7 Bródy Úr, Le-Déri Úr, Buksi Úrhölgy és Mimóza Pudika kisasszony
7
Bródy Úr, Le-Déri Úr, Buksi Úrhölgy és Mimóza Pudika kisasszony
Bródy Úr, Le-Déri Úr, Buksi Úrhölgy és Mimóza Pudika kisasszony
1
Élt akkoriban Pesten egy mulatságos hírlapíró, aki derék példánya volt a tizenkilencedik századbeli hírlapírónak, amikor a hírlapíró köcsögkalapja (cilindere) mellé akárhányszor kitűzte a piros vagy fehér kortestollat – mert azt nem követelhette tőle senki, hogy új kalapot is vásároljon a tolluviselethez. Termetes ember volt, mint a Meyer-féle lexikon, amelynek őrizete amúgy is rá volt bízva az Egyetértés szerkesztőségében, és ha Déri Gyula lehúzta a kulcsot a lexikonos szekrényről, hogy a Kispipába menjen megszokott szórakozásai közé – akkor tudomány nélkül maradt a Papnövelde utcai szerkesztőség. – Kopasz volt, mert egy pesti lapszerkesztőnek voltaképpen csak akkor kezdett igazán tekintélye lenni, amikor a kopaszsága ellen fekete selyemsapkát kezdett viselni. Nagy békaszemeit még növelte a több dioptriás szemüveg, amelyet, hajh, nem mindig tekintélyszerző okokból viselnek a régi hírlapírók. Számos asztaltársaságnak volt a tagja, mert a pesti társadalom e régi boldog időkben a különböző nevű asztaltársaságokban élte ki magát. Kocsmát lehetett alapítani egy-egy asztaltársaság kedvéért. Déri Gyula lapot alapított a Kispipabeli asztaltársaság részére, amely újság évente egyszer, Mihály napján jelent meg a kocsmáros tiszteletére.342 – Még csak annyit Déri Gyuláról, hogy borsos, zaftos, pikáns adomái miatt e kedélyes asztaltársaságoknál Ledéri volt a neve a hírlapírónak, amely név alatt meglehetős nevezetességre tett szert a főváros jámbor társas életében. Ledéri találta ki Bródy Sándorról azt az élcet, hogy csak a vagyonosabb költőnők érhetnek el nála elismerést, mert ő a legdrágább orvosprofesszor Pesten. Ezüsttálca van a szobájában, ahová az írói honoráriumot le kell rakosgatni.
Ledéri triviális élce sok alkalmatlanságára volt a regényírónak, aki mégiscsak adott valamit a renoméjára, minden látszólagos cinizmusa mellett; nők körüli szolgálatait pedig önzetlen, hófehér színekben óhajtotta tudni a világ előtt, mint egy gáncs nélküli, középkori lovag.
Tél volt, és Bródy Sándor megint a Margitszigeten lakott, mint általában írók őszfelé szoktak kiszállingózni a szigeti Kisszállodába, amikor nem mondhatja többé az igazgatóság, hogy a szállodai szobák dúsgazdag vidékiek számára vannak fenntartva, akik kövér erszényükkel hozzájárulnak Szent Margit emlékezetéhez. Nem jöttek a vidékiek, ellenben Bródy úr berendezkedett a numero 8-ban, az óbudai kéményseprővel (akinek lábnyomai néha egyes-egyedül komorlottak a szűz téli havon) megigazíttatta a szobában levő vaskályhát, hogy az főzéshez is alkalmatos legyen, gyúródeszkát akasztott a falra a levesbe való tészták elkészítéséhez, gondoskodott egy kertészleányról, aki némi ajándék szavakért, ezüst mézeskalácsokért a száraz gallyakat összegyűjtögesse részére a sziget nagyfái alól, és, mint tréfásan mondogatta, „tanfolyamot” nyitott fiatal, kezdő költőnők („költőnék”) és tehetséges költők részére, akik majd szigeti magányában felkeresendik.
Az óbudai kéményseprő papucsnyomai mellé akkoriban egy vidéki költőnő rakosgatta a maga lábnyomait a Margitsziget hótakarójában, mert hiszen többnyire gyalog jött ki a regényíró látogatására, miután abban az időben a költőnők még olyan szemérmetesek voltak, hogy a szigeti omnibuszra vagy szánkóra se mertek felülni titokzatos útjaikban. (Még a lóvonatú sem közlekedhetett a nagy hó miatt.) O. Gy. M.-nek hívták a költőnőt, és foglalkozására nézve vándorszínésznő volt, ki akkoriban válott meg a győri színtársulattól, hogy új pályát kezdjen a fővárosban.
