14 Végszó
14
Végszó
Végszó
Ha Bródy Sándort megkérdik vala, hogy mi akar inkább lenni: jó író vagy jó lovag – bizonyos, hogy az utóbbi életpályát választja vala a tizenkilencedik századbeli gavallér.
Mert elsősorban romantikus ember volt ez a férfiú életében is, holott csak annyi lett volna a tennivalója, hogy az íróasztala mellől hintegesse széjjel a romantika aranyporzóját azokba a szemekbe, amelyek még hisznek... Bródy Sándor olyan író volt, aki gondolkozás nélkül aláveti magát azoknak a próbáknak, viszontagságoknak, szenvedéseknek, amelyeket voltaképpen csak a papiros fehér mezején kellene a regényhősöknek elkövetni. Könnyű volt Jósikának; ő mindig azokról az óemberekről írt, akik innen már régen elmentek, és cselekedeteikben többé nem ellenőrizhetők. Könnyű volt Mikszáthnak a maga két-három vármegyére kiterjedő ismeretségi körével; mindig akad a tollára való ember a szomszédságban, atyafiságban, komaságban, sohase kell vala magamagáról írnia. Láthatatlanul elrejtőzhetik ama csibukok füstje mögé, amelyet hősei pöfékelnek. De Bródy Sándor az írás ama lovagjának születik, aki egyéni líráját helyezi el minden zsidós formájú betűjében – még azokban az autogramokban is, amelyeket a kiadóhivatali kisasszonyoknál itt-ott hátrahagyott.
Jó lovag tehát elsősorban ez a férfiú, aki a maga élete folyását is úgy intézi, mint regényhőseiét; elmegy egészen az öngyilkossági kísérletig, amelyet minden valamirevaló tizenkilencedik századbeli regényhősnek már csak azért is meg kell próbálnia, mert ebben a korszakban még sokkal kevesebb az öngyilkosok száma, mint napjainkban. (Az öngyilkosság érdekes, izgató, csalogató valami, mint akár a bűnös szerelem abban a korban, mikor még mi fiatalemberek vagyunk. Vidéken csak a megesett leányzó veti magát a kútba, valamint az özvegységre jutott szakállas veréb hurkol szalmaszálat az ereszen a nyaka köré. Pesten a sikkasztóknak és a letört kártyásoknak árulják a boltokban a revolvereket. Szerelem miatt meghalni?... Hagyjuk csak ezt a regényírókra.)403
És öngyilkossági kísérletében mily szemérmetes ez az egykori ügyvédi írnok.
Külföldre, Ausztriába megy el a halál ízét megkóstolni, mint valami gróf; nem akar itthon haldoklásával, temetésével terhére lenni a barátainak, sem kárörömére az ellenségeinek. Mint egy gróf... mint egy „békebeli” regényhős, aki az élet minden körülményei között tartja magát az illedelemhez; talán még a halál felé való utazásában azon a helyen (a kesztyű kivágásánál) csókolja meg valamely útba eső stáción a pesti ismerős asszonyka kezét, ahol Budapesten is tenni szokta; és bizonyára nem volt hiányosság a szenvedelmes, forró bókolásokban sem, ha esetleg útitársnője az ilyenfajta bókok meghallgatására hajlamosságot mutatott; – pedig éppen azért kelt útra B. S., hogy egy osztrák vízesésnél vagy egy pirosboros fogadóban végezzen magával... Nem hiszem el, amit ellenségei akkoriban ráfogtak, hogy csak a bőre alá lőtt, mint az álöngyilkosok szoktak – derék sebet vágott a mellén az ólomgolyó.
