GÁSPÁR IMRE
GÁSPÁR IMRE
Gáspár Imre a korán elfelejtett írók közül való, bár életében ő volt a legnevezetesebb örökös az írók között. Háromszor örökölt, és háromszor verte el aztán örökségét, amelyből dúsgazdag ember lett volna. Élete utolsó éveiben elhagyta a protestáns hitet, a Mária utcai templomban áttért a katolikus vallásra, a jezsuiták sánta öreg kertésze volt a keresztapja, bizonyosan sokat foglalkozott magában vallási tételekkel, amíg a Rókus-kórházban ismeretlenül, elhagyatva betegeskedett, s végül a kedves testvér lefogta a szemét. Ötvenéves volt.
De amikor ifjú volt: – repülni vágyott.
Abból a felső-magyarországi költőcsapatból való, amely egykor áhítatos zarándokcsoportként vonult Zólyomból, Abaújból, Pozsonyból Pest felé, hogy itt a költészetben elfoglalja megillető helyét. Reviczky, Rudnyánszky, Koroda Pál és mások, már nem ismeretlenek csapatához tartozott Gasparone. Túláradó ambícióval telepedtek meg a Korona kávéházban és a folyóiratokban, boldogan nélkülöztek, legmodernebbek voltak korukban, francia költőket olvastak, és mindig irodalomról beszélgettek. Költők gyönyörű és bánatos ifjúságát élték, rajongtak, szenvedtek, a Ferenczi-féle éjjeli kávéházban mondták el legújabb verseiket a „perditának”, míg az egyívású ifjúság a sarokbeli Fáraó banknál szedte az „orrocska” nevű ajándékpénzt, és politikai pályára készült. A felvidéki ifjú inkább születik svihákságra, egyszóval közéleti és társadalmi érvényesülésre, mint a költői pálya sanyarúságára. Gáspár Imre, bár módos zólyomi famíliából származott, egy ifjúkori könnyelműség folytán kénytelen volt öngyilkosságot elkövetni: divat volt ez akkoriban. Indali Gyula sem akart komolyan beleveszni a Dunába, csak azt akarta elolvasni, mit írnak másnap és harmadnap az újságok, hogyan méltatják életét és költészetét a fukar kritikustollak. Gáspár Imre maga küldte be az akkori újságoknak öngyilkossága hírét, és az akkori primitív hírszolgáltatás mellett szándéka valóra vált. Az231 újságok megindultan elparentálták a tehetséges, ifjú költőt, aki korai halált választott, holott a legnagyobb dicsőségek várakoztak reá.
A kor hazug és színészkedő volt. Nyolcvanas éveknek hívták ezt az időt. A forradalom utáni Magyarország ál- és valódi pátosza még virágzott, mint a tök. Az élet csak küzdelmeiben valódi; a létfenntartáson túl szerették mindenféle hóbortokkal bolondítani magukat az emberek. Tiszaeszlár robbantgatta az alig elhelyezkedett új társadalmat. Az antiszemitizmus fellobban Magyarországon, ahol nemrégen még szerették a zsidókat, míg azok kocsmárossággal és uzsoráskodással foglalkoznak. Mindenkinek megvolt a maga házi zsidaja, a zsidó barátja, testi-lelki jóembere, aki „más” volt, mint a többi zsidó. Midőn azonban a társadalomban kezdett elhelyezkedni szükségszerűség szerint az új elem, midőn mindenféle keserűségek, szegénységek, elzüllöttségek hervasztották el a régi, korhadt Magyarországot: – síkra szállott, mint egy erőtlen, elaggott lovag az új társadalom ellen. Végső csata volt az eszlári vérvád, amelynek fantasztikus meséjében sohasem hittek az okos emberek, csupán ürügy volt a hadjárat megkezdésére, mint az aesopusi mesében a farkas és bárány veszekedése. Még egyszer felemelkedett az elöregedett Magyarország, az elnyűtt, elpudvásodott, elmaradt régi világ, és hadat üzent a fészekrakó madarak hangosságával elhelyezkedő új irodalomnak. Szomorú, szégyenletes, elbutult kocsmahecc volt ez. De nem volt az országban ember, akit ne érdekelt volna a nyíregyházi törvényszék tárgyalása, ahol fiskálisok rabulisztikája és tönkrement, bosszúszomjas elemek fogcsikorgató dühe csapott össze. Bizony rosszul is végződhetett volna az eszlári pör, ha nincs néhány okos ember Mária országában. A mai társadalom sorsa két-három nagyeszű táblabíró kezében volt.