Braun Sándor, aki a Budapesti Napló szerkesztője volt, és csak az imént szabadult fatális helyzetéből, hogy a nemzet nagy tragikája öltözőjébe343 zárta őt arra az időre – kulccsal –, amíg a művésznőnek a színpadon dolga volt, éppen akkoriban vétette le Orléans-szakállát, örökre búcsút mondván e szőke fürtöknek, amelyek nézete szerint fogságának okozói voltak. Braun Sándor karolta fel a vidéki vándorszínésznőt, költői vénát fedezett fel a cigányosan fekete, kancsal tekintetű, lobogó hajzatú, dohányfüsthöz hasonlatos arculatú hölgyben, majd jó barátja, Bródy Sándor figyelmébe ajánlotta őt, mint valamely originális hölgyet, akinek társaságában felejtgetni lehet az élet mindennapjait. A lapszerkesztők akkoriban nem voltak irigy emberek, szívesen hoztak divatba írónőket, még ha nem voltak éppen főispánnék, mint a letűnőben levő Beniczkyné Bajza Lenke – ama felejthetetlen regényírónő, akinek kéziratjavításába annyi öreg korrektor megvakult. Braun Sándor, aki legalábbis annyi nyomot hagyott maga után a magyar zsurnalisztikában, mint azok a délceg szerkesztők, akik hol Benedek Aladár, hol D’Orsay vicomte, hol gróf Vay Sándor, majd meg Murányi Ármin doktor név alatt bukkantak fel, és „a nőkről – a nőknek” – jeligét vésték lapjaik címerébe, amidőn a tizenkilencedik században kitenyésztették a magyar írónők virágoskertjét – Braun Sándor ajánlotta figyelmébe O. Gy. M.-nek, hogy igyekezzen a divatban levő Bródy Sándor közelébe férkőzni, ez a mézesmázos szavú, cifra beszédű, lókupec-rábeszélésű regényíró sok mindent tehet majd az érdekében, ha a vándorszínésznői pályát valóban az írónői pályával óhajtja felcserélni.
O. Gy. M. tehát szorgalmasan rakosgatá lábnyomait az óbudai kéményseprő lábnyomai mellé, és Szigethy, a margitszigeti felügyelő már javában ismeré őt, amikor testhezálló, fekete ruhájában galambmellel, hevülékenyen és bánatosan elsuhant a sziget zúzmarás lombjai alatt, mindig csak arra vigyázgatván, hogy olcsó félcipőjébe be ne hatoljon a hó.
A varjak felkiáltottak a falombokon, a sárga lábú feketerigók futamodásba kezdtek a bokrok alatt, a cinkék úgy fütyülgettek egymásnak, mint a rendőrök, az őzike hanyatt-homlok menekült, mintha Polónyi Dezső kutyái kergetnék, György, a Kisszálloda portása igen szomorú arcot vágott – mintha mindezek a szigeti lények előre tudták volna, O. Gy. M. megjelenése milyen zavarokat idézend elő a regényíró életében, aki voltaképpen azért költözött esztendőnként Szent Margit áhított szigetére, hogy ott vezeklő, magának való, lelki életet éljen, mint ahogy a szent életű szerzetesek is elvonulnak bizonyos időkben néma kolostorokba, hogy ott lelkigyakorlatokat végezzenek. B. S., bár ezt344 lehetőleg titokban óhajtotta tartani: időnként olyan kimerültséget érzett a „világi élet” miatt (amelynek gyöngyözéseit még negyvenesztendős korán túl is mohó, fiatalos vággyal óhajtotta élvezni), hogy az ágyból sem tudott felkelni mindenféle ringy-rongy haszontalanság miatt. Más dolog volt az, amikor főtt marhahúst vagy velős koncot kívánt ebédelni, ilyenkor nem érzett fáradtságot, hogy elmenjen messzi fogadókba, ahol jókedvű vendéglősök, megértő mosolyú fogadósnék halászták ki számára konyháikból a legjobb falatokat.
B. S. határozottan fáradt, „jellemtelenül fáradt” volt azon a télen, amely télen az íróné célba vette őt, hogy majd rábeszélje B. S. az embereket annak a költői valutának az értékelésére, amelyet O. Gy. M. szeretett volna forgalomba hozni. Lírikus költészet volt O. Gy. M. lírikus költészete, amely talán éppen azért volt pikánsnak mondható, mert női név volt szenvedélytől fulledt költemények alá írva, öregedő urak és serdülő kamaszok mulattatására.
B. S. élete eme korszakában olyan csalódottságot érzett, mint érezhet ama feltaláló, akinek eszméit más, tolongó és arcátlan ifjoncok akarják megvalósítani, akik gondosan eltitkolják a mester nevét, akinek hangulatvilágát verébszemtelenséggel elcsipegetik.
– Itt van Buksi kisasszony – mond György, a portás, midőn Arany János-bajszával és szakállával benyitott a numero 8-ba, és híven eleget tett Buksi kisasszony ama kívánságának, hogy ő csak ceremóniás bejelentés után szeretné meglátogatni a regényírót, nem pedig loppal, titkon, mint egy szobalány.
