8 B. S. öngyilkossága
8
B. S. öngyilkossága
B. S. öngyilkossága
1
– Én nem halok meg addig, amíg mindenkiről meg nem írom az igazat – mond Bródy úr egy délben orvosainak, L. doktornak és F. S. doktornak, akikkel szeretett együtt ebédelni, és ebéd közben elhelyezgetett mindenféle ravasz kérdéseket, amelyek látszólag egy távollevő személy egészségi állapotára vonatkoznak, amely távollevő személyiség voltaképpen maga a regényíró volt.
Néha ifjabb Ábrányi Kornélnak nevezte ezt a beteg személyiséget, néha más neveket talált ki a számára, de az orvosok csendesen tudták magukban, hogy Bródy úr voltaképpen a maga betegségeit adja elő.
– Az oroszlánképű Ábrányi Kornéllal találkoztam a Podmaniczky utcában, a Pesti Napló szerkesztősége előtt, tegnap vagy tegnapelőtt este. Ment vezércikkírónak ajánlkozni Surányihoz, a szakállashoz, és szerfelett megsajnáltam. Hát ilyenek leszünk mi, írók, ha egyszer kikoptunk? Idáig azt hittem, hogy csak a színházi doktorok nem merik megmondani az igazat a pácienseiknek, hogy el ne vegyék kedvét a színésznek, színésznőnek a játéktól. De úgy látszik, hogy most már a hírlapíróknak se mondják meg az igazat a doktorok, hogy tovább is higgyék, hogy az ő apró betűik nélkül nem egzisztálhat tovább a világ.
– Hát mi baja van Ábrányi Kornélnak a maga véleménye szerint? – kérdezte az egyik doktor.
– Az a baja van, hogy szívbajos. De nem gondolja komolyan, mert még tud humorizálni e dolog felett. Azt mondta, hogy ebben az országban voltaképpen minden valamirevaló úriembernek szívbajban illik meghalni, mert olyan viszonyok vannak. Bezzeg másképp beszéltél, Kornél, mondom neki, amikor A király című könyved megjelenése után kinevezett Ferenc József miniszteri tanácsosnak, és megtett Beksics helyébe a sajtóiroda főnökévé. Ő azt mondta, hogy nagy ára volt annak, majdnem egy esztendeig kellett érte börtönben ülni a Markó utcában, és ott szerezte szívbaját is. „Bezzeg másképp beszéltél, Kornél, folytattam, amikor egyre-másra csaptad el kezemről a szeretőimet, mert abban lelted a passziódat, hogy nagy hírű gavallér létedre lefőzzed a zsidó Bródy Sándort.” „Csak a szívemet rombolták a hölgyeid, mindegyik356 esztendőket vett el az életemből, annyival tovább fogsz élni, te, Sándor, amennyivel hűtlenek lettek hozzád a nők” – mondta Ábrányi Kornél, és szomorú oroszlánszakállával, a korlátba kapaszkodva mászott fel a lépcsőfokokon, meg-megállva, visszatekingetve, mintha örökre búcsút venne vetélytársától. Szerettem volna utána kiáltani valamit, de nagyon keserű lett a szám e romlott öregember láttára, aki még mindig vezércikkeket akar írni az újságokba – éppen Surányinak. A szakállas Surányinak. Minden szívbajos ilyen megalázkodó hajóroncs lesz a végén? – vetette fel Bródy úr a kérdést orvos barátainak. L. doktor nevetett:
– Nem mindegyik törik össze. Van olyan is, aki kézi tusakodásban hal meg, mint nemrégiben a hadügyi előadó, Münich Aurél az Erzsébet körúton egy idegen nőies lakáson.
– Tehát Ábrányi Kornélnak már nem szabadna amúgy parasztlegényesen udvarolni a nőknek? – kérdezte hirtelen B. S.