Míg a költészetben Benedek Aladár szőke szakálla hirdette az irodalmi antiszemitizmust, Inczédy László, Pongrátz Béla, Gáspár Imre, Rudnyánszky Gyula, Reviczky Gyula, Szabó Endre, Ábrányi Emil és a többiek, a kor feltünedező ifjú óriásai, a Verhovay Gyula szerkesztősége valóban elhitték az eszlári mesét, mert költők voltak. Ilyen korszakban természetes dolognak látszik, „hogy az ifjú költőnk, a későbbi Gasparone, az élet sebei, a holnap félelmei és a könnyelműség következményei elől egy álöngyilkosság hamis függönye mögé rejtőzködik, hogy annál kedvesebb legyen majd visszatérése az életbe”.
Ekkor még szőke, karcsú, fodros és választékos volt Gáspár Imre. Korunkban a beretvált uracs-ifjak Dorian Gray arcképéhez óhajtanak232 hasonlítani. Akkor még Schiller és Goethe volt az utánzandó példa. Fiatalkori arcképéről úgy látom, hogy Gáspár bátran beillett volna egy ifjú, német poéta elképzelésének. Tót és német verseket fordított. Állítólag szerelmes volt egy leányba is. Bár a későbbi életében nem sok hajlandóságot mutatott a női nem iránt. Beteges hajlandóságokkal vádolták, mint Dolinay Gyulát.
Az álöngyilkosság nem hozta meg számára a bűnbocsánatot. Menekülnie kellett Pestről. Debrecenbe ment lapszerkesztőnek, Kutasi Imre lapjához, a Debreceni Hírlap című napilaphoz. Itt érte az első örökség, nagyobb pénzösszeget testált részére egy nagynénje, amelyből felhalmozódott adósságait rendezte.
Gáspár Imre Debrecenbe vonult a dicsőségesnek ígérkező pesti költői pálya után. A debreceni hírlapírás még őskorát élte; a hírlapírók kevésbé tudták a helyesírást, mint a kardforgatást. Napjaikat és lapjaikat többnyire éles tollcsatákkal töltötték, egymással polemizáltak, függetlenségiek és kormánypártiak legtöbbször a vívóteremben békültek ki, miután egymást megszabdalták.
Lelkes ifjak, megrögzött korhelyek, rongyos bohémek, fanatikusok és jámbor tudatlanok voltak a hírlapírói karban. Szabad idejüket kocsmákban, kávéházakban töltötték. Gazdászokkal duhajkodtak a Párizs kávéházban, megvirradtak a „Kossuth”-ban, Magyari és Rácz cigányprímásokkal jó barátságot tartottak, legfőbb patrónusuk Dubi volt, a Hungária kávéház főpincére. Bolond, boldogtalan ifjú élet. Debrecen, amelyben már Petőfi is pipája mellett melengette a kezét, nem is nagyon becsülte meg hírlapíróit. Szabadjegyet adott nekik a kisvasúira, de a cívisek és urak nem engedték maguk közé a borotvált arcú fiatalembereket. Cigányok, színészek, kocsmahősök, ledér nők között henteregtek itt az ifjak, akik teljes céltalansággal folytatták a hírlapírás mesterségét.
(Emlékszem: – azon három hónap alatt, amelyet a Debreceni Ellenőr szerkesztőségében töltöttem, egyetlen könyvet sem olvastam. Több mint húsz esztendeje e nyurga, vad, tomboló időszaknak, de még manapság is a hideg fut végig a hátamon, ha eszembe jut, hogy Debrecenben maradhattam volna, ha nem hajt a kalandos vágy, az ifjúság láza, a ma már ismeretlen áradó kedv új városokba, új emberek közé. Egy őszi estén, szeptember végi szomorkodások között hagytam el Debrecent, bár a szívem majd megszakadt. A nagyváradi Szabadság című újság hívott meg munkatársának, ahol aztán végképpen kiábrándultam233 a vidéki hírlapírásból, Nagyváradból, az emberekből, az ifjúkor fantasztikumaiból. De addig még sok minden történt Debrecenben.)
