyű meghívókat az ilyen kis lakomákra. Igaz, hogy a menü összeállításába nem szólhatott bele a regényíró, amit bizonyára nagyon sajnált, de Szemere úr maga is büszke volt szakácskönyv-tudományára. Azt mondta ez az okos gavallér, hogy igyekszik kiérdemelni a Traktárovics nevet, amely a „spitznáméja” volt az úriembernek, minthogy a Casinóban akkoriban mindenkinek volt ilyen neve, amely név alatt barátai és ellenségei emlegetni szokták; igen, Traktárovics büszke volt arra, hogy olyanféle ebédeket is rendezett, amelyekről napokig emlékeztek. (A szentlőrinci céllövőverseny ebédjét pláne hónapokig emlegették.) Bródy úr, miután frakkját kivasaltatta a szigeti Kisszállodában Gyuri portással, aki Arany János óta értett a szabómesterséghez, miután a takarékos akadémiai főtitkár ruháit egykor a szállodai portással foltoztatta: a városba robbant, őszülő haja fiatalodva csillogott, még valamely bajuszkenőcsöt is használt; amelyről290 kicsit gúnyolódva szokott beszélgetni, de néhanapján elővette. Persze, legtöbb baj a fehér nyakkendővel volt, amelyet a frakköltözethez egyszernél többször nem lehetett használni. A korán záró Lipót körúti boltosok néha már zárás után tolták fel redőnyeiket, ha a nyakkendőtlen írót közeledni látták. Ki tudja, mely színházban van premierje Bródy úrnak, hiszen jóformán mindennap játsszák a színdarabjait, s fehér nyakkendőért tehát ki kell nyitni a boltot. Bródy mentegetőzött:
– Ilyen voltam már ügyvédi írnok koromban is, mindig elfelejtettem valamit a ruházatomból. Pedig tán vittem volna valamire.
A Casinóba persze fiákeren érkezett Bródy úr, amely fiákért az esti órákban a Ferenciek terén biztosan meg lehetett találni, amely egyúttal tudta is a járást a Casinóba, amikor a Kossuth Lajos utcai kapun behajtott, a piros szőnyeges lépcsőnél megállott, és azután a szökőkutas udvaron át a Szép utcai kapun át távozott. Így írta elő a Nemzeti Casinó etikettje. Nem minden kocsis tudta azt Pesten.
Az úgynevezett fehérszobának extra személyzete volt, ha Szemere úr rendezte ott ebédjeit. A nagyvilági pincérek és komornyikok mellett nem nélkülözhette a diszkréten pengető huszárt, aki a kabátokat lesegítette, valamint a bort addig az időpontig felszolgálta az asztalnál, amíg a pezsgőre kerül majd a sor. A huszárnak ezután már nincs teendője az asztalnál, mert például a szivarosdobozokkal már a komornyik járul a vendégek elé... De ettől még messzire vagyunk.
A tatár képű, szmokingos, egykedvű, rövidre nyírt hajú és szakállú házigazdán kívül még csak ketten támaszkodtak a nagy, öles porcelánkályhához, akik a vendéglátó rokonságához tartoztak, akik tehát a vendéglátás megszabott órája előtt kötelességüknek tartották a megjelenést, hogy kéznél legyenek a vendégek fogadásánál. Szemere György, az író pödörgette itt alispános bajszát, mintha most lépett volna ki ama biedermeieres időkből, mikor a felvidéki urak még szépírással is foglalkoztak. Karcsú, jól termett, finom, aki valóban nem ismerte lelkében az irigységet, amely az írók lelki tükreit elhomályosítani szokta, midőn egymással találkoznak. A másik rokon Szemere Kálmán kapitány volt. Eredeti, extra, kalandos, originális huszártiszt, a régi vágású huszártisztek fajtájából, akikről anekdotás könyveket írtak.
Bródy úr kissé megzavarodott korai jövetele miatt, de a halk szavú házigazda segítségére sietett:
– Jól tette a regényíró úr, hogy pár pillanattal előbb jött, legalább informálhatom, hogy meghívását a mai ebédünkhöz voltaképpen egy291 ritka szép asszony ajánlotta figyelmembe, B. grófné ő, és megígérte megjelenését.
– A drágalátos grófné! – kiáltott fel Bródy úr. – Jóságosabb teremtés nincs nála Erdélyországban.
