13 A két elnök B. S. meglátásában
13
A két elnök B. S. meglátásában
A két elnök B. S. meglátásában
Estély Károlyi Mihálynál, Magyarország elnökénél, a budavári miniszterelnökségi palotában... Estély a sajtó részére, hogy Mihály gróf mindazokkal a hírlapíró urakkal megismerkedhessen, akikkel idáig még nem volt szerencséje találkozhatni se a Nemzeti Tanácsban, se az Otthon-körben.
Hogyan maradhatott volna el ily parádéról Bródy Sándor! Talán nagyobb gonddal vasaltatta frakkját e napon? Nemigen, mert ez idő tájt élete örökös ünneplés volt. Talán „legjobb formáját futja”, mint a lóversenynyelven mondanák. Néha két színházban is Bródy-színdarabot játszanak a pesti teátrumokban, B. S. (bár soha sincs voltaképpen pénze) nem szűkölködik anyagiakban, mert hitele voltaképpen mindenfelé van. A könyvkiadójával, S. és W.-vel nem hajlandó kibékülni, habár ez az Andrássy úti könyvkereskedő szégyenkezve kénytelen bevallani a vevőinek, hogy Bródy-könyvek általában nem kaphatók. Nincsenek, elfogytak. Újabb kiadásokra pedig nem lehet megállapodni az elkényeztetett íróval.
– Áruljon csak megint héber imakönyveket W., mint ahogyan kezdte a Király utcában – mondogatja Bródy úr gőgösen a Royal szálloda éttermében, ahol fenntartott asztala van, amely kitüntetés nem mindenkinek dukál.
– Inkább heverészek, mint könyvkiadók után futkossak. Tudom, biztosan, hogy eljön az idő, amikor sorakozni fognak az ajtóm előtt! – szól B. S., és látszólagosan nem törődik mással, mint a színpadi sikereivel.
De Károlyi Mihály budavári estélyén megjelenhetni már nemcsak színpadi, hanem írói siker is volt.
Legalábbis így tervezték az estély rendezői, a rekedt hangú Halász Lajos, valamint a fürge Herceg Géza hírlapírók, akik ebben az időben lettek méltóságos urak, miután különböző beosztásokra tettek szert az átalakult miniszterelnökségen. Úgy rendezték e kormányzói estélyt, mintha az Otthon-körben tartanának valamely bohém mulatságot, ahonnan száműzve van minden nagyképűség, tekintélyeskedés, akadémikusság. Nem, itt nem voltak vaskalaposok. Általában elfelejtették az öregeket meghívni; – a fiatal, a forradalmi magyar irodalom találkozott395 Károlyi elnök estélyén. Persze, Bródy úr legjobb formájában volt. Ragyogott, virult, megnövekedett. Kezdte úgy érezni, hogy többé senki sincsen útjában. Károlyi Mihály mellett foglalt helyet, és így kezdte mondanivalóját:
– Mi voltaképpen már régen ismerjük egymást, elnök úr. Az én apám, az egri Bródy: házi zsidó volt a gróf úr szüleinél, Parádon... Az apám mindig nagyon sokat beszélt Parádról. A legjobb magyar fürdőhely, és az benne a legszebb, hogy száz esztendő óta egyetlen szeget sem vertek be a falba. Minden marad a régiben.
Mihály gróf, már amennyire ez lehetséges volt a forradalmi estélyén: igyekezett kellő figyelemmel hallgatni B. S.-ra. De ezek az idők nem olyanok voltak, hogy mélyebben lehetett volna elmerülni a diskurzusokba.
– Igen, Parád – ismételte Károlyi Mihály szórakozottan, amint körülötte hullámzó vendégeit nézegette. (Magában talán azt gondolta az elnök, hogy nagyon jó volna Párádon lenni, mert ekkor már javában fáradozott az események súlya alatt.)