– Mit akar már megint, Buksi kisasszony? – kiáltott fel bosszúságot színlelve a regényíró, holott még „jellemtelen fáradtságában” is az az érzés sustorgott elernyedtségében, hogy íme, még nincs teljesen feledve a világtól, cikkeit mellőzik ugyan a szerkesztők, S. és W. a „sváb” miatt nem merik többé közölni naturalisztikus beszélyeit családi lapjukban, új lapot kell teremtenie, hogy mindent megírhasson, amit szeretne. De azért felkelt ágyából, és néhány ruhadarabot vett magára Buksi kisasszony tiszteletére. Mire a költőnő kopogtatott a numero 8 ajtaján, Bródy úr már fölényesen ült egy karosszékben (távol az íróasztaltól), és ropogtatva gyújtott rá egy britannikára, amelyet voltaképpen nem kívánt, de hölgylátogatóját füstölögve akarta fogadni.
Buksi hevülékenyen, a vándorszínésznők allűrjével nyomult a szobába, mint ezt a pesti lapszerkesztők vizitelései közben megszokta.
– Ó, drága O. Gy. M. – kiáltott Bródy úr –, mondja meg gyorsan,345 hogy miben lehetnék szolgálatára, mert azt hiszem, hogy már csak nagyon rövid ideig tehetek szolgálatokat barátaimnak és barátnőimnek. Halál úr leselkedik körülöttem, habár nem reménylem egri zsidó létemre, hogy valaha is emléket állítsanak nekem a Margitszigeten, mint a kálvinista Arany Jánosnak.
– Szerkesztő úr – felelt Buksi –, nem terhelem semmivel.
– De igenis, terheljen. Csak rakosgassa meg a hátamat mindenféle ügyeivel, bajaival, mert most ez a divat Pesten: a nők maholnap a divatárusokhoz is a férfiakat küldik, mert ellustulnak még a kalappróbától is. Öszvérek lettek a férfiak, akik boldogan cipelik azokat a terheket, amelyeket a nők a vállaikra helyeznek. Lovagkor van, kérem, a naturalizmus, Zola, Maupassant és a többiek tökéletesen megbuktak. A Katolikus Körnek van igaza, ott, a Molnár utcában, rohamlépésekben közeledik az idealizmus, amely megint a nőknek kedvez. Hock János böjti beszédei lassan egészen kimennek a divatból, hiába erőlködik János főtisztelendő úr a naturalizmust összeegyeztetni a katolikus vallással. Tomcsányit meg Bangha Bélát hallgatja a kegyes publikum. Új világ közeleg, az idealizmus világa, amelyben mi Hock Jánossal már nem találjuk meg a helyünket. Legyen keresztény, kedves Buksi, Tótfalussy, erzsébetvárosi plébános úr vagy a káplánja, Czettner, aki szójátékokat mondogat az Otthon-körben a zsidó hírlapíróknak, akkor is megkereszteli, ha a rabbi nem ád ehhez engedélyt.
– Egy bíbornok kedvéért talán kikeresztelkednék – felelt Buksi kisasszony. – De Tótfalussy plébános úrnak meglehetősen rossz renoméja van a zsidó asszonyok között. Azt mondják, hogy az nem is valódi kikeresztelkedés, amelyet ő végez.
A regényíró védelmére kelt az erzsébetvárosi plébánosnak:
– Maga vidéki színésznő, Buksi, nem tudja a pesti viszonyokat. Tótfalussy főtisztelendő úrról ugyan köztudomású, hogy nadrágszíjat visel a reverendája alatt, amely nadrágszíjat leoldozván: saját kezűleg osztogat penitenciát azoknak a gyónóinak, akikről tudja, hogy amúgy sem mondják el a kiszabott Miatyánkokat és Hiszekegyeket, de ettől a szokásától eltekintve, a plébános úr nagyon liberális férfiú. Még sohasem küldött el senkit a parókiáról, aki római katolikussá akart lenni, ami végeredményében mégiscsak a legnóbelebb, legfinomabb vallás.
O. Gy. M. tovább sopánkodott:
– Ha lelki boldogságomat megszerezhetném: szívesen venném bűnös testemen még a szeges korbácsot is, amellyel a régi mártírok vezekeltek.346 De ki tudná, mi lesz, ha otthagyom az apám vallását: és elmegyek katolikusnak? Ha mégsem leszek boldog, mester?
Bródy úr, bár, mint említettük, éppen „jellemtelen fáradtsága” miatt húzódott vissza ez idő tájt a Margitszigetre, hogy bizonyos erőt gyűjthessen magában a Fehér Könyvhöz, amelyet akkoriban szándékozott megindítani (nagy vállalkozás lesz ez, amely darab időre megint életelevenné varázsolja a fáradozó író napjait), tovább folytatta Buksi „megtérítését”, mert valami szokatlan örömet érzett abban, hogy ő zsidó létére egy zsidónőt rábeszél a kikeresztelkedésre.