Most a másik doktor szólalt meg:
– Freudnak van egy teóriája, amely szerint a szívbajosok amúgy is álmukban élik ki magukat, nem kerül nekik különösebb izommunkájukba az utazás, a lépcsőn való járás-kelés, sőt még egyéb testi munka sem, amelytől bizonyára félnének. Nőket akármilyen messzi utakra elkísérnek álmukban, holott ettől ébrenlétükben óvakodnának...
– Igen, hallottam már erről, hogy a szívbajosok álmukban rendszerint utaznak, szeretkeznek, vonaton vagy hajón ölelkeznek, szegények, persze csak álomban... Álomban – ismételgette B. S. – Azt, hiszem, hogy Ábrányi Kornél is csak már álmában mendegél a fél városon keresztül bizonyos nők után. Pedig valamikor ő volt a legnagyobb kísérgető, mikor az volt a divat, hogy a gavallér a hölgy háta mögött kullogjon, néha napokig, hetekig, amíg az ismeretség sikerült... Én sohase kullogtam egyetlen nőszemély után se Pesten, utoljára békésgyulai ügyvédi írnok koromban kullogtam – kiáltott fel Bródy úr, mintha igazolni akarná magát a doktorok előtt. Majd elmerengve fűzte hozzá: – Igaz, hogy más téren nagyobb erőfeszítéseknek tettem ki magam, mert nem volt ahhoz soha energiám, hogy ellentmondjak a női szeszélyeknek. De – nem kullogtam, ezt átengedtem a Kornéloknak, akik hűséggel, szívóssággal, kitartással, koncsorgó kutyák módjára járták meghódítgatni a pesti nőket.
A doktorok egymásra tekingettek B. S. úr szavai alatt, ami nem kerülte el a regényíró figyelmét, mert az ebédeknél voltaképpen B. S.357 úr mindig vádlottnak érezte magát, akinek minden ravaszságára szüksége van, hogy bizonyos dolgokat eltitkolhasson bírái előtt. (Habár talán csak B. S. úr egyik képzelődése volt az is, hogy a tudós doktorok azért járnak naponta Royal-beli asztalához ebédezni, hogy megfigyeljék a regényíró betegségeit, hogy alkalmas időben majd könnyebben menjen az író meggyógyítása. B. S. úr nyilván sokat képzelődött, és a doktor urak csupán mulatságos társalkodása végett látogatták, nem pedig „leskelődés”, „megfigyelés” és hasonló okokból.) Tehát akkor, midőn a regényíró azt vélte észrevenni, hogy L. L. és F. S. doktor urak hirtelenében egymásra pillantanak, mintha rajtacsípték volna a beteget, Bródy úr hirtelen változtatott szavain.
– Én nemcsak álomban utazok, hanem a valóságban is útra kelek, mert itt kezd nem tetszeni a dolog.
– Hová utazik, Sándor? – kérdezte dr. L. L.
– Még magam sem tudom. De innen el kellett volna már régebben menni, hogy „furcsa életemnek harmonikus vége legyen”.
– Hová?
A regényíró e percben azt hitte magáról, hogy őszintén beszél:
– „Mennyi mindent nem tudtam volna meg, amit most tudok, és nincsen öt percem, hogy a fejem be ne túrjam a szívembe. Nem is önboncolás, hanem valóságos önmarcangolás ez. És alkalmasint már nem is szép, úgyhogy az olvasó elveszti tőlem a kedvét, és azt kérdezi:
– Mit akar ez velem, mit akar magával? Egy Szegény Lázár az egész földi fajta, győző és legyőzött, keresztény és pogány. Mit akar ez a szegénylegény?”
– Hát ezért megyek el innen, amíg utazni tudok, nem pedig csak álmodni, mint ifjabb Ábrányi Kornél.