– Parád – folytatta Bródy úr, és fürkésző tekintettel méregette az elnököt, mintha valamely tervei volnának vele. (Mint később elmondta: a szívét akarta kitapogatni Mihály grófnak.) – És a parádi víz, amelyet mindennap iszom. Nem különcködésből, mint némelyek. Hanem meggyőződésből. Meggyőződésem, hogy a parádi víz használ minden belső betegség ellen. Mondtam is orvosomnak, a vörös Lévynek, és ő nem mondott ellen. Szegény apám is mindig parádi vizet ivott, amikor az elnök úr boldogult szüleinél házi zsidó volt. Ő vette meg a gabonát…
Károlyi Mihálynak egyik szeme hibás volt, merevebben állott helyén, hogy a szempár másikát nyomban követni tudta volna megmozdulásaiban. Ez a merevebb szem szegeződött az estélyi Bródy úrra, amíg az író az elnökkel szemben ülve előadását tartotta. (Amíg a másik szem ama most érkezett fiatal miniszteri tanácsost figyelte, aki az elnök fülébe sugdosott valamit. Ezeknek az újdonsült miniszteri tanácsosoknak mindig volt valamely suttogni valójuk Károlyi Mihály fülébe. Nagy csörtetéssel jártak-keltek ez idő tájt a futárok a miniszterelnökségi palotában. Híreket hoztak mindenfelől, az országból, a határokról. November volt...)
Bródy úr, miután csak egyetlen szemnek lehetett beszélnie – srófolt egyet a mondanivalóin, hogy az elnök figyelmét egészen megnyerje:396
– Én a gróf helyében nem jöttem volna el az Egyetem utcai Károlyi palotából ide, ebbe a miniszterelnökségi palotába, ahol már olyan gyakran változott a házigazda. Kis urak jöttek-mentek itt, akik darab ideig elhitették magukkal, hogy nagyurak. De az az Egyetem utcai ház ott lent, Pesten, szinte az öröklétnek látszik szentelve. Legalábbis addig fog állni, mint az Első Hazai Takarékpénztár.
A hírhozó még mindig suttogott, az elnök mereven nézett a regényíróra.
– Aztán itt kertje sincs a grófnak. Ez a bástyakert jóformán nem is számít a mellett a nagy kert mellett, ami az Egyetem utcában van. Pest legnagyobb kertje, amely valaha magánember tulajdonában volt. Én egy Magyar utcai ház erkélyéről gyakran láttam sétálgatni elnök urat a kertben. Mindig is mondogattam akkoriban „Bulyovszky” barátomnak, aki abban a Magyar utcai házban raboskodott, hogy lehetetlenség, hogy ez a Károlyi Mihály, akit az ország leggazdagabb emberének mondanak: ne vihesse valamire a hazában. Én ott maradtam volna a gróf helyében a magam nagy kertjében, amely most őszidőben a legszebb sétálóhely, és oda mégse lehet csak úgy bejelentés nélkül bejárogatni, mint ide, ebbe a házba.
– Demokrata világot élünk, Sándor bácsi – pukkant most el egy hang a regényíró mellett. A Göndör Ferenc hangja volt, aki ebben az időben Az Ember című lapja révén központjába került e felfordult időknek.
Bródy úr legyintve válaszolt G. F.-nek megjegyzésére:
– Te meg Vázsonyi meg a többi zsidók lehettek demokraták ebben az országban, de ha valaki Károlyi Mihály lehet: nem tudom, érdemes-e neki demokratának lenni?
Göndör – zömök, vállas, szenvedélyes, vérmes ifjú hírlapíró – sötétvörösre váltott arccal hallgatta az ünnepelt regényírót, és árulást szimatolt nyomban, amint ebben az időben ez szokásban volt. Károlyi Mihály mind merevebben nézett Bródy Sándorra. Talán csak nem akar tüzet gyújtani a regényíró itt, az ő házában?
B. S. úr azonban váratlanul elnevette magát:
– Különben pénz kérdése minden. Ha lesz azokból a veres hasú ezerkoronásokból elegendője a demokráciának (amely ezreseket éppen mostanában hoznak forgalomba a bankok), akkor győzünk. Ha nem lesz: elbuktunk.
– Mindenki letette az esküt a Nemzeti Tanácsnak! – hördült fel397
G. F. – Itt nem lehet többé meglepetés. Mindenki felesküdött a köztársaságra.
– Az esküt meg lehet szegni – huppant most a vitatkozásba a közelben üldögélő Vészi József, a Pester Lloyd főszerkesztője, aki különben is gyanús ember volt ebben az időben. Nem, sehogy sem lehetett feltételezni erről az öreg szerkesztőről, hogy véglegesen elárulta volna pártfogóját, a „Nagytőkét” – amelyről nemigen feltételezhető, hogy szeretné magát forradalmasítani.
– Az esküszegőknek por és ólom volt a fizetésük minden időben – süvített most fel a Göndör Ferenc hangja. – Por és ólom, főszerkesztő úr.