Ez a férfias szemérmetesség (amely az én szememben egyik legnagyobb erénye volt a szemérmetlennek mondott írónak) végigkíséri az egész életen át. Epés, méregkeverő gonoszságok ugyan elhagyták száját (amelyet bizonyos nők csókra termettnek mondanak), de panaszkodni sorsa fölött nemigen szokott még akkor sem, amikor a legnagyobb bajok és betegségek gyötörték. Szemrevaló emberpéldány volt, mindazon külső tulajdonságai mellett is, amelyeket az olyan emberek szednek magukra, akik életükben gyakran érintkeznek hazug emberekkel, színészekkel, színésznőkkel. Ám azt az érzékeny szemérmetességet, amelyet még Egerből hozott magával: nem veszítette el a maga dolgaiban. Bár nem nagyon volt módja hozzá: valamiképpen szeretett volna független úr lenni, hogy még csak az írói munkájára se kellessen rászorulnia. Ő volt az író, aki bizonyosan ingyen ír vala a kiadóinak és szerkesztőinek, ha vagyoni viszonyai megengedik. – Pénzért írni! – Ezt a dolgot atavisztikusan, nagyon lenézte, mint afféle tizenkilencedik századbeli magyar ember, aki a pénzért való írást még mindig úgy képzeli el, hogy a tollbérencek kapnak csak megfelelő fizetséget munkálkodásukért. Az egykori kolozsvári hírlapíró abból a kincses városból bizonyos mágnásos allűröket hozott magával: így, lenézte az úgynevezett írói tiszteletdíjat, amely nélkül nem tudott volna meglenni egyetlen napig sem életében... Szemérmetessége a pénz irányában nem szűnt meg élete legnehezebb napjaiban sem – kolduló, megalázkodó, pénzért könyörgő levelet alig találhatni utána, pedig a legjobb írók is kénytelenek404 néha érteni e folyamodványok megszerkesztéséhez... Nem nagyon szeretett beszélni pénzről még a kiadóival sem – pedig rendszerint azért veszett velük össze, hogy élete végéig ne csillapodjon heves gyűlölködése. Gőgös volt a pénzügyeiben – pedig adósságai néha olyan nyomasztóak voltak, hogy már csak a csodában bizakodhatott. Kártyáznia kellett pénzért – pedig a kártyaasztalnál való szereplése nem sokban különbözött egy furfangos gyermek magaviseletétől vagy egy pazarló milliomosétól. És ott kártyázott a hírlapírók és színészek között, akikről az a hír járja, hogy jobban tudnak kártyázni a vidéki zsidóknál is. És veszteségei fölött hahotázva nevetett, pedig nem volt valószínű, hogy maradt a zsebében vacsoráravaló.
És „női dolgairól” vajon mit jegyezzünk föl B. S.-ról való emlékeinkbe, midőn ezt a bohémes hajviseletű, cigányos, itt-ott ragyavert arculatú, elszánt tekintetű férfiút az ijedős polgárok veszedelmes nőhódítónak mondják, míg a jámborabb lelkek (akik tudvalevőleg a legféltékenyebbek feleségeikre és leányaikra) szívesen megfőznék őt elevenen is üstben a piac közepén?
Mit mondhatunk B. S.-ról, akiről azt hiszi a fiatal, bálványosító zsurnaliszta generáció, hogy a nők kegyence?
Akinek arcképét (amelynek közzététele nagyon gyakran válott aktuálissá az újságszerkesztők véleménye szerint) bizonyos borzongással, leányos hevülékenységgel nézegetik vidéken a nők, mint akár a divatos színművészekét, és hosszan elgondolkoznak beszélyein, amelyekben sűrűn hirdeti a törvénytelen szerelmet? Miután a festőművészekkel is szeretett barátkozni a színészek mellett: gyakran áll bizonyos dekoratív pozíciókba a fotográfus lencséje elé. Mintha személyes megjelenésében is olyan érdekes akarna lenni mindig, mint regényalakjai elgondolásában. Mintha álmokat akarna gyűjteni magának az ábrándos nők gondolatvilágából… Igen, álomgyűjtőnek, álomkincstárosnak, álomtakaréknak nagyon alkalmatos volt B. S. a maga idejében Magyarországon, amikor Hófehérkék és vérmes asszonyságok együtt éreznek az íróval, és a vidéki patikáriusné leginkább azzal a célzattal jön nyaralni a Margitszigetre, vagy farsangolni a Royal szállodába, hogy kedves íróját láthassa, szobáját titokban felvirágozhassa, és vele véletlenül megismerkedjen pár szó váltásnyi terjedelemre... Ez a pár szó nemigen válott hosszadalmas, az egész életre kiterjedő mondatokká a Bródy Sándor405 életében, mert ez a jó lovag nagyon vigyázott arra – öngyilkossági kísérlete után, hogy újabban és mélyebben meg ne sebezhessék azok a rózsaszínű körmöcskék, amelyekről annyit zengenek boldogtalan lírikusaink. B. S. (talán