Voltaképpen B. S. úr (amint ezt későbben megvallotta) éppen a doktorai elől utazott el, akik napról napra obszerválták, hogy valami rendellenesség történt a regényíróval, holott talán e sok mindenhez megedzett tudósok se hitték volna el, hogy B. S. úr komolyan megszerelmesedett életében, ahogy negyvenedik évük felé szoktak a nők és férfiak, halálosan, gyógyíthatatlannak látszóan, amiről annyi regényt írtak, amíg egyéb bajuk nem volt az embereknek. B. S. urat az a szerelem lepte meg, amelyet okos emberek szégyellni szoktak.358
– Jó ember nem vagyok, de gazember se – írta Bródy úr Ernő öccsének, mielőtt elutazott volna a városból, és egyben megbízta ezt a „tisztességes Ernő fiút”, hogy intézze el az anyagi ügyeit távollétében, hajtsa be az árendát, a négyszáz koronákat Lóránt Dezsőn, akinek bérbe volt adva a lapja, a Jövendő, mert a Jövendő még mindig hozott volna annyi jövedelmet, hogy Bródy úr Budán (ahol egyébként nagyon szeretett lakni) csendesen eléldegélhetett volna a jövedelemből nagyszámú családja körében.
– Jó ember nem vagyok, de gazember se! – mondogatta magában Bródy úr, amikor titkon búcsúzkodott azoktól a régi pesti lakásoktól, ahol valaha boldognak is látta az életét. Titkon somfordált végig a párizsiasan tarkabarka Lövölde téren, ahol darab ideig lakott; elment a kertes ház előtt a Damjanich utcában, és csak hosszas tétovázás után mert benyitni a házmesterhez, egy kiszolgált altiszthez, aki valamikor bizalmas embere volt, pénzét, postáját kezelte, mert B. S. úr nem bízott magában eléggé, hogy megőrizhetné másnapig vagy harmadnapig azokat a pénzeket, amelyek okvetetlenül szükségesek voltak a háztartáshoz. (A postával pláne bajban volt, mert néha csak hetek múlva válaszolt a legsürgősebb levelekre.)
– Mért nem megy haza, Bródy úr? – kérdezte a kiszolgált altiszt, amikor B. S. megtelepedett a kertes ház udvarán, és elnézegette régi lakásának ablakait. – Úgy tudom, hogy a fiúk most Budán laknak, a Statisztika téren.
– Nem megyek haza, hogy rontsam a fiaim kedvét – öt van – nevessenek, dolgozzanak, menjenek előre. Mind jó, kedves és erős fiúk, hiába hívnak, nem megyek, hogy a lábukba fogózkodjam, és vonszolniuk kelljen, mint egy súlyos árnyékot. Elrontani szép, fiatal életüket! Azt nem. Jó ember nem vagyok, de gazember se. Megyek a testvéremhez és az anyámhoz, ott a helyem.
Megértette-e a kiszolgált altiszt B. S. szavait – ha megértette is: nem sokat törődhetett vele, mert hiszen eleget látta B. S.-t jó napokban és rossz napokban, amikor a regényíró kedve váltakozott a borúval, derűvel, mert Bródy úr csak látszólagosan volt az a cinikus ember, amilyennek őt a világ vélte. Bródy úr szivarokat vett elő a kabátja felső zsebéből, ahol a ropogós britannikákat tartogatni szokta. A házmester ismerte ezeket a szivarokat, elég része volt bennük.
– Amíg a szivar ízlik, szerkesztő úr, addig nincsen nagyobb baj –359 mondta vigasztalásul az altiszt, és a regényíró a szivarfüst mögül valóban nyugodtabban szemlélgette a múlt időket, amelyek e házhoz fűzték.
Péter és Pál napja volt, amikor a regényíró a Bécs közelében lévő Semmeringen megtelepedett, és a Bristolhoz címezett szállodában, egy kertes szobában elhelyezkedett. Bécsen át jött, de ott „szerencsére” egyetlen magyar ismerősével sem találkozott, aki kérdést intézhetett volna hozzá hirtelen megroppant egészségi állapota felől, sápadt arcáról, amelyen olyan váratlansággal bukkantak ki a szakállak, mint a halottakén szokott. Az ajka kék volt, és mindig valamely belső zokogástól remegett, mintha napról napra mindjobban félt volna a bekövetkezendő óráktól, de szégyellt volna megfordulni. És hová is futamodhatott volna, hogy önmagát elveszítse?
