12 Szőke csoda
12
Szőke csoda
Szőke csoda
...Miután ötvenedik életévét is betöltötte a regényíró: ezüstszínű fejét, puskaporos arcát, nem titkolt kenőcsökkel is sötétített bajszát a színházi világ pikáns illatai – mint az idő tájt mondták –, masztix szagai is érdekelni kezdték, sőt sohasem képzelt forrongásokba hozták a vérét. Ötvenéves korában akart színész lenni, holott a szenvedély rendszerint fiatal korukban látogatja meg a költői hajlamosságú írókat.
Az öregedő Bródy Sándor színházbolondja lett – mint akkoriban mondják azok, akik a „tiszta és szent irodalom” ügyét még nem akarják atyafiságba hozni a kulisszák világával. (Elég baj, hogy Madách odatévedt.)
Előbb színházi kritikus volt. Toreádorként jelenik meg a színházi főpróbák nézőtéri félhomályában, ahol még mindig a fehér és piros390 rózsa lovagjai ülnek a kritikus székekben – a különböző művésznők különböző hívei, akik szinte láthatólag viselik hűségjelvényeiket.
Pedig ott ülnek a manipulánskritikusok a főpróbákon a nézőtér első sorában, amint ezt hosszú szolgálatuk jutalmául kiérdemelték, miután szinte évtizedeken át hűséggel voltak a maguk bálványaihoz.
– Szervusz, Keszi! – mondja Keszler Józsefnek, aki a párizsi Sarcey módjára (és frizurájában) üldögél mindig ugyanazon a helyen, mint az ország legöregebb színikritikusa, és már a függöny fellebbenése előtt Keszler magaviseletéből megállapítható, hogy sikere lesz a színdarabban Jászai Marinak, K. Hegyesi Marinak, sőt Rákosi Szidinek is, ha a Béhá és az Az Újság nincsenek véletlenül kanapépörben egymással.
A Balzac-külsejű Keszler szomszédja természetesen Ambrus Zoltán, a Pesti Napló esztétikusa, miután tudomása szerint csak Keszler tudja rajta kívül korrektül Voltaire nyelvét ebben a sokadalomban. „Speki”-nek nevezi őt Bródy úr, és mindig bizonyos respektussal üdvözli a szőke, Henri IV.-es szakállú úriembert, mert A. Z.-nek az a híre, hogy legfeljebb havannaszivarja jóságától vagy élvezhetetlenségétől hagyja befolyásolni magát, amikor recenzióját az új színdarabokról írja. Igaz, hogy felesége valaha a színipályára készült, de ez nem befolyásolja „Spekit” a szigorú kritikában.
Bródy úr összehunyorított szempillákkal figyelmezi tovább a színház első sorában ülő kritikusokat. (Ez a sor a komoly előadásokon a Nemzeti Casino tagjai részére volt fenntartva.) Itt van már Alexander Bernát, aki Kant és Spinoza bölcs derűjével nézi a színházi állapotokat, de komoly tanulmányokat ír az előadásokról Rákosi Jenő lapjába. Amott Porzsolt Kálmán emelgeti látcsövét szeméhez, a nézőtéri hölgyeket tekingetve, hátat fordítva a színpadnak, mintha az Egy gavallér emlékiratai-t forgatná a fejében, nem pedig a kárpit fellebbenését, amikor az első számú földszintes páholyban hirtelen megjelenik Bánffy Miklós gróf, az intendáns, így valóban le kell mondania P. K.-nak a színházi hírlapírónők és más „hozzátartozó” hölgyek szemlélgetéséről. „Pozsi” néven üdvözli őt Bródy úr, aki szürke felöltőjét se tartotta érdemesnek levetni a ruhatárban, éppen csak a vállára borította azt, mert a leghatalmasabb lapnak, az Az Est-nek korán kell megjelennie.