éppen férfias szemérmessége folytán) bár szemérmetlen nőhódító hírében állott, nagyon kevésszer váltotta be azokat az álmokat, amelyeket bizonyos könnyelműségre hajlamos nők koszorúba fontak frakkos alakja köré, mikor ez a szemrevaló figura megjelengetett a sikerek, lázak és más kábulatok idején a színpadok függönyei előtt... És a vidéki patikusné is melankolikus csalódással utazott el farsang végére a pesti fogadóból, hogy azután mind ritkábban álmodozzon B. S. könyvei fölött. – Hiszen, ha az író feleségül vehetett volna minden hölgyet, aki érte rajongott a maga idejében!... Hiszen, ha az író hajlandó lett volna megfejteni minden álmot, amelyet körülötte szőttek!... Hiszen, ha lepke módjára elröppent volna minden szemvirág után, amely nyájasan és hívogatólag feléje mosolygott lármás, mámoros, még ebben a bravúros érvényesülésekre berendezkedett, háború előtti Pesten is szokatlan sikereinek idején!... Hiszen, ha minden levélre válaszol vala, amelyet unatkozó úrhölgyek intéznek vala hozzá, hogy estélyeiket megtisztelni el ne mulassza; – ha minden bókot, elismerést, dicséretet és felperdülő tapsot komolyan vesz vala, amely úrnők, színésznők és színinövendékek részéről feléje szóladozott; – ha valóban felcsap a „nők lovagjának”, mint erről a helyzetről tréfásan hamiskodó szóval annyiszor megemlékezett e sorok írója előtt: – talán nem is köszönt rá élete alkonyán az a rideg részvétlenség, amely azokat az embereket szokta körülásítani, akik túlélték magukat, amint B. S.-ról is elmondhatjuk, hogy már nem volt ereje átjönni az ígéretföldjére – vagy minek is nevezzük korunkat?
Éppen ez a szabadosnak mondott – szájával néha a polgári sablonoktól nagyban eltérő dolgokat „cselekvő” –, írótollával meglepő, arcokat lángoltató vagy szívkamrákat pezsdítő produkciókat végző regény- és színdarabíró: volt az a szemérmetes ember, aki sohasem élt vissza sem rendkívüli testi, sem rendkívülibb írói megjelengetéseivel...
Férfiak, öreg és ifjú hírlapírótársak barátságát ápolgatta akkor is, mikor azt hihette volna róla a közvélemény, hogy odakünn, a mézeskalácsnak is elképzelt Margitszigeten, „a tölgyek alatt” háremhölgyek között üldögél a fehér padokon. (Csak a hétköznapi kirándulók hiszik406 azt, hogy a virágzó japáni birsek vagy a varjútollaikat hullajtgató őszi fák idején egy margitszigeti séta csak akkor érvényes, ha utána a szerelmi nyavalyák orvosát kell fölkeresni. Az úgynevezett „szigetlakók” nem hisznek már a fülemiléknek, és ha nincs különösebb izgulnivalójuk a vendéglős kosztja miatt: rendszerint szerelmi betegség helyett melankóliába esnek, és a fagallyakat abból a szempontból is vizsgálat tárgyává teszik, melyik bírná el a ráhurkolt kötelet.)
Férfiak barátkozását kultiválja akkor is, amikor elhagyja a sziget vízpárás, búsongó levegőjét és a romantikusnak mondott Kisszállót, amelyről Pesten és még távolabb az a hír van, hogy ott minden lakó a szerelem miatt virraszt, nem pedig a térdszaggatások kedvéért. A Royalban tűnik föl, amely fogadó ez idő tájt Pesten az élet, a divat fogadójának mondatik, és mindenkor akad lakói között ünnepelt zenész, színész, író, akinek küszöbre helyezett lábtyűit kíváncsian nézegetik a vidéki kereskedőnek, miután ezek az emberek még déltájban is alusznak. És itt az aranyozással, pirossággal, nagyvilági eleganciával ékesített fogadóban: a Nagykörút és a teljes pompájában virágzó és hervadozó Budapest hősének az életét példázza B. S. – Adorált férfiúnak látszik, holott maga bevallja egy beszélyében, hogy egyetlen barátja a fogadó homlokzatán fészkelő sas vagy vércse volt itt is, mint a margitszigeti romok között a bagoly... Borbély és fürdős, színházi ügynök és szerepet áhító színésznő, művei elolvastatása miatt házaló fiatal író és Dungyerszky György a mindennapi látogatója. A tiszteletteljes igazgató nem háborgatja a számláival, tehát nem is fizeti őket. A fiai úgy veszik körül, mint egy patríciust, és kellemetes nőrokonai gondoskodnak arról, hogy a körülrajongott Sándornak mindig új és fehér legyen az inge... (Valóban, néha már úgy kezd feltünedezni a dolog, hogy érdemes volt visszatérni az öngyilkosságból és megújítani az életet.)