Péter és Pál napja volt, és B. S.-nak egyetlen magyar közlönyben se jelent meg e napon vezércikke vagy tárcája, pedig az ünnepnapokat nemigen felejtgették el a szerkesztők, amikor B. S.-t megszólaltatni lehetett.
A kertben ült, és eszébe jutott az a tárcája, amelyet Péter-Pál napján a búzáról írt, amely művével megszerezte magának az öreg Dungyerszky Lázár barátságát, hogy az öreg földbirtokos azóta mindig megnézte Péter-Pál napján az újvidéki kaszinóban az újságokat, hogy mit is aratott Bródy ebben az esztendőben, mert az öregembert nemigen érdekelte más a világon, mint az aratás. – Most aztán nézegetheti D. L. az újvidéki kaszinó újságjaiban, hogy mit aratott Bródy Sándor. Nemsokára megtudja.
A kertben ült, és Pestre gondolt.
Rákosi Jenőre, aki annak idején Pestre hívta a lapjához, bár talán mégiscsak legjobb lett volna Békésgyulán maradni, és sohase ismerkedni meg Pesttel.
Aztán a Magyarország és Nagyvilág című lapra, amelynek segédszerkesztője lett, amire olyan büszke volt, hogy nyomban házassági terveket kovácsolt. Majd a Magyar Hírlap szerkesztőségén futamodott át a gondolata, ahol annyi irigye volt, mint egy primadonnának.
Most magyar szó ütötte meg a fülét – pesti szó, Fr. Flóra, ez a híres milliomos lány tüntörgött feléje a semmeringi park útján valamely társalkodónéval, akit Brunának nevezett, hol németül, hol franciául,360 hol meg pesti nyelven beszélgettek. Bródy úr lekonyította a fejét, mintha észrevétlen akart volna maradni a sétányon, de a hölgyek egyenesen feléje tartottak.
– Olvastuk a kúrlistában, hogy megérkezett – kiáltotta már messziről a milliomos kisasszony, ama nevezetes Fr. leánya, aki magyar alattvaló létére arra tette élete célját, hogy az osztrák lovagi rangot szerezze meg magának, mert magyar báró, véleménye szerint, lehetett minden pesti zsidó, aki ügyesen spekulált a Wurm utcában.
B. S. úr más alkalommal talán örvendezett volna Fr. Flórának, aki először festette vörösre a haját Pesten, a legfessebb fiákerosok hajtották a kocsiját, és cigányprímásoknak dobálta oda a gyűrűjét, karkötőjét, hogy néha „az egész város” Fr. Flóra kalandjairól pletykázott. – De mostani dacosságában inkább Brunát, a kisasszony társalkodónőjét vette szemügyre, egy sovány, nyálas szájú és vörös szemhéjú osztrák hölgyet, aki az orrából illetlen hangokat eregetett, mert takarékoskodott a zsebkendőjével. De a haja nem volt vörösre festve, és Bródy úr keserűségében ezért árult el vonzalmat Bruna iránt, holott F. F. kisasszony telten, fehér bőrben és almakövérségében kínálgatta magát a leszakításra... B. S. úr odáig még sohasem beszélt F. Flórával, de hát ez nem is olyan fontos körülmény, amikor pestiek egy osztrák fürdőhely kertjében találkoznak.
– Melyik a szobája, hogy meglátogassam? – kérdezte B. S. úr a milliomos kisasszonyt.
– Maga csak ígéri – felelt F. Flóra. – Pedig mi itt nagyon unatkozunk Brunával. Egy penzionált miniszteri tanácsos volt eddig az udvarlónk, de nem tudtunk mit kezdeni a nyugalmazott gavallérral, aki mindenáron kártyázni akart megtanítani. Ezek az öreg gigerlik már nem tudják másképpen elcsalni a nőktől a pénzt: kártyáznak velük. Remélem, maga nem akar kártyázni...