Gáspár Imre nihilistáknak nevezte debreceni hírlapíró társait. Valahogyan grandseigneurnek érezte magát e nincstelen, kócos, borgőzös fiatalemberek között, akik tudatlanságukban megvetették az életet, a halált és a helyesírást. Városi és rendőrségi riportok megírásával töltötték napjaikat, régi újságokon és asztalokon aludtak a Debrecen szerkesztőségében, öt forint volt néha a zsebükben, és fülig adósok voltak Péter Pali vagy Sz. Dávid István kocsmájában. Még harminc krajcár volt egy liter bor, tizenhat krajcár egy üveg sör, húsz krajcár egy tál étel, s ezenkívül különben is meglepetésszámba ment, ha az akkori debreceni hírlapíró valahol megfizette a számláját. Nem csodálható, hogy az újságírás hőse néhány pengővel a mellényzsebében Rothschildnak érezte magát a Dugó-asztaltársaságban, amelynek Nyilasi Mátyás, a tragikus veget ért komikus színész volt az elnöke.
Gáspár Imre korának egyik legműveltebb embere volt. Megpróbálta már a pesti életet, személyesen ismerte azokat az írókat, akiknek nevét itt rajongva ejtették ki a szegény kócosok, szép kritikákat olvashatott a verseiről, tudott franciául, eredetiben olvasta Flaubert-t, úrnak nevelték a zólyomi kastélyban, szellemes volt, mint a Gil Blas – egyik álneve Gili Balázs volt – és rajongott az élet finomságaiért, szép olvasmányokért, szellemeskedő társalgásért, úri életmódért. Természetesen mindezt nem találhatta meg Debrecenben, holott eleinte azt hitte, hogy egyetlen úr a szemétdombon, és majd vezetője lesz a helybeli intelligenciának.
Makó és Leszkay színigazgatók működtek a városban, későbben Tiszai Dezső. A gazdag cívisek szívesen látogatták a komédiaházat. Büszkék voltak arra, hogy a színigazgatók vetélkednek a debreceni színházért. Az elegáns Szabó nagykereskedő, Komlóssy Artúr, egy finomkodó Tisza-huszár és más előkelő polgárok ügyeltek fel a színház erkölcseire, akik korántsem hasonlítottak ama vicclapbeli vidéki színügyi bizottsághoz. A primadonna ugyan ott is meghódította a huszártiszteket és a diákokat – ki ne gondolt volna Ellinger Ilona bokáira és Margó Zelma lábszárára? – Ellenben gondoskodás történt arra, hogy a nők és a gyermekek mindig látogathassák a színházat. A város, ahol a pajkos Csokonai és a nyilazó Ady deákoskodott, a kálvinista templomatyák okuláréján vizsgálta a színházigazgató újdonságait. Gáspár Imre elfoglalta helyét a hírlapírók páholyában, és Sarcey módjára, magas nívójú234 színházi bírálatokat írt lapjába, amelyet két-három ember értett meg a városban. Ámde a cívisek érezték, hogy nem közülük való, felsőbbrendű férfiú a pápaszemes, korán hízásnak indult poéta, és bizonyos tiszteletben részesítették. Gasparone és Gili Balázs: ezt a két álnevet használta Debrecenben Gáspár Imre – meglehetős olvasott írói voltak a cíviseknek, bár mondom, nem mindig értették meg a franciás ízű sorokat.
Gáspár Imre ekkor már tudta, hogy nagyobb örökség jut kezébe, és fűnek-fának tartozott a városban. A „nihilisták” adósságcsinálása helyett: bonokkal fizetett. Apró kis papírszeletekre írt fel csodálatos összegeket. Mindig tíz forint és harmincnégy krajcárra, huszonöt és fél forintra, később hetvenöt krajcárra volt szüksége. Az apró papírszeletek Gáspár Imre névaláírásával talán megfordultak minden debreceni polgárnál. Bankókat eresztett ki, mint valami király. Bont adott a borbélynak, a kocsisnak, a pincérnek. Midőn végre öröksége megérkezett, Kutasi Imre, a kiadója, egy festett bajuszú, ravasz, öreg debreceni nyomdász vette kezébe ügyei rendezését, beváltotta a szertekeringő jancsibankókat. G. I. halála napjáig emlegette, hogy debreceni szerkesztő korában a kiadója érzékenyen megkárosította. De azóta se fizettek Debrecenben a szerkesztők a saját külön bankójukkal.