Haja őszülni kezd, de ezekben az években Pesten még ünneplés tárgyai a „szép öregemberek...” Valami babonásság folytán vágyakoznak a szép színésznők és más divatos úrnők gyakran ékszerekkel is fölvirágoztatott ujjai, hogy ennek a „szép öregembernek” a haját megsimogassák, amikor huszonötödször vagy ötvenedszer játssza színdarabjait a Vígszínház vagy a Magyar Színház. A sikerek tündérei járnak a harmadik emeleti úriember mögött – habár ő már ebédelései idején – a gyakori főtt marhahús és a madárpecsenye között – hosszadalmasán és407 leselkedve beszélget halálos betegségeiről Lévy főorvos úrral, vagy Ferenczi Sándor professzorral. Ezektől a jeles doktoroktól óhajtotta volna megtudni, hogy élete homokórája mily időtartamra van még berendezve. Igazán megható volt, amint az élet időmérőit ravaszkodva, reménykedve vagy reménytelenül faggatta betegségei felől – miután tanult orvosnak is képzelte magát, különösen a vesék, szívek és egyéb rejtett dolgok irányában. A színházi pénztárnál tolonghattak a készpénzesek és a szabadjegyesek, amikor a Szerető vagy a Lion Lea előadásait hirdetik a teátrum előtt a színes papirosok: B. S. a vese vagy a szív ravaszkodásairól próbált megbízható véleményt kisajtolni ama bizonyos Lévy nevű zsidó kórházi főorvosból, akinek az a szokása, hogy a haldokló betegek párnái mellett is bizakodó mosolygással jelenik meg. Ferenczi Sándor – Freud tanár úr tanítványa – nyugtalanító álmai felől mond magyarázatot az ünnepelt színdarab- és regényírónak. Néha olyanformán múlik el az ebédelés ideje, mint valamely klinikai előadás, s a főtt marhahús valóban nagyon gondolkodóba eshetett, hogy az arannyal is ápolt fogak munkálkodása után teljesítse-e hivatását, az író táplálkozását!
És mindezek a gyötrődések, szenvedések, boldogtalan révületek ama Royal fogadóbeli ebédeknél – az ismeretségek keresése azokkal a silbakokkal, amelyek az élet és a halál mezsgyéjén őrködnek – az orvos urak elképzelhetetlenül ravasz kérdezgetése a halál rejtelmességei, ízei, érzései felől: – voltaképpen ezt a B. S.-t jelentették, akit úgy magasztalnak Pesten, mint valami új Shakespeare-t, megzavarodott, túlérett úrnők óhajtják ismeretségével megédesíteni életüknek ama korszakát, amelyben búcsút mondanak a szerelemnek; fiatal nők tekingetnek rajongó szemekkel és ölelésre is hajlamos karokkal ama őszülő férfiú után, akinek szokatlan érzékiséggel fűtött színdarabjait Budapesten csaknem az összes színházakban játsszák. Amíg maga az ünnepelt a halál gondolatával foglalkozik, és túlvilági pártfogókat szeretne találni Beöthy és Faludi direktorok mellett. Apja – ama egri zsidó ember – emlékével foglalkozik, temetéséről, sírjáról, elmúlásáról beszélget, mint általában a mély érzelmű emberek szokták, amikor az ötvenedik életkor hollószárnyaival megérintette homlokukat. A kíváncsi nőszemek pillonganak a piros szőnyegek mögött az író léptei után, elismeréssel figyelik svadronőri, casanovai magatartását, kifeszített vállait és elszánt tekinteteit, holott ez a fiatalos ősz ember már régen azokkal a408 cilinderes templomszolgákkal jár karonfogva képzeletében, akik a zsidó temetéseknél segédkezni szoktak. Ah, hány aranygyűrű gurult B. S. után a női szemekből; amely gyűrűk után lehajolni nem volt ideje a mellette járdogáló zsidó sameszek és kántorok miatt!