– Az anyád!... – felelt B. S. úr elkomorodva, bikamogorván, mintha csak annak a rosszmájú pesti Ledéri hírlapírónak az anekdotája jutott volna az eszébe, aki majd megint „járatni fogja a száját” Pesten, ha meghallja, hogy a semmeringi parkban a gazdag F. F. kisasszonnyal volt találkozója B. S.-nak. „Költői leckét adott neki” – szinte hallotta már előre Ledéri csúfos szavait.361
2
A hölgyek japáni napernyőjükre támaszkodva, a péter-páli naptól színesen, a legjobb pesti toalettekbe öltözötten állottak a regényíró előtt, aki ebben a percben a pisztolyára gondolt, amelyet egy pesti vaskereskedésben vásárolt, mielőtt útnak indult volna. F. F. szólt:
– Van itt egy kocsma a hegyek között, délután kirándulhatnánk oda...
– Hogy mégis legyen valamely formája a dolognak – szólt Bruna, a társalkodónő, aki, úgy látszik, sokat adott az illemszabályokra.
Délután hármasban ültek a Posthoz címzett vendéglőben, ahol valamikor azok a postakocsik kötöttek ki, amelyek a semmeringi utakat járták. Olaszországba mentek, szeretőket, nászutasokat segítettek át a határon. Az édeskés biedermeier romantika, amely a Post tornáca alól áradt, az olajnyomatok a falon, amelyek tarka nadrágos utasokat, vukleres asszonyságokat ábrázoltak: elandalították a pesti hölgyeket, mint akár a verklihang.
Bródy úr jó darabig megjegyzés nélkül hallgatta Flóra kisasszony dudorászását: a Gésák című operettnek egyik kupléját ismételgette fáradhatatlanul, mintha ez a dallam hozzátartozott volna a kiránduláshoz.
– Cornél! – mondta hirtelen bizonyos megvetéssel Bródy úr, mintha az az énekes, táncos komédiás jutott volna az eszébe, aki a Gésák című operettben nagy sikert aratott.
– Cornél! – ismételgette Bródy úr olyan pokoli gúnnyal, mintha egész Budapestnek szólana megvetése, annak a városnak, ahol a Bródy Sándorok elhalványulni kezdtek az új, komédiáscsillagok mellett.
Harmadszor nem ismételhette B. S. úr a varázslószót, mert F. F. okos pesti lány létére megértette, hogy a regényíró nem szíveli a kuplét, amelyet Pesten mindenki dúdolgat magában. „Csúf, csúf csakugyan a kínai tincs...” F. F. a piros „kő-sillert” szopogatta hallgatagságában, és nagy érdeklődéssel nézegette duzzadt, étvágyas szemeivel a hallgató írót, aki talán azért nem akart megszólalni, mert „produkciót” vártak tőle.
F. Flóra kisasszony végre megitta borát Bruna társaságában. Az erős bor, miután hirtelen itta, ugyanolyan hirtelenséggel a fejébe szállott. A regényíró gyűrődött, ráncosodó kezére tette forró kezét (csak vidéken hiszik, hogy az írók kezei éppen olyan szépek, mint az írásaik).362
Flóra keze olyan forró volt, hogy Bródy úr szerette volna visszarántani a maga kezét.
De még bírt magán uralkodni...
– Mit parancsol? – kérdezte állatszelídítő hangon.
– Én őszinte vagyok. Talán az volt a bajom egész életemben, hogy mindig megmondtam azt, hogy ki tetszik és ki nem tetszik nekem. Maga, Sándor, messziről nagyon tetszett nekem, és sokat foglalkoztatott a gondolataimban.
A regényíró azt szerette volna felelni, hogy őt általában nem érdeklik Flóra kisasszony gondolatai, de még csillapítgatta magát... hátha történik még valami... hátha kijön valahol egy szó, amely szóért még érdemes volt ezt a délutánt eltölteni, zokogás, nyögés, panasz nélkül, mint ahogy a haldoklók szoktak könnyíteni magukon. Tétovázva nézett a becsípett F. F. kisasszony szeme közé.