– Annyi bizonyos, Buksi, hogy kikeresztelkedése után többé nem lesznek öngyilkossági gondolatai, mert egy vallásos katolikus nő sohasem lehet öngyilkos. A férfiak még csak elfeledkeznek itt-ott a vallásukról, de a katolikus nők sohasem. Az élet kiválasztottjai ők, akiket voltaképpen elkerülnek a megrázó szenvedélyek, a mindent felborító kétségbeesések, mert vallásuk mindenért megvigasztalja őket. Még a testi betegséget is könnyebben elviselik.
…Buksi, aki a maga nőies ravaszságával ennyire foglalkoztatni tudta B. S. urat, hogy az elmerüljön vallási kérdések tárgyalásába, holott B. S.-ről nem lehet mondani, hogy szerfölött vallásos ember lett volna élete egyéb körülményében, nagy Madonna-szemével áhítatosan nézegetett a regényíróra, mintha minden szavát készpénznek vette volna.
B. S., még ha valóban észrevette volna is a női álnokságot Buksi tekintetében (mert fel kell tételezni róla, hogy volt ilyen okos ember!), nem akart sehogy sem azon a parton kikötni, ahol a nőkkel való beszélgetéseit befejezni szokta. Nem lett cinikus, nem válott pogánnyá, hogy egyetlen szóval romba döntsön mindent – illúziókat, ábrándokat, kedveket –, amelyeket felépítgetett szavaival. Mintha maga is megszédült volna kissé a hittérítői pózban, amelyben elhelyezkedett, nem akart visszatérni a közönséges „civil életbe”.
– Vegyük csak a böjtöket, amelyeket a katolikus nők tartanak! A péntekeket, a kántorböjtöket, a nagyböjtöket, amely miatt nem is hízhatnak el a katolikus nők oly ijesztően, mint például a zsidó nők. Egy katolikus nőnek az semmiség, hogy téli hajnalokon felkeljen ágyából, és elmenjen a hajnali misére, mert lelki szükségletét érzi ennek. Éppen olyan könnyű dolga van a katolikus nőnek, ha valamely kedvenc ételéről kellene valamely fogadalma miatt huzamosabb időre lemondania.347 Amint valamely kisebb lelki bánat nyoma jelentkezik: a katolikus nő nyomban böjtölni kezd... Mondja, Buksi: lemondott már maga valaha életében csak egyetlen jó falatról is, amelyet ízletesnek tartott?
Bródy úr ezalatt éppen tojást főzött a vaskályhán, hogy vendégét valamivel megkínálhassa.
– Ez a tojás is sokkal jobb volna, ha sonkalében főzhettem volna ki, mint a katolikusok szokták. Nem szeretem a zsidók tojását, azt a bizonyos sólettojást. Nem olyan egészséges az, mint az izraeliták hiszik. Általában a zsidó konyha szállítja a legtöbb gyomorbajos embert a doktoroknak, és mégsem akarnak lemondani a kóser ételekről.
Majd minden átmenet nélkül így folytatta udvarlását Bródy úr.
– Mondja, Buksi, hallott maga valamit Mimóza Pudikáról? – kérdezte, és a szeme kajánul, betyárosan villant, mintha voltaképpen most érkezett volna el igazi mondanivalójához, amikor hölgy vendégét főtt tojással megkínálta, megvendégelte.
– Mimóza Pudika?... Azt hiszem, Molnár Ferenc beszélt egyszer valamit erről a különös női teremtményről a Vésziek estélyén.
– Persze hogy nem Kaffka Margitról beszél Feri barátom, ha a pesti írónőkről van szó – felelt Bródy úr bizonyos megelégedettséggel, mintha valami nagyon jó hírt hallott volna Molnár Ferencről. – Persze, persze... No és mit mondott Feri barátom Mimóza Pudikáról?
– Ha jól emlékszem, azt mesélte el, hogy egy vidéki barátja a farsang folyamán Pestre érkezett, és a könnyelmű nővilágot akarta megtapasztalni a pesti éjszakában, mint ez már a vidéki gavallérok szokása. Valóban sikerült is megismerkednie egy kisasszonnyal a Helvécia kávéházban, aki egész éjszaka saját költeményeit olvasta fel a vidéki ficsúrnak, hogy annak már hordó nagyságúra nőtt a feje. A reggeli vonattal a vidéki úr elmenekedett Pestről, és azóta se merte ide betenni a lábát, mert itt vidám éjjeli pillangók helyett költőnők üldögélnek a kávéházakban. – Egy jó Molnár-groteszk az egész.