Az adósságok rendbejöttek volna, de a tekintélynek vége volt. Írhatja ezentúl Gasparone a legszellemesebb tárcákat, Gili Balázs a legfinomabb ékeket, G. I. a szomorú verseket: a cívisek egykedvűen szemlélték az adósságcsináló emberfölötti munkabírását, amellyel csaknem egyedül töltötte meg a napilapot élvezetes olvasmányokkal. Olyan volt, mint egy vasúti lokomotív. Huszonnégy óráig is írt egyhuzamban. Apró, bolha nagyságú, de igen olvasható betűket. Alig törölt a kéziratán.
Debreceni mulatozásának tulajdonképpen régi ellenlábasa, Rudnyánszky Gyula megérkezése vetett véget.
Gáspár Imre kétszer tért vissza Debrecenből Budapestre. Mind a kétszer Rudnyánszky Gyulával vívott csatáknak veszteseként. – Rudnyánszky, a nagy tehetségű poéta ugyancsak fiatalkori könnyelműségek miatt volt kénytelen Debrecenbe emigrálni. Pest még nagyon kis város volt akkor, hogy megvető pillantás nélkül végigmehetett volna az utcán az, akinek vaj volt a fején. Mondják, hogy váltókat forgatott, bundákat varratott hitelbe a költő, amely dolgokat elégszer egymás fejéhez csapdosták a debreceni újságokban a vetélytársak, G. I. és R. Gy. Én csak egy lelkes honleányról tudok, Riszdorfer Annáról,235 aki évekig hiába sürgette az új verseskönyvet Rudnyánszky Gyulánál, amelyre ő csaknem ötven előfizetőt gyűjtött Nyíregyházán. A költőnek egyéb bajai is voltak, nem ért rá verseskönyvet kiadni. Felesége, a jóságos Réthy Laura dugdosta, palástolta a nagyszerű poéta könnyelműségeit. Nem is került többé bajba a nyugtalan és feldúlt Rudnyánszky Gyula, mióta feleségül vette a vidéki primadonnát. Ez a rendkívüli asszony csodálatos energiát szuggerált a költőbe. Rávette, hogy élete abban a korszakában, amidőn szőke fürtei már hulladoztak, Amerikába költözzön háznépével. Évekig az amerikai magyarok költője volt Rudnyánszky, munkatársa volt a Szabadság-nak, és maga után vonta a pompás rajzolót, Linek Lajost is, aki itthon nem is tudott megélni az élclapok ötforintnyi béréből. Hosszadalmas New York-kávéházbeli beszélgetések előzték meg a két kitűnő magyar kivándorlását. Linek Lajos boldogult is odakünn, míg a sorsüldözött Rudnyánszky Gyula elviselhetetlen honvággyal, szemidegsorvadással s félig megörülten tért vissza hazájába, ahol hiába kezdte újra az életet.
Ámde térjünk vissza hősünkhöz, a mélabús Gáspár Imréhez, aki időközben második örökségének is nyakára hágott Debrecenben, ahol a színészek törzsasztalánál szívesen látott vendég volt, és nemegyszer megnyitotta az erszényét barátai előtt. „Hőstettei még emlékben élnek” az Angol királynő, a Bika, a temetőn túl levő útszéli csárda történetében. A „Margit” látta őt, és a nagyerdőről költői mámort hozott. De szerkesztői hivatalát mindig pontosan ellátta. Korán reggel elfoglalta helyét íróasztalánál, hogy az újságot teleírja tárcával, élccel, vezércikkel. Későn kelő munkatársaival éles vitái voltak. Az újságírást igen komoly mesterségnek tartotta. Fürge, gyors lépteivel úgy sietett a kistemplom mellett, mintha a világ sorsa függne attól, hogy szerkesztői helyét elfoglalja. Gondos, csinos újságot szerkesztett, amely ment volt a vidéki ízléstelenségtől. A legjobb vidéki hírlapíró volt. Hoffmann is, a Csokonai-nyomda igazgatója élénken tisztelte őt.