– Én azt hallottam magáról, hogy nagyon rossz ember – folytatta a kisasszony, és bizonyos mesemondó lendületet adott szavainak, mintha nagyon mulattatná az elbeszélés. – Úgy festették le előttem magát, Sándor, mint olyan embert, aki a nyelvével ölni tud. A leggonoszabb dolgokat terjeszti a barátairól, félelmetesen hazudik, mindenkit megmar, és kibeszéli a nőket, akik valaha szóba állottak magával. Miért mondom meg ezt, így szembe magának? Azért, mert énrólam nem találhat ki olyan gonosz dolgot, ami ne lehetne igaz is.
– Megnyugtatom, Flóra kisasszony, nem fogok magáról beszélni.
– Hiába akar ledegradálni, Sándorom, maga is fog rólam beszélni, mint mindenki, akivel megismerkedtem az életben. Nem olyan könnnyen lehet elfelejteni engem, pedig nem vagyok írónő, még csak nyájas olvasó se, mert egypár rossz német regényen kívül egyebet nem olvastam, azt is az apám, a zsákkereskedő kedvéért, hogy tudjam valamivel mulattatni, ha gyermekkoromban kívánságaim teljesülését vártam.
– Hát tőlem mit akar?
– Hát semmit – felelt F. F. – Mit akarnék egy öregedő regényírótól? Én azt hiszem, hogy maga harmincéves kora óta nem fotografáltatta le magát, mert mindvégig meg akart maradni abban a betyáros, legényes, vadregényes pózban, amelyet harmincesztendős korában magára erőszakolt a fotográfus masinája előtt. Én is erről az arcképéről ismertem a legjobban, valahonnan A Hét-ből vagy az Új Idők-ből vágtam ki, és felragasztottam a fürdőszoba falára. Bizonyára megtették ezt mások is363 a maga arcképével, nem nagy dicsőség kamaszkodó bakfisoknak tetszeni.
– No? – mondta érdeklődve B. S., mert a hölgy szavai még mostani lelkiállapotában is megbizseregtették, mintha egy viszkető sebhelyhez körömmel nyúlnának.
– No – felelt ugyanolyan hangon Flóra kisasszony. – Most már kvittek vagyunk egymással, miután véletlenül találkoztunk itt, a Semmeringen. Én nem érdeklem magát, és maga sem érdekel többé engem, elmegy abba a lomtárba, ahová megunt szerelmeimet, a fiákereseket, a hotelportásokat, a pincéreket, cigányprímásokat szoktam elrakosgatni, hogy soha többé ne gondolkozzam felőlük. Minden pusztulásra van teremtve az életünkben; miért építenék most magából valamely illúziókunyhót, amikor csalódtam magában.
– Ezt nagyon jól tette, „Cornél” – mond a regényíró, és meggyőződés nélkül nevetett, mert itt-ott néha mégiscsak bántotta őt Flóra kisasszony, hiába tartotta szivarját rezdülés nélkül szájában. Csak éppen nem ásított, mint ilyenkor a színpadokon szokás – de a családi körben is, amely ásítások a borzalmas házi veszekedéseket megelőzni szokták.
– Nagyon messzire ment tőlem az az idő, amikor bizonyos elbűvöltséggel nézegettem a gazdag hölgyek kocsijai után, mint a szegény ifjú Párizsban. Még harmincadik életévemet sem töltöttem be, amikor ráeszméltem, hogy voltaképpen nem tartozom ama férfiak közé, akiket csak a nők gazdagsága érdekel. Nem születtem makrónak, pedig messziről valami ilyenformának látszom. Általában csak a regényírók hiszik, hogy olyan könnyű a pozíciója annak a férfinak, aki nőkkel akarja eltartatni magát. Ördöngösen nehéz állás, több lelkierő kell hozzá, mint akár az előre megfontolt gyilkossághoz. Mindig bámulom azokat a férfiakat, szívből bámulom, akik el tudják magukat adni gazdag asszonyságoknak, néha csak egy városi bundáért, máskor ingekért, fehérneműekért, falusi gazdaságokért, lovakért, jó ebédekért vagy arany dohány tárcákért. Nagy, erős, egyéni lélek kell hozzá!... Jó idegzet, jó étvágy, jó szívműködés... gazdag asszonyságok kocsija után nézni! Vidéken, magyar vidéken, mondják: gyakoriak az ilyen férfiak. Pesten kevesebben vannak.