– Pedig ez a bizonyos Mimóza Pudika élő, eleven lény, mindjárt itt lesz, megismerkedhetnek, Buksi – felelt most hirtelen Bródy úr, mert már korábban észrevette a téli délutánban azt a női alakot, aki a Kisszál-loda körül bizonytalankodva álldogált, mintha nem merészelne belépni. Lombja vesztett fiatal fa volt, amely tavaszra már nemigen hajt virágokat.348
2
Buksinak az volt az első mozdulata, hogy felugrott a díványról, ahol eddig keresztbe vetett lábakkal cigarettázott, mintha ő volna az első pesti úrhölgy, aki a cigarettát ujjai között forgatni tudná.
– Szegényke... Költőnő... Az éj árva gyermeke... Miért szégyenítené meg éppen maga, Buksi, aki most akar a kegyes, vallásos életre áttérni? – szólott Bródy úr a maga lókupeces rábeszélésével, hogy Buksi úrhölgy valóban bizonyos megszégyenüléssel ült vissza helyére.
Mimóza Pudika halk kopogtatás után belépett.
– Bocsánat – mondta az új vendég, amint az idegen hölgyet észrevette a kanapén. – Salamon Ödön úr a folyosón biztatott arra, hogy csak jöjjek, mert Bródy mester egyedül van.
– Kár lett volna nem hallgatni Üszküb barátunkra, gyermekem – mond Bródy úr igen nyájasan. – Barátunk nevezetes az áldott jó szívéről, nem akarta, hogy maga sokáig fázzon odakint.
Bródy úr ezután megismertette egymással a hölgyeket, ami igen könnyen ment, mert hiszen már hallottak egymásról a költői pályán.
– Aki a halált el akarja kerülni, az eszik – mond Bródy úr tojásokat rakván Mimóza Pudika elé olyan grandezzával, mintha valamely ritka ételneműekkel kínálná a vendéget. – Magam is, amikor szívszorulásos éjszakáim vannak, hogy azt várom: minden percben meghalok: eszem valamit, ha mást nem, egy darab fekete kenyeret, mert az evés csodálatosan jó dolog a halálfélelem ellen.
Mimóza Pudika majszolgatva evett egy sarokban, nem messzire a ruhafogastól, egy utazóládán, amelyen elhelyezkedvén: semmiképpen sem akart közelebb jönni. Szomorú, madárképű leányzó volt, hegedűhúrszínű hajzattal és kissé ferde tekintettel, amely tekintet nem annyira elvetemültséget vagy rosszaságot fejezett ki, mint az éj lányainak elferdült cipősarokhoz hasonlatos tekintete: jámborság és csendes butaság volt ebben a tekintetben, mint egy szamárkáéban. De bármiként akarózott volna, nem maradt észrevétlenül a szobában, bár B. S. úr, valamint Buksi úrnő látszólag nem törődtek a jelenlétével. Tovább folytatták megbeszélésüket arról a kérdésről, hogy ki volna az a lelkiatya, aki valóban kikeresztelné Buksit, hogy ő lelkileg és szívbélileg is átérezze azt a változást, amelyet a szent keresztség tud kiformálni az emberi érzelem világban.
– Olyan kevés bíbornok van Magyarországon – sóhajtotta Buksi. –349 A minap a főrendiház karzatáról elnézegettük őket Braun Sándor társaságában. Schlauch Lőrincen és Samassán kívül nem is tudok bíbornokról.
B. S. úr a regényíró szemével nézegette ezt az egész dolgot.
– Ha az én regényhősnőm kikeresztelkednék valamely művemben, nem is tudnám azt másképpen elgondolni, mint hogy az egész aktus valahol vidéken történnék, például Egerben, amely várost legjobban ismerek és szeretek minden vidéki városok közül. Ott valóban vannak kék, misztikus, csodálatos délutánok, amikor a női lélek megújhodásra kívánkozik, a léptek hűs, papoktól lakott utcákba vezetnek, másvilágiasan visszhangzik a girbegurba kövezet, a vasúti indóház messzire van a várostól, és ugyanezért senki se kívánkozik el Egerből, csak én voltam olyan botor... Te milyen valláson vagy, Mimóza? – kérdezte hirtelen Bródy úr a sarokban nesztelenkedő leánykától.
– Római katolikus vagyok – felelt pöszén, meglepetten, iskolás leány módjára Mimóza Pudika, és szinte bocsánatot látszott kérni hangjával az előkelő társaságtól.
– Nem baj, leánykám – felelt Bródy úr –, bár most Magyarországon nagy divatban van a zsidóság – Wekerle óta. Tetétleni Ármin ügyvéd úr, bár semmi atyafia nem volt zsidó: hűségesen fizeti az adót a pesti izraelita hitközségnek, hogy zsidónak látszassék. A minap egy Szolnok megyei dzsentri tért át a zsidó vallásra a menyasszonya kedvéért. Habár a rabbik nagyon óvatosak az ilyen dologban, mert roppant gyanakvó ez a zsidó fajta. Vigyáz a zsidó vagyonra, nem úgy, mint a kereszténység, amely szívesen megosztja vagyonát minden kikeresztelkedettel.