Kerek asztalnál volt terítve a szomszédos szobában, mert Szemere úr nőtlen ember volt, nem ültethetett tehát háziasszonyt az asztalfőre. Ámbátor etikettszerűleg mindenkinek ki volt jelölve előre a maga szomszédsága, tagadhatatlanul férfias elrendezése volt az asztalnak, mintha váratlanul jönne a megtiszteltetés a hölgyvendégek megérkezésével, így is történt. Az urak – a nyomban érkezett gróf Hadik Sándor, a „szép Hadik”, Bánffy Miklós, az intendáns és én, és báró Üchtritz, akit a legokosabb embernek mondanak a Casinóban, mert olvasottsága szinte páratlan, valóban meglepődni látszottak, amikor a sugár termetű, szinte fejedelmi megjelenésű B. grófné belépett a szalonba a házigazda karján, mintha ebben a percben lépett volna ki valamely régi erdélyi kastélyterem képrámái közül, ahol nagyasszonyoknak volt századokig a szomszédságában. A jó ismerősök konvencionális mosolyával üdvözölte az urakat – egy mosoly éppen elegendő volt az egész társaságnak, csak éppen Bródy úr részesült valamely különösebb megtiszteltetésben. B. grófné pajkosán, szemhunyorítva, szinte pajtáskodva mosolygott rá, mintha valami nagyon mulatságos dolog jutott volna hirtelen eszébe, amint a regényíróval itt találkozott. Valami emlék, amely jóízű volt; valami tréfa, amin húsz esztendő múlva is mosolyogni lehet, mert hiszen az csak valami fiatalkori apróság lehet, amely húsz esztendő múlva is megmosolyogtatja az emlékezetet.
– Hová lett mencsikov kabátja? – kérdezte a grófnő, mintha az egykori kolozsvári hírlapíró (Bródy úr) múltjából csupán erre az egy kabátra emlékeznék, amely kabátról most már feltehető, hogy nagyon mulatságos lehetett.
Bródy úr talán maga sem tudta volna megmondani, hogy miért nem szívesen emlékezett erre a mencsikov kabátra. Isten tudja, az ember kiszeret némely ruhadarabjából, amelyet valaha nagyon büszkén viselt. Ám a házigazda invitálására a társaság elfoglalta helyét a kerek asztalnál, a fekete frakkok gyönyörűen helyezkedtek el a világos székeken, tüneményes volt B. grófné tengerzöld selyemruhájában. Frissen, vígan, egészségesen nézett körül, mintha most lépett volna ki egy zöld fenyőerdőből vagy pedig forrásvíz habjából. Ez a hallatlan frissesség292 csak a nagyon kivételes asszonyok titka, akik talán sohasem kendőzték arcukat, azért a természet remek illatai áradnak a közelségükből.
A lakomát zöld, leveses dinnye nyitotta meg, amelyből mindenki elé egy felet tettek, kanállal. Isten tudja, hol szerzik az ilyen dinnyét, amikor még a nyár messzire van. A jégbe hűtött dinnye kellő hőmérsékletre intette a gyomrokat, mert a felhevült gyomrok nem tudnak kellően emészteni.
– Melyik regényével vagy színdarabjával volt a legnagyobb sikere az író úrnak? – kérdezte Szemere, aki észrevette B. S. elfogultságát a fejedelemasszony jelenlétében, ugyanezért segítségére akart lenni.
– A sikereket nem tudom, az legfeljebb Wolfnernek lehet a gondja, aki a könyveimet árulja. Wolfner Pepi! – ismételte most már könnyedebb hanghordozással az író, mintha éppen abban találta volna mulatságát, hogy egy ilyen kereskedőnevet emlegessen ebben az ebédlőben, ahol W. J. nevét eddig tán még nem mondta ki senki.
– Modern könyvárus – szólalt meg most Bánffy Miklós, mintha Bródy pártjára állna, de a regényíró nem fogadta el a szövetséget.
– Én a magam részéről jobban szeretném, ha a regénykönyveimet Ráth Mór vagy Aigner Lajos, a régi könyvkereskedők adnák ki, mert igazán értéke csak annak a magyar könyvnek van, amely Ráth Mór könyvkereskedéséből került ki. Onnan jönnek ki az igazi finom könyvek, a többi az csak olyan bazáráru. (B. grófnénak ez a mondat láthatólag tetszett, mert elismerőleg pillantott az íróra, mintha nem is várt volna más feleletet attól, aki valaha Erdély fővárosában, Kolozsvárott volt újságíró.)
Szemere úr – akit olyan konzervatív embernek mondanak, hogy még a szabójánál se enged új mértékeket venni a ruháira, és így néha félre kell tenni egyes öltönyöket, amíg belehízik vagy belesoványodik – így szólt:
– Az említett derék könyvárusoknak a maguk idejében igenis lehetett nemzeti hivatásuk, mert pusztán hazafias kötelességből vásárolták a magyar könyveket. De haladt az idő, a könyv közszükségleti cikk lett, ügyes és élelmes kereskedőknek kell vele foglalkozni, hogy mindenhová eljusson. Nem nagyon szeretem, hogy éppen a magyarokban kevés a kereskedelmi szellem, de hát ebbe bele kell nyugodnunk.