Legérdekesebb volt az afférje, amely Kossuth Ferenc hazatérésekor, az országos körút alkalmával történt. A debreceni Arany Bikában társasvacsorát rendeztek a nagy száműzött fiának. Ott voltak a pesti képviselők, a fővárosi hírlapírók Dienes Márton és Pichler György vezetésével, valamint a sánta Neszmély. Csupa halottak manapság. De akkor frissek, elevenek és ambiciózusak voltak. A kormányzó hazatérő fiában a nemzet reménységét látták. Kossuth Ferenc idegenszerű akcentussal, de meglehetős méltóságteljesen tudott beszélni a vasúti állomásokon.236 A hangjának alig volt érce. Nagy szemű, olajbarna talián volt. (Volt szerencsém őt azon frissiben látni Nyíregyházán, a nagyapám házánál, ahová vizitbe ment körútján, mint a Szabolcs megyei honvédegylet elnökéhez.) De Kossuthnak hívták, s ez éppen elegendő volt, hogy megőrjítse az országot, amerre útját vette. Csodálatos lelkesedéseket láttam. Síró asszonyokat, könnyező férfiakat. Bandériumokat és népgyűléseket. Csak egy szót kellett volna kiejteni Kossuth Ferencnek, és a nép fegyverbe áll. Ez volt talán az utolsó magyar lelkesedés a Kossuthokért. Végighömpölygött az országon, mint az árvíz. Zúgott a széllel. Vihar lehetett volna belőle, de hamurakás lett. A vörös Pichler hírlapíró, Kossuth Ferenc első titkára, oly komolyan viselte tisztét, mint egy miniszterelnök.
Debrecenben az történt, hogy valaki felköszöntőt mondott a királyra. Debrecenben Csorba polgármester óta mindig akadtak lojális hazafiak. Kossuth Ferenc és társasága szótlanul hallgatta a pohárköszöntőt – mintha a trónkövetelőnek magasztalnák az uralkodó fejedelmet. De nem úgy a cigány, akit emlékezetem szerint Rácznak hívtak. Valamely kihívó ötlet, debreceni virtus vagy egy titkos parancs a banda hangszerein azt a nótát szólaltatta meg tussként a felköszöntőre, amely így kezdődik:
,Jaj, de huncut a német...”
No, volt erre kavarodás.
Gáspár Imre már ekkor a kormánypárti Debreceni Ellenőr szerkesztője volt. (Előbbi helyét Rudnyánszky Gyula foglalta el.) Nyomban haditanácsot tartott a helybeli és pesti hírlapírókkal, amelyen megbeszélték, hogy Debrecen városa és Kossuth Ferenc érdekében titokban tartják a cigányos incidenst. Országos skandalum lehet a dologból, ha a sajtó foglalkozni kezd a debreceni tapintatlansággal. A kormány kénytelen lenne elfogatni Kossuth Ferencet körútján. Meg is egyeztek a sajtó híres képviselői, hogy elhallgatják lapjaikban a világtörténelmi botrányt. De az egyezségben nem volt Rudnyánszky Gyula, akivel Gáspár még köszönési viszonyban sem állott. Rudnyánszky debreceni levelezője volt néhány pesti lapnak, amelyekkel nyomban tudatta a Bikavacsora zenei skandalumát. Sőt másnap megírta az esetet lapjában, a Debreceni Hírlap-ban. Gáspár Imre erre nyomban hazaárulónak bélyegezte az Ellenőr-ben Rudnyánszkyt, és hosszú harc folyt a két ellenfél237 között, amelyben a fiatal korban hitelben ivott kapucínerek is szerepeltek. Később a debreceni ügyészség beleavatkozott a dologba.
Gáspár debreceni tartózkodása vége felé közeledett. Megalapította a Reggeli Újság-ot, amelyet nagy gonddal szerkesztett, de mindinkább elment a kedve a zsíros várostól, ahol bonjait, jancsibankóit már csak a legkisebb összegben tudta beváltani. Néha egy forintnyi kölcsönért a piac valamennyi kereskedését végig kellett járni Forgácsnak, az öreg szerkesztőségi szolgának. Pénztelen mélázásaiban mindinkább vágyakozott Pestre, ahol aranybányákat sejtett tehetsége számára. Elmaradt a színészek törzsasztalától, kiskocsmákban bujdosott, félt a hitelezőitől, gyűlölte Rudnyánszky Gyulát, mélabúsan, félénkeskedve vonszolta életét ama rettenetes vád alatt, amely mindinkább ránehezedett a városban. Wilde Oscar betegségével vádolták, és az egészséges debreceniek mélységesen megvetették ezért a szomorú dalnokot.
Egy napon búcsú nélkül elhagyta Debrecent, hogy Pesten, a Józsefvárosban üsse fel sátorfáját.
(1918)