Az előadás alatt érkezett meg véres szatyrával a Lipót körúti mészáros legénye, aki a Bródy úr marhahúsait szokta a szigetre szállítani. Buksi nem mert hozzányúlni a nyers húshoz, de annál bátrabban viselkedett Mimóza Pudika a hús beáztatásánál. B. S. úr a húst vizsgálgatta:
– Valódi csontos marhahús, mégpedig abból a fajtából, amelyet a pesti pincérnyelven „Kugelspitz”-nek mondanak. Úgy fogunk vacsorázni, mint a mágnások, akik ebédnek nevezik az esti étkezésüket. Levest és benne főtt marhahúst eszünk, gyermekeim. A numero 10-ben, amely amúgy is lakatlan: találsz, gyermekem, különböző zöldségeket, amelyeknek a beszállítására felhatalmazlak.
Mimóza Pudikához intézte ezeket a szavakat Bródy úr, és a jámbor leányka valóban örvendezni látszott, hogy valamiképpen hasznossá teheti magát. Voltaképpenjó kis cselédkének született ő, csak a ravaszdi350 élet degradálta költőnőnek és az éj leányának. Boldogan vakargatta kis késével a hosszú sárgarépákat, labdázott a karalábékkal, bábu módjára vette kezébe a tormagyökereket, amelyeket majd Bródy úrral együtt fog megreszelni.
– Hol jártál az elmúlt éjszaka? – kérdezte Bródy úr, miután valóban kötényt kötött fel, és a konyhai edények között foglalatoskodott, amely edényeket Mimóza Pudika a numero 10-ből átszállítgatott, mint aki jól ismerte errefelé a járást. (Ám Buksinak mindez újdonság volt, és fokozódó gyűlölettel, vad féltékenységgel nézegette Bródy urat. A legnagyobb kedve lett volna ahhoz, hogy valami nagyon sértő szót vágjon oda a társaságnak, aztán elrohanjon innen, mint valamely méltatlan helyről.)
– Hol jártál? – ismételte Bródy úr igen barátságosan, mintha valóban érdekelnék a csavargó leány mondanivalói.
– Most van egy új kávéház az Andrássy úton, túl az Oktogonon, úgy hívják, hogy Millennium kávéház, idejárnak az írók és mindazok, akik az írók kedvéért éjszakáznak – itt voltam – felelt szemét lesütve a leányzó, mintha valamely nagy vétket vallana be. De B. S. csak biztatgatta: „Nem baj, gyermekem, nem baj, nem járhat mindenki az Aurora-körbe, ahová csak az előkelő írónék járnak.”
(Buksi ugyanis nemrégiben felolvasást tartott az Aurora-körben, mert még nem volt elég jártas Pesten az irodalmi dolgokban. Megragadott minden alkalmat az érvényesüléshez.)
– Aztán kik voltak ott az író urak közül? – kérdezte Bródy úr, miután a gyúródeszkán karikára vagdalta a vörösrépát, hogy az jól átfőjön.
– Nagyon szokatlan társaság vonult be hajnal felé a kávéházba, nem a rendes vendégek... – a Molnár Gézák, a Molnár Ferencek, a Feiksok, akik itt utolsó stációjukat tartják, mielőtt lefeküdnének, hanem Ady Endréék érkeztek meg, akik egyébként kimozdulni se szoktak a Nagymező utcából, mert Ady azt találta ki, hogy ő elvarázsolt ember, akinek mindig csak ugyanazon útvonalon szabad járni.
– Szó volt erről a múltkor Vésziéknél is – mond most meglepetésszerűen Buksi, mintha váratlanul felhagyott volna eddigi magatartásával, a fagyos közömbösséggel. – Adyt ki kell téríteni megszokott éjszakai útvonalából, hogy ember legyen belőle. Egy Szűcs Dezső nevű nagyváradi ember ígérte, hogy így meg úgy, ő majd kirángatja Ady Endrét a Nagymező utcai putikokból, ahol a bizonyos elzüllöttség várakozik351 rá. Úgy látszik, Szűcs Dezső beváltotta ígéretét – fejezte be szavait Buksi, mintha helyreigazítani akarná ama másik nő szavait, akire egyetlen pillantást sem vetett beszéde közben.
A jámborka csak B. S. úr újabb biztatására szólalt meg, miután átnyújtotta a főnöknek a meghámozott krumplikat.
– Valódi rózsakrumpli – gyönyörködött B. S. a krumplikban. – És nagyon részeg volt az a szegény Ady?
– Nem sokkal részegebb, mint szokott – felelt nagyon óvatosan a bárányka, mert nem akarta újból kihívni az úri dáma neheztelését. – Révész Bélával incselkedett, és néha nagyokat, rekedteket kurjantott, hogy csaknem kiugrott a helyéből az a nagy, szomorú szeme. A haja a homlokába lógott, és francia nyelven tett rendelést a pincérnél, mire a rosszmájú Báttaszéki, aki a szomszéd asztalnál ült, nyomban megjegyezte, hogy Ady azért rendel franciául a pesti pincérnél: nehogy valahogy megértsék, mert Adynak hajlama van a takarékosságra. Nagyon is tudja a pénznek a becsét. „Én nem vagyok író – mondta Báttaszéki –, de ha pezsgőt akarok inni, van szívem azt magyarul megrendelni, hogy minden pincér megértse.”