Így kiáltott az ifjú hírlapíró, és gyürkőzni kezdett, mint valami mészároslegény, hogy majd kézitusára kel az öreg főszerkesztővel. A palota vendégei – a cinikus hírlapírók nevetve néztek össze, ez a Göndör Ferkó még képes arra is, hogy valami bolondot csináljon itt, az elnök estélyén. Lenkei, a Pesti Hírlap szerkesztője elgondolkozva állott az ablakmélyedésben, és csendesen mosolygott bajsza alatt. Csak két ember vette komolyan a hírlapírók hangos vitatkozását. Az egyik a házigazda volt, aki elsápadva figyelte az eseményeket; a másik a meglepett Berinkey Dénes, az akkori miniszterelnök volt, aki a szomszédos teremből, ahol ugyancsak hírlapírókkal ismerkedett, szinte magából kikelve sietett elő az Otthon-kör hangjaira emlékeztető csetepatéra. (Mit tudták ők azt a módszert, ahogyan a hírlapírók szoktak vitatkozni egymás között!)
De Bródy úr megelégedetten húzogatta a bajszát, amelyet az elnöki estély tiszteletére némileg több festékkel ajándékozott meg, mert ebben az időben általában nem volt divatban a szürke bajusz. Hamar meggyanúsíthatták az embert, hogy titkon a régi, elmerült világhoz húz. Az elnök figyelme végleg elterelődött a fontoskodó miniszteri tanácsos suttogásairól, és a regényíró felé terelődött. Az így szólt:
– Nem tudom, hogy van-e történetírója ezeknek a napoknak. Az én lapjaim, a Fehér Könyv és a Jövendő már megszűntek. Nem is érdemes feltámasztani őket, amíg a Hatvány Laci revüje itt van. Az Esztendő igen jól megfelel mindenre, ami a régi Fehér Könyv-ben helyet találhatott volna. Jó szerkesztő Földi Mihály, Kosztolányi és Karinthy urak. – De mégis, majd ha csillapulnak az idők: szeretnék ott lenni azok között, akik a történelmet írják.
– Minden bizonnyal számítunk a közreműködésedre – kiáltott most398 fel Berinkey miniszterelnök, aki régi jó magyar úri szokás szerint nyomban pertu lett a miniszterelnökség minden vendégével, és ez nem ártott meg neki.
A csengő-pengő huszárok frissítőket szolgáltak fel a fogadótermekben üldögélő vendégek között – mintha a régi magyar vendéglátás térne vissza e forradalmas napokban az egykori Grassalkovich-palotába – aranyban, pirosban, fehérben fénylenek a termek –, igaz, hogy az urak frakkjairól hiányoznak az ordók, mert nem olyan világot élünk, hogy valaki rendjeleivel kérkedhetne, hiányoznak a szép hölgyek is a társaságból, még csak az elnökné sem jelenik meg egy másodpercre sem – de a poharak itt-ott békebeli hangokon koccannak össze. Pesten legalább béke van... Mi történik arrafelé, kelet felé, ahol most a hold mutatkozik kereken, sután, csalékonyan az őszi éjszakában? Ki tudná azt? Legfeljebb Károlyi, de ő hallgat, nem mondja el azon „bizalmas információkat”, amelyeket a szerkesztőknek és íróknak szándékozott ez estélyen elmondani. Vezércikkhangon tárgyal a körülötte letelepedett szerkesztőkkel, kitartásra buzdítja őket, mert nyilvánvaló, hogy a nép mellette van, mióta közhírré tette, hogy elsősorban a kápolnai Károlyi-birtokot fogja felosztani a nincstelenek között.
– A forradalom nem jöhet üres kézzel – ma már nem éljük a Kossuth Lajos idejét, adni kell a szegényeknek, ha eszméink boldogulását látni akarjuk... –, mondogatja az elnök.
– Jó föld a kápolnai föld, hevesi föld – szól B. S. – Hevesben minden más, a föld, a víz... Még Vazs János is, a hevesi buldog.
De már nem állja tovább B. S. a hírlapírók társaságát, amelynek gyakorlottabb, bankettezőbb része felfedezte az úgynevezett büffét, ahol jóféle csemegék, italok, szivarok vártak a közreműködőkre, igaz, hogy nem azzal a bőséggel, mint a régi miniszterelnökök alatt – még a fukar Tiszák idejében is –, de azért mindenki megtömhette a zsebeit pántlikás szivarokkal és bonbonokkal, amelyeket az asszonyoknak szokás hazavinni. B. S. úr nem mellőzhette többé Hatvany úr hívogató pillantásait, aki Bródy urat karonfogva meginvitálta házába, amely a miniszterelnökség közelében volt Budán.