Ám ezek a halálsejtelmek, amelyek a fogadó harmadik emeleti beteg úriemberéhez pontosabban állítanak be naponként, mint a megtermett szállodai szobaasszony vagy a beretváló legény: ezek a halálsejtelmek néha elpihengetnek, amikor bizonyos csillagjelek Bródy Sándor élete horizontján azt mutogatják, hogy még következnek bizonyos örömök, várakozások és elismerések, amelyek az író életében csak arra látszanak hivatva, hogy a fáradozó kezet újabb és újabb betűcskéknek a leírásához ösztönözzék. Új betűk jönnek ama régi ábécé megszokott sorrendjében, mert a sikeres élet úgy rendelkezik, hogy mindig és mindennap újra kell kezdeni az életet, hogy az író le ne maradjon az országút mentén valamely határkőnél. Háborút visel Magyarország, voltaképpen Hőfer tábornok úr látszik a legolvasottabb írónak, B. S.-nak azon is kell igyekezni, hogy ezzel a népszerű krónikással fölvegye a versenyt a világot jelentő hírlapokban. Egy-egy újságcikk megjelenése (B. S. tollából) igen nevezetes eseménynek látszik a Royal fogadóban.
Nyílik a restauráció szárnyas ajtaja, és robogva megérkezik Bánffy gróf, az intendáns, aki sohasem mulasztja el, hogy az írónak szerencsét kívánjon minden új színdarabja vagy csak egy újságcikke megjelenése alkalmából is. Tehát érdemes volt hírlapi munkát végezni – gondolja magában a zsurnaliszta, amikor Kisbán Miklós, a kegyelmes úrnak is nevezett beszélyíró asztalához telepedik, és meleg szavakkal köszönti Az Est munkatársát. – Valóban, azok a halálsejtelmek, amelyek rendszerint süketté és vakká szokták tenni az embereket az élet örömei és változatosságai iránt: – ilyen napokon a suton maradtak, B. S. fölvirradó szívvel élvezte írói munkájának elismerését. Néha már világosan megmutatkoznak azok a csillagjelek, amelyek azt hirdetik, hogy a Nagykörúton innen és túl B. S. népszerűsége megingathatatlan; művei újabb kiadásokat érnek, bár Wolfner József, ama Andrássy úti könyvkiadó régi jó szokás szerint összevesz B. S.-ral, amikor az elfogyott könyveinek újabb kiadását szorgalmazza. Ez a franciás szakállú, preciőz magaviseletű könyvkiadó kontreminálta B. S. népszerűségét, holott409 mi, fiatal írók, azt hittük javában, hogy „Sándor bácsi” regényei és beszélyei jelentik ama falat kenyeret, amelyet minden betűismerőnek el kell fogyasztania Magyarországon.
És a népszerűség eme ötvenedik év után bekövetkező korszakában: mégsem volt olyan boldognak mondható a regényíró, mint például azokban az években, amikor kis, napszámos fizetéséből fiákert állított személyes használatára a Magyar Hírlap Honvéd utcai szerkesztősége elé, amely kétfogatú kocsin a szerkesztőségi munka bevégzése után elbarangolt ragyogva és halálsejtelmet nem ismerve mindenféle olyan helyekre, ahol az idő tájt Pesten szerelmesnek, ifjúnak, könnyelműnek volt szokás lenni. Fejedelmi kedvvel, törhetetlennek látszó egészségességgel érkezik meg vala például a lágymányosi Duna-partokon túl füstölgő Kutyavillába, ahol a halpaprikás szakácsnéja mindig valamely régi szép szerelmes dalt kezd dúdolgatni, amikor a regényíró hintaja a folyamparti csárdához megérkezik. Olykor szép színésznők is megérkeznek társaságában, és a zenészek (egy budai polgárcsalád) frissen vonják hangszereiket, amikor B. S. villámló tekintetével valamely művésznő oldalán a paprikásba való halak fölött szemlét tart. – Ragyogva, étvágyasán érkezik meg Wampetics városligeti vendéglőjébe, hogy színész és hírlapíró barátai környezetében ama hölgyeket is üdvözölje (a maga felejthetetlen bókolásaival), amely hölgyek szívet, érzelmet, ragyogást, ifjúságot és mindent, ami az életben van, hajlandók feláldozni egy sikeres este kedvéért! – Ha fáradozás jelei mutatkoznak élete szerkezetében: utazni vágyik bú és búbánattal járó dolgok elől. Valóban föl is tűnik összetéveszthetetlen figurája osztrák fürdőhelyeken, ahol új ismeretségeit dicséri, hogy azok életük végéig emlékeznek a mézes szájú regényíróra... B. S. akkor volt boldog – ha ugyan boldognak lehet mondani ezt a sokat szenvedett embert –, amikor még az irodalmi és színházi sikerek nem köszöntöttek be hozzá olyan tartalommal, mint egy karácsonyi postakocsi. A váratlan sikerek hazugul, gazul, a komolytalan nők szokásos hűtelenségével cserbenhagyták... Nem éljenezte meg többé senki a Nagykörúton, amikor ideje betelt, és a ragyogó fogadóból olyan ábrándos és melankolikus helyre költözött, amilyen a szerzetesek és aszkéták tanyája szokott lenni.