– Pesten is jelent valamit, ha az embernek néhány háza van a városban.
B. S. csak fáradt legyintéssel válaszolt.
– Nem szabad voltaképpen megismerni az életet, mert az embernek364 még attól is elmegy a kedve, hogy dologtalanul eltartsák a nők. Sok romantikusság kell ahhoz, hogy komolyan makró lehessen az ember, mint némely kiválasztott barátom – felelt később a regényíró. – Én ugyan nadrágszíjat hordok, de még sohase oldottam le a szíjat azért, hogy nőt komolyan megütlegeljek. Nem írtam soha verseket, sem pénzért, sem szerelemből. Cinikusnak kell lenni, hogy az ember valamire vigye az életben.
Ellenben most kihívólag fordult Bruna felé, aki elázottan vizenyős szemekkel, orrából szipákolva, gondolattalanul nézett maga elé, mert neki ártott meg leginkább a hegyi bor.
– Kíváncsi vagyok, hogy társalkodónőjének is ugyanaz a véleménye rólam, mint magának, baronesz – mond B. S. úr, és kinyújtott kezével megérintette Bruna derékfűzőjét, amelyet az akkori divat szerint halcsontokkal, acélgyűrűkkel bőven felszereltek. – Kár ezt a fűzőt viselni, leánykám, mert rossz hatással van a női szervezetre. Ez a fűző okozza azt a kellemetlen szájszagot, amely miatt egyes művésznőket a színpadon nem tudnak megcsókolni partnereik.
– Bruna az én cselédem, és olyan fűzőt visel, amilyent én veszek neki – monda F. F. kisasszony, és azt hitte, hogy ezzel a megjegyzéssel elintézte az egész témakört, amely Bruna fűzője körül kerekedhetnék. De B. S. éppen ezen a napon olyan kedvében volt, hogy hosszabb előadást tartson a derékfűzők egészségtelen voltáról, miközben a hölgyek álmosodni kezdtek, mert a Post vendéglőse kérés nélkül is hozott büszke borából. Az osztrák vendéglősnek az volt a szokása, hogy duplán akart keresni vendégein, kvártéllyal is szolgált nekik, ha már nem bírtak a lábukon állani. Bródy úrnak meg is mutatta a vendégszobát, amely készen állott arra az időre, amikor a hölgyek lepihenni óhajtanának.
– Ne legyen féltékeny Brunára, kisasszony, mert az nem méltó egy baroneszhez – mond Bródy úr. – Szegénykének az apja valamelyik bécsi külvárosban házmesterkedett.
– Tánctanár volt Bruna apja – felelt F. F. kisasszony.
– Igaz, hogy ez változtat valamit a dolgon...
– Mit sem változtat – szólt F. F. – Bruna az én felügyeletemre van bízva, és én Brunáéra.
– Már régen kimentek a divatból azok a dupla kádas fürdőszobák, ahol két ember fürösztötte egyszerre testét-lelkét.
– Nálunk még így szokás, regényíró úr – mond Flóra kisasszony. – Ha udvarolni akar Brunának, azt csak az én jelenlétemben teheti. Titkon,365 a hátam mögött: nem engedhetek meg semmit. Szeresse Brunámat, ha kedve tartja, de ott akarok lenni.
– „Cornél!” – mormogta B. S. és összehunyorított szempillákkal nézte a pesti milliomos kisasszonyt. Magában valóban nem a legáhítatosabb dolgokat gondolta a kisasszonyról.