– Nézze, Sándor, ott nyugodtabban elbeszélgethetünk a dolgokról, mint e zajos termekben.
(Abban az időben az emberi tevékenység többnyire „beszélgetésekben” merült ki. Mindenki beszélgetett, mintha az emberek nem győzték volna kihallgatni egymás véleményét a forradalmas napokról. Valamerre399 csak el kellett indulni az új elhelyezkedéshez: merre, hova, kivel? Némelyek még gyanakodtak, hogy ez a forradalom nem lesz tartós. De vajon mi jön utána? – Beszélgessünk. Beszélgessünk álmatlanság, aggodalom, betegség, kínzó nyugtalanság ellen.)
– Wilson... ismét Wilson... – hangzottak a távozók mögött még egy darabig Károlyi Mihály fanatikus szavai, aki kétségbeesetten kapaszkodott ebbe a névbe a csüggedés óráiban. – A nagy Amerika elnöke megígérte segítségét, Wilson nélkül egy tapodtat sem tehetünk...
Hatvany báró és Bródy úr leballagtak azon a bíborpiros szőnyegen, amely a miniszterelnökség lépcsőin már annyi különböző lábnyomot látott. (A hajdúk reggel kikefélték a szőnyeget. Másnap új lábnyomok tapadtak a régiek helyére.)
Bródy úr elküldte a bérautomobilt, amely Pestről idáig hozta, és reá várakozott a miniszterelnökség előtt. Bőséges borravalót adott a sofőrnek, és csendesen így szólt a báróhoz:
– Hadd emlegesse meg a napot a gépvezető, amikor egy magyar írót, akinek erre egyébként semmi kilátása sem volt, meghívásra a miniszterelnökségre hozott. Nóbelebb dolog lett volna, ha Tisza István tisztel meg a meghívásával. Többet jelentett volna... Valahogy nem egészen echt dolog ez, Laci, hogy annyi mindenféle emberrel kellett együtt lennünk ebben a lacikonyhában. Lacikonyha! – mond a regényíró, amikor a miniszterelnökség kivilágított ablakaira visszapillantott. – Egy püspököt, egy bíbornokot szerettem volna itt látni, nem csupa sajtókulikat, akik amúgy is azt írják, amit megrendelnek.
Aztán hirtelen felnevetett a regényíró. Alattomosan súgta a Hatvany fülébe:
– Habár a Nemzeti Tanácsnál mindenki letette az esküt Gábor Andor hírlapíró előtt, akit voltaképpen Greinernek hívnak. Én nem tettem esküt.
– Erre Sándor bácsinak nem is volt szüksége – mond most Hatvany úr, amíg palotája felé ballagott a regényíróval. – Nekünk voltaképpen csak Lukachich, a helyőrségi parancsnok esküje kellett. A katona megtartja az esküvését. A többiek maguktól jelentkeztek, anélkül hogy hívtuk volna őket.
A regényíró még mindig kuncogva nevetett:
– Levizsgázott Pest. Levizsgázott Magyarország. Hogyan adja be a400 derekát minden ember a komolykodó Magyar Lajos hírlapírónak, aki nem is nevezhető valamely nagyobb tehetségnek. Láttam... A New York kávéházban kezdett komolykodni. Ezek a fiatal hírlapírók, ha nem hoznak magukkal valamely különösebb poggyászt: komolykodni kezdenek. Az ilyen dolognak is van mindig publikuma. De hát legyen nekik igazuk. Mi még másképpen kezdtük a hírlapírást anno ájncban. Igaz, hogy akkor nem is volt forradalom. Turinba mentünk Kossuth Lajoshoz, ha pontosan informálódni akartunk a hazai viszonyokról. Az körülbelül biztos volt, amit Kossuth Lajos mondott, ha néha abbahagyta az esztergályozást. Csak nem szívesen hagyta abba, mert nemigen akadt hallgatója. És azt hiszem – úgy néztem, úgy obszerváltam, hogy Kossuth öregkorában is nagyon hajlamos volt a női nem iránt. Az a Parlaghy Vilma, aki Kossuthot öregkorában lefestette, talán még egyes szavakat is tudna idézni Kossuth udvarlásaiból. Legalábbis én udvarolnék annak a festőnőnek, aki méltónak ítélne arra, hogy megörökítsen.