Amonnan a kedves Rothauser Miksa, a Pester Lloyd kritikusa üdvözli Bródy urat, akinek az a jóindulata, hogy Bródy úr műveit német nyelven is elhelyezi a P. L.-ban, amelyet nemrégen vett főszerkesztésébe Vészi József. Igaz, hogy Vészi megmaradt továbbra is Molnár Ferenc391 hívének, bár az leányától, Vészi Margittól elváltan él, de V. J. igazságos ember. Bródy Sándort éppen úgy szereti, mint volt vejét.
Itt ültek ők valamennyien a magyar újságírás főrendjei, akik az alfától az ómegáig valamit számítanak.
Bródy úr, miután elsőt kongattak a kárpit mögött: exkuzálta magát az elsősorbeli társaság előtt.
– Nem ülök közétek, mert még nem akarok akadémikus lenni. Én az Az Est-nek írok, amely lapot nem olvassák az akadémikusok. Szegény, koldus magyar írnok vagyok. Miklós Andor tollnoka. De négyszázezer példányban nyomtatják azt, amit írok majd a színdarabról.
Meszlényi Adrienne-t vette észre anyjával, aki oly egykedvű arccal figyelte a színészek játékát, mint akár a versenylovak futását a zöld gyepen. Nem volt szerepe a színdarabban – nem futott lova a versenyben.
– Igazán nem tudom, hogy mivel nyerhetném meg ennek a Tóth Didinek a szimpátiáját? – mondja a művésznő és versenyistálló-tulajdonosnő.
– Talán Didiről kellene elnevezni egy jó versenylovat, művésznő. Az ilyen apróságok még a leghűbb embereket is mulattatják.
– Sajnos, nem én adom csikóimnak a neveket. Szemere úr kereszteli őket valamely vén táltos közreműködésével. Erdélyi Gyula írónak hívják ezt a vén táltost, és csak azok a nevek számítanak előtte valamicskét, amely nevek már Attila király idejében forgalomban voltak. Az igazgató nem érdeklődik a lóversenyzés iránt.
Bródy úr a sportlady környezetéből eltűnvén, az úgynevezett „vígszínházi különítményt” keresi a főpróba félhomályában. Akkoriban még az volt a divat, hogy a főpróbákon a különböző pesti színházak tagjai egy csomóba bújtak, hogy megjegyzéseiket egymás közt megtehessék. Hegedűs Gyula – vagy távollétében az angol lordhoz hasonlatos arculatú Szerémy Zoltán – volt a vígszínháziak vezére, akik körül olyanformán helyezkednek el vala a színésznők, mint a kakas körül. Itt vannak a „Gombák”, ama felejthetetlenül szeretetre méltó G. Margit vezetése alatt. Bródy úr félvállra vetett kabátjában olyanformán telepedik meg közöttük, mintha ama „végszóra” jött volna, amelynek jelentőségét a színpadi világban ismerik.
– Igen, a „Szőke Csoda” – mondja, alig pillantva a színpadra –, igaza392 van Zoltánnak (Szerémynek): megint megzavarja méricskéléseikben az öreg kritikusokat ebben az új szerepében – nem tudnak majd kellő jelzőket, új ruhákat találni, amelyekbe a művésznőt felöltöztessék.
Majd minden átmenet nélkül így folytatja:
– Én ismertem szegény Károlyt. Éjszakánként én vigasztalgattam a New York kávéházban, amikor azokkal a képekkel kellemetlensége volt. Nem szabad ebben az országban úriembernek állami szolgálatot vállalni. Nikisch is így járt Magyarországon.
A „Gombák” – amint a Gombaszögi testvéreket abban az időben országszerte emlegették vala – megszokták, hogy Bródy úr érthetetlen nyelven beszél. Ki volt az a Károly?