Remeteéveit a Rudas fürdő bolthajtásos, nehéz álmú szobájában410 tölti el, és mint hallom, gyakran ébredt föl sírva megnyugvást nem hozó álmaiból.
Az el nem mondott halotti beszéd Bródy Sándor koporsója fölött:
Kedves Sándor, olyan gyorsan vitték el fiai vállaikon koporsóját ott, a zsidók temetőjében, hogy jóformán ideje se maradt minden barátjának és főként ellenségeinek magától elbúcsúzni. A pap imádkozott, a kántorok énekeltek: ezzel vége volt a földi pályafutásának. Mindenki hazavihette magában azokat a szavakat, amelyeket az ön koporsójánál mondott volna, mert hiszen a szónokokat ingerlő hallgatóság bőven akadt a maga temetésén. Csak éppen azok a bizonyos nők nem jöttek el, akikhez annyi költeményt, beszélyt, regényt intézett életében. A „zsidó Halász”: ez a kedves, élces szójárású zsurnaliszta (akit nem azért említek föl, mintha a jelenlevők között ő lett volna a legepésebb látogató) tréfásan jegyezni is kezdte a „távolmaradottak névsorát”, mert a fiatal zsurnalisztika manapság is olyanforma, mint az ön ifjúkorában volt: – a legszomorúbb aktusnál is keres valamely cinikus vigasztalódást az élet silánysága fölött.
Kedves Sándor, az ön temetésén „a távollévők névsorában” szerepeltek mindazok a hölgyek, akiknek kedvéért maga valaha oly zűrzavarossá tette az egyéni életét, hogy a kibontakozás útja már szinte láthatatlanná válott; hiányoztak ők, akiknek tiszteletére annyi, a hold első szarva módjára dülöngő betűt leírt vala különböző íróasztalok mellett; akik regények, elbeszélések megírására ösztökélték, és okai voltak annak, hogy annyi tömérdek papirost elhasznált életében, amely papirosok fölött csak görnyedt vállal lehet időzni, mint az imádkozásnál szokás. Cserbenhagyták, Sándor, úgy a szép színésznők, akiknek pályafutásait olyan figyelemmel kísérte, mint akár maga a holdvilág; mindig rájuk ragyogott, amikor megújultak, felfrissültek, érdekesek lettek egy-egy sikerük után... Talán senki nem írt annyi lovagi hódolattal, lantosi önfeláldozással, műértő ínyencséggel, valódi férfikebellel és szomjúhozó szívvel azokról a szavakról, amelyeket a színésznők a színpadon kimondanak, mint ön, holott nagyon jól tudta, hogy egy életunt, kopott rendező dirigálja őket az első kulissza mögül. Senki nem értékelte annyira az ön korabeli zsurnalisztikájában azokat a mozdulatokat, lépteket, nyújtózkodásokat és testi produkciókat, amelyeket a színpadon a színésznők véghez visznek, mint éppen ön, holott mindenkinél jobban kellett tudnia, hogy ezeket a testi elrévüléseket, bokák, derekak, szemek pörgetését a színésznők olyanformán tanulják, mint a411 zsonglőrök a maguk kézügyességeit. Írásaival szerelmessé tett a színpadi frajlákba jobb sorsra érdemes férfiakat, akik azután életük végéig nem felejtették el önnek, hogy rábeszélőjük volt a különös kalandhoz, a színpadhoz és a színésznőhöz. Kedves Sándor, a szép színésznők, akiknek cipősarkai, szoknyacsipkéi, harisnyakötői alá maga egy egész élet koszorúját hengergette, elfelejtettek eljönni a temetésére...
És ezzel tán be is fejeztem mondanivalóimat eme jelentős úriember fölött, aki nélkül valaha el sem lehetett képzelni a magyar irodalmat.
(1925–27)