– Udvarolt Kossuth is – kiáltott fel trombitahangján Hatvany úr. – Majd olvassa el, Sándor, azokat a leveleket, amelyeket az öreg Kossuth egy fiatal lányhoz intézett. – Az Esztendőben fognak megjelenni.
– Én csak akkor láttam Kossuthot, amikor nagyon öreg volt – beszélt Bródy úr e forradalmi éjszakán, miközben Hatvány báróval néhányszor végigment a Bástya-sétányon. – Persze nem hasonlíthatott ehhez a Károlyi Mihályhoz, habár valamely pletyka szerint: a Károlyiakban Kossuth-vér is van. Annyi mindenféle furcsa legenda maradt fenn 48-ból, hogy el se lehet igazodni köztük. Az emberek szerették a fantasztikumokat. Az érthetetlen forradalmakat összekombinálták még érthetetlenebb nőies dolgokkal. Habár Kossuthon még vénségében is látszott, hogy valamikor nagyon szép férfi volt, ami nem mondható el például Mihály grófról. A forradalmi kabinetben mindenkinek olyan szép embernek kellene lenni, mint Lovászy Marcinak, akkor valamiképpen bíznék hozzájuk, hogy megmaradnak. A népnek elsősorban szerelmesnek kell lenni a vezéreibe.
Ezen az éjszakán havazott először az 1918-as esztendőben.
B. S. urat mulattatta a Bástya-sétány éjféli csendje és láthatatlan havazása, habár Hatvany úr már nagyon türelmetlenül nézegetett a palotája felé. B. S. azonban nem volt hajlandó megmozdulni. Valamin gondolkozott:
– Azt hiszem, most lesz itt az ideje megírni mindazt, amit valaha401 Turinban, Kossuth Lajosnál láttam, amit annak idején még a Horváth Gyula lapjába se írhattam meg. Itt lesz az ideje annak a sok svindlernek a megrajzolásához, akik az öreg Kossuthot körülvették. Nem mindenki volt olyan tisztességes ember, még a régi időben sem, mint Irányi Dániel. Kossuth mindvégig jó üzlet volt, amíg meg nem halt. Én ott voltam a halálánál is. Igaz, hogy akkor március volt, nem pedig ilyen keserves november. Az éjszakák rendszerint arra szolgáltak, hogy sürgönyeinket elküldjük. Ott írtuk őket annak a szobának a szomszédságában, ahol Kossuth haldoklott. Csak fiatal hírlapíró lehet ily elszánt, ily kötelességtudó, ily lelkesen kegyetlen. Kossuth haldoklott, és mi írtuk az agónia perceit, amely táviratokat nyomban a sürgönyhivatalba küldtük. Este lett. A gázlámpát Kossuth szobájában már meggyújtották. Délután a betegnek világos percei is voltak, és már-már úgy látszott, hogy reá nem érvényesek az emberi törvények, hogy ő újra és újra le fogja győzni a halált. Maga Bozzolo tanár is csodálkozva mondta, hogy az agg ember szervezete óriási erejű. Délután 4 órától kezdve, mióta a turini protestáns pap ráhajolt a haldoklóra – tehát több, mint hat órán át tartott elválása a földi élettől, amelynek legfőbb elementumával, a levegővel nem tudott többé élni. 7 óra után Kossuth elcsendesedett, és hörgése is megszűnt. Az arca olyan fehér, olyan sápadt volt, mint a szakálla. A szomorú lakás levegőjében – amíg ő a másik szobában az elmúlással küszködik – fölépül előttem a szobra. Hirtelen 11 óra felé a beteg egyet hörgött, teste egyet vonaglott. Azután csend lett. A dolgozószobából a hörgés hallatára berohantunk hozzá. A mellette levő orvos ráhajolt mellére, és aztán tompa hangon mondta: – „E morte!” – Kovács Dénes pesti hírlapíró fogta a Kossuth kezét... Furcsa, hogy ma éjszaka világosabban látom magam előtt azokat a régi dolgokat –, amikor a másik, a mai elnöktől jövünk estélyről. Azon az éjszakán, a régin, csendes eső esett, most havazik.
…És még sokáig álldogált B. S. szivarozva a Bástya-sétányon, amikor a távolban a miniszterelnökség ablakai már elsötétedtek.402