B. S. ekkor már a „lengyel-levest” kóstolgatta, amely a dinnyét követte. Szeretett volna valamely megjegyzést tenni a leves készítési módjáról, mert ez volt a szenvedélye. De a grófnő olyan pillantást293 vetett reá, hogy ismét az irodalmi témáknál maradt – mert nyilván azért hívták meg a társaságba.
– Az újságszerkesztőkkel is olyanformán vagyok, mint a könyvárusokkal. Mindig szemrehányásokat teszek magamnak, hogy nem maradtam meg Rákosi Jenő mellett, akinek lapjánál kezdtem. Mégiscsak Rákosi Jenő az egyetlen valamirevaló tollnok ebben az országban, a nacionalizmust senki se tudja nála jobban, igaz, hogy vannak néha nagy tévedései is, de ez együtt jár a sovinizmussal.
– Nem nagyon szeretem R. J.-t, mióta népszínházi igazgató korában megismerkedtem vele. Nem lehet folytonosan parasztdarabokat játszani – mond most Szemere úr, és főtt marhahús került az asztalra, ami szokatlan volt ugyan esti időben, de Szemere úrnak a főtt marhahúsai sokkal nevezetesebbek voltak, mintsem kimaradhattak volna valamely ebédjéről. Mintha ő tudta volna legjobban az egész országban a marhahús ízét. A hatalmas csontról saját kezével vágott le egy szeletet, amelyet a grófné tányérjába prezentált. És azután is, amíg a csontot körülhordta a pincér, minden vendégét figyelmeztette, hogy melyik oldaláról vágjon a húsnak. (Csak Hadik Sándor ült borongós egyformaságával; őt még a legnagyobb marhacsontok se látszottak érdekelni: – emlékkönyvbe való melankolikus férfiú volt.)
Szemere úr a maga részéről mindig vékony paradicsommártást, valamint fiatal hagymát evett a marhahúshoz, mert, amint monda, nőtlen ember. Ellenben a vendégek válogathattak a legkülönbözőbb garnírungokban. Külön tálon szolgálták fel a velős csontokat a leves zöldségével; a tormák, mustárok, aranyszínű és sáfrányos levek kínálkoztak azoknak, akik a marhahús nyelegetése közben egy kanálnyi levest is szeretnek. Bánffy gróf, mint művészember, örvendezett a marhahús ünnepélyes felvonultatásának, mert az ételben is a szépet szerette maga előtt. A cékla piros színében gyönyörködni látszott.
(B. grófné megint csak egy pillantást vetett Bródyra, mintha ösztökélné őt, hogy az irodalmi diskurzust folytassa. Ezek az erdélyi mágnásasszonyok minden embertől azt várják, amit az tudni vél. A paripában és a kutyában is a virtusokat szeretik.)
– De ha már Rákosi Jenő mellett nem lehettem nacionalista, amit szívből szerettem volna fiatal koromban, mert nincs gyönyörűbb teremtés a világon, mint a magyar olvasó: legalább a Fővárosi Lapok-nál szerettem volna valamire vinni. Persze, még az öreg Vadnai idejében, amikor ez a lap volt a magyar úritársadalom lapja. Úrnőknek írni,294 grófnőknek, baroneszeknek az érdeklődését költögetni. Talán Tóth Kálmán idejében volt legjobb ott lenni, de hát akkor még nem élhettem. Akkor még volt valami reménye a magyar írnoknak, ha a honleányoknak kedvükre valóan tudott mesélni. De nem értem meg, hogy Nagy Miklós, a Vasárnapi Újság szerkesztője egyetlenszer is elsétáljon hozzám, hogy kéziratot facsarjon ki belőlem, mint mondogatta. Itt minden író úgy születik, mintha a Fővárosi Lapok-nak a lugasába kívánkozna. Pest, és a pesti szerkesztők rontják el az írókat.
Szemere úr olyan feszülten figyelt, mintha valami nagy érdekű lóversenyhistóriát hallgatna. Tudniillik abban az időben szó volt arról is, hogy a „Kisasszony”-nak (Meszlényi Adrienne-nek) megveszi a Fővárosi Lapok-at, hadd legyen a Nemzeti Színház művésznőjének egy saját napilapja, mint talán külföldön is van a nevezetesebb művésznőknek.
Ekkor már a madárpecsenyék ideje következett el, amikor is különböző fácánok következtek, amelyeknek származási helyük ismeretes volt, mert a fácán olyan jószág, hogy csak ismerős uradalmakból szabad vásárolni, ahol külön vadászok foglalkoznak a fácánokkal. Üchtritz báró, aki mind ez ideig hallgatott, mert egészségügyi szempontjaihoz éppen úgy hozzátartozott az ebéd közbeni hallgatás, mint a födetlen fejjel való sétálgatás (télen-nyáron), most a madárpecsenyékhez felszolgált salátákat véve szemügyre: célzást tett arra nézve, hogy a vegetáriánusok nem is olyan megvetendő emberek, amikor a salátákat magasztalják. (A báró ebben az időben már javában készülődött a vegetáriánusa életmódhoz, még csak azt nem tudta pontosan, hogy a nedves fűben fog-e mezítláb sétálni.)