Bródy úr nevetett, mintha a marhahúsnak nevetett volna, amely márványozott, száraz tapintású volt, amilyennek a jó marhahúsnak kell lenni.
– Ez nem fog összezsugorodni fövés közben – mondta, mintha oda sem ügyelne Mimóza Pudika szavaira, pedig nagyon érdekelték őt ezek az éjszakai pletykák, miután ő maga már régen nem vett részt a „fiatalok lump, slampos életében”.
– De Bátta szerkesztő úrnak nem volt igaza, mert a pesti pincérek a világ minden nyelvén értenek – folytatta elbeszélését Mimóza Pudika. – Csakhamar előkerült vödrében a pezsgő, és Ady ijedten tapogatta meg mellényzsebében az ötkoronás pénzdarabot.
– Nem lehet mindenki Vajda János – mond most Bródy úr –, akinek legtöbb pénze volt a magyar írók közül, mert naponta háromszor is megebédelhetett a különböző kocsmákban. A szürke cilinder, szárnyas kabát, a ferencjózsefszakáll, de leginkább a különböző böftökök, rostélyosok, borjúszeletek: sok pénzébe kerültek. Ez nem futotta volna még Vajda Jánosnak sem a költeményei honoráriumából, pedig neki is volt Lédája, akihez verseit címezgette, volt Nagy Miklósa, Vasárnapi Újság-ja, finom állami fizetése a sajtóirodából – hanem népies könyveket kellett írogatnia a jó egészségről és a hosszú élet titkáról, vagy pedig Cserszilvásy352 Ákos álnéven a vadászoknak kellett szerkesztgetnie mesterségbeli könyveket. Ady az egyetlen vakmerő, aki versek honoráriumából akar pezsgőzni Magyarországon. Az öreg Kiss Juszuf tán még manapság is ír titokban rémregényeket. Pedig neki csak ferblizni kell a pénz. Ott látom elhibázva a magam életét is. Nem akarok olyan munkát vállalni, amely elé bátran ne írhatnám nevemet. Istenem, ha én egyszer rá vetemednék arra, hogy szerelmi levelezőket írjak, mint tekintetes Vajda János úr! Habár nekem nagyon tetszik ez a nagyváradi gyerek, ez az Ady, aki néha olyan szemtelen, mintha zsidó vér is csörgedezne az ereiben.
Mialatt B. S. úr eme szokatlan előadást tartotta az írónőknek, leszedte a habot a leveses fazékról, és ettől meggondolkozott, hogy vajon mi értelme is volt annak, hogy ezeknek a „tudatlan” nőknek itt irodalomról beszélt, holott ezek a nők csak „kendőző-szernek” használják.
– Végeredményében Vajda elbánt a nőivel, sohasem tudtak ezek a kaszírnők, lovarnők fölébe kerekedni, mert mindennap megevett legalább egy fél kiló marhahúst. Boldog az a férfi, akinek a főtt marhahús a szenvedélye, amelynek ízeit, csontjait, mártásait és egyéb mellékleteit már a déli harangszó előtt a szájában érzi, és még a megbeszélt randevút is elmulasztja, ha valamely kocsma előtt elhalad, ahol valamikor kedvére való marhahúst evett. Ez volt Vajda. Ha ilyen tudna lenni Ady is, még vinné valamire ebben az országban.
Megértették-e a vendéghölgyek B. S. szavait?
Buksi tovább szívogatta cigarettáját, mintha általában nem érezné magát érdekelve a marhahúsdologban, míg Mimóza Pudika csak csendesen szöszmötölt tovább, mintha nem volna szabad megértenie az urak beszélgetését.
A levesében úszó marhahús az asztalra került. B. S. úr az asztalfőre telepedett, mintha egy problémát oldana meg gyors elhatározással, amely problémán bizonyára már gondolkozgatott Buksi úrnő, s a két nő szembekerült egymással. (B. S. úr nagy mulatságára.)
– Ezt a pozíciót gondolják ki a színpadi ezermesterek, ha van elég szuflájuk hozzá – mond megelégedetten Bródy úr, majd atyáskodva fordult a hölgyekhez, amely modorban már akkor szeretett beszélgetni, mikor még nem töltötte be negyvenedik évét, és Ledéri (ama rosszmájú hírlapíró) a pesti nők Rinaldó Rinaldinijának nevezgette B. S.353 urat. – Gyermekeim, szemtanúi voltatok, hogyan készítettem el levesünket, tettem belé mindent, amit Hankó Vilmos doktor előírt, gyömbért és szerecsendió-virágot is. Sőt egy negyed vereshagyma is úszik benne. Most még megmondhatjátok, ha valamely különösebb kívánságotok volna a leves elkészítéséhez.