– Károly úriember volt, tengerbe ugrott, hiába öntözgettem bele lelkierőt a kávéházban. Ilyenek az úriemberek. Tengerbe ugranak – folytatta sóhajtva Bródy úr, és miután ilyenformán eleget tett a fiatal művésznemzedék nevelése körül, búcsúzott:
– Margit, maga okos, tehetséges asszonyember. Olvassa fel a lányoknak azt a könyvet, amelyet Pulszky Károly Rafaelről írt. Akkor megtudják, hogy ki az a Szőke Csoda odafent a színpadon. Hírlapírók nem tudják. Hírlapírók semmit sem tudnak.
Bár Bródy úr oly áhítatosan, szinte lábujjhegyen járt-kelt a színházban, mint valamely templomban: a színpadról mégis észrevették járás-kelését. Szemrehányó pillantások röppentek a kritikus felé – még a Szőke Csoda is meglepődni látszott a szürke felöltős úriember mozgolódásán. Sugárzó pillantására valóban le is kuporodott hirtelen az úriember egy üres székre.
Most már igazán itt volt az ideje annak, hogy B. S. úr panyókára vetett kabátjában eltűnjön a nézőtérről (mégpedig olyankor, amidőn a Szőke Csodának nincs dolga a színpadon), szivarra gyújtott, és oly megelégedetten lépett ki a színházból, mintha valami nagy jótéteményt gyakorolt volna ottani megjelenésével. Szállodája felé tartott, miután frissében akarta megírni benyomásait, amelyeket benne a színdarab keltett. Bezárta ajtaját, és magányában elővette fekete csontkeretes szemüvegét, amelyet csak olyankor használt, amikor senki sem látta.
– Istenem, ha nem a Szőke Csodáról volna szó, hogy levágnám ezt393 a darabot – mormogta B. S., amikor kisimította maga előtt a diósgyőri papirost.
Aztán arra gondolt, hogy mily helyeslő szavakat hallani Miklós Andortól, amikor már ebédnél átadja neki a kész cikket. A főszerkesztő ugyan óvatos a dicséretek osztogatásában (mert ezek többnyire pénzébe szoktak kerülni), ámde most nem zárkózhatik el... aminthogy nem is tudott elzárkózni... Talán még Salusinszky is meg lesz elégedve, midőn idejében megkapja a Bródy-cikket, mert ennek a szerkesztőnek az a meggyőződése, hogy Bródy Sándor hanyagsága miatt egyszer, egy napon „elúszik” az Az Est megjelenésével. Az író szaporán rovo-gatta egymás mellé a betűket, amire azok százsornyi terjedelemre tettek szert, mert körülbelül ennyit volt lehetséges írni az Az Est-be... Száz sor, amelyben minden szónak, vesszőnek, ékezetnek meglegyen a maga jelentősége, sava-borsa, íze és háttere, mert Az Est kritikáit górcsővel szokták olvasni. A jelző itt karriereket vagy bukásokat jelenthet. A színpad a legkényesebb portéka.
…Bródy úr, bár ez nem volt szokása: utólag még egyszer elolvasta kéziratát, azután megelégedetten vágta zsebre a kézírást, és helyét elfoglalta az étteremben, ahol némely napokon megjelent Miklós Andor is, hogy B. S. mulatságos társaságában ebédeljen. (A szakáccsal, konyhafőnökkel, igazgatóval hiába tanácskozott B. S., hogy a nagy hatalmú főszerkesztőnek valamely meglepő ebéddel kedveskedjenek. Miklós Andor csak a legegyszerűbb ebédeket kedvelte.)
A főszerkesztő valóban megérkezett, elfoglalta helyét Bródy úr jobbján, egykedvűen megrendelte ebédjét.
– Nagy siker a Nemzetiben... – kezdte Bródy úr. – Ott voltam. Márkus csodát tett.
A főszerkesztő szórakozottan kérdé:
– Ki írta a színdarabot?
– Nem tudom. Elfelejtettem megkérdezni – felelt nem minden zavarodottság nélkül B. S. – De hát fontos a név, főszerkesztő úr? Valami francia írnok. Vagy tán ánglius. Mindegy. A Szőke Csoda a fontos.394