…Az ebéd végén B. grófnő, amikor asszony létére ügyesen módját ejtette, hogy a szalon sarkában négyszemközt maradjon a regényíróval, a legyezője mögött – mert legyezője volt, mint a régi dámáknak –, így szólott Bródyhoz:
– Mondja, mi történt Kolozsvár óta?
A szegény író, mint egyik művében olvasható, így felelt:
– Gyalogos lettem, de emelt fővel állok, a vállam nem görbült meg. Félek, kevés dologtól félek pedig, ott, ahol ismernek, megismerik a gyalogost. Valaki rosszul bánnék velem, vagy ami még rosszabb: érdemen felül vagy tettetve jót. Napszámos vagyok, igaz, hogy úri napszámos, a verejtékem nem csörgött, egyszer haraptam csak a számba – a vér kicsurrant belőle –, amikor a második fiam született, és amíg a feleségem vajúdott, nekem vezércikket kellett írnom Budapest rendezéséről.295 Nem panaszlom fel, de én nem vagyok pesti, mindörökre vidéki maradtam. A szomorú kisfiú, aki voltam, szomorú öregember lett, ennyi az egész. Sohase voltam a mások tréfás kedvének az okozója, egyetlen élcet sem tudtam soha. Haragosan űzöm el magamtól a gondolatot, hogy sorsom iránt valaki még érdeklődjék is.
– Én mindig „jóembere” voltam, Sándor – felelt most a nemes grófné. – Ajánlom a figyelmébe ezt a Szemerét. Azt mondják, hogy bolond ember, különc ember, de éppen az ilyen embereket lehet jó útra terelni. Most már sok pénze van, nem kell többé szívdobogásokkal fáznia a lóverseny-fogadásoktól, holott éppen a nagyjáték miatt lett szívbajos, amint észrevettem.
– Igen, a visszafojtott, asztmatikus nevetése. A járása. Tudja, hogy baj van.
– Éppen az ilyen emberek volnának arra valók, hogy maga pártfogásába vegye őket.
– Én nem értek a szívbajosokhoz, mert nekem akkora szívem van, mint egy ökörnek – felelt a regényíró. – Az én szívemet robbanó golyóval vagy fejszével kell majd kivégezni. Az ilyen ember mellé – mint például Szemere mellé – olyan szomorú ember való jó barátnak, mint például Hadik Sándor, akiről messziről látszik, hogy ez az úriember a világon nem akar semmit, mert már régen elfelejtett akarni. Vagy pedig valami cseléd, valami éhenkórász, valaki olyan, aki igazat ad a különc uraság minden bogarasságának. Én attól félek, hogy nem mutathatnék meg neki semmit az életből. Makacs, egyéni, mint akár Molnár Ferenc, akivel ugyancsak nem bírok.
Ebben a percben a házigazda közelgése vetett véget a grófné és a regényíró mindinkább elmelegedő társalgásának. Szemere úr egy bőrkötésben levő könyvet nyújtott át a regényírónak:
– Miután éppen könyvekről volt szó az ebéd idején, elhoztam a lakásomról egy könyvet, amelynek sajnos, nem Ráth Mór a kiadója, csak szerény magam.
– De amint látom, Hornyánszky Viktor nyomtatta. Jó nyomdász – felelt a regényíró, átvéve a könyvet, és abban lapozgatott. Szemere Miklós képviselőházi beszédeit tartalmazta a vaskos kötet.
Szemere úr a regényíró mellé telepedett.
– Sajátságos, hogy alig ismertem a pesti írókat. Sohase voltam köztük. Csak hallomásból tudok róluk, pedig az írókat személyesen megismerni régóta vágyódom.296
Bródy, mert a grófnő éppen nem nézett rá, kicsit felkapta a fejét, kissé gúnyosan elmosolyodott:
– Az Otthon-körbeli gavallérokat bármikor megismerheti a méltóságos úr. Kicsit komplikált emberek. De könnyen megfejthetők.
– Hát majd egy este – felelt Szemere. – Talán éppen ma este, magával együtt, regényíró úr. György öcsém is elkísérhet.
Az erdélyi grófné most Bródyra nézett.
– Csak előbb telefonoznom kell, hogy az összes kártyások ott maradjanak – szólt Bródy úr a legnagyobb örömmel, és a grófné hálás pillantását e szolgálatkészségéért sokáig nem felejtette el.