Buksi úrnőt már régen nagyon bántotta, hogy B. S. úr a társalgás folyamán körülbelül egy színvonalra óhajtja helyezni őt a csavargó leánnyal. És most, midőn egyformán tegezni kezdte őket: csak nagy önuralommal bírt helyén megmaradni.
Bródy úr méregetett a levesből a hölgyek tányérjára. Mikor Mimóza Pudikára került volna a sor, B. S. a következő kérdést adta fel a báránykának:
– Nos, az éj hátralévő részét hol töltéd, gyermekem?
– A monori gyógyszerésznek olvastam fel verseimet – felelt a bárányka. – A patikáros már régi ismerősöm, és szereti költeményeimet. Néha reggelig elhallgatja őket.
Buksi kisasszony ekkor véletlenül az asztal alá nézett, mert úgy vette észre, mintha B. S. úr és Mimóza Pudika az asztal alatt különböző jeleket váltogatnának egymással az ő kijátszására. De csak mindössze annyit sikerült észlelnie, hogy Mimóza Pudika a harisnyáját igazgatja, amikor is egy papírlap esett ki a harisnyájából.
Rudnay pesti rendőrfőkapitány levele volt az bizonyos ügyben Mimóza Pudikához. Az ilyen leveleket más hölgyek is megkapják Pesten.
Ezzel betelt a pohár – Buksi kisasszony úgy ugrott talpra, mintha az asztalt akarná felborítani. Körülbelül minden indulatot kifejezett orcája, amely indulatot a nők az életben és a színpadon érzékeltetni tudnak, amikor becsületükben vannak megbántva.
– No, gyermekem – kérdezte B. S. úr kissé megrendülve, de a szalvétát vidéki fi módjára még mindig a nyakába dugva viselte, mert véleménye szerint az a férfi a legnevetségesebb, aki női dolgok miatt abbahagyja a táplálkozást.
De Buksi most már egyetlen szóval sem válaszolt, csak Rudnay főkapitány levelét dobta az asztalra, amelyet a földről felemelt.
– Semmiség – mond B. S. úr, midőn a levelet megtekintette.
De Buksi úrnő most már hajthatatlan maradt, könnyek közepette távozott, az ajtóból visszakiáltotta:
– Sohasem jövök el többé magához, Sándor, utoljára látott ebben az életben.354
– Csak semmi botrány, mert Salamon Ödön amúgy is lesben áll – tiltakozott Bródy úr, mert ugyan felvilágosodott ember volt, de néha komolyan félt a női botrányoktól, amikor valamivel több volt a rovásán.
Az ebédet azonban végigette, bár korántsem dicsérte többé oly buzgósággal az ételneműeket, mint az egyébként szokása volt, hogy ezzel gusztust szerezzen önmagának és másoknak. Bizonyos elgondolkozottsággal gyújtott rá szivarjára, mert képzeletben követte azt a nőt, aki most félőrülten rohan végig a szigeten a besötétedett estében, és talán meg-megáll a Duna-parton, amikor léket lát a jégen. Nem, Bródy úr sehogy sem tudna tovább élni, ha egyszer egy nő komolyan öngyilkos lett volna érte. Romantikus ember volt.
Csak amúgy ruhástul ledőlt az ágyra, és hallgatagon nézegette a szállodai szoba mennyezetét. Mimóza Pudika bizonyos várakozás után letelepedett a regényíró lábaihoz, és miután annak papucsait levonta, mezítelen lábát kezdte dörzsölgetni, mintha ilyenformán akarná magához térítgetni az elmerengő férfit.
– Meglátod, lányom, hogy valaha még öngyilkos leszek azért a nőért, nem bírom elviselni a kínzásait – mond a regényíró.
– Hát annyira tetszenek a mesternek Buksi úrnő versei? – kérdezte most Mimóza Pudika a szentek és jámborok hangján, miközben szorgalmasan dörzsölgette a lábakat.
– Én jóformán nem is olvastam soha a verseit, mert őszintén szólva csak egy-két verset ismerek az életben.
És B. S. úr, mintha valami régi emlék jutott volna eszébe, melankolikus hangon szavalni kezdte az ó-angol verset.
Csendes szobámban, hogyha este lett,
Előveszem rézkapcsos könyvemet.
Szentek sorsát könyvem sokszor regélte,
Benn vértanuk dicső, magasztos élte...
S ha már homályosul mécsem sugára,
Szent énekem dalolom éjszakára.355
Előveszem rézkapcsos könyvemet.
Szentek sorsát könyvem sokszor regélte,
Benn vértanuk dicső, magasztos élte...
S ha már homályosul mécsem sugára,
Szent énekem dalolom éjszakára.355