– Volt egy közös nevelőnk a nővéremmel, kis termetű, cigányfekete, fényes szemű emberke, aki nagyon magas cipősarkat viselt, verseket írt nekünk, és mindenképpen kedvünkben járt. Nos, már akkor is arra vigyáztunk, hogy a nevelő úr részrehajlást ne ismerjen a szolgálatban, mert hiszen az apám egyformán fizetett mindkettőnkért. – És későbben, amikor táncolni tanultunk otthon, a régi házban: ugyancsak egyformán kellett velünk bánni a tánctanárnak. A nővérem meghalt, azóta Brunával járom együtt a világot. Nos, mit szól feltételemhez, regényíró úr?
– Verseket nem írok, táncolni nem szoktam, magas cipősarkat se viselek, egyébként pedig, szeretném a tudtán kívül közölni mindazt Brunával, amit iránta érzek. Én szemérmes vagyok a szerelemben.
– Kiöregedett már maga ebből a világból, uracskám. Még az öreg miniszter bácsi is használhatóbb ember, mint magácska – mond Flóra baronesz. – Az apja lelkét! Nem hittem, hogy ennyire csalódom magában, akit a hír a legromlottabb embernek mond Pesten. Azt hittem, hogy magától tanulhatunk valami újat. Hiszen könyveket írt a szerelemről. Csak úgy izzott némely oldal a Fehér Könyv-ben, hogy nem tudtunk miatta aludni a barátnőimmel és telefonon hívtuk fel egymást éjszakánként, hogy megbeszéljünk egyes kifejezéseket, amelyeket még akkor nem értettünk. Hát most mit mondjak magáról Pesten, ha megint otthon leszek?
– Mondja azt, „Cornél”, hogy meghaltam – felelt B. S.
– Azt megteheti, mert könnyebb a nők elől elmenekedni, mint értük szenvedni. Menjünk, Bruna, pihenjünk le a vendégszobában, és gondoljunk az öreg udvarlónkra, akivel legalább kártyázhatnánk az unalmas nyári délután. Az ajtó nyitva lesz.
B. S. körülbelül a délelőtti órákban határozta el magát az öngyilkosságra... Egész éjszaka whiskyt, konyakot, erős pálinkát ivott a két hölgy társaságában, a Hotel Bristolban, mert nem tudta másként eltölteni éjszakáját – kábító örömöt okozott neki F. F. kisasszony romlottsága,366 és a szokatlan italok néha az eszméletlenségig ragadták, hogy szinte megfeledkezett arról, hogy miért is jött erre a helyre, hogy itt végre valahára végezzen magával. A szájában megkeseredett pálinka íze, emlékezetében azok a szavak, amelyeket egy pesti bakkhánsnő ordináréságával vagdalt fejéhez F. F. kisasszony, míg szívében kopárság...
– Viszontlátásra a másvilágon – mond F. F. és eszméletlen, pálinkás álomba merült, amikor B. S. tántorgó léptekkel a néptelen kertnek vette az útját, nem feledvén el egycsövű pisztolyát a felöltője zsebébe ereszteni.
Meddig bolyongott a parkban? Miket gondolt magában, ha ugyan tudott gondolkozni ezekben az órákban? Író volt-e, aki studírozta magát az utolsó percig, amíg a pisztolyt tapogatta zsebében, vagy pedig ledegradálta magát hétköznapi emberré, aki ellenállhatatlanul, eszméletlenül közeleg a halál kapuja felé, mintha nem tudna többé más menekedő utat?
…B. S. egyszer, kávéházi hangulatban úgy mondta el a dolgot, hogy az utolsó szava „Cornél” volt. Ebben az egy szóban foglalt össze mindent, amiért az életét megvetette.
– Cornél! – mond, és egy fehér padon, tizenkét lépésnyire a semmeringi Hotel Bristoltól, pisztolyával a szívébe lőtt.